Harry láthatóan nyomban erőre kapott az örömtől, hogy McGalagony komolyan veszi, amit mond. Habozás nélkül kiugrott az ágyból, belebújt köntösébe, és felkapta a szemüvegét. Lucy szintén felpattant és alig várta, hogy beszélhessenek Dumbledore-ral. Minden perc számított, hiszen Mr Weasley...

Gondolatban sem merte befejezni a mondatot.

- Maga is jöjjön, Weasley! - szólt McGalagony.

Lucyék követték a tanárnőt. Elhaladtak a némán álldogáló Neville, Dean és Seamus mellett, kimentek a hálószobából, lesiettek a csigalépcsőn a klubhelyiségbe, átkeltek a portrélyukon, és a Kövér Dáma tekintetétől kísérve elindultak a holdfényben fürdő folyosón. Lucy úgy érezte, szétrobban a mellkasa a kínzó aggodalomtól: rohanni szeretett volna, és Dumbledore-ért kiáltani. Ráérően sétálnak itt, miközben Mr Weasley testéből ömlik a vér... És mi van, ha azok a fogak méregfogak voltak...? Elmentek Mrs Norris mellett; a macska rájuk nézett lámpaszemével, és halkan sziszegett.

- Sicc! - szólt rá McGalagony, mire a macska eliszkolt a folyosó sötétjében.

Néhány perc múlva aztán megérkeztek a Dumbledore dolgozószobáját őrző kőszörny elé.

- Bűvös Bizsere - mondta McGalagony professzor.

A kőszörny nyomban életre kelt, és félreugrott. Mögötte kinyílt a fal, és láthatóvá vált a kőből épített, mozgó csigalépcső.

McGalagony, Harry, Lucy és Ron ráléptek egy-egy lépcsőfokra. A fal döngve bezárult mögöttük, ők pedig spirális ívet követve haladtak felfelé, mintha a lépcső egy dugóhúzó szárán siklott volna. Végül megérkeztek egy fényesre csiszolt tölgyfa ajtó elé, amit griffmadár alakú rézkopogtató díszített.

Jóval elmúlt már éjfél, Lucy mégis zsivajt hallott kiszűrődni az igazgatói szobából. A hangzavar arra utalt, hogy Dumbledore legalább tucatnyi embert lát vendégül.

McGalagony háromszor az ajtóhoz verte a griffmadaras kopogtatót. Erre odabent nyomban néma csönd lett, mintha valaki varázsszóval elnémította volna a bent lévőket. Az ajtó magától kinyílt, és McGalagony bevezette a hármast.

A szobában félhomály volt. Az asztalokon sorakozó különleges ezüstszerkezetek nem zümmögtek, ketyegtek és puffogtak, mint rendesen, hanem némán, mozdulatlanul álltak. A falakon lógó festmények lakói - a Roxfort egykori igazgatói és igazgatónői - csendesen szunyókáltak kereteikben. Az ajtó mögötti arany ülőrúdon, szárnya alá dugott fejjel egy hattyú nagyságú, piros-arany madár aludt.

- Á, maga az, McGalagony professzor... és... ah!

Dumbledore az íróasztala mögött ült. Ahogy előredőlt magas támlájú székében, arcát megvilágította az előtte heverő pergamenlapoknak szánt gyertyafény. Hófehér hálóinget, azon pedig pirossal és arannyal átszőtt, díszes mintázatú köntöst viselt, de öltözéke ellenére cseppet sem tűnt álmosnak: elevenen csillogó, világoskék szemét érdeklődve szegezte McGalagonyra.

- Dumbledore professzor, Potteréknek... nos, rémálmuk volt - szólt McGalagony. - Azt mondják...

- Nem álom volt - vágott közbe Harry.

McGalagony kissé neheztelve nézett rá.

- Rendben van, Potter, mondja el maga!

- Hát... valóban aludtunk... - kezdett bele Harry. Lucynak feltűnt, hogy Dumbledore nem nézett Harryre, hanem összefűzött ujjait szemléli, és hogy ez a helyzethez képest is bosszantotta a fiút. - Lucy ugyanúgy látta ezt, mint az eddigi látomásainkat. De nem úgy, mint egy álmot... hanem mint a valóságot... Végignéztük, mi történik... - Vett egy nagy levegőt. - Ron édesapját, Mr Weasleyt... megtámadta egy hatalmas kígyó.

Szavai mintha egy ideig még ott lebegtek volna a levegőben. Dumbledore hátradőlt, s tűnődve a mennyezetre nézett. Ron az igazgató, Lucy és Harry között kapkodta a tekintetét, arca falfehér volt a döbbenettől.

- Hogyan láttátok a történteket? - kérdezte csendesen Dumbledore, s még mindig nem nézett Harryre.

- Hát... nem tudjuk - felelte alig leplezett ingerültséggel Lucy. Mit számít, hogyan látták?! - Úgy a fejünkben volt az egész... - bökte ki végül.

- Félreértettétek a kérdést - folytatta higgadtan Dumbledore. - Arra lennék kíváncsi, hogy emlékeztek-e, milyen szemszögből láttátok az eseményeket. Az áldozat mellett álltatok, vagy esetleg felülről néztétek a dolgot?

Harrynek egy pillanatra a szava is elállt a meghökkenéstől, és Lucy sem értette, miért fontos ez most. Igazság szerint ő már alig emlékezett rá, hogyan nézte végig a támadást, annyira megrendítette az, ami történt.

- Mi voltunk a kígyó - felelte Harry lassan. - A kígyó szemszögéből láttuk az egészet.

Csend ült a szobára. Harry Lucyra nézett, akinek elkerekedett a szeme a döbbenettől. Majd a lány Dumbledore felé fordult.

- Professzor úr, ez megint ugyanaz az eset, mint tavaly? - kérdezte remegő hangon. - Én megint csak azt láttam, amit Harry... megint működött a kapcsolat?

Dumbledore nem felelt, csak ránézett a még mindig sápadt Ronra, majd új, szigorúbb hangon megkérdezte:

- Súlyosan megsebesült Arthur?

- Igen! - felelte dühös nyomatékkal Harry és Lucy. A lányt hirtelen már nem is érdekelte a válasz a kérdésére. Miért ilyen lassú mindenkinek a felfogása? Mintha nem tudnák, mennyire vérzik valaki, akinek ujjnyi hosszú fogak hatolnak a testébe! És Dumbledore miért nem képes legalább egyszer a szemükbe nézni vagy legalább úgy tenni, mintha hallotta volna a kérdést?

Az öreg varázsló azonban most felállt - olyan hirtelen, hogy Lucy összerezzent - és a mennyezet alatt lógó egyik portréhoz lépett.

- Everard? - szólt élesen. - És maga, Dilys!

Egy sárgásfakó arcú, fekete szakállas varázsló és keretszomszédja, egy idősebb, őszes fürtű boszorkány, akik eddig mintha az igazak álmát aludták volna, most azonnal kinyitották a szemüket.

- Hallották? - kérdezte Dumbledore.

A varázsló bólintott, a boszorkány így felelt:

- Természetesen.

- Vörös hajú, szemüveges férfiról van szó - folytatta Dumbledore. - Everard! Riassza a megfelelő embereket, és gondoskodjon róla, hogy rátaláljanak!

A varázsló és a boszorkány bólintottak, majd kicsusszantak a keretükből. Azonban ahelyett, hogy megjelentek volna a szomszédos képben (ahogy az a Roxfortban szokásos volt), egyikük sem bukkant fel újra. Az egyik festményen csupán egy sötét drapéria maradt, a másikon pedig egy üres, bőr karosszék. Lucy észrevette, hogy a szorgalmasan horkoló és szuszogó portréalakok közül többnek is résnyire nyitva van a szeme, és őt figyeli. Most már sejtette, hogy kik beszélgettek érkezésük előtt a szobában.

