- Most már bánjátok, hogy leadtátok a jóslástant, igaz? - kérdezte kaján vigyorral Parvati Lucytól és Hermionétól.

Két nap telt el Trelawney elbocsátása óta. A griffendélesek a reggelizőasztalnál ültek a nagyteremben. Parvati egy kanál domború oldalára pislogott, hogy ellenőrizze, sikerült-e megfelelő ívbe hajlítania szempilláját. Harryéknek néhány perc múlva indulniuk kellett az első órájukra Firenzével.

- Én nem - rázta a fejét Lucy. - Mindegy, ki tartja, szerintem a jóslástan egy nagy vicc.

- Én se igazán - felelte közönyösen Hermione, fel se pillantva a Reggeli Prófétából. - Nem rajongok a lovakért.

Azzal lapozott egyet, és végigfuttatta tekintetét a hasábokon.

- Ő nem ló, hanem kentaur! - tiltakozott Lavender.

- Méghozzá gyönyörű kentaur - sóhajtott Parvati.

- Akkor is négylábú - felelte hűvösen Hermione. - Különben is, eddig azt hittem, sajnáljátok, hogy Trelawneyt kirúgták.

- Sajnáljuk is! - sietett a válasszal Lavender. - Voltunk is nála odafent. Vittünk neki nárciszt - nem olyan tülkölőset, amilyen Bimbának van, hanem igazán szépet.

- Hogy van Trelawney? - érdeklődött Harry.

- Nem túl jól - felelte szomorúan Lavender. - Nagyon sírt, és azt mondta, ha soha többé nem láthatná a Roxfortot, az is jobb lenne, mint egy fedél alatt lakni Umbridge-dzsel. Meg is értem szegényt. Borzalmas volt, amit Umbridge tett vele.

- Van egy olyan érzésem - jegyezte meg komoran Lucy -, hogy Umbridge ennél borzalmasabb dolgokat is fog még művelni.

- Kizárt dolog - szólt Ron, egy tál sonkás tojásból felpillantva. - Ennél mélyebbre már nem süllyedhet.

- Figyeljétek csak meg, bosszút fog állni Dumbledore-on, amiért a megkérdezése nélkül felvette Firenzét - mondta Hermione, és becsukta az újságot. - A félemberekre egyébként is pikkel. Ti is láttátok, milyen képet vágott, mikor a kentaur megjelent.

Reggeli után Hermione elment számmisztika-órára, Harry és Ron pedig Parvatit és Lavendert követve jóslástanra indultak a tizenegyes terembe. Lucy így elvált tőlük a bejárati csarnokban és felsétált a klubhelyiségbe. Ott a szokott asztalnál észrevette Fredet és George-ot, akik a fejüket összedugva sugdolóztak valamiről.

- Mi az eszmecsere tárgya? - érdeklődött, Lucy, mire az ikrek úgy rebbentek szét, mint riadt madarak.

- Merlinre, Lucy, ne ijessz már ránk így! - szorította szívére a kezét Fred, kicsit túljátszva a szerepét.

- Már azt hittük, valamelyik prefektus az! - méltatlankodott George is, látványosa lihegve.

- Jól van, nem kell a színjáték - ült le Lucy az üres székre. - Lee nincs itt?

- Nincs, elment, hogy Hagridnál érdeklődjön néhány furkászról - felelte Fred. - Miért?

- Mert ha nincs, akkor elmesélném, hogy mi is történt a meccs után, amikor összeestem - fogta suttogóra a hangját Lucy, mire Fred és George egyből megkomolyodtak és ők is közelebb hajoltak. - Szóval az volt, hogy...

Azzal elmesélt mindent, amit látott és azt is, amit Harrytől hallott. A végén arra is kitért, hogy miért nem akarta ott elmesélni nekik a történteket, így mikor elhallgatott, az ikrek megértően bólintottak.

- Nem mondjuk, hogy nem esett rosszul, de megértjük - szólalt meg végül George.

- Ezek után meg végképp - tette hozzá Fred. - Nem lehetett valami kellemes élmény Kígyópofa fejében lenni.

- Én csak villanásokat láttam - hárított Lucy. - Harry jobban szenvedett tőle, hiszen neki van közvetlen kapcsolata Voldemorttal.

- És mi lesz most? - érdeklődött Fred. - El kéne mesélned valakinek a Rendből.

- Ugyan kinek? - tárta szét a karját Lucy. - A suliban sehol se lehet úgy beszélni a tanárokkal, hogy Umbridge ne tudja meg, Siriusnak nem írhatok, Dumbledore meg... mindegy - legyintett, és témát váltott. - Miről beszélgettetek, mikor bejöttem?

Fred és George elvigyorodtak.

- Csak a Varangybéka-hadműveletről - súgta Fred. - Kitaláltuk, hogyan szívassuk meg a rózsaszín békát. Több lépcsős lesz a szenvedése, először csak kis dolgokkal kezdünk, utána viszont rendesen belecsapunk a lecsóba.

- Remélem, nekem is szántatok szerepet - mosolyodott el céltudatosan Lucy, mire az ikrek bólintottak.

- Az egyik feladatot különösen a te kedvedért találtuk ki - mesélte George. - Persze, csak ha nem visel meg lelkiekben...

- Árész? - kérdezte egyből Lucy. Fred és George összenéztek, ebből tudta, hogy beletrafált a közepébe. - Akármit találtatok ki, tuti, hogy az én ötletem nagyobbat fog szólni.

- Na mesélj! - hajolt közelebb Fred.

Lucy fojtott hangon beavatta az ikreket a tervébe. Mikor befejezte, George elismerően füttyentett.

- Te beteg vagy! - mondta.

- Nem vagy normális! - röhögött fel Fred.

- Most mondjátok, hogy nem zseniális - nevetett vele Lucy.

- A banya szívrohamot fog kapni - spekulálta George a kezét tördelve.

- Az a célom - vágta rá Lucy. - Százszor megbánja, hogy velem kezdett ki. És megbánja azt is, ahogy Trelawney-val bánt. Már arra is kitaláltam a tökéletes bosszút.

- Nem pazaroltad a szabadidőd - biccentett elismerően Fred.

Míg véget nem ért a jóslástan a fiúk számára, Lucy addig az ikrekkel maradt, hogy felépítsék a tökéletes stratégiát. Nagy szerep jut majd a láthatatlanná tévő köpenynek, a Tekergők Térképének, a Maximuláns termékeknek és az egyéb találmányoknak. Mire Umbridge rájön, mi történik, addigra már rég késő lesz. És ki tudja, talán szövetségeseket is szereznek... Hóborcot például...

Kicsöngettek, így Lucy elköszönt a fiúktól és lesietett a tizenegyes terem elé. Mire odaért, a többiek már rég elmentek, de Harry és Ron még csak akkor jöttek ki a teremből és eléggé aggódó arcot vágtak.

- Na? Milyen volt? - érdeklődött Lucy.

- Furcsa - írta le egy szóban Ron. - Dumbledore beültette az egész termet növényekkel, így olyan volt, mintha a Tiltott Rengetegben lennénk. És Firenze tök máshogy tanít, mint az embertanárok...

- Nem az a fontos! - legyintette le türelmetlenül Harry. - Hanem az, amit óra után mondott nekünk...

- Miért? Mit mondott? - kérdezte türelmetlenül Lucy.

