A hangulat másnap reggel ugyanolyan fagyos volt, mint az este. Bár egyikőjük sem beszélt róla, Lucy egyetlen pillantásból meg tudta mondani, hogy mindannyian hallották, ahogy Mrs Weasley végigsírta az éjszakát. Mikor Lucy és Ginny leértek a konyhába, érdekes módon az asztalon már ott várta őket a sebtében összedobott reggeli és Mrs Weasley nem volt sehol. Mr Weasley már ott reggelizett és a Reggeli Próféta új számát olvasta.

- Hol van anya? - kérdezte Ginny, mikor leült.

- Londonban - felelte szűkszavúan Mr Weasley. Ginny már nyitotta volna a száját, hogy tovább kérdezősködjön, de Lucy csak a vállára tette a kezét és egy pillantással közölte, hogy most nem ez a megfelelő pillanat. Ő különben is sejtette, hogy hová ment Mrs Weasley.

A fiúk nem sokkal később érkeztek meg és nekik is az első kérdésük az volt, hogy hol van Mrs Weasley. Mr Weasley végül megunta a kérdezgetést, így letette az újságot és a gyerekek felé fordult.

- Nézzétek - kezdte. - Lehet, hogy ő most így vélekedik, de attól még a családunkhoz tartozik.

- Percy ezt nem így gondolja - dörmögte Fred.

- A bátyátok mindig is vakon bízott a feletteseiben - vetett egy szúrós pillantást Mr Weasley Fredre, de külön véleményt nem formált a megjegyzéshez. - És nem várhatjuk el tőle, hogy olyasmiben vegyen részt, amiben nem akar. Neki is megvan a joga a saját véleményéhez.

- Azért nem kellett volna azokat mondania, amiket - jelentette ki Ron. - Különösen nem úgy, ahogy tette.

Mr Weasley sóhajtott egyet. Látszólag belefáradt a vitákba.

- Srácok - szólalt meg Lucy, mire minden fej felé fordult. A lány igyekezett figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy mostanában olyan feszülten figyelnek a mondanivalójára, mint Dumbledore-éra. - Rágódhatunk Percy viselkedésén annyit, amennyit akarunk, de attól a helyzet még nem fog változni. El kell fogadnunk, hogy ő nem hisz nekünk, és tovább kell lépnünk. Keresnünk kell olyanokat, akik hisznek és hajlandóak szembenézni az igazsággal.

Mr Weasley elképedve hallgatta végig Lucy mondanivalóját, majd halványan elmosolyodott.

- Mikor lettél ilyen bölcs? - kérdezte végül.

- Nem hiszem, hogy bölcs lennék - vonta meg a vállát Lucy. - Csak ismerem Percyt. Ugyanolyan makacs, mint bármelyikünk, sőt, talán ő a legmakacsabb. Mondhatunk neki, amit akarunk, attól még nem fog változni a véleménye. Most hagynunk kell őt és a feladatainkra kell koncentrálnunk.

Erre a végszóra kinyílt a hátsó ajtó és a zokogó Mrs Weasley lépett be rajta. Mindenki felpattant és azonnal odasietett hozzá. Míg Mr Weasley vigasztalóan átölelte feleségét, a fiai egymást túlharsogva kérdezgették, hogy mégis mi történt.

- Rám csapta az ajtót! - panaszolta keservesen Mrs Weasley. - Meg sem hallgatott, csak rám csapta az ajtót!

- De ki? - értetlenkedett Ron.

- Percy - felelte Lucy.

A család alig tudta lenyugtatni Mrs Weasleyt és állapota miatt most a lányok léptek elő a pakolás fő szervezőivé. Lucy és Ginny párhuzamosan tették rendbe a házat, pakolták a saját dolgaikat és szekírozták a fiúkat, hogy mihamarabb hozzák le a holmijukat a szobájukból. Korábban rengetegszer késlekedtek, mert a fiúk mindig legalább kétszer kérdeztek vissza, de most látszott rajtuk, hogy nagyon igyekeznek minél hamarabb végezni. Ennek ellenére is csak akkor sikerült az utolsó poggyászt (Pulipinty kalitkáját) is a kupac tetejére tenni, mikor csöngettek.