- Everard és Dilys a Roxfort legkiválóbb igazgatói közé tartoznak - magyarázta Dumbledore, miközben vendégeit megkerülve az ajtó mellett alvó madárhoz lépett. - Hírnevüknek köszönhető más fontos varázsvilágbeli intézményekben is őrzik a portréjukat. Mivel saját arcképeik között szabadon mozoghatnak, tájékoztatni tudnak minket másutt lezajló eseményekről...

- De hát Mr Weasley bárhol lehet! - vetette ellen Harry.

- Kérlek, üljetek le, gyerekek, és maga is, McGalagony professzor. - mondta Dumbledore, eleresztve a füle mellett Harry megjegyzését. - Beletelik néhány percbe, amíg Everard és Dilys visszatérnek. Kedves tanárnő, kérem, gondoskodjon székekről.

McGalagony előhúzta pálcáját, és intett egyet vele. Azonnal előtűnt a semmiből négy szék: egyszerű, egyenes támlájú, fa ülőalkalmatosságok.

Lucy leült, s a válla fölött hátranézve figyelte az igazgatót: Dumbledore mutatóujjával megsimogatta Fawkes aranysárga nyakát. A főnix azonnal felébredt. Büszkén felemelte gyönyörű fejét, és csillogó, fekete szemével Dumbledore-ra nézett.

- Figyelmeztetésre lesz szükségünk - mondta neki halkan az igazgató.

Lángcsóva villant fel, és a madár eltűnt.

Dumbledore most az egyik ismeretlen rendeltetésű ezüstszerkezethez lépett. Felemelte, az íróasztalához vitte, majd miután visszaült a székébe, pálcája hegyével finoman rákoppintott.

A szerkezet ritmikus kattogással beindult, s a tetején kiálló vékony ezüstcsövön apró, halványzöld füstfelhőcskéket kezdett eregetni. Dumbledore szemöldökráncolva figyelte a füstöt. Néhány másodperc múlva a gép már felhőcskék helyett egyenletes füstoszlopot fújt, mely a magasba emelkedve összesűrűsödött, kanyarogni kezdett... és tátott szájú kígyófej alakját öltötte fel. Harry és Lucy várakozón néztek Dumbledore-ra, mivel feltételezték, hogy a jelenség valamiképpen kapcsolatban van beszámolójukkal. Az igazgató azonban egyre csak a kígyózó füstoszlopot figyelte.

- Hát persze, hát persze... - motyogta. - De lényegükben egyek-e?

Lucy nem tudta mire vélni a kérdést. Összenézett Harryvel, aki alig észrevehetően ráncolta a homlokát, majd visszafordultak a szerkezet felé. A füst most két tekergő kígyóra oszlott. Dumbledore - arcán komor elégedettséggel - felegyenesedett, és ismét rákoppintott a szerkezetre. A kattogás lelassult majd elhalt, s a füstkígyók egykettőre semmivé foszlottak.

Dumbledore visszavitte a szerkezetet eredeti helyére. Lucy látta, hogy a portréalakok közül többen tekintetükkel követik őt - de ha észrevették, hogy Lucy figyeli őket, gyorsan megint alvást színleltek. A lány meg akarta kérdezni, mire adott választ a kis füstmasina, de mielőtt megtehette volna, kiáltás hangzott fel. Az Everard nevű varázsló visszatért a keretébe. Zihált egy kicsit, és igen zaklatottnak tűnt.

- Dumbledore!

- Mi hír? - kérdezte rögtön az igazgató.

- Addig kiabáltam, amíg oda nem szaladt valaki - felelte Everard, s közben megtörölte izzadt homlokát a mögötte lógó drapériával. - Azt mondtam, lépteket hallottam lentről. Nem nagyon mert hinni nekem, de azért lement körülnézni. Odalent sajnos nincsenek portrék. Aztán pár perc múlva fel is hozták őt. Nagyon rossz bőrben van, mindene csupa vér volt. Átszaladtam Elfrida Cragg portréjába, hogy jobban lássam őket, mikor kimennek.

- Köszönöm - bólintott Dumbledore. Ron arca megrándult a hír hallatán. - Gondolom, Dilys látja majd őket megérkezni...

Néhány másodperc múlva a fürtös hajú, ősz boszorkány is visszatért keretei közé. Köhögve leroskadt karosszékébe, majd így folytatta.

- Igen, Dumbledore, elvitték a Szent Mungóba. A portrém előtt haladtak el vele. Nagyon rossz állapotban van.

- Köszönöm - mondta Dumbledore, és McGalagonyhoz fordult: - Minerva, legyen szíves, keltse fel a többi Weasley gyereket.

- Megyek.

McGalagony felállt, és sebes léptekkel elindult az ajtó felé. Lucy vetett egy oldalpillantást Ronra; barátja zihált a rémülettől. Lucy felállt, odasétált hozzá és átkarolta őt. Ron olyan erősen kapaszkodott bele a karjába, hogy Lucy csak összeszorított fogakkal tudta elkerülni, hogy hangosan felszisszenjen. Ráadásul úgy tűnt, hogy Ron tudatán kívül cselekedett így, mintha ösztönösen keresett volna kapaszkodót a lányban.

- Mi lesz Mollyval, Dumbledore? - kérdezte az ajtóból visszafordulva McGalagony.

- Fawkes majd értesíti, ha végzett az őrködéssel. De talán már tudja is, mi történt. Van az a remek órája...

Lucy tudta, hogy Dumbledore arra az odúbeli órára céloz, ami nem az időt, hanem a Weasley család tagjainak hollétét és állapotát jelzi. Elszorult a szíve, mikor arra gondolt, hogy Mr Weasley mutatója most bizonyára a „halálos veszély" felirat fölött áll. De Mrs Weasley ilyen későn feltehetőleg már aludt, és nem nézett az órára.

Lucy arcán lecsordult az első könnycsepp, mert eszébe jutott a jelenet, mikor a mumus a zokogó asszony előtt a halott Arthur Weasleyvé változott: az élettelen test, a félrecsúszott szemüveg, a véres arc... De nem, Mr Weasley nem halhat meg... Az képtelenség... Lucy gyorsan letörölte a könnycseppet; nem akarta, hogy lássák az aggódását. Valamiért úgy érezte, nincs joga aggódni a férfiért, hiszen valójában nem a családtagja... De aztán eszébe jutott minden, amit Mr Weasley tett érte: mikor kislány korában mesét olvasott neki és Ronnak, mikor megkapta az első seprűjét, mikor Freddel és George-dzsal állandóan megviccelték Percyt és Mr Weasley mindig rájuk szólt...

Egy újabb könnycsepp csordult le az arcán, amit újra letörölt. Mr Weasley saját lányaként nevelte fel, emiatt minden joga megvolt arra, hogy aggódjon érte. Most már azért nem akart sírni, hogy Ron ne veszítse el a reményt. Hogy lelket öntsön belé azzal, hogy erős marad.

Dumbledore eközben a hármas mögött álló szekrényben keresgélt. Elvett belőle egy megfeketedett, régi üstöt, letette az íróasztalára, felemelte pálcáját.

- Transportus - dörmögte, mire az üst remegni kezdett, és élénken felizzott. A jelenség csupán néhány másodpercig tartott, utána kihunyt a fény, és az edény nem mozdult többé.

Dumbledore most odalépett egy másik portré elé, aminek hátterén a Mardekár két színe, a zöld és az ezüst dominált. A kép lakója egy hegyes szakállú, ravasz arcú varázsló látszólag olyan mélyen aludt, hogy Dumbledore szólítására se ébredt fel.

- Phineas... Phineas!

A többi portréalak most már nem színlelt alvást: mozgolódni kezdtek vásznaikon, hogy jobban lássák, mi történik. Miután a sunyi képű varázsló továbbra se volt hajlandó kinyitni a szemét, némelyikük segített az ébresztgetésben.

- Phineas! Phineas! Phineas!

A portrévarázsló most már nem színlelhetett tovább. Hirtelen kerekre tárta a szemét, mintha felriadt volna.

- Szólított valaki?