Harry körbenézett, majd bevezette őket az egyik faliszőnyeg mögé rejtett titkos folyosóra, ahol aztán megint szétnézett, hogy biztos nem hallja-e őket senki és csak azután válaszolt.

- Arra kért minket, hogy adjunk át Hagridnak egy üzenetet - mondta. - „A kísérlete csak kudarccal végződhet. Jobban tenné, ha felhagyna vele."

- Mi? - pislogott értetlenül Lucy. - Miféle kísérlet? Merlinre, ugye Hagrid nem megint egy sárkányt akar titokban felnevelni?

- Még csak az kéne! - borzongott Ron. - Nem akarok még egy Norbertet...

A Hírverő-beli cikk megjelenését követő öröm réges-régen elszállt, s a felhős márciust követő szeles április megint gondok és bajok végtelen sorát hozta Lucy számára.

Umbridge továbbra is ott volt minden legendás lények gondozása órán, így Harry sokáig nem talált alkalmat rá, hogy átadja Hagridnak Firenze üzenetét. Végül az egyik óra után szándékosan elhagyta a Legendás állatok és megfigyelésük című tankönyvét, s ennek ürügyén visszament a vadőrhöz. Mikor pár perccel később csatlakozott Lucyékhoz a nagyteremben, nem tűnt boldognak.

- Na? - kérdezte szinte hang nélkül Hermione.

- Semmi - rázta a fejét Harry. - Azt felelte, hogy Firenze feleslegesen aggódik, mert a kísérlet remekül halad. Különben is, vannak fontosabb dolgok, mint az ember állása...

- Ezt mondta? - hüledezett Lucy. - Akkor tuti nem egy újabb sárkány...

- Igen, de ezek után képzeld el, mit rejtegethet az erdőben - morogta sötéten Ron.

Amint arra a tanárok és Hermione gyakran figyelmeztették őket, vészesen közeledtek az RBF-vizsgák. Nagyjából minden ötödévesen mutatkozni kezdtek a stressz hatásai. Hannah Abbott volt az első, aki nyugtató elixírt kapott Madam Pomfreytól, miután gyógynövénytanórán sírva fakadt, és zokogva közölte, hogy abba akarja hagyni az iskolát, mert úgyis minden vizsgán meg fog bukni.

Harry és Lucy csakis a DS-nek köszönhették, hogy többé-kevésbé meg tudták őrizni az önbizalmukat. Néha úgy érezték, nincs is más értelmes része az életüknek, mint az a néhány óra, amit a Szükség Szobájában töltenek. Az edzések levezetése kemény, fárasztó munka volt, számukra mégis csodálatos élményt jelentett minden alkalom. Dagadtak a büszkeségtől, ha végignéztek társaikon, és ahogy összenéztek, mindketten arra gondoltak, hogy mennyit fejlődtek. Néha nevetve megpróbálták elképzelni, milyen arcot vág majd Umbridge, ha a DS minden tagja kitűnőre teszi le az RBF-et sötét varázslatok kivédéséből.

Számos védekező varázslat elsajátítása után végül eljött a nap, mikor elkezdtek foglalkozni a várva várt patrónus-bűbájjal - bár ahogy közeledett ez az alkalom, Lucy annál jobban kétségbeesett. Nem akart úgy odaállni a többiek elé, hogy képtelen megidézni a saját patrónusát. Egyre gyakrabban kereste fel egyedül a Szükség Szobáját, hogy gyakoroljon, de a pálcájából ezüst füstfelhőn kívül még mindig nem akart semmi se előtörni. Bár körülötte szinte mindenki biztosra vette, hogy a patrónusa egy őzsuta - még Sirius és Lupin is azt mondták a Grimmauld téren -, Lucy addig nem tudta (és nem is akarta) beleélni magát, amíg nem sikerül megidéznie.

Elérkezett a nap, mire Lucy szinte letargiába esett. Már órákkal a gyakorlás kezdete előtt felment a Szükség Szobájába, és próbálta előcsalogatni a patrónusát, de lassan már a gőzfelhő se jelent meg. Eldőlt a puha párnákon és csak bámulta a plafont. Sosem fog sikerülni...

- Ha ennyire erőlteted, még szép, hogy nem sikerül - szólalt meg egy hang az ajtóból. Lucy még csak fel se emelte a fejét, csak lemondóan nyögött egyet. Hallotta, hogy az illető közelebb sétál, majd letelepedik mellé.

- Szerinted mit csinálok rosszul? - kérdezte Lucy.

- Nagyon rágörcsölsz - felelte Harry. - Aztán a csalódottság miatt még jobban elcsüggedsz és így bekerülsz egy ördögi körbe. El kellene engedned a dolgot. Ne erőltesd ennyire, csak hagyd, hogy eltöltsön az a boldog emlék.

Lucy sóhajtott egyet, majd folytatta a plafon bámulását. Minden emlékét felhasználta már, amit fel tudott idézni. A Weasleykkel töltött évek, a Harryvel töltött közös évek, a találkozás Siriusszal, a karácsonyi bál, Edevis tükre, minden... Nem tudta, mit tegyen.

Érezte, hogy Harry megfogta a kezét. Legalább a bátyja ott volt vele. Rá mindig számíthatott, akármi történt is, Harry mindig ott volt mellette. Mégis olyan kevésnek érezte az időt, amit kettesben tölthettek, hiszen mindig volt valami, amivel el kellett foglalniuk magukat. Bárcsak átlagosak lennének... bárcsak a szüleik itt lennének még. Bárcsak Sirius szabad lehetne...

Ekkor eszébe jutott valami. Mi van, ha nem is kell emlék ahhoz, hogy patrónust idézhessen? Mi van, ha egy boldog gondolat, egy vágy, ami boldoggá teszi, elegendő hozzá?

Felállt és a terem közepére sétált. Harry követte a példáját, de csak tisztes távolságból figyelte, mit csinál. Lucy lehunyta a szemét és azokra gondolt, akiket szeretett. Harryre, Siriusra, Ronra, Hermionéra, Fredre, George-ra, Ginnyre, az összes Weasleyre, a DS-re, a Roxfortra, az apjára és az anyjára... Szinte nem is emlékezett rá, hogy felemelte volna a pálcáját, csupán azt vette észre, hogy megformázza a következő szavakat:

- Expecto patronum!

Először ezüstös felhő jelent meg, majd a pálcájából előrobbant egy állat. Gyönyörű volt sudár alakjával és csillogó szemével. Néhány kört lefutott a lány körül, majd megállt előtte, szemét pedig ráemelte. Lucy rámosolygott az előtte álló őzsutára.

- Szia, anya! - súgta. Fel akarta emelni a kezét, hogy megérintse az állatot, de a patrónusa addigra köddé vált. Ám Lucy nem engedte le a karját, csak állt ott, miközben folytak az arcán a könnyei. Egyszerre volt mérhetetlenül boldog és szomorú, de úgy érezte, ezzel nincs semmi baj. Tudta, hogy bármerre is viszi az útja, édesanyja mindig ott lesz vele, akkor is, ha teljesen egyedül érzi magát.

- Látod? - szólt Harry. Az ő arcán is könnyek csillogtak. - Nem kell küzdened ahhoz, hogy megtaláld a boldog emlékedet.

- Nem emlék volt - felelte Lucy, miközben megtörölte az arcát. - Csak rátok gondoltam. Mindazokra, akiket szeretek, és azt hiszem, ez volt a kulcs. Hiszen anya is a szeretetével védett meg minket. Nem logikus hát, hogy a szeretettel tudtam megidézni őt?