- Nyitom! - szólt ki Mrs Weasley, aki az órák során összeszedte magát. Arcán is csak halványan látszottak a sírás nyomai.

Az Odúba három varázsló és két boszorkány lépett be. Lucy közülük csak Mordont és Lupint ismerte, de rajtuk kívül érkezett még egy szalmaszín hajú, szögletes állú férfi, egy smaragdzöld sálas, méltóságteljes tartású nő és egy pirospozsgás, fekete hajú nő.

- Milyen otthonos! - jegyezte meg a fekete hajú boszorkány. - Bár kicsit szűkös...

- Biztos azért, mert sokan vagyunk - szólt Lupin, miközben integetett a gyerekeknek. - Üdv ismét! A kísérőitek rajtam és Rémszemen kívül Sturgis Podmore - mutatott Lupin a varázslóra -, Emmeline Vance - a smaragdzöld sálas boszorkány biccentett -, és Hestia Jones lesznek. - A fekete hajú boszorkány integetett. - Remélem, mindennel készen vagytok.

- Elméletileg - dörmögte Lucy, miközben végignézte, hogy a fiúk rendesen bepakoltak-e. George kupacánál felnézett. - Hol van a seprűd, George?

- Ó, hogy Merlin vinné el! - szitkozódott a fiú és gyorsan felszaladt a szobájába.

- És Fred, elpakoltad azokat a lapokat? - fordult most az említett felé, előre sejtve a választ.

- Egy pillanat... - fordult sarkon Fred és az ikertestvére után szaladt.

- A francba! - szólalt most meg Ron és ő is felszaladt a lépcsőn.

- Ő mit hagyott ki? - kérdezte Ginny Lucytól.

A lány belekukkantott a fiú utazóládájába.

- Ha tippelnem kéne, azt mondanám, elfelejtett váltástalárt berakni.

És valóban, mikor Ron Fred és George nyomában visszatért, két fekete talár lógott a karján.

- Akár az anyja - hallott Lucy egy megjegyzést Sturgis Podmore-tól.

- Meglepne, ha tudnád, mennyire hasonlít Jamesre - mosolygott Lupin, majd Mr Weasley felé fordult. - Nincs sok időnk, Arthur. Dumbledore körülbelül egy órát jósolt, hogy biztonságban, viszonylag feltűnésmentesen odaérjünk.

- Épp emiatt most rögtön ki kéne hordani mindent a kertbe - recsegte Mordon és az utazóládák felé bökött a pálcájával. Azok a levegőbe emelkedtek és szépen kisiklottak a nyitott ajtón. - Arthur és Molly előre odahopponálnak a ládákkal, hogy minél kevesebb dolgot kelljen cipelnetek a Kóbor Grimbuszon. Fontos, hogy fennakadás nélkül haladjunk.

- Arra nem fogadnék - dörmögte oda Lucy Ginny-nek, mire a két lány összevigyorgott.

- Jól van na, azért, mert kifelejtettem a talárjaimat, nem kell mindjárt leírni! - vörösödött el Ron, mire a lányok felnevettek.

- Csak viccelődök - csípett bele Lucy a fiú karjába.

- Lupin, igaz, hogy maga volt Holdsáp? - hallotta meg ekkor Lucy Fred izgatott kérdését. Odakapta a fejét és azt látta, hogy Fred és George olyan csillogó szemekkel bámulták volt tanárukat, mintha egy élő legendával találkoztak volna.

- Ezt majd ott megbeszéljük - hárított Lupin mosolyogva. - Most már indulnunk kell.

A népes csapat kivonult a kertbe. Mr és Mrs Weasley egy-egy öleléssel elbúcsúztak a gyerekektől, a kezeik közé kapták a ládákat, majd egy pillanattal később köddé váltak. Lucy a hóna alá kapta Árész kalitkáját, a másik kezébe a Tűzvillámát, és mire észbe kapott, már Lupin és Mordon között találta magát. Bár az öt felnőtt elvileg mindannyiukra vigyázott, Lucynak az volt az érzése, hogy valójában őmiatta jöttek.