- Megint fel kell keresnie a másik képét, Phineas - mondta Dumbledore. - Újabb üzenetem van.

- Menjek el a másik portrémba? - A festett varázsló magas, nyafogó hangon beszélt. Bemutatott egy hosszú műásítást, s közben tekintete végigpásztázta a termet, majd megállapodott Lucy arcán. - Nem, Dumbledore, ma fáradt vagyok a szaladgáláshoz.

Phineas neve ismerősen csengett Lucynak. Vajon hol hallotta? Nem volt ideje eltűnődni a dolgon, mert a többi portré nyomban felháborodott tiltakozásba kezdett.

- Ez fegyelemsértés, uram! - harsogta az öklét rázva egy festett vörös orrú varázsló.

- Tűrhetetlen engedetlenség! Szent kötelességünk a Roxfort jelenlegi igazgatójának rendelkezésére állni! - kiabálta egy törékeny alkatú, öreg varázsló, akiben Lucy felismerte Dumbledore elődjét, Armando Dippetet. - Szégyellje magát, Phineas!

- Meggyőzzem őt, Dumbledore? - kérdezte egy szúrós tekintetű boszorkány, felemelve szokatlanul vastag és hosszú, fűzfavesszőhöz hasonlatos varázspálcáját.

- Jól van, na - morogta Phineas, nyugtalan pillantásokat vetve a pálcára. - Bár lehet, hogy már a szemétben van a portrém. A többi felmenőjét is elintézte.

- Sirius nem dobja ki a maga portréját, Phineas - rázta a fejét.

Lucy egyszerre rádöbbent, honnan volt ismerős neki Phineas: Sirius mesélt neki még a Grimmauld téri tartózkodásuk során. Hogy is mondta: „ő volt mindenidők legellenszenvesebb igazgatója a Roxfortban".

- A következő üzenetet adja át neki: Arthur Weasley súlyosan megsebesült. A felesége, a gyermekei, Harry és Lucy Potter hamarosan megérkeznek a házába. Megértette, Phineas?

- Arthur Weasley megsebesült, feleség, gyerekek, Harry és Lucy Potter mennek - darálta unottan a portréalak. - Megjegyeztem, átadom.

Azzal kioldalazott a képből, és eltűnt. Ugyanabban a pillanatban nyílt a dolgozószoba ajtaja, és McGalagony kíséretében megérkezett Fred, George és Ginny. Mindhárman hálóruhában voltak, és szemlátomást meg voltak zavarodva. Lucy egyszerre sokkal nehezebbnek érezte a feladatot, hogy erős maradjon, mikor feléjük fordult.

- Mi történt, Lucy? - kérdezte rémülten Ginny. - McGalagony professzor azt mondja, Harry és te láttátok, hogy apa megsebesült...

- Apátok megsérült a Főnix Rendjének végzett szolgálata közben - előzte meg a két Pottert a válasszal Dumbledore. - Beszállították a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba. Most Sirius házába küldelek benneteket, mert onnan könnyebb elérni a kórházba, mint az Odúból. Édesanyátok is oda érkezik majd.

- Hogyan megyünk? - kérdezte megrendülten Fred. Lucy legszívesebben magához ölelte volna. - Hop-porral?

- Nem - felelte Dumbledore. - A Hop Hálózatot figyelik, úgyhogy a por pillanatnyilag nem biztonságos. Zsupszkulccsal utaztok. - Rámutatott az íróasztalán békésen álló, régi üstre. - De még megvárjuk, hogy Phineas Nigellus visszaérjen... Meg akarok bizonyosodni róla, hogy a ház biztonságos, mielőtt útnak indítalak benneteket.

A szoba közepén ekkor lángnyelv villant a levegőben, s nyomban egy arany madártoll hullott lassan a padló felé.

- Ez Fawkes figyelmeztető jelzése - szólt Dumbledore, s röptében elkapta a tollat. - Umbridge professzor megtudta, hogy nem vagytok ágyban... Minerva, menjen, és magyarázza ki a dolgot... Találjon ki valami mesét...

McGalagony egy skót kockás suhanással eltűnt.

- Azt üzeni, szívesen látja őket - csendült egy unott hang Dumbledore háta mögött. Phineas visszatért mardekáros dísze elé. - Az ükunokám mindig is furcsa ízléssel válogatta meg a vendégeit.

- Gyertek hát! - szólította Dumbledore Harryt, Lucyt és a Weasley gyerekeket. - Gyorsan, mielőtt hívatlan látogatónk érkezik.

A gyerekek az íróasztal köré gyűltek.

- Valamennyien használtatok már zsupszkulcsot? - kérdezte Dumbledore. Mindenki bólintott, és kinyújtották kezüket a megfeketedett üst felé. - Helyes. Akkor hát háromra... Egy... kettő...

A dolog a másodperc töredékéig tartott: Lucy homlokába belehasított a fájdalom, mintha tüzes vasat nyomtak volna neki. Ösztönösen felpillantott Harryre, aki nagyon közel állt az igazgatóhoz és éppen Dumbledore kék szemébe nézett. Tudta, hogy a sebhely ismét felizzott, de nem tudta megérteni, miért...

- ...három.

Lucy hatalmas rántást érzett a köldöke mögött. A padló eltűnt a lába alól, s keze mintha hozzánőtt volna az üsthöz. Teste össze-összeütközött a többiekével, ahogy együtt suhant velük a zúgó szélben, elmosódott, kavargó színfoltok között.

Aztán Lucy talpa egyszer csak a talajnak ütközött, de olyan keményen, hogy összeroskadt tőle. Az üst zörögve földet ért, és valahol a közelben így szólt egy hang:

- Na tessék, visszajöttek az árulókölykök. Igaz, hogy az apjuk halálán van?

- Kifelé! - csattant egy másik, haragos hang.

Harry felajánlotta a kezét Lucynak, aki a segítséggel feltápászkodott, és körülnézett: a Grimmauld téri ház félhomályos, alagsori konyhájába érkeztek meg. A tűz derengő fénye az egyetlen szál, csöpögő gyertya magányosan elköltött vacsora maradékait világította meg. Sipor már az ajtóban állt; mielőtt kiment, felrántotta ágyékkötőrongyát, és vetett még egy dühös pillantást az érkezőkre. Sirius aggódó arccal sietett feléjük. Borostás képet, hálóruha helyett nappali öltözékét viselte, s némi alkoholszag érződött rajta.

- Mi történt? - kérdezte, miközben felsegítette Ginnyt. - Phineas Nigellus azt mondta, Arthur súlyos sebet szerzett...

- Lucyékat kérdezd - mondta Fred.

- Igen, én is szeretném végre megtudni, mi ez az egész - bólogatott George.

Az ikrek és Ginny Harryre és Lucyra meredtek. Sipor távolodó lépteinek zaja egyszerre megszűnt odakint.

- Úgy volt, hogy... - fogott bele Lucy. Most még rémesebb volt számára felidézni az élményt, mint korábban, amikor McGalagonynak és aztán Dumbledore-nak számolt be róla. Próbált szavakat formálni, de képtelen volt rá: egyszerre szakadt rá a világ minden létező aggodalma Mr Weasley-ért.

- Volt egy látomásunk... - sietett a segítségére Harry, mire Lucy hálásan pillantott rá.

Harry elmondott mindent, de ezúttal úgy adta elő a történetet, mintha valahonnan kívülről nézték volna végig a támadást, nem pedig a kígyó szemszögéből. Ron, aki még mindig falfehér volt, csupán egy pillantással jelezte, hogy észrevette a ferdítést, de nem szólalt meg.

Miután Harry elhallgatott, Fred, George és Ginny egy hosszú pillanatig még rájuk meredtek. Lucy szemrehányást vélt felfedezni a tekintetükben. Ha már azért is hibáztatják, hogy látták a támadást - gondolta - akkor jó ötlet volt Harrytől nem hangoztatni, hogy látomása során végig a kígyó fejével gondolkodtak.