- Most, hogy mondod... - nevetett halkan Harry, majd odasétált Lucyhoz és magához ölelte őt. Így maradtak ki tudja, mennyi ideig, de mire az elsők (Ron és Hermione) megérkeztek, már készen álltak rá, hogy megtartsák az órát.

A DS tagjai gőzerővel vetették magukat a gyakorlásba és láthatóan nagyon élvezték a dolgot, bár Harry és Lucy nem győzték hangsúlyozni, hogy egy nappali fényben fürdő teremben patrónust megidézni egészen más dolog, mint például egy dementor jelenlétében tenni ugyanezt.

- Ne rontsd már el az örömünket! - korholta Harryt Cho, csillogó szemmel figyelve a teremben szárnyaló, hattyú alakú patrónusát. - Nézd, milyen szép!

- Nem az a dolga, hogy szép legyen, hanem hogy megvédjen téged - magyarázta fejcsóválva Harry. - Kellene egy mumus vagy valami... Lucyval mi is azon tanultunk. Meg kellett idéznünk a patrónust, miközben a mumus dementor alakját öltötte...

- Juj, de hát az nagyon félelmetes lenne! - mondta borzongva Lavender, akinek a pálcájából ezüstös felhőcskéken kívül semmi nem volt hajlandó előbújni. - Ez nem igaz! Miért nem sikerül!?

Neville-nek se ment valami jól a bűbáj. Minden izma megfeszült, úgy koncentrált, de ő is csak ezüstfelhőket gyártott.

- Valami örömteli dologra kell gondolnod - emlékeztette Lucy.

- Próbálok - felelte keserűen Neville, s letörölte a verejtéket kerek arcáról.

- Harry, Lucy, nézzétek, azt hiszem, sikerült! - kiáltotta Seamus, akinek ez volt az első DS-edzése. - Nézzétek csak... áá, már eltűnt... de ez meg valami szőrös volt, tényleg!

Hermione kedvtelve nézegette fürgén futkosó patrónusát, egy fényes, ezüstös vidrát.

- Akárhogy is, tényleg szép egy ilyen - jegyezte meg.

Ekkor kinyílt, majd becsukódott a Szükség Szobájának ajtaja. Lucy odafordult, hogy megnézze, ki érkezett, de nem látott senkit.

Beletelt néhány másodpercbe, mire észrevette, hogy az ajtó közelében állók elhallgattak. Aztán egyszer csak érezte, hogy valami húzogatja a talárját a térde magasságában. Lenézett, s meglepődve látta, hogy Dobby, a házimanó bámul fel rá szokásos nyolc gyapjúsapkája alól.

- Szia, Dobby! - köszöntötte a manót. - Mi újság? Mi a baj?

A manó egész testében remegett, és szörnyen rémült képet vágott. Most már a Lucy közelében álló DS-tagok is elhallgattak: a teremben mindenki Dobbyt nézte. A néhány megidézett patrónus ezüstös köddé foszlott szét, s a helyiség alkonyi homályba borult.

- Mi a baj, Dobby? - sietett oda hozzájuk Harry. - Mi történt?

- Harry Potter, uram... - sipította a reszkető manó. - Lucy Potter... Dobby eljött, hogy figyelmeztessen... de a házimanókra ráparancsoltak, hogy hallgassanak...

Azzal fejjel nekirohant a falnak. Harry ismerte Dobby hajlamát az önfenyítésre, így hát gyorsan utána szaladt. Az ütközést már nem sikerült megakadályoznia, de Dobby szerencsére rugalmasan visszapattant a kőfalról, hála nyolc puha sapkájának. Hermione és néhány másik lány ijedten felsikkantott.

- Mi történt, Dobby? - kérdezte Lucy, miközben utánuk sietett. Harry közben megragadta a manó fél karját, hogy meggátolja őt a fal vagy más öncsonkításra alkalmas eszköz elérésében.

- Harry és Lucy Potter... a fő... a fő...

Dobby szabadon maradt kezével orrba bokszolta magát. Harry gyorsan elkapta azt is.

- Fő micsoda, Dobby?

Mire Harry kimondta a kérdést, Lucy már sejtette a választ. Egyetlen fővalakit ismert, aki ilyen páni félelmet kelthetett Dobbyban.

A manó kissé kancsalítva felnézett rá, és némán eltátogta a nevet.

- Umbridge? - kérdezte rémülten Lucy.

Dobby bólintott, majd megpróbálta beleverni az arcát Harry térdébe. Harry eltartotta őt magától.

- Mi van vele? - faggatta a manót Lucy. - Dobby, csak nem azt akarod mondani, hogy... hogy tud rólunk... hogy tud a DS-ről?

A választ kiolvasta a manó fájdalmas arcából. Dobby ezután fenéken rúgta magát, és hanyatt esett.

- És jön? - kérdezte most rekedten Harry.

Dobby felvonyított, majd a padlóhoz csapkodta a sarkát.

- Igen, Harry Potter, igen!

Lucy felegyenesedett, és körülnézett. A többiek földbe gyökerezett lábbal meredtek a tomboló manóra.

- Mire vártok?! - harsogta Lucy. - Futás!

A DS-tagok a kijárat felé rohantak, de mivel az ajtón csak egyesével tudtak kimenni, ott feltorlódott a tömeg. Lucy hallotta az elsők távolodó lépteinek zaját. Remélte, hogy társainak van annyi eszük, és nem próbálnak meg egyenesen a hálókörletükbe szaladni. Még csak nyolc óra ötven perc volt; ha bemenekülnek a könyvtárba vagy a bagolyházba...

- Harry, Lucy, gyertek már! - kiáltott oda nekik Hermione az ajtónál várakozók közül.

Harry felkapta az önveszélyessé vált manót, és beállt vele a sor végére. Lucy követte, de közben kivonta a pálcáját.

- Jól figyelj, Dobby! - szólt Harry szigorúan. - Ez parancs! Visszamész a konyhába a többi manóhoz, és ha Umbridge kérdezi, hogy szóltál-e nekünk, azt hazudod, hogy nem! És megtiltom, hogy kárt tegyél magadban! - tette hozzá, mikor végre kijutott a teremből.

Gyorsan letette a manót, Lucy pedig becsapta maguk mögött az ajtót.

- Köszönöm, Harry Potter! - sipította Dobby, és már ott se volt.

Lucy körülnézett. Még épp látta az utolsó DS-tagokat befordulni a folyosó két végén. Ám közeledő lépteket is hallott...

- Harry, tűnj el! - lökdöste testvérét Lucy. - Ha téged itt találnak, azonnal kicsapnak! Menj vissza a klubhelyiségbe, én addig feltartom, bárki is jön...

- Megőrültél?! - sápadt el Harry és már vonta is ki a pálcáját. Ám Lucy nem várta meg, hogy tiltakozzon.

- Menj már! - kiáltotta és egy suhintással eltaszította magától Harryt. A fiú a folyosó végéig repült, de ott Lucy úgy intézze, hogy talpra érkezzen, hogy azonnal tovább tudjon futni. - MENJ!

Mivel Harry továbbra sem mozdult, Lucy még egyet intett a pálcájával, így Harryt konkrétan áttaszította a következő folyosóra. Ám emiatt nem tudta felkészülten várni a hátulról jövő támadást.

- Ááá!

Valami elkapta a bokáját, s ő úgy dőlt el, akár egy zsák. A pálcája kiesett a kezéből, de gyorsan a hátára fordult és látta, amint Malfoy előlép egy csúnya, sárkány alakú váza mögül.