Lupin felemelte a jobb, pálcát tartó kezét, ami után bamm! Egy kétemeletes, harsánypiros busz fékezett le a következő pillanatban az orruk előtt. A jármű lépcsőjéről piros egyenruhás, sovány, szeplős, elálló fülű fiatalember szökkent a járdára.

- Üdvözöljük a Kóbor... - harsogta.

- Igen, igen, tudjuk - szakította félbe Mordon. - Gyerünk, siessetek!

Lucy érezte, hogy Sturgis Podmore és Hestia Jones hátulról finoman előretolják a busz lépcsője felé. Mikor elhaladtak a kalauzfiú előtt, annak elkerekedett a szeme.

- Né má! Luszi...

- Mi is tudjuk, ki ez, nem kell elmondani! - fojtotta belé a szót Emmeline Vance, aki Ginnyt terelte a lépcső felé.

Ron csillogó szemekkel nézett körül a buszon.

- Végre kipróbálhatom ezt az izét! - örvendezett.

A berendezést szedett-vedett székek alkották. A hirtelen fékezés következtében az ülőalkalmatosságok egy része felborult, s több varázsló- és boszorkányutas is a padlón kötött ki. Ők most tápászkodtak fel, dühös morgolódás közepette.

- Remek, van elég szék egy helyen - morogta Mordon, miután felmérte a helykínálatot. - Gyerünk, gyerünk, gyorsan üljetek le.

A csapat kikerülgette a felborult székeket és a feltápászkodó utasokat és leültek a busz farában. A kalauz kutyamód követte Lucyt és Ront, akik Hestia Jones és Sturgis Podmore közé ültek le. Az utasok tekintetükkel követték az elhaladó Lucyt, de mikor a lány leült, minden fej előrefordult.

Miközben mindenki kiguberálta a tizenegy sarlós vételdíjat a Kóbor Grimbusz vészesen inogva továbbindult. Kigurultak a kertből, rátértek az útra, majd a busz - bamm! - hatalmasat zökkent, úgyhogy valamennyien hátraestek.

Ron székestül felborult, s elejtette Pulipinty kalitkáját. A madár kiszabadult, vad csicsergés közepette repült két kört az utastérben, majd leszállt Ginny vállára. Lucy, akit egy falra szerelt gyertyatartó megmentett a hanyatt eséstől, kinézett az ablakon. Úgy tűnt, a busz az autópályán halad.

A Kóbor Grimbusz riasztóan kilengve előzgetni kezdte az autókat. Lucy végignézett a társaságon: Mordon, mint mindig, komoran nézelődött, varázsszeme ijesztő sebességgel forgott az üregében megállás nélkül. Ginny összeszorított foggal próbálta megőrizni az egyensúlyát, Pulipinty pedig ugyanezt tette csipogó jókedvvel. Fred és George láthatóan jól érezték magukat, hiszen szüntelenül nevettek Lupin meséin, aki ezek szerint mégse bírta ki az ikrek kérdezősködését a Grimmault térig. Emmeline Vance pedig fojtott hangon beszélgetett a kalauzzal és néhány galleont csúsztatott a tenyerébe.

Bamm!

A székek megint hátracsúsztak, a busz ugyanis leugrott az autópályáról, hogy rátérjen egy másikra. Hamarosan egyre sűrűbben kezdtek sorakozni egymás mellett a házak, végül pedig elérték London forgalmas főútjait. Innentől kezdve majdnem minden ötödik másodpercben felborultak a székekkel, ugyanis a busz folyton fékezett, majd újra továbbindult.

- Most, hogy kipróbáltam - motyogta Ron, miután hatodszor is feltápászkodott a padlóról - többet nem is akarok ezen az izén utazni.

- Még egy megálló a Foltozott Üstnél, utána a Grimmauld tér következik - jelentette vidáman a kalauz, miután odabotorkált Lucyékhoz. - Az a sálas nő, aki veletek szállt fel, adott egy kis vajsörre valót, hogy vegyük előre a megállótokat a sorban.