- Anya már itt van? - fordult Siriushoz Fred.

- Valószínűleg még nem is tudja, mi történt - felelte a varázsló. - Mindenekelőtt ki kellett csempészni titeket az iskolából, mielőtt Umbridge közbeléphetett volna. Gondolom, Dumbledore ezekben percekben értesíti Mollyt.

- El kell mennünk a Szent Mungóba - jelentette ki eltökélten Ginny, és pizsamában ácsorgó bátyjaira nézett. - Sirius, kölcsön tudsz adni nekünk egy-egy köpenyt vagy valamit?

- Álljon meg a menet! - emelte fel a kezét a varázsló. - Nem rohanhattok el rögtön a kórházba!

- De igenis elrohanhatunk - felelte komoran Fred. - Ott van az apánk!

- És mit mondtok majd, honnan tudtok az esetről, ha még nem volt idő, hogy a kórház értesítse a beteg feleségét?

- Ki a fene törődik most azzal? - heveskedett George.

- Igenis törődünk vele! - felelte mérgesen Sirius. - Ugyanis nem akarjuk nagydobra verni, hogy Harry és Lucy több száz mérföldre lezajló eseményeket látnak vízió formájában! Van fogalmad róla, mit tenne a miniszter, ha ezt megtudná?

Fred és George arckifejezése elárulta, hogy a legkevésbé sem aggasztja őket, mit csinálna a miniszter. Ron még mindig sápadt volt, és hallgatott.

Végül Ginny szólalt meg:

- Mondhatjuk, hogy mástól tudtuk meg... nem tőlük.

- Igen? És vajon kitől? - Sirius a fejét rázta. - Figyeljetek, apátok a Rendtől kapott feladatát teljesítette, amikor megsebesült A körülmények épp elég gyanúsak anélkül is, hogy a gyerekei másodpercekkel a történtek után odasereglenének a kórházba... nagyon sokat árthattok az ügyünknek...

- Nem érdekel minket a hülye Rendetek! - csattant fel Fred.

- Az apánk érdekel, aki haldoklik! - kiabálta George.

- Apátok tudta, hogy mire vállalkozik, és nem fogja megköszönni nektek, ha tönkreteszitek a munkánkat! - vágott vissza kisebb dühvel Sirius. - Látjátok, pontosan ezért nem léphettek be a Rendbe! Mert nem tudjátok felfogni, hogy bizonyos dolgokért érdemes az életünket adni!

- Te könnyen beszélsz, mikor itt dekkolsz a házadban! - vágott vissza Fred. - Te nem viszed vásárra a bőrödet!

- Fred! - sikkantott fel Lucy, és gyorsan Sirius és a fiú közé ugrott, két kezét felemelve, és messzebb tolta Fredet a varázslótól, majd keresztapja felé kapta a fejét.

Sirius arcából eltűnt az a kevés vér is, ami még volt benne. Egy pillanatig úgy látszott, legszívesebben felpofozná Fredet, de mikor végül megszólalt, hangja fegyelmezetten, nyugodtan csengett:

- Tudom, hogy nehéz dolgot kérek, de egyelőre úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk a dologról. Itt kell maradnunk legalább addig, amíg anyátok jelentkezik.

Fred és George, arckifejezésükből ítélve, még folytatták volna a lázongást, Ginny viszont odament a legközelebbi székhez, és lehuppant rá. Lucy ránézett Ronra, aki furcsa mozdulatot tett, valahova a vállrándítás és a bólintás közé lehetett sorolni, és ő is leült. Az ikrek még vagy egy percig izzó tekintettel meredtek egymásra, azután letelepedtek Ginny mellé. Harry leült Sirius vacsorájának maradéka mellé, a lehető legmesszebb a Weasley gyerekektől.

- Így van ez jól - bólintott Sirius. - Addig is... igyunk, hogy gyorsabban teljen az idő. Invito vajsör!

Beszéd közben felemelte a pálcáját, mire hét palack röppent ki a tálalószekrényből. Az üvegek csúszva landoltak az asztalon, félrelökték Sirius vacsorájának romjait, és megálltak hatuk előtt. Ezután ki-ki belekortyolt az italába, s egy ideig nem hallatszott más zaj, csak a tűz ropogása meg a palackok koppanása az asztalon.

Lucy csak azért ivott, hogy kezdjen valamit a kezével. A gyomra fortyogott, minduntalan vissza akart jönni a tartalma. Borzalmas volt ez a feszült várakozás - teljesen más volt, mint amikor Harryért aggódott a Trimágus Tusán. Ott legalább mellette lehetett és bár nem tudták, hogyan fog végződni, de láthatta, hogy a testvére fizikailag jól van. Itt meg... Mr Weasleyről az volt az utolsó emlékképe, hogy vérbe fagyva fekszik, miközben az a kígyó újra és újra belémar...

Annyira remegett a keze, hogy már a poharat se tudta tartani, így letette maga elé, összekulcsolta az ujjait és azokra támasztotta a homlokát. Egy megnyugtató kéz ráfogott a vállára és fel se kellett pillantania, hogy tudja, ki az. Mégis felemelte a fejét, de csak azért, hogy a vele szemben ülő Harryre nézzen. Testvére épp egy kicsit keményebben tette le a vajsörös üveget, s annak tartalma az asztalra loccsant. Senki nem törődött vele. Aztán egyszerre lángcsóva lobbant a levegőben, s miközben a gyerekek ijedten felkiáltottak, egy pergamentekercs meg egy aranysárga főnix-toll hullott az asztalra.

- Ez Fawkes volt! - szólt izgatottan Sirius, és felkapta a levelet. - Nem Dumbledore írása... akkor biztosan édesanyátoktól jött.

Azzal George kezébe nyomta a pergamentekercset. A fiú gyorsan kibontotta, és felolvasta az üzenetet:

- Apa még életben van. Indulok a Szent Mungóba. Maradjatok, ahol vagytok! Amint tehetem, értesítelek benneteket. Anya.

George segélykérő pillantással nézett körül.

- Még életben van - ismételte lassan. - Vagyis akkor...

Nem kellett befejeznie a mondatot. Az üzenetből Lucy is azt vette ki, hogy Mr Weasley állapota még mindig válságos. A sápadt és néma Ron úgy meredt a pergamenlap hátsó oldalára, mintha vigasztaló szavakat remélne találni rajta. Fred kivette a levelet George kezéből, ő is elolvasta, azután Lucyra nézett, aki most olyan erősen szorította össze a kezét, hogy teljesen elfehéredtek az ujjai.

Lucy nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna ilyen hosszú éjszakája. Sirius egy ponton felvetette ugyan, hogy talán le kell feküdniük, de a Weasley gyerekek arckifejezését látva nem erőltette a dolgot. Az idő nagy részében hallgatásba burkolózva nézték a viasztóban úszó gyertyakanócot, s időről időre szájukhoz emelték a vajsörös üveget. Néha egyikük-másikuk megkérdezte, hány óra.

Többször szóba került, hogy vajon mi lehet a helyzet, s olyankor mindig abban maradtak, hogy ha baj lenne, gyorsan megtudnák, hiszen Mrs Weasley bizonyára már rég megérkezett a Szent Mungóba.

Fred végül oldalra bukott fejjel elbóbiskolt. Ginny mint egy macska összegömbölyödött a székén, de a szemét nem hunyta le. Ron a tenyerébe temette arcát, így nem látszott, hogy alszik-e vagy ébren van. Harry, Lucy és Sirius, akik kívülállók voltak a családi gyászban, gyakran egymásra néztek, és vártak... vártak...

Ron órája szerint hajnali öt óra tíz perckor kitárult a konyha ajtaja, és belépett Mrs Weasley. Riasztóan sápadt volt, de mikor a várakozók ránéztek - Fred, Ron és Harry félig fel is emelkedtek székükről - erőtlenül elmosolyodott.

- Fel fog épülni - szólt a kimerültségtől rekedten. - Most alszik. Később mindnyájan bemehetünk hozzá. Bill mellette maradt. Délelőtt nem megy be dolgozni.