- Csak nem megleptelek, Lucy? - kacagott. - Gáncsrontás!

- Menj a fenébe! - szitkozódott Lucy és a pálcája után nyúlt. Malfoy azonban gyorsabb volt: mielőtt Lucy elérhette volna, felkapta és a talárjába tűzte a cseresznyefa-pálcát.

- Örülj neki, hogy nem hívom ide most azonnal Umbridge-et - szólt Malfoy, miközben talpra állította Lucyt. - Ő azonnal elintézné, hogy kirúgjanak a suilból. De ha mondasz nekem egy jó indokot, hogy miért gyűltetek össze minden este, akkor talán elengedlek.

Lucy először fel se fogta, mit mond a fiú. Azt hitte, rosszul hall. Malfoy, Draco Malfoy azonnal elengedné, ha elárulná neki, miért alapították meg a DS-t? Aztán persze eszébe jutott, kiről is volt szó.

- Na persze! - horkantott fel. - És miért is tennéd? Hogy utána tartozhassak neked? Képzeld, nekem van annyi önbecsülésem, hogy nem árulom el a társaimat, ha úgy hozza a helyzet. Neked mindig megvolt mindened, megszokhattad, hogy csak egy szót szólsz, és máris megkapod, amit akarsz! De képzeld, nagyon sokan küszködnek az életben, Malfoy! És azok, akik küszködnek, megtanulják, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak, mint a pénz vagy az, hogy kirúgnak egy iskolából. Ha nem lennél vak, tudhatnád, hogy háború van és én bizony akkor is szembeszállok Voldemorttal, ha ez lesz utolsó dolog, amit életemben teszek!

Malfoy pislogás nélkül meredt rá. Lucynak csak ekkor tűnt fel, hogy a fiú, ahogy összefogta a háta mögött a kezeit, valójában milyen közel húzta őt magához. Kívülről úgy tűnhetett, mintha magához akarta volna ölelni őt, de persze erről szó sem volt. Malfoy a szemeibe bámult, mintha keresne ott valamit, de nem találhatta meg, mert a következő pillanatban lemondóan sóhajtott. Lucy csak ekkor hallotta meg a közeledő lépteket.

- Te akartad így, Lucy - suttogta, ahogy a tekintetét Lucyéba fúrta. - Te akartad így...

Azzal eltolta magától a lányt, megfordította, hogy úgy tűnjön, mintha most szedte volna össze a padlóról és elkiáltotta magát:

- Tanárnő! Tanárnő! Elkaptam egyet!

A sarkon Umbridge döcögő alakja tűnt fel. A főinspektor erősen zihált, de a szeme csillogott az elégedettségtől.

- Ő az! - harsogta diadalmasan, mikor megpillantotta fogolyként Lucyt. - Kitűnő, Draco, kitűnő! Csodás... ötven pont a Mardekárnak! Jól van, most már átveszem... Gyerünk, Potter, velem jössz!

Lucy még sose látta Umbridge-et ilyen vidámnak. Utálkozva meredt a párosra, miközben a főinspektor odalépett hozzá, és szorosan megragadta a karját, majd fülig érő szájjal Malfoyhoz fordult:

- Szaladj, Draco, hátha sikerül összeszedned még egypárat! Szólj a többieknek, hogy a könyvtárban is nézzenek körül. Mindenki bűnös, aki liheg. A vécékbe is nézzetek be! A lányvécékbe Parkinson menjen be! Na, eredj már, indulj!

Malfoy vetett még egy pillantást Lucyra - a tekintete megfejthetetlen volt -, majd sarkon fordult és elsietett.

- Te pedig, Potter - folytatta Umbridge, miután Malfoy eltűnt -, szépen velem jössz az igazgatóhoz.

A kőszörny felé tartva Lucy azon gondolkodott, vajon hány társát kapták még el. Harryre gondolt - ha ő lebukott, az eddigi balhéi miatt rögtön kiteszik a szűrét -, Ronra, akinek szinte biztos, hogy Mrs Weasley kitekerné a nyakát, és arra, milyen szörnyű csapásnak érezné Hermione, ha az RBF-vizsgái előtt kicsapnák. Seamus, akinek ez volt az első edzése... Neville is olyan szépen fejlődött...

- Bűvös Bizsere - mondta Umbridge.

A kőszörny félreugrott. Mögötte megnyílt a fal, és feltűnt a mozgó kőlépcső. Hamarosan megérkeztek a szép, griffkopogtatós ajtó elé. Umbridge nem vesztegette kopogtatással az időt; habozás nélkül lenyomta a kilincset, és már vonszolta is befelé Lucyt.

Az igazgatói szobában csapatnyi ember gyűlt össze. Dumbledore az íróasztala mögött ült; arca nyugodt, szinte derűs volt, és szokása szerint egymásnak támasztotta hosszú ujjait. McGalagony professzor mellette állt - szobormereven, szemlátomást pattanásig feszült idegekkel. Ott volt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter is: ő a kandalló előtt ácsorgott, a lábujjain hintázva. Kingsley Shacklebolt és egy rövidre nyírt hajú, izmos varázsló, akit Lucy nem ismert, őrökként álltak az ajtó két oldalán, a fal mellett pedig ott toporgott a szeplős, szemüveges Percy: pennát és vaskos pergamentekercset szorongatott, s látható izgalommal várta, hogy történjen valami feljegyeznivaló.

A régi igazgatók és igazgatónők portréi most nem színleltek alvást. Valamennyien éber, komor arccal figyelték az alattuk zajló eseményeket. Mikor Lucy belépett a szobába, néhány portréalak átosont keretszomszédjához, és izgatott sugdolózásba kezdett vele.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Lucy kiszabadította karját Umbridge szorításából, és viszonozta Cornelius Caramel pillantását. A miniszter gonosz elégedettséggel meredt rá.

- Lám csak... - szólt. - Lám, lám, lám...

Lucy olyan utálkozó arcot vágott, amilyet csak tudott. Szíve szaporán kalapált, de az agya furcsamód tiszta és nyugodt volt.

- A Griffendél-torony felé tartott - jelentette Umbridge. Hangjában perverz élvezet csengett, ugyanúgy, mint mikor a kínlódó Trelawney professzort nézte a bejárati csarnokban. - A Malfoy fiú kapta el. Sajnos a testvére azonban meglógott.

Lucynak eszébe jutott, ahogy Malfoy felajánlotta neki a szökés lehetőségét, de gyorsan kisöpörte a fejéből ezt a gondolatot. Ezzel egy időben pedig megkönnyebbült, hogy Harrynek sikerült elmenekülnie.

- Á, csakugyan? - bólogatott elismerően Caramel. - Ne felejtsem el majd mondani Luciusnak. Nos, Potter... felteszem, tudod, miért vagy itt.

Lucy dacos igennel akart válaszolni, s már nyitotta is a száját, amikor elkapta Dumbledore pillantását. Az igazgató nem az arcára nézett, csupán valahova a válla fölé - s finoman rezgette a fejét.

Lucy irányt váltott a szó közepén.

- Ig... nem.

- Tessék? - vonta fel a szemöldökét Caramel.

- Nem - jelentette ki határozottan Lucy.

- Nem tudod, miért vagy itt?

- Nem, nem tudom.

Caramel hitetlenkedve nézett rá, majd Umbridge-re pillantott.