Lucy alig pár másodpercre pillanthatta meg a kocsmát, mert alighogy leszállt az a három ember, akik ide jöttek, a busz már robogott is tovább. Néhány perccel később pedig lefékeztek egy kis téren. Lucynak nem sok ideje volt nézelődni, mert a testőrgárda tagjai máris a busz lépcsője felé tologatták.

- Grimmauld tér - jelentette be a kalauz, miközben a gyerekek leszálltak. Lucy épphogy megállt a járdán, kezében a seprűjével és hóna alatt Árész kalitkájával, és a Kóbor Grimbusz már nem volt sehol.

- Gyerünk, siessetek - sürgette őket Mordon.

Lucy sétálás közben körbenézett. A környező házak sötét homlokzataikkal cseppet sem voltak bizalomgerjesztők. Sok ablak betört, az ajtókról hámlott a festék, és nem egy bejárati lépcső előtt halmokban állt a szemét.

- Jó kis hely - jegyezte meg Fred fintorogva. - Nem ilyennek képzeltem.

- Itt legalább senki se keresgélne holmi titkos... - kezdte Lucy, de félbeszakították.

- Ne az utcán! - reccsent rájuk Mordon.

Az öt felnőtt körbefogta a gyerekeket, miközben egyik kezük a zsebükben pihent. Lucy sejtette, hogy mindannyian a pálcájukat fogták. Átsétáltak az úttest túloldalára és megálltak a tizenegyes számú ház előtt, amelyiknek a felső ablakán egy zeneszám tompa basszusa dübörgött ki. A lógó kapu mögött álló kiszakadt zsákok rothadó szemét szúrós bűzét árasztották. Lucy értetlenül körbenézett. Balra a tizenegyes számú ház emelkedett, jobbra viszont rögtön a tizenhármas.

- Innen hova? - kérdezte Lucy a felnőttektől.

- Nem kéne már bemenni? - kérdezte George is. - Eléggé furán nézhetnek ránk a muglik.

- Ja, seprűkkel és baglyokkal mászkálunk fényes nappal az utcán - tódította Fred. - Kicsit se gyanús.

- Pihenjen a szátok! - reccsent rájuk újra Mordon.

- Idézzétek fel, mit mondott nektek Dumbledore öt nappal ezelőtt - suttogta Lupin a gyerekeknek.

Lucy visszaemlékezett arra az estére. Mit is mondott akkor Dumbledore? A Főnix Rendjének főhadiszállása a Grimmauld tér 12. szám alatt található...

Alighogy idáig ért gondolatban, a tizenegyes és a tizenhármas ház között már fel is bukkant egy viharvert kapu, egy piszkos homlokzat és néhány sötét ablak. Olyan volt, mintha a két ház között sebtében felállítottak volna egy házat, s az félretolta volna a szomszédait, hogy helyet szorítson magának. A hangfalak a tizenegyes számú házban zavartalanul tovább dübörögtek. A jelek szerint az ott lakó muglik semmit sem érzékelte az egészből.

Szóval így működik a Fidelius-bűbáj, gondolta Lucy, majd a többiekre nézett. Arckifejezéseikből ítélve ők is ugyanazt látták, mint ő, hiszen mindannyian tátott szájjal figyelték a semmiből előtűnő tizenkettes számú házat.

- Ha kicsodálkoztátok magatokat, akkor gyorsan be is mehetnénk - dörmögte Mordon és elindult felfelé.

Lucy és a többi Weasley felkapaszkodtak az ódon kőlépcsőn, és rámeredtek a kopott, fekete bejárati ajtóra. Azon kulcslyuknak, levélrésnek nyoma sem volt; csak egy tekergő kígyót mintázó, ezüstkopogtató díszelgett rajta.

Lupin előhúzta a pálcáját és rákoppintott vele az ajtóra. Lucy fémes kattanások egész sorát hallotta, majd mintha lánc csördült volna. Végül az ajtó nyikorogva kitárult.

- Rendben, fiúk-lányok, befelé! - suttogta Lupin. - De csak néhány lépést menjetek, és ne nyúljatok semmihez!