Fred az arca elé kapta a tenyerét, és visszahuppant a székére. George és Ginny édesanyjukhoz léptek, és megölelték őt. Ron remegős kis nevetést hallatott, majd egy hajtásra megitta vajsöre maradékát. Lucy és Harry összenéztek és csak megszorították egymás kezét.

- Reggeli! - kurjantotta Sirius, és talpra szökkent. - Hol az átkozott házimanó? Sipor! Sipor!

A manó azonban nem jelentkezett a szólításra.

- Vigye el az ördög - motyogta Sirius, és megszámolta a jelenlévőket. - Akkor hát... reggeli nyolc személyre. Szalonnás tojás, pirítós...

Harry és Lucy segítőkészen a tűzhelyhez siettek. Nem akarták jelenlétükkel megzavarni Weasleyék örömét, és rettegtek a pillanattól, mikor Mrs Weasley megkéri majd őket, hogy meséljék el a látomásukat. Azonban, ahogy elővettek néhány tányért a tálalószekrényből, Mrs Weasley odalépett hozzájuk, és átölelte őket.

- Nem is tudom, mi történt volna, ha nem segítetek - szólt elfúló hangon a boszorkány. - Talán csak órák múltán találtak volna rá Arthurra, mikor már elvérzett. De hála nektek, él, és Dumbledore-nak is sikerült kimagyaráznia, hogyan került oda, ahol volt. El se tudjátok képzelni, mekkora baj lehetett volna ebből, gondoljatok csak szegény Sturgisre...

Harryt szemmel láthatóan szörnyen zavarba hozta a hálálkodás, Lucy pedig csak zavartan lesütötte a szemét. Mrs Weasley szerencsére hamar kiengedte őket öleléséből, hogy köszönetet mondjon Siriusnak, amiért egész éjjel vigyázott a gyerekeire. A varázsló azt felelte, örült, hogy segíthet, és reméli, hogy vendégül láthatja valamennyiüket, amíg Mr Weasley kórházban van.

- Jaj, Sirius, olyan hálás vagyok... Azt mondják, egy darabig bent kell tartaniuk, és olyan jó volna a közelében lenni... Persze akkor a karácsonyt is itt töltenénk.

- Együtt szép az ünnep - felelte Sirius, s látszott rajta, hogy ezt nem udvariaskodásból mondja. Mrs Weasley hálásan ránevetett, és már kötötte is a kötényét, hogy munkához lásson a konyhában.

Harry ekkor megragadta Lucy kezét, aki csak értetlenül nézett bátyjára, de esélye se volt megkérdezni, mit akar, mert a fiú rögtön Sirius felé fordult.

- Sirius - dörmögte - beszélhetnénk veled... most rögtön?

Behúzódtak a sötét kamrába - Lucy eddigre már készségesen sétált a nyomában -, és Sirius követte őket. Harry köntörfalazás nélkül beszámolt keresztapjuknak a vízió minden egyes részletéről, beleértve azt is, hogy a látomásban ők maguk voltak a kígyó.

Mikor szünetet tartott, Sirius megkérdezte:

- Elmondtátok ezt Dumbledore-nak?

- Persze - felelte kissé ingerülten Harry. - De ő nem árulta el, hogy mit jelent ez. Soha semmit nem mond el nekünk.

- Ha bajt jelentene, azt biztosan mondta volna - jelentette ki.

Harryből ekkor kibukott az, ami - a hangsúlyából ítélve - a legjobban zavarta.

- De ez még nem minden - folytatta, lehalkítva hangját. - Sirius... azt hiszem, kezdek megőrülni. Dumbledore szobájában, mielőtt elindultunk a zsupszkulccsal... egy másodpercig megint azt hittem, hogy kígyó vagyok. Kígyónak éreztem magam... Megfájdult a sebhelyem, mikor ránéztem Dumbledore-ra és... és rá akartam támadni!

Lucy csak egy csíkot látott Sirius arcából; annak többi része árnyékba burkolózott.

- Ez a vízió utóhatása lehetett - felelte a varázsló. - Tele még a fejed az álommal, és...

- Nem, nem az volt - rázta a fejét Lucy. - Éreztem, mikor Harry kiszakadt az álomból és ezt a fájdalmat ugyanúgy érzékeltem, mint a korábbiakat. Független volt tőle.

- Feltámadt bennem valami... - magyarázta Harry is. - Mintha tényleg bennem élne egy kígyó.

- Ki kell aludnotok magatokat - jelentette ki határozott hangon Sirius. - Megreggelizünk, aztán felmentek, és lefekszetek, ebéd után pedig lemehettek a többiekkel Arthurhoz. A sokk hatása alatt állsz, Harry, ha magadat hibáztatod valamiért, aminek csak a tanúja voltál - nagy szerencse, hogy a tanúja voltál, mert különben Arthur ma már nem élne. Hagyd abba az önmarcangolást!

Azzal Sirius vállon veregette Harryt, és kilépett a kamrából, magára hagyva keresztfiát és lányát a sötétben.

Lucy végigaludta a délelőttöt, ugyanakkor szinte biztos volt benne, hogy Harry nem tette meg ugyanezt. Ő és Ginny felmentek a közös hálószobájukba, s Ginny néhány perc múlva már húzta is a lóbőrt. Lucy egy ideig viszont csak felöltözve feküdt az ágyon, és érezte az elméjében Harryt, ahogy a fiú lelke háborgott, mint eddig még soha. Fogalma sem volt, miért tudta ezt, és hogy miért érezte a testvérét... de nem gondolkodhatott rajta sokat, mert elnyomta az álom.

Lucyékat Fred ébresztette fel, akik újult erővel siettek le a konyhába. Ebéd közben megérkeztek a ládáik a Roxfortból, úgyhogy a kórházi kirándulás előtt át tudtak öltözni mugliruhába. Lucy a Weasley gyerekekkel együtt felszabadult, vidám hangulatban cserélte talárját farmernadrágra és pólóra. Hamarosan befutott Tonks és Rémszem is - ők voltak hivatva védőkíséretet biztosítani számukra a városi kiruccanáshoz. A gyerekek kitörő lelkesedés fogadták őket. Nagyot kacagtak Mordon keménykalapján, amit öreg varázsló mágikus szeme elé húzva viselt, és egymás szavába vágva bizonygatták, hogy a virító rózsaszín hajú Tonks sokkal kisebb feltűnést fog kelteni nála a londoni metróban.

Tonks lelkes érdeklődést mutatott Harry és Lucy látomása iránt, Harry és Lucy viszont cseppet sem lelkesedtek a témáért.

- Nincs véletlenül látó a felmenőitek között? - kérdezte kíváncsian a boszorkány, mikor már a metrón ültek.

- Nincs - felelte méltatlankodva Lucy, mivel Trelawney jutott eszébe.

- Nincs... - ismételte tűnődve Tonks. - Hát igen, amit ti csináltok, az valójában nem is jóslás. Hiszen nem a jövőt látjátok, hanem a jelent... Furcsa dolog. Viszont igen hasznos...

Egyik Potter sem válaszolt. Szerencsére addigra a belvárosba értek, és a következő megállónál ki kellett szállniuk. A tolongásban Lucy elszakadt Harrytől, és hirtelen az ikrek között találta magát Tonks mögött, aki a menet előtt haladt a mozgólépcső felé. A sereghajtó Mordon volt; keménykalapja ferdén és előrebillentve ült a fején, s fél kezét végig a kabátja gombjai közé dugva tartotta - bizonyára mert varázspálcáját szorongatta vele. Lucy folyamatosan magán érezte a mágikus szem tekintetét, de nem nagyon foglalkozott vele, mert Fred és George végig lekötötték a figyelmét.

- Hova rejtették a muglik elől a Szent Mungo kórházat? - hallotta Harry hangját maga mögül.