Lucy kihasználta az alkalmat, és lopva ismét Dumbledore-ra nézett. Az igazgató alig láthatóan rábólintott a szőnyegre, s mintha a szeme is kacsintásra rándult volna.

- Szóval fogalmad sincs róla - folytatta maróan gúnyos hangon Caramel -, hogy Umbridge professzor miért kísért ide téged. Nem tudsz róla, hogy te és a testvéred megszegtétek az iskola házirendjét?

- A házirendet? - ismételte Lucy. - Nem, nem tudok róla.

- Vagy a minisztérium rendeleteit - prüszkölte dühösen Caramel.

- Nem tudok róla - ismételte közönyösen Lucy.

Szíve még mindig szaporán kalapált. Élvezte, hogy végignézheti, hogyan szökik az égbe Caramel vérnyomása, s már ezért is megérte hazudnia, de sejtelme sem volt, mi egyéb értelme van a tagadásnak. Ha valaki besúgta őket Umbridge-nál, ő, a DS vezetője akár már indulhat is csomagolni, Harryvel egyetemben.

- Szóval újdonság számodra - folytatta dühtől elfúló hangon Caramel -, hogy lelepleztek egy engedély nélkül működő diákszervezetet az iskolában?

- Igen, az - felelte Lucy, hűen utánozva a világra rácsodálkozó kisded arckifejezését. Most adott hálát az égnek, hogy korábban annyiszor kellett már csínyeket letagadnia Freddel és George-dzsal együtt.

- Úgy vélem, miniszter úr - szólt selymes hangon Umbridge -, gyorsabban végezhetünk, ha idehívom az informátorunkat.

- Helyes, helyes, hívja csak - bólogatott Caramel, majd miután Umbridge kidöcögött, gonosz pillantással Dumbledore felé fordult. - Egy szavahihető tanúnál nem is kívánhatunk jobbat, igaz-e, Dumbledore?

- De még mennyire igaz, Cornelius - felelete ünnepélyes bólintással az igazgató.

A várakozás hosszú percei alatt mindenki maga elé meredt. Aztán Lucy hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, majd elhaladt mellette Umbridge. A főinspektor a vállánál fogva maga előtt kormányozta Cho göndör hajú barátnőjét, Mariettát, aki a tenyerébe rejtette arcát.

- Nem kell félned, kedvesem! - nyugtatgatta Umbridge a lányt. - Semmi baj... A miniszter úr nagyon örül, hogy ilyen okosan viselkedtél. El fogja mondani édesanyádnak, milyen jó kislány voltál. Marietta anyja, miniszter úr - fűzte hozzá Caramelre pillantva -, Madam Edgecombe, a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon, ott is a Hop Rendszerfelügyeleten dolgozik. Ő segített nekünk megfigyelés alatt tartani a roxforti tüzeket.

- Kitűnő, kitűnő! - örvendezett Caramel. - Amilyen az anya, olyan a lánya! No gyere, kis drágám, nézz rám, ne légy olyan szégyellős. Halljuk, mit... szentséges szalamandra!

Marietta felemelte a fejét, és leeresztette a kezét arca elől.

Caramel hátratántorodott rémületében, és kis híján beleült a begyújtott kandallóba. Mikor visszanyerte egyensúlyát, szitkozódva rátaposott köpenye füstölgő szegélyére. Marietta keservesen feljajdult, és a szeméig felrántotta talárja nyakát - de addigra már mindenki láthatta a két orcáját és orrát keresztben átszelő, gennyes pattanások sűrű sorából összeálló feliratot: ÁRULÓ.

- Ne törődj most az arcoddal, kis drágám! - szólt rá türelmetlenül Umbridge. - Ereszd le a talárt a szád elől, és mondd el a miniszter úrnak...

Marietta azonban nyüszített egyet, és hevesen megrázta a fejét.

- Jól van, kis ostoba, akkor majd elmondom én! - sziszegte, Umbridge, majd ismét felvette émelyítő mosolyát, és belefogott: - Edgecombe kisasszony ma este nem sokkal vacsora után felkeresett a szobámban, és elmondta, hogy ha felmegyek a hetedik emeletre, egy titkos helyiségbe, amit a Szükség Szobája néven szoktak emlegetni, ott érdekes dologra bukkanhatok. További kérdéseimre közölte, hogy odafent egyesek valamiféle gyűlést készülnek tartani. Sajnos ezen a ponton működésbe lépett ez az rontás... - Ingerülten Marietta eltakart arca felé bökött. - ...s miután a kislány meglátta az arcát a tükörben, nem volt hajlandó folytatni a beszélgetést.

- Jól van, jól van... - dörmögte Caramel, atyainak szánt pillantással nézve Mariettára. - Nagyon szép és bátor dolog volt, hogy Umbridge professzorhoz fordultál. Dicséretet érdemelsz. És most mondd el szépen, hogy mi történt azon a gyűlésen. Mi volt a célja? Kik vettek részt rajta?

Marietta azonban konokul hallgatott. Szeme kerekre nyílt a rémülettől, és csak rázta a fejét.

- Nem tudnak valami ellenrontást erre? - csattant fel türelmét vesztve Caramel. - Tisztítsák meg az arcát, hogy merjen beszélni!

- Sajnos mindeddig nem sikerült megtalálnom az ellenrontást - ismerte be bosszúsan Umbridge. Lucy néma elismeréssel adózott Hermione tudományának. - De az se baj, ha a kislány nem beszél. Magam is rekonstruálni tudom a történetet.

- Még októberben jelentettem a miniszter úrnak - bizonyára emlékszik rá -, hogy a két Potter és néhány diáktársuk gyűlést tartottak a roxmortsi Szárnyas Vadkanban...

- Mi bizonyítja, hogy ez megtörtént? - vágott a szavába McGalagony.

- Tanúnk van rá, Minerva - felelte negédesen Umbridge. - Willy Widdershin a kérdéses időpontban épp az ivóban tartózkodott. Jóllehet teste nagy részét kötözőpólya borította, a fülét jól tudta használni: hallott minden szót, amit Potterék mondtak, és a történtek után egyenesen az iskolába sietett, hogy beszámoljon nekem a dologról.

McGalagony professzor felvonta a szemöldökét.

- Aha, szóval ezért nem kapott büntetést a muglivécék megbűvöléséért! - jegyezte meg élesen. - Ez valóban tanulságos információ igazságszolgáltatási rendszerünk működéséről!

- Arcátlan korrupció! - harsogta a Dumbledore asztala mögötti falon lógó egyik portréból a piros orrú, testes varázsló. - Az én időmben a minisztérium nem paktált le hitvány bűnözőkkel! De nem ám, tisztelt hölgyek és urak!

- Köszönjük, Fortescue - szólt rá szelíden Dumbledore.

- Potterék a gyűlésen arra igyekeztek rávenni diáktársaikat - folytatta Umbridge -, hogy lépjenek be a minisztérium által az iskolai tananyagból eltávolított bűbájok és átkok közös gyakorlásával foglalkozó, illegális egyletbe.

- Attól tartok, ezen a ponton téved, Dolores - szólt csendesen Dumbledore, Umbridge-re emelve tekintetét az orra közepén ülő félhold alakú szemüveg fölött.

Lucy rámeredt az igazgatóra. Fogalma sem volt, hogy akarja Dumbledore kimagyarázni a dolgot - hiszen Willy Widdershin valóban minden szót hallott, ami a Szárnyas Vadkanban elhangzott.