Lucy átlépte a küszöböt, és Ron oldalán megállt a sötét előszobában. Doh, por és rothadás - ezek a szagok fogadták. A ház lakatlannak tűnt. Lucy hátranézett a többiekre, akik sorban követték. Minél többen léptek be az előszobába, Lucy érezte, hogy annál előrébb tolják, befelé a házba. Mikor aztán legutolsóként Mordon is belépett és becsukta maga után az ajtót, az előszobában vaksötét lett.

- Mi a fene...? - hallotta maga mellől Fred hangját.

- Mindenki maradjon nyugton, amíg lámpát nem gyújtok - suttogta Mordon. A felnőttek fojtott hangú beszéde nyugtalansággal töltötte el Lucyt: olyan érzése támadt, mintha egy haldokló házában lennének.

Halk, sziszegő neszt hallott, és a következő pillanatban ósdi gázlámpák sora gyulladt ki az előszobában. Pislákoló fényük folyosószerűen hosszú, nyomasztó hangulatú helyiséget világított meg: a falakat hámló tapéta borította, a padlón foszlóssá kopott futószőnyeg nyúlt el, a mennyezetről pókhálós, fényevesztett csillár lógott alá, kétoldalt pedig megszürkült, ferdén lógó festmények sorakoztak. Lucy apró lábak kaparászását hallotta a padlószegély mögül. Csakúgy, mint a kopogtató, a csillár és a rozoga előszobai asztalkán álló kandeláberek is kígyóalakot mintáztak.

Egyszer csak sietős lépteket hallottak, majd az előszoba végén nyíló ajtóban megjelent Mrs Weasley. Örömtől sugárzó arccal sietett az érkezők elé; arcán a sírás nyomai már teljesen eltűntek.

- Jaj, de örülök, hogy megjöttetek! - suttogta Mrs Weasley, miközben végigölelgette a gyerekeket. - Gyertek velem, Dumbledore lent van a konyhában, ott már kicsit szabadabban beszélgethetünk.

- Miért kell suttognunk, anya? - kérdezte Ron, de Mrs Weasley leintette.

- Majd odalent feltehetitek a kérdéseiteket, de nem ígérem, hogy mindenre választ kaptok. De most gyertek és jegyezzétek meg, hogy itt, az előszobában csak suttogva beszélhettek.

- Miért? - kérdezték egyszerre a gyerekek, mire az összes felnőtt lepisszegte őket.

- Addig jó, amíg minden alszik - felelte Mrs Weasley. - De most gyertek.

Az asszony lábujjhegyen elindult az előszobában, a gyerekek pedig követték. Elhaladtak egy hosszú, molyrágta függöny előtt - Lucy gyanította, hogy egy ajtót takarhat, majd miután kikerültek egy jókora esernyőtartót, ami vélhetően egy troll levágott lábából készült, el is értek az ajtóhoz, amin Mrs Weasley kilépett.

Lesétáltak egy keskeny kőlépcsőn, aminek a végén az alagsori konyhába jutottak. A tágas, kőfalú helyiség ugyanolyan nyomasztó hangulatot árasztott, mint a fenti előszoba. A távolabbi végében nagy tűz lobogott - annak fénye szolgált világítás gyanánt - s a levegőt betöltő pipafüst ködében elmosódott árnyakként rajzolódtak ki a mennyezetről lelógó súlyos vasfazekak és serpenyők körvonalai. Rengeteg szék állt egy hosszú faasztal körül, amelyen kupák és borosüvegek voltak, valamint egy rongykupacnak tűnő valami is ott hevert, mintha előzőleg itt több ember lett volna. Az asztal végénél ott ült Dumbledore, aki mosolygó arccal állt fel, amint megpillantotta a gyerekeket.

- Nagyszerű, ezek szerint minden simán ment - nézett az utolsóként belépő Mordonra, aki csak kurtán biccentett egyet. Lucynak feltűnt, hogy a testőrök közül csak Mordon és Lupin maradtak, a többiek valahogy eltűntek.