- Itt van a közelben - felelte Rémszem, miután kiléptek egy széles, boltokkal szegélyezett utcára, ami zsúfolva volt karácsonyi bevásárlásaikat intéző emberekkel. - Nem volt könnyű megfelelő helyet találni. - magyarázta. - Az Abszol úton nem akadt elég nagy telek, egy kórházat meg nem lehet a földbe süllyeszteni, mert az egészségtelen lenne. Végül aztán sikerült szerezni idefent egy épületet. Úgy okoskodtunk, hogy a beteg varázslók szépen elvegyülnek majd a tömegben.

Egy mugli vásárlók egy se hall, se lát csapata, akik úgy rohantak a közeli bolt felé, mintha begyűjtő bűbájjal húzták volna őket; Lucynak sikeresen neki is ment az egyikőjük, aki viszont azzal volt elfoglalva, hogy befogja Fred száját, mivel a fiú már készen állt rá, hogy szebbnél szebb szavakkal illesse a fickót.

- Helyben vagyunk - szólt nem sokkal később Mordon.

Egy nagy, vöröstéglás épület elé érkeztek, melyen a cégtábla a Purgall Metell Ltd. nevet hirdette. Az áruház vevőcsalogatónak épp nem volt nevezhető: piszkos kirakataiban mindössze néhány félrecsúszott parókájú, ütött-kopott baba állt, évtizednyivel korábbi divatot idéző ruhában. A porlepte bejáraton nagybetűs tábla hirdette: Felújítás miatt zárva.

- Gyerünk...- motyogta Tonks. Intett a fejével, hogy kövessék őt az egyik kirakathoz, amiben egy különösen csúnya női baba állt egy nejlon kötényruhában, félig leszakadt műszempillákkal. - Mindenki készen áll?

A többiek bólogatva összesereglettek a boszorkány körül. Mordon lökött egyet Harry vállán, hogy igyekezzen. Tonks egészen közel hajolt a kirakathoz, és felnézett a csúnya babára. Lélegzete párafoltot hagyott az üvegen.

- Jó napot! - szólt. - Arthur Weasleyhez jöttünk.

Lucy eléggé furcsállotta, hogy Tonks a zajos utcán halkan bele beszél egy vastag üvegbe, és elvárja, hogy a baba meghallja, amit mond. Aztán az is eszébe jutott, hogy a kirakati babák egyáltalán nem hallanak. Annál nagyobb volt a csodálkozása, mikor a baba biccentett, és ujját hívogatóan begörbítette. Tonks könyökön fogta Ginnyt és Mrs Weasleyt, belépett velük a kirakatüvegbe, és eltűnt.

Ezután Fred, George és Ron léptek be a kirakatba. Lucy körülnézett a nyüzsgő utcán: úgy vette észre, a járókelők egyetlen pillantást se pazarolnak a Purgall Metell Ltd. csúf kirakataira, ahogy arra se figyelt fel senki, hogy hat ember köddé vált a közvetlen közelükben.

- Menjünk! - morogta Rémszem, és magával húzta Harryt, aki húzta maga után Lucyt. Lucy úgy érezte, mintha hirtelen egy vízesés hűvös függönyén lépne át, - furcsállta is, hogy nem ázott el a ruhája.

Az üveg túloldalán nem volt se baba, se kirakatfülke. Valamiféle bejárati csarnokba vagy váróhelyiségbe kerültek, ahol sorokba rendezett, roskatag székeken megannyi varázsló és boszorkány ült. Sokan a Szombati Boszorkány egy-egy régi, ronggyá olvasott példányát lapozgatták. Némelyikük teljesen egészségesnek tűnt, másoknál szemmel látható volt a kórházi jelenlét oka: elefántormánnyá változott az orruk, harmadik kéz nőtt ki a mellkasukból és így tovább. A váróterembeli zajszint alig maradt el a zsibongó mugliutcáé mögött, mivel a páciensek közül sokan különféle furcsa hangokat adtak ki: az első széksor közepén egy verejtékező arcú boszorkány, aki szorgalmasan legyezte magát a Reggeli Prófétával, újra meg újra süvítő füttyszót hallatott, s közben gőzfelhőt eresztett ki a száján. A sarokban egy ápolatlan külsejű varázsló valahányszor megmozdult, megkondult, akár egy harang, és minden konduláskor fülön kellett markolnia magát, olyan hevesen remegni kezdett a feje.

A széksorok között citruszöld taláros boszorkányok és varázslók járkáltak; kérdéseket tettek fel a betegeknek, és feljegyezték a válaszokat a karjukra támasztott, csíptetős írótáblán. Lucy megfigyelte, hogy mind ugyanolyan jelvényt viselnek a mellükön: keresztbe tett varázspálcát és lábszárcsontot.

- Ezek orvosok? - kérdezte tőle halkan Harry.

- Orvosok? - szólt közbe Ron. - Azokra a muglikra gondolsz, akik vagdossák az embereket? Á, nem, ezek gyógyítók.

- Erre gyertek! - kiáltotta Mrs Weasley, túlharsogva a sarokban ülő varázsló kongását.

Weasley-csoport az asszonyt követve beállt egy testes, szőke boszorkány asztala előtt kígyózó sorba. Az asztalon tábla hirdette: INFORMÁCIÓ, a boszorkány mögötti falat pedig különböző nagyságú poszterek borították, efféle feliratokkal:

PISZKOS ÜSTBEN
A BÁJITAL BAJ-ITALLÁ VÁLIK!

AZ ELLENMÉREG IS MÉREG, HA
NEM KÉPZETT GYÓGYÍTÓ ÍRJA ELŐ!

A poszterek között egy fürtös hajú, ősz boszorkány portréja lógott. Alatta egy táblácskán ez állt:

Dilys Derwent
a Szent Mungo gyógyítója 1722-1741
a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakkollégium igazgatója 1741-1768

A portré-Dilys olyan figyelmesen fürkészte a Weasley-csoportot, mintha számolgatná őket. Mikor tekintete találkozott Lucyéval, alig észrevehetően kacsintott - azután kioldalazott a képéből, és eltűnt. Ezalatt a sor elején egy fiatal varázsló rögtönzött törzsi táncbemutatót tartott, és fájdalmas kiáltásokkal tarkítva a problémáját magyarázta a szőke boszorkánynak.

- Van ez a... Au! Ez a cipő, amit a bátyámtól kaptam... Juj! megeszi a... Áá! ...a lábamat, nézze meg, biztos rontás van rajta... Úúú! És nem tudom levenni!

A fiatal mágus egyik lábáról a másikra ugrált, mintha parázs lenne a talpa alatt.

- De olvasni azért még tud, nem? - pirított rá ingerülten a szőke boszorkány, és az asztaltól balra lógó, nagy táblára mutatott. - Varázslati traumák osztálya, negyedik emelet. Kérem a következőt!

A fiatal varázsló eltáncolt az asztal elől, így a sor haladt egy kicsit, és Lucy már el tudta olvasni a tájékoztató táblát:

VARÁZSTÁRGYAK OKOZTA BALESETEK - Földszint
Üstrobbanás, pálcavisszasülés, seprűs karambol stb.

VARÁZSLÉNY OKOZTA SÉRÜLÉSEK - 1. emelet
Harapások, marások, égések, betokosodott tüskék stb.

VARÁZSRAGÁLYOK - 2. emelet
Fertőző betegségek, pl. sárkányhimlő, eltűnési viszketegség, skrofungula stb.

BÁJITAL- ÉS NÖVÉNYMÉRGEZÉSEK - 3. emelet
Kiütések, felöklendés, nevetőgörcs stb.

VARÁZSLATI TRAUMÁK - 4. emelet
Krónikus rontások, ártások, helytelenül alkalmazott bűbájok stb.

LÁTOGATÓK TEÁZÓJA, KÓRHÁZI ÜZLET - 5. emelet

Amennyiben nem tudja eldönteni, melyik osztályra menjen, képtelen érthetően beszélni, vagy nem emlékszik rá, miért kereste fel kórházunkat, kérjen tanácsot recepciós boszorkányunktól!