- Hohó! - huhogta Caramel, ismét lendületes lábfejhintáztatásba kezdve. - Helyes, halljuk az újabb Potter-mentő dajkamesét! Beszéljen csak, Dumbledore, kíváncsian hallgatjuk! Willy Widdershin hazudott, igaz? Vagy esetleg Potterék valamilyen hasonmása szervezkedett aznap a Szárnyas Vadkanban? Vagy a szokásos mesét fogjuk hallani visszaforgatott időről, feltámadt sötét varázslókról meg láthatatlan dementorseregekről?

Percy harsányan felkacagott:

- Nagyon jó, miniszter úr, nagyon jó!

Lucy legszívesebben belerúgott volna Percybe. Aztán, nagy meglepetésére, látta, hogy Dumbledore elmosolyodik.

- Ugyan, Cornelius... eszemben sincs kétségbe vonni - és bizonyára Lucy sem tagadja -, hogy aznap a Szárnyas Vadkanban ő és Harry tagokat toboroztak egy defenzív mágiai önképzőkörhöz. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy Dolores tévesen minősíti illegálisnak az aznap megalakított csoportot. A diákok egyesülési jogát korlátozó rendelet emlékezetem szerint a roxmortsi találkozó után két nappal lépett életbe, vagyis Harry és Lucy ott és akkor nem szegtek meg semmiféle szabályt.

Percy olyan arcot vágott, mintha orrba dobták volna egy nehéz és kemény tárggyal. Caramel lábujjhegyen állva megdermedt, és eltátotta a száját.

Umbridge ocsúdott fel a leggyorsabban.

- Ez mind nagyon szép, igazgató úr - szólt széles mosollyal -, de immár hat hónap telt el a 24-es számú oktatásügyi rendelet hatálybalépése óta. Ha az első gyűlés nem is volt törvényellenes, minden további az volt.

Dumbledore udvarias érdeklődéssel pillantott a főinspektorra összetámasztott ujjai fölött.

- Valóban - felelte. - Minden további találkozó kétségkívül törvényellenes lett volna. Bizonyítani tudja, hogy sor került ilyenekre?

Miközben Dumbledore beszélt, Lucy halk suhanást vélt hallani, s egyidejűleg úgy rémlett neki, mintha Kingsley Shacklebolt motyogna valamit a háta mögött. Emellett meg mert volna esküdni rá, hogy valami finoman súrolta az oldalát - de mikor lenézett, semmit se látott.

- Hogy bizonyítani tudom-e? - kérdezett vissza undok varangymosollyal Umbridge. - Talán nem figyelt ide, Dumbledore? Mit gondol, mit keres itt Edgecombe kisasszony?

- Vagy úgy! - vonta fel a szemöldökét Dumbledore. - Szóval Marietta tanúsítani tudja, hogy ezek a találkozók fél éve sorozatosan megrendezésre kerültek? Eddig azt hittem, csak a mai esti gyűlésről tett jelentést.

Umbridge nyomban Mariettához fordult.

- Kedvesem, mondd meg nekünk, mióta tartanak ezek a gyűlések! Elég, ha bólintasz vagy rázod a fejed. Attól biztosan nem nőnek meg a pattanásaid. Az elkövetők rendszeresen találkoztak az elmúlt hat hónapban?

Lucy gyomra vad rángásba kezdett. Itt a vége, gondolta, most meglesz a perdöntő bizonyíték, ami lesöpri az asztalról Dumbledore érveit.

- Bólints vagy rázd a fejed, kedvesem! - unszolta Umbridge a lányt. - Ne félj, nem indul be tőle a rontás.

A szobában mindenki Marietta arcát nézte - pontosabban a szemét, mert csak az látszott ki felhúzott talárja és a homlokába lógó göndör fürtök közül. Talán csak a tűz fénye miatt, de a lány tekintete furcsán üresnek tűnt. És megtörtént, amire Lucy a legkevésbé se számított: Marietta megrázta a fejét.

Umbridge Caramelre majd megint a lányra nézett.

- Úgy látom, nem értetted a kérdést, kedvesem. Arra vagyok kíváncsi, jártál-e az illegális találkozókra az elmúlt fél évben. Jártál, igaz?

Ismét nemleges választ kapott.

- Ezt meg hogy értsem? - kérdezte, most már élesebben, Umbridge. - Miért rázod a fejed?

- Számomra tökéletesen világos Edgecombe kisasszony válasza - emelte fel a hangját McGalagony professzor. - Az elmúlt hat hónapban nem került sor titkos találkozókra. Jól mondom, Edgecombe kisasszony?

Marietta bólintott.

- De ma este volt találkozó! - csattant fel dühösen Umbridge. - Volt találkozó, a Szükség Szobájában, te magad mondtad, Edgecombe! Potterék voltak a vezetők, Potterék szervezték meg, Potterék... Miért rázod a fejed, te szerencsétlen!?

- Ha valaki rázza a fejét - szólt fagyosan McGalagony -, az nagy valószínűséggel nemet jelent. Lehet, persze, hogy Edgecombe kisasszony valamely ismeretlen gesztusnyelvet használ...

Umbridge megragadta Mariettát, maga elé rántotta, és irgalmatlanul rázni kezdte. Dumbledore egy szempillantás alatt felpattant, és előrántotta pálcáját. Kingsley előreszökkent, Umbridge pedig hátraugrott, és rázni kezdte a kezét, mintha forró sütőhöz nyúlt volna.

- Nem tűröm, hogy bántalmazza a diákjaimat, Dolores! - szólt Dumbledore, s most először düh villant a szemében.

- Csillapodjon, Madam Umbridge! - zendült Kingsley mély hangja. - Ne tegyen olyat, amit később megbánna.

- Nem - zihálta Umbridge, a fölé tornyosuló Kingsleyre pislogva. - Dehogy... Igaza van, Shacklebolt... egy kissé elragadtattam magam.

Marietta pontosan úgy állt, ahogy Umbridge hagyta. Nem látszott rajta se a hirtelen támadás keltette ijedség, se megkönnyebbülés, hogy Umbridge elengedte. Továbbra is az arca elé tartotta talárja nyakát, és furcsán üres tekintettel maga elé meredt.

Lucy gondolatban összekötötte Marietta állapotát Kingsley motyogásával meg az oldala mellett elsuhanó láthatatlan dologgal, és gyanítani kezdett valamit.

- Dolores! - szólalt meg türelmetlen szigorral Caramel. - A mai találkozó - amiről biztosan tudjuk, hogy lezajlott...

- Hogyne... - Umbridge gyorsan összeszedte gondolatait. - Igen... nos, az Edgecombe kisasszonnyal folytatott beszélgetés után azonnal elindultam a hetedik emeletre, mégpedig egy csapat megbízható diák kíséretében, hogy a segítségükkel tetten érjem a találkozó résztvevőit. A jelek szerint azonban valaki figyelmeztette Potteréket, mert mire a hetedik emeletre értünk, a gyűlést feloszlatták, és elmenekültek a helyszínről. Azonban ez sem jelent gondot, mert a birtokunkba jutott az érintettek névsora. Parkinson kisasszony utasításomra bement a Szükség Szobájába, hogy hátrahagyott bizonyítékokat keressen. Ily módon szereztük meg ezt. - Umbridge előhúzta zsebéből a Szükség Szobájának falára tűzött listát, és átadta Caramelnek. - Amint megpillantottam Potterék nevét a lapon, nyomban tudtam, miféle társasággal van dolgunk - fejezte be negédesen.