- Nocsak, már meg is jöttek? - lépett ki egy hosszú, fekete hajú férfi a kamrából. Lucy szíve az érkező láttán a torkába ugrott és olyan öröm terjedt szét a tagjaiban, amit már hosszú ideje nem érzett. A varázsló tekintete megállapodott Lucyn és az arcán egy csintalan kisfiúéhoz hasonló vigyor terült szét.

- Hát már ölelést sem kapok? - kérdezte a férfi játékosan és széttárta a karjait.

- Sirius! - kiáltott fel boldogan Lucy és mindenét eldobva a kezéből a keresztapja felé sietett. Hallotta Árész méltatlankodó huhogását, de abban a pillanatban nem tudta érdekelni. Sirius karjai közé vetette magát, a férfi pedig felkapta és megforgatta. - De örülök, hogy látlak! Mondtad, hogy találkozni fogunk, de nem is sejtettem, hogy ilyen hamar! Istenem, de örülök!

Sirius három fordulat után leengedte a földre és elégedetten végignézett a lányon.

- Az én hercegnőm minden nap egyre gyönyörűbb lesz - jelentette ki, mire Lucy elpirult.

- Hogyhogy itt vagy? - kérdezte türelmetlenül. - Azt hittem, Lupinnál...

- Hallottam, hogy aggódtál értem - kacsintott Sirius -, ezért úgy gondoltam, idejövök és megleplek.

- De most komolyan! - erősködött Lucy, aki egy szót se hitt el az előbbi mondatból.

Sirius elnevette magát.

- Ez a ház a szüleimé volt - mutatott körbe. - Én vagyok a Black család utolsó sarja, úgyhogy most az én tulajdonom. Mivel más hasznát nem veszem, felajánlottam Dumbeldore-nak, hogy itt rendezze be a főhadiszállást. Értelemszerűen ezzel együtt járt, hogy én is ideköltöztem.

- Itt fogsz lakni velünk? - lelkendezett Lucy. Úgy érezte, mintha egy csapásra valóra vált volna egy álma. Tudta, hogy már csak Harrynek kellett volna átjönnie és minden tökéletes lett volna.

- Igen - mosolygott Sirius, jót derülve Lucy lelkesedésén. - Az anyám tíz éve halt meg, azóta ez a ház üresen áll. Nem lehet tudni, miféle lények költöztek be, én pedig ismerem a ház minden zugát és anyám stílusát, így tudom, milyen védelmet állított fel. Ahhoz, hogy rendesen, veszély nélkül élhessünk itt, szükség lesz a segítségemre.

- Ha túltettétek magatok a boldog viszontlátáson - szakította félbe őket Mrs Weasley, aki érdekes módon elég komoran figyelte őket -, akár le is ülhetnétek.

Lucy körbenézett. Dumbledore két oldalán a többi Weasley, Lupin és Mordon már helyet foglaltak és őket figyelték. Míg Ron, Lupin és Mr Weasley mosolyogtak, Fred, George és Ginny elkerekedett szemekkel bámultak rájuk. Mordon éppen a műszemét áztatta egy pohár vízben.

Lucy és Sirius cinkosan összenéztek, majd - miután Lucy összeszedte az ingóságait és bocsánatot kért Árésztól - leültek a Dumbledore jobb oldalán maradt két székre. Az igazgató gyorsan végignézett az összegyűlt társaságon, majd belefogott a mondókájába.

- Örülök, hogy sikerült feltűnésmentesen átköltöztetnünk titeket. Nyilván rengeteg kérdésetek van, de sajnos nem mindre válaszolhatunk nektek. Ennek ellenére néhány dologgal tisztában kell lennetek, mivel most már a főhadiszálláson éltek.

- Az időtök nagy részében Sirius vezetésével a házat fogjátok takarítani. Ennek részleteit majd ő ismerteti veletek. Erre azért van szükség, mert lesz pár olyan alkalom, mikor egyes rendtagok itt maradnak és ahhoz szükségünk lesz a hálószobákra. Egyelőre annyi szobánk van, amire nektek szükségetek van.

- Természetesen a Rend gyűléseket is tart majd, amire azonban ti nem jöhettek el. Addig ti a szobáitokban kell maradjatok, de erről majd Molly gondoskodik. Annyit azonban elárulhatunk nektek, hogy nagy általánosságban mit csinál a Rend. Nos, a legfontosabb célunk, hogy meghiúsítsuk Voldemort terveit.