Az asztalnál most egy görnyedt hátú, hallócsöves, agg varázsló került sorra.

- Broderick O'Menhez jöttem! - sipította.

- Negyvenkilences szoba - felelte unottan a boszorkány. - De azt hiszem, hiába fáradt ide. O'Men úr teljesen megzavarodott; még mindig teáskannának képzeli magát. A következőt! Tessék!

Egy feldúlt arcú varázsló következett. A bokájánál fogva tartotta kétévesforma kislányát, aki a játszóruhája hátából kinyúló, hatalmas, tollas szárnyakkal csapkodva röpködött apja feje körül.

- Negyedik emelet - mondta a boszorkány, meg se hallgatva a kérdést. Az apa és légies lánya már indultak is a jobboldalt nyíló kétszárnyú ajtó felé. - Következő!

Mrs Weasley az asztalhoz lépett.

- Jó napot. Úgy tudom, a férjemet, Arthur Weasleyt reggel átvitték egy másik kórterembe. Meg tudná mondani...

- Arthur Weasley? - ismételte a szőke boszorkány, és végigfuttatta ujját egy pergamenlapra írt hosszú listán. - Igen, megvan. Első emelet, második ajtó jobbra. Dai Llewellyn Kórterem.

- Köszönjük - bólintott Mrs Weasley. - Na gyertek, gyertek!

A csapat engedelmesen követte az asszonyt a kétszárnyú ajtón, majd végig egy hosszú folyosón, ahol a mennyezet alatt - belsejükben égő gyertyákkal - üveggömbök lebegtek, akár megannyi jókora szappanbuborék. A falakat híres gyógyítók portréinak sora díszítette. Kétoldalt ajtók nyíltak, melyeken további zöld talárosok járkáltak ki-be. Az egyik ajtón át émelyítő szagú, sárga füst gomolygott ki, más ajtók mögül pedig különféle panaszos hangok hallatszottak. A folyosó végén lépcső indult; azon felsietve a Weasley-csapat megérkezett a varázslény okozta sérülések osztályára. Itt jobbra indultak el, s megálltak a második ajtó előtt, melyen tábla hirdette:

„Durrbele" Dai Llewellyn Kórterem. Súlyos harapások.

A tábla alatt réztokba dugott kis pergamenkártyán, kézírással ez állt:

Felelős gyógyító: HIPPOCRATES SMETHWYCK.
Gyógyítóinas: AUGUSTUS PYE.

- Mi egyelőre idekint várunk, Molly - szólt Tonks. - Nem kell egyszerre olyan sok látogató Arthurnak... Előbb menjen be a család.

Lucy gondolkodás nélkül állt be a Weasleyk közé és senki sem tiltakozott; Mrs Weasley még egy biztató mosolyt is küldött neki. Rémszem egyetértése jeleként mordult egyet, és mágikus szemét jobbra-balra pörgetve nekitámaszkodott a folyosó falának. Harry is hátrább akart húzódni, de Mrs Weasley megfogta a karját, és betuszkolta őt az ajtón.

- Ne butáskodj, Harry, Arthur köszönetet akar mondani neked.

A kórterem kicsi volt, és meglehetősen sötét - egyetlen keskeny ablaka nyílt csak az ajtóval szemközti fal felső részén. A világításról jobbára a mennyezet közepe alatt lebegő gyertyás üveggömbök gondoskodtak. A tölgyfa burkolatú falakon egyetlen portré lógott: egy meglehetősen gonosz képű varázslóé, aki a felirat szerint Urguhart Rackharrow (1612-1697), a kizsigerelő átok feltalálója volt.

A kórteremben három beteg feküdt. Mr Weasley a helyiség végében, a kis ablak alatt álló ágyat foglalta el. Lucy kimondhatatlanul megkönnyebbült és megörült, mikor ránézett a varázslóra: Mr Weasley párnákkal kitámasztva ült az ágyban, és a Reggeli Prófétát olvasta az ablakon beeső fénynél. Az ajtó nyílására felpillantott az újságból, és mikor felismerte a látogatókat, szélesen elmosolyodott.

- Szervusztok! - köszönt vidáman, és félredobta a Reggeli Prófétát. - Bill nemrég elment, Molly, mert várták a munkahelyén, azt mondta, később majd benéz hozzátok.

- Hogy vagy, Arthur? - kérdezte aggódó arccal Mrs Weasley, lehajolt, hogy megcsókolja férjét. - Még mindig elég sápadt vagy.

- Remekül! - felelte mosolyogva a varázsló, és ép karjával megölelte Ginnyt. - Ha le lehetne venni a kötéseimet, akár haza is mehetnék.

- És miért nem lehet levenni őket, apa? - kérdezte Fred.

- Mert valahányszor megpróbálják, vérezni kezdenek a sebeim. - válaszolta vidoran Mr Weasley. Közben felemelte az ágyszekrényről varázspálcáját, és legyintett vele, mire hét szék tűnt fel az ágy mellett. - Valamilyen ritka méreg lehetett annak a kígyónak a fogában, ami nem engedi begyógyulni a sebeket. De megnyugtattak, hogy előbb-utóbb biztosan találnak rá ellenszérumot. Azt mondják, sokkal rosszabb eseteik is voltak már, mint az enyém. Egyelőre óránként vérelfogyásgátló elixírt kell innom. Viszont az a szerencsétlen ott... - Halkabbra fogta hangját, és a szemközti ágy felé biccentett. Abban egy zöldes arcszínű férfi feküdt mozdulatlanul, a mennyezetre meredve. - Megharapta szegényt egy vérfarkas. Őt nem tudják meggyógyítani.

- Egy vérfarkas? - suttogta riadtan Mrs Weasley. - Akkor nem kellene külön kórteremben feküdnie?

- Két hét van még teliholdig - felelte halkan Mr Weasley. - Délelőtt beszéltek vele a gyógyítók, magyarázták neki, hogy farkaskórral együtt lehet élni. Én is győzködtem... persze nem mondtam nevet... Szóval mondtam neki, hogy személyesen ismerek egy vérfarkast, aki nagyon szimpatikus ember, és egyáltalán nem okoz gondot neki a betegsége.

- És mit felelt? - kérdezte George.

- Azt, hogy bokán harap, ha nem fogom be a számat - felelte szomorúan Mr Weasley. - Az a nő meg... - Rámutatott az ajtó melletti ágyban fekvő másik betegre. - ...nem akarja elárulni a gyógyítóknak, mi harapta meg. Biztos valami tiltott bestiája van otthon. Jó nagy darabot kiharapott a lábából az a valami, borzalmas szag van az egész szobában, amikor kötést cserélnek rajta.

- Elmondod, mi történt, apa? - kérdezte Fred, közelebb húzva székét az ágyhoz.

- De hiszen tudjátok, nem? - Mr Weasley sokatmondó mosolyt villantott Harryre és Lucyra. - Egyszerű történet: kimerítő napom volt, elbóbiskoltam, az a kígyó meg jött, és megharapott.

- Benne van a Prófétában a hír? - kérdezte Fred, a félredobott újság felé bökve.

- Dehogy van benne! - legyintett keserű mosollyal a varázsló. - A minisztérium nem fogja világgá kürtölni, hogy éjszaka hatalmas kígyók sétálnak a...

- Arthur! - vágott a szavába Mrs Weasley.

- ...sétálnak a... az emberek között. - Mr Weasley végül így fejezte be a mondatot, de Lucy biztosra vette, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani.

- Hol voltál, amikor ez történt, apa? - kérdezte George.

- Az az én dolgom - felelte Mr Weasley, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. Újra a kezébe vette a Reggeli Prófétát, és széthajtotta. - Épp Willy Widdershin letartóztatásáról olvastam, mikor megérkeztetek. Tudtátok, hogy Willy keze volt abban a nyári, böfögő vécé-ügyben? Egy alkalommal visszafelé sült el a rontása, a vécé felrobbant, és őt ott találták eszméletlenül, tetőtől talpig beborítva.