Caramel szája elégedett mosolyra húzódott.

- Pompás, Dolores, pompás. És... szentséges ég!

A miniszter hüledezve nézett fel Dumbledore-ra, aki még mindig Marietta mellett állt, pálcával a kezében.

- Nézze meg, milyen nevet választottak... - Caramel szinte suttogott. - Dumbledore Serege.

Az igazgató átvette Carameltől a pergament. Rápillantott a két szóra, amit Hermione hónapokkal azelőtt a lap tetejére firkantott - s egy hosszú pillanatig úgy tűnt, nem tudja, mit mondjon. Azután mosolyogva felpillantott a lapról.

- Hát igen: a játéknak vége - szólt higgadt derűvel. - Írásos vallomást vár tőlem, Cornelius, vagy megelégszik a jelenlévő tanúkkal?

Lucy észrevette, hogy McGalagony és Kingsley egymásra pillantanak. Mindkettőjük szemében félelem csillant. Ő maga nem tudta mire vélni Dumbledore szavait, ahogy szemlátomást Caramel sem.

- Vallomást? - ismételte lassan a miniszter. - Miről... mit...?

- Dumbledore Serege, Cornelius. - Az igazgató meglengette a pergamenlapot Caramel előtt. - Nem Potterék Serege. Dumbledore Serege.

- De hát... de hát...

Caramel szeme elkerekedett. Döbbenetében hátrált egy lépést, majd felkiáltott, és megint elugrott a kandallótól.

- Maga? - suttogta, füstölgő köpenyére taposva.

- Úgy van - bólintott mosolyogva Dumbledore.

- Ezt maga szervezte?

- Én.

- Sereget toborzott... a diákokból?

- Ma este volt az első megbeszélés. Csak azért hívtam össze, hogy lássam, érdekli-e a diákokat dolog. Most már természetesen belátom, hogy hiba volt meghívni Edgecombe kisasszonyt.

Marietta bólintott. Caramel hullámzó mellkassal nézett rá. Aztán Dumbledore-ra ugrott a szeme.

- Maga összeesküvést szőtt ellenem! - bődült fel.

- Úgy van! - felelte derűsen Dumbledore.

- Nem! - kiáltotta Lucy.

Kingsley figyelmeztető pillantást villantott rá, és McGalagony szeme is fenyegetően kitágult, de Lucy egyszerre felfogta, mire készül Dumbledore, s úgy érezte, meg kell akadályoznia.

- Nem! Dumbledore professzor...

- Hallgass, Lucy, különben kiküldelek a szobából! - szólt rá higgadtan Dumbledore.

- Úgy van! Fogd be a szád, Potter! - harsogta Caramel, borzadó örömmel bámulva Dumbledore-ra. - Ezt nevezem! Úgy jöttem ide, hogy azt hittem, a két Potternek mondunk búcsút, és lám, helyette...

- Helyette letartóztathat engem - mosolygott Dumbledore. - Elvesztett egy knútot, de talált egy galleont, ahogy mondani szokás.

- Weasley! - Caramel valósággal reszketett az örömtől. - Leírt mindent, ami elhangzott? Feljegyezte a vallomást?

- Igen, uram, feljegyeztem! - bólogatott lelkesen Percy, akinek még az orra is tintafoltos lett a szorgalmas körmölésben.

- Az is megvan, hogy hadsereget akar szervezni? Hogy meg akarta támadni a minisztériumot, összeesküvést szőtt ellenem?

- Igen, uram, az is megvan - felelte jegyzetei fölé hajolva Percy.

- Nagyon jó - bólintott sugárzó arccal Caramel. - Másolja le az anyagot, Weasley, és küldje el a Reggeli Prófétának, de tüstént! Ha gyors baglyot használunk, még belekerülhet a holnapi számba!

Percy kirohant a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.

Caramel ismét Dumbledore-hoz fordult.

- Magát most a minisztériumba kísérik, ott sor kerül a hivatalos vádemelésre, aztán az Azkabanban várja meg a tárgyalását.

- Hát igen - sóhajtott Dumbledore. - Számítottam erre. Csakhogy van egy bökkenő.

- Bökkenő? - ismételte Caramel, még mindig örömtől remegő hangon. - Nincs itt semmiféle bökkenő, Dumbledore!

- De igen, attól tartok, van - mondta sajnálkozva az igazgató.

- Úgy gondolja?

- Igen, ugyanis maga szemlátomást abba a hitbe ringatja magát, hogy én - hogy is szokás mondani? - nem tanúsítok ellenállást. A bökkenő ott van, Cornelius, hogy én bizony ellenállást fogok tanúsítani. Nem áll szándékomban ugyanis az Azkabanba menni. Nyilván meg tudnék szökni, de minek fecséreljem ilyesmire az időt, mikor rengeteg fontosabb dolgom van.

Umbridge nyaktól felfelé egyre vörösebb lett, mintha lassan megtöltötték volna a fejét forró vízzel. Caramel arcára az a fajta bamba elképedés ült ki, amit egy váratlan pofon szokott kiváltani. Rekedten nyögött egyet, aztán Kingsleyre és a kurta hajú varázslóra nézett. Ez utóbbi - az egyetlen élő ember a szobában, aki mindaddig egy mukkot se szólt - magabiztosan biccentett, tett egy lépést előre, s közben lazán a zsebébe csúsztatta a kezét.

- Legyen eszed, Dawlish! - szólt atyai jóindulattal Dumbledore. - Bizonyára kiváló auror vagy - emlékszem, minden tárgyból kitűnőre tetted le a RAVASZ-t - de ha megpróbálsz, úgymond, erőszakot alkalmazni, akkor bizony fájdalmat kell okoznom neked.

A Dawlish nevű erre kissé megszeppent, és megint Caramelre nézett, de ezúttal ő várt támogatást.

- Úgy! - szólt megdöbbenéséből felocsúdva Caramel. - Szóval egy szál magában meg akarja támadni Dawlisht, Shackleboltot, Dolorest és engem!

- Merlin szakállára, dehogy - mosolygott Dumbledore. - Eszemben sincs támadni. Csupán védekezni fogok.

- És nem egyedül! - jelentette ki McGalagony.

- De bizony, Minerva, egyedül! - emelte fel a hangját Dumbledore. - Magára a Roxfortban van szükség!

Caramel előrántotta pálcáját.

- Elég ebből a badarságból! - csattant fel.

A szobán ezüstös fénycsík suhant át, s ágyúlövésszerű dörrenés remegtette meg a padlót. Lucy érezte, hogy valaki megragadja a nyakánál és a hajánál fogva, és a földre löki. Közben ismét felvillant az ezüstös fény. Több portréalak rémülten felkiáltott, Fawkes rikoltott egyet, s a helyiséget porfelhő töltötte be. Lucy köhögve felemelte a fejét: nem messze tőle egy sötét alak a padlóra rogyott. Sikítás és puffanás következett, aztán valaki rémülten felkiáltott, majd üvegcsörömpölés, lábdobogás és rekedt nyögés hallatszott... és végül csend lett.

Lucy zihálva hátrafordult, hogy megnézze, ki szorongatja a nyakát és húzza a haját. McGalagony volt az; a tanárnő kuporgott mellette, másik kezével Mariettát szorítva a padlóra. Mindkettőjüket beszitálta a por. Lucy körülnézett, s egy közeledő magas alakot pillantott meg.