- Mit tervez most Voldemort? - szólt közbe Lucy. - Miért nem indított eddig támadást?

- Nagy valószínűség szerint azért, mert a visszatérése nem úgy sikerült, ahogy eltervezte - felelte Dumbledore bujkáló mosollyal. - Azzal, hogy Harry életben maradt - mivel tanúja volt az eseményeknek -, jelentősen keresztülhúzta Voldemort számításait. Hála neki, az elsők között értesültem a történtekről és így Voldemort visszatérése után egy órával már össze is hívhattam a Főnix Rendjét. Ezzel jelentősen csökkent a hátrányunk hozzájuk képest, ráadásul most Voldemortnak is ugyanúgy elölről kell kezdenie mindent, mint nekünk.

- Ezt hogy érti? - kérdezte most Ron.

- Ez az én elméletem - szögezte le Dumbledore -, de szerintem először újra fogja szervezni a seregét. Botorság lenne a részéről, ha egy maroknyi halálfalóval állna ki a minisztérium ellen. Voldemort mestere a titkos szervezkedésnek - bűbájjal, félrevezetéssel, zsarolással dolgozik. Annak idején, az első felemelkedésekor a halálfalókon kívül számtalan segítője volt: más boszorkányos és varázslók, akiket megfélemlített, vagy Imperius-átokkal kényszerített együttműködésre; óriások, dementorok és még százféle sötét teremtmény. Sajnos azonban van egy tényező, amit kihasználva sokkal könnyebb dolgoznia.

- Micsoda? - kérdezte George.

- A minisztérium hozzáállása. Hallottátok, hogyan reagált Caramel; a véleménye azóta sem változott. Sőt, kezd egyre jobban ellenem fordulni. Lassan már azt is kezdi elhinni, hogy hátba akarom támadni őt, hogy mágiaügyi miniszter lehessek.

- Teljesen elment az esze? - fakadt ki Lucy. Bármennyire próbálkozott, képtelen volt fékezni az indulatait.

- Egyszerűen fél - jelentette ki Dumbledore. - Nincs ereje úgy szembenézni az igazsággal, mint nektek és rajta kívül még rengetegen vannak így ezzel. Senki se hisz el szívesen egy olyan szörnyűséget, mint Voldemort visszatérése. A Rend a tagok toborzása mellett ezen is dolgozik: megpróbálunk minél több embert meggyőzni arról, hogy visszatért.

- Professzor úr - kezdte Lucy -, nem lenne jobb, ha beszédet tartanék? Elmondhatnám, mi történt a temetőben, felsorolhatnám a halálfalók neveit...

- Még csak az kéne - horkant fel Sirius.

- Én sem tartom jó ötletnek - felelte Dumbeldore. - Először is, meg kellene magyaráznod, hogyan láthattad a történteket, mikor ájultan feküdtél a lelátón és a legkevésbé se szeretném felhívni Voldemort figyelmét a közted és Harry között lévő kapcsolatra. Minél kevesebbet tud rólatok, annál jobb. Másodszor, a legtöbb halálfaló a minisztériumban megbecsült ember, vegyük csak példának Lucius Malfoyt. Caramel azonnal a védelme alá venné őket, bízva a régi vallomásukban és így csak azt érnénk el, hogy téged is támadások érnének.

- Már így is érnek - utalt Lucy a Reggeli Prófétában leírt hazugságokra.

- Harmadszor - folytatta Dumbledore -, a Próféta semmit sem hajlandó megírni, amit tőlem hallanak, úgyhogy az emberek többségének sejtelme sincs arról, hogy mi történt. Sajnos ez ellen egészen addig nem tehetünk semmit, amíg Voldemort egy félresikerült lépéssel el nem árulja magát. Addig várnunk kell.

- Különben is - szólt közbe Mordon, aki időközben újra visszatette a műszemét -, a kígyónak vannak olyan céljai, amiket egyedül is végre tud hajtani. Jelenleg azokra koncentrál.