- Mikor „szolgálatban" vagy - vágott közbe fojtott hangon Fred -, olyankor mit csinálsz?

- Hallottátok, mit mondott apátok - suttogta Mrs Weasley. - Erről nem beszélünk nyilvános helyen. Mondd tovább, Arthur! Mi van Willy Widdershinnel?

- Ne kérdezzétek, hogyan és miért, de ejtették a vádat ellene. - Mr Weasley rosszallóan csóválta a fejét. - Csak arra tudok gondolni, hogy valahol arany cserélt gazdát.

- Azt őrizted, igaz? - kérdezte fojtott hangon George. - A fegyvert, amit Tudodki akar, ugye?

- Hallgass, George! - szólt rá Mrs Weasley.

- Na mindegy - folytatta fennhangon Mr Weasley. - Willy ezúttal harapós ajtógombokat árult a mugliknak. Ezt biztos nem fogja megúszni, mert a cikk szerint két mugli elveszítette az ujját. Behozták őket ide a Szent Mungóba csontnövesztésre és emlékezet-módosításra. Gondoljatok csak bele! Muglik a Szent Mungóban! Csak tudnám, melyik kórteremben vannak...

Mr Weasley mohó pillantással körülnézett, mintha valami jelet remélne, ami felvilágosítja.

- Nem azt mondtátok, hogy Tudodkinek van egy kígyója, Lucy? - kérdezte Fred, apja reakcióját figyelve. - Méghozzá nem is kicsi. Láttátok Harryvel aznap este, mikor visszatért, nem?

- Elég ebből! - csattant fel Mrs Weasley. - Rémszem és Tonks odakint várnak, ők is szeretnének bejönni hozzád. Ti most szépen kimentek - jelentette ki gyerekeihez, Harryhez és Lucyhoz fordulva. - Utána majd még bejöhettek elbúcsúzni. Na indulás!

A gyerekek libasorban kivonultak a folyosóra. Rémszem és Tonks bementek, és becsukták maguk után a kórterem ajtaját. Fred felvonta a szemöldökét.

- Így is jó - motyogta, és kotorászni kezdett a zsebében. - Ne mondjatok el nekünk semmit.

- Ezeket keresed? - kérdezte George, és felmutatott egy marék hússzínű zsineget.

- Gondolatolvasó vagy - vigyorgott Fred. - Vizsgáljuk meg, van-e a Szent Mungóban páncélozó bűbáj a kórtermek ajtajának.

Az ikrek kibogozták az összegabalyodott telefüleket, majd kiosztották őket. Mind a hatuknak jutott egy-egy zsineg. Harry habozott, mikor Fred odanyújtotta neki az övét.

- Vedd csak el, Harry! Te mentetted meg apa életét. Ha valakinek joga van hallgatózni, az te vagy.

Harry láthatóan ennek már nem tudott ellenállni. Megfogta a zsinór végét, és beledugta a fülébe.

- Oké, mehet! - suttogta Fred.

A hússzínű zsinegek férgek módjára tekeregni kezdtek, és bekúsztak az ajtó alatt. Lucy eleinte nem hallott semmit, aztán olyan tisztán csengett a fülében Tonks vinnyogása, mintha a boszorkány ott állt volna közvetlenül mellette. A telefül tökéletesen működött.

- Mindent átkutattak, de sehol nem találták a kígyót. Mintha elnyelte volna a föld, miután megtámadott téged. De hát Tudodki biztos nem hitte, hogy egy kígyó el tudja hozni...

- Szerintem felderítőnek küldte ki a bestiát - dörmögte Rémszem. - Mivel eddig nem járt sikerrel, alaposabban fel akarta mérni, mivel áll szemben. Ha Arthur nincs ott, a kígyónak bőven lett volna ideje körülnézni. Szóval Potterék azt mondják, látták az egészet?

- Igen - felelte nyugtalanul Mrs Weasley. - Sőt, Dumbledore mintha már várta volna, hogy Harrynek és Lucynak efféle látomásuk legyen.

- Hát igen - szólt Mordon - mindig is volt valami furcsa a Potter gyerekekben, ez nem vitás.

- Hajnalban, mikor beszéltem Dumbledore-ral, úgy éreztem, aggódik értük - jegyezte meg Mrs Weasley. - Különösen Harryért. Azt mondta, Lucy megint csak miatta látta a történteket. Megint az a különös kapcsolat, amit Tudjátokki hozott létre köztük...

- Persze hogy aggódik - morogta Rémszem. - A gyerekek Tudjátokki kígyójának a szemével látták dolgokat. Persze nekik fogalmuk sincs, mit jelent ez, de ha Tudjátokki megszállta a fiút, az a lányra is veszélyt jelent...

Lucy kirántotta a füléből a zsinórt. Szaporán kalapált a szíve, s az arcát elöntötte a forróság. Ránézett a Weasley gyerekekre. Azok visszabámultak rá, fülükben a zsinórral. A tekintetükben rémület ült.

Ezután a másik oldalára fordult, ahol Harry állt. Testvére szintén kirántotta a zsinórt a füléből és úgy nézett Lucyra, mintha épp most írta volna alá a húga halálos ítéletét.

❤️💚❤️💚❤️

Feltűnő volt. Annyira feltűnő, hogy Draco nem tudta nem észrevenni. Reggelre a két Potter és az összes Weasley-kölyök eltűnt a kastélyból. A nagyteremben csak a hűlt helyük volt, emiatt mindenki Grangert ostromolta a Griffendélből, aki látszólag szintén tanácstalan volt. Mivel a roxforti diákok szeretnek pletykálkodni, Dracohoz is eljutott az, amit a sárvérű ismételgetett mindenkinek: mikor reggel felkelt, Lucy hűlt helyét találta és a Griffendél klubhelyiségébe érve látta, hogy az összes Weasley és Potter valahogy eltűnt az éjjel. Umbridge dühöngött, de Dumbledore látszólag kielégítő magyarázatot tudott adni neki a történtekre, mert csak magában füstölgött.

Ez a rejtély átmenetileg feledtette vele saját problémáját. Hova tűnhettek Potterék? Mi történhetett éjszaka? A tanárokon kívül ki lehet az, aki tudhatja, mi történt? Kitől kérdezze meg? A Reggeli Próféta semmi olyat nem közölt, amiért Lucyék a Weasleykkel együtt elhagyják a kastélyt...

Várjunk... Ez az egész miért is érdekli őt ennyire? Nem kellene ennyire törődnie velük, Potterékkel... De ha egyszer az egész iskola ettől hangos, akkor mégis hogyan vonja el a figyelmét a témáról?

Csak két nap, ismételgette magában. Csak két nap, és hazautazik karácsonyra. Akkor végre kiszabadul az iskolából és képes lesz elterelni a figyelmét. Nem szabad Potterékre gondolnia. Nem szabad Lucyra gondolnia. Csak így kerülheti el, hogy végleg megőrüljön. És otthon talán ki tud szedni pár dolgot az apjából, mert a tudatlanság is lassan kezdi kikészíteni. Fogalma sincs, mi újság a Sötét Nagyúrral és az ügyükkel. Túlságosan elfoglalt volt Lucyval, hogy ez érdekelje.

De ezen változtatni fog. Ha a gyengesége legyőzéséhez az kell, hogy elmerüljön a sötétségben, akkor legyen így. Csak annyit tudott, hogy nem akart tovább tépelődni önmagán.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok!

Sajnálom, hogy olyan rég volt rész, de épp írói válságban szenvedtem, illetve még egy csomó más ötletem is született más fanfiction-ökhöz, így kicsit dolgoznom kellett azon, hogy visszatérhessek ide. Remélem, most már tudom folytatni rendesen, úgy, mint eddig.

Vélemények, mint mindig, most is érdekelnek és jöhetnek, nem kell visszafognotok magatokat.

Üdv mindenkinek és igyekszem a következő résszel!

Anna