- Jól vannak? - kérdezte Dumbledore.

- Igen. - McGalagony felállt, magával húzva Lucyt és Mariettát is.

A por lassan elült, és láthatóvá vált a romos iroda. A hosszú lábú asztalok mind feldőltek, s a finom ezüstműszerek darabokban hevertek a padlón. Caramel, Umbridge, Kingsley és Dawlish mozdulatlanul feküdt. Fawkes, a főnixmadár halkan énekelve körözött fölöttük.

- Sajnos Kingsleyt se kímélhettem meg - szólt fojtott hangon Dumbledore. - Gyanús lett volna. Gyorsan átlátta a helyzetet, és mikor senki nem figyelt oda, ügyesen módosította Edgecombe kisasszony emlékezetét. Kérem, köszönje meg neki a nevemben, Minerva.

- Ellenfeleink hamarosan magukhoz térnek, és jobb, ha nem tudják meg, hogy volt időnk szót váltani. Sugallják azt nekik, hogy végig eszméletüknél voltak, s csupán a földre taszítottam őket. Semmire nem fognak emlékezni...

- Hová akar menni, Dumbledore? - kérdezte suttogva McGalagony. - A Grimmauld térre?

- Nem, semmiképp - felelte komor mosollyal Dumbledore. - Nem azért megyek el, hogy bujkáljak. Caramel hamarosan megbánja, hogy kiűzött a Roxfortból.

- Dumbledore professzor... - kezdte Lucy.

Nem tudta, mit mondjon először; hogy bocsánatot kér, amiért Harryvel megszervezték a DS-t, és ennyi bajt okoztak, vagy hogy szégyelli, hogy Dumbledore-nak a távozása árán kellett megmentenie őt és Harryt a kicsapatástól. Az igazgató azonban közbevágott, mielőtt bármit is mondhatott volna.

- Figyelj rám, Lucy! - szólt nyomatékos komolysággal. - Te és Harry fordítsátok minden erőtöket az okklumencia tanulására, megértetted? Kövessétek Piton professzor utasításait, és gyakoroljatok kitartóan, különösen esténként, elalvás előtt, hogy ki tudjátok zárni az elmétekből a rossz álmokat. Hamarosan meg fogjátok érteni, miért kérem ezt, de addig is ígérd meg, Harry nevében is...

A Dawlish nevű varázsló mocorogni kezdett. Dumbledore megragadta Lucy csuklóját.

- Hallgass rám: zárd le az elméd, Harrynek pedig különösen fontos, hogy ez sikerüljön. Egy nap majd megértitek, miért.

Fawkes még egy nagy kört írt le a szobában, azután leereszkedett Dumbledore fölé. A varázsló elengedte Lucyt, és megfogta a főnix aranyló farktollait. Abban a szempillantásban tüzes villanás töltötte be a szobát, és a madár Dumbledore-ral együtt köddé vált.

- Hol van? - kiáltotta felülve Caramel. - Hova tűnt!?

- Nem tudom! - harsogta Kingsley, és talpra szökkent.

- Nem dehoppanálhatott! - rikoltotta Umbridge. - Az iskolából nem lehet...

- A lépcső! - kiáltotta Dawlish, azzal az ajtóhoz ugrott, felrántotta, és kirohant. Kingsley és Umbridge követték. Caramel habozott, majd nehézkesen feltápászkodott, és leporolta talárját. Egy percig kínos csend volt a szobában.

- Nos, Minerva - szólalt meg végül csípősen a miniszter -, ennyi tellett a maga Dumbledore barátjától.

McGalagony összevonta a szemöldökét.

- Úgy gondolja?

Caramel eleresztette a füle mellett a választ, és tűnődve körülnézett a romos igazgatói szobában. Több portréalak is dühösen rásziszegett, sőt, néhány az öklét rázta felé.

- Kísérje őket a hálótermükhöz! - szólt Caramel, fejével a két gyerek felé bökve.

McGalagony intett Lucyéknak, hogy induljanak. Miután kiléptek az ajtón, Lucynak megütötte a fülét Phineas Nigellus hangja:

- Tudja, miniszter úr, sok mindenben nem értek egyet Dumbledore-ral, de azt el kell ismerni, hogy van stílusa...

❤️💚❤️💚❤️

Draco a Szükség Szobájában állt, és csak nézte a tágas termet. Potterék itt tartották a titkos edzéseiket minden nap - itt, Umbridge orra előtt. Ilyenre is csak ők vállalkozhattak. Az ilyen időkben, mikor a minisztérium ennyire korlátozza őket, egy ilyen találkozót megszervezni egyszerre volt vakmerőség és hatalmas hülyeség. Tudta, hogy a két Pottertől - főleg Pottertől - nem állt messze ez a két fogalom.

Mikor Umbridge megtalálta őt és a társait a folyosón, Draco elképzelni sem tudta, mitől lehet olyan boldog a banya. Aztán a nő elmesélte nekik a történetet, amit Marietta Edgecombe-tól hallott, majd utasította őket, hogy jöjjenek vele a hetedik emeletre. Valaki azonban figyelmeztette őket, mert mire Draco odaért, már csak a két Potter volt jelen és bőszen vitatkoztak.

Draco már vagy egy perce ott álldogált és bízott benne, hogy Potternek sikerül elzavarnia Lucyt, hogy a lány kimaradhasson a balhéból. Nem akart gondolkodni rajta, miért, de a gondolatot, hogy Lucyt esetleg kicsaphatják a Roxfortból, elviselni sem tudta. Majdnem a falba verte a fejét azonban, mikor látta, hogy a lány a pálcáját használva menekítette ki a testvérét a folyosóról. Számíthatott volna rá, azt azonban nem hagyhatta, hogy Umbridge üres kezekkel találja.

Ám már megint megtörtént. A lány közelsége ismét megrészegítette. Teljesen átgondolatlanul ajánlotta fel Lucynak, hogy elengedi, mert gyengeség ide vagy oda, ő nem tűnhetett el a Roxfortból. Csak bízni tudott benne, hogy Lucynak van annyi esze, hogy elfogadja ezt, de nem, neki megint játszani kellett a hőst. Miközben beszélt, Draco szinte öntudatlanul húzta közelebb magához, és miközben döbbenten hallgatta őt, az jutott eszébe, hogy utoljára a karácsonyi bálon álltak ilyen közel egymáshoz. Lucy olyan karizmával beszélt, hogy szinte megbabonázta Dracot, és olyan erőt sugárzott, amit a fiú sohasem tapasztalt. A szemében egy szikrányi határozatlanság vagy kétely sem volt. Pontosan tudta, miről beszélt és sziklaszilárdan hitt benne, hogy képes szembeszállni a Sötét Nagyúrral.

Draco már el akarta engedni, mikor meghallotta, hogy Umbridge közeledik. Nem tehetett mást, muszáj volt átadnia a lányt. Túl gyanús lett volna, ha a főinspektor szeme láttára hagyja futni. De legalább nem leplezte le magát Lucy előtt. Még ha a virágillata meg is részegítette.

Draco sóhajtott, majd kisétált a szobából. Csak reménykedni tudott benne, hogy Lucy valahogy elkerüli a kicsapást. Ahogy visszafelé sétált a klubhelyiségbe, némán imádkozott bárkihez, aki hallhatta őt, hogy mentse meg a lányt. Mert Lucy a Roxfortba tartozott.

A Roxfort pedig Lucy nélkül már nem lett volna ugyanaz.