- Mint például? - értetlenkedett Lucy.

- Sajnálom, erről nem beszélhetünk - rázta meg a fejét Dumbledore. - Ez az a terület, ahová ti már nem juthattok be. Ennyi szerintem elég is, hogy megértsétek a Rend működését. Most válaszolunk néhány kérdésetekre.

- Miért kell suttognunk az előszobában? - kérdezte Ginny.

- Van ott egy festmény, ami jobb, ha rejtve marad - felelte Sirius Dumbledore helyett. - A suttogásra nem reagál, viszont a normális beszédre már felfedi magát és a rikácsolása a többi portrét is felébreszti, ami már sérti az ember fülét. Jobb, amíg nyugton maradnak.

- Fog lakni még más is a házban rajtunk kívül? - tette fel a következő kérdést Fred.

- Bill holnap érkezik, rajtunk kívül pedig csak Sipor, a házimanó él itt - válaszolta Mrs Weasley.

- Van itt egy házimanó? - rökönyödött meg Ron. - Te jó ég, ha ezt Hermione megtudja...

- Van, de anyám halála után becsavarodott, szóval már rég nem takarít - vonta meg a vállát Sirius. - Ezért is van ilyen állapotban a ház.

- Legyetek vele barátságosak - szólt Dumbledore. - A manó árthat nekünk, még ha egyelőre nem is tűnik úgy. Ugyanolyan érző lény, mint ti.

- Na persze - morogta Sirius, de Lucynak úgy tűnt, keresztapja megjegyzését csak ő hallotta.

- Ezen kívül ne nagyon hagyjátok el a házat! - jelentetti ki szigorúan Dumbledore. - Lucy, te legalábbis semmiképp sem! Nem kockáztathatjuk meg, hogy valamelyik halálfaló esetleg észrevesz az utcán és egy hirtelen ötlettől vezérelve elraboljon téged.

- Na, akkor te is velem együtt leszel bezárva! - örvendezett Sirius, de a hangjából valahogy hiányzott a megszokott jókedv.

- Ezt hogy érted? - fordult felé Lucy.

- A minisztérium tízezer galleonos vérdíjat tűzött ki a fejemre, Voldemort pedig valószínűleg már tudja, hogy animágus vagyok - Féregfark biztos elmondta neki -, úgyhogy a másik alakomban is felismerne.

- De jó, hogy megemlíti! - csapott a homlokára Fred, mire mindenki felé fordult. Sirius felvont szemöldökkel nézett rá, de Fred csak csillogó szemekkel nézett a férfira. - Tényleg maga Tapmancs? Maga csinálta...?

- Fred! - szólt közbe Lucy idegesen. Nem akarta, hogy a Weasley-házaspár tudomást szerezzen a térképről, mert akkor biztosan elkobozták volna.

Sirius szerencsére értette a célzást, mert halványan elmosolyodott.

- Szóval tudtok rólunk? - kérdezte. - A Tekergőkről?

- Egész ideúton erről faggatóztak - szólt közbe mosolyogva Lupin. - Nagyon lelkesek és tehetségesek. James is büszke lenne rájuk.

- Maguk a példaképeink! - jelentette ki George. - Maguknak köszönhetően vagyunk most az iskola főzsiványai!

- Fred, George, erre nem kéne büszkének lennetek! - pirított rájuk Mrs Weasley. - Főleg nem úgy, hogy Dumbledore professzor is itt van!

- Ugyan, hagyja csak, Molly - legyintett jóindulatúan Dumbledore. - Zsiványok mindig is voltak és mindig is lesznek. Nélkülük sokkal üresebb lenne az iskola.

- Sajnos eddig maradhattam - vette elő a zsebóráját az igazgató. - Nem hiszem, hogy sűrűn találkoznánk az ittlétetek alatt, de legkésőbb a Roxfortban viszontlátjuk majd egymást.

- Professzor úr! - állt fel Lucy. - Meg tudná mondani, hogy Harry mikor jöhet át ide?

- Amint a helyzet lehetővé teszi - felelte Dumbledore gondolkodás nélkül. - Jó is, hogy szóba hoztad őt: kérlek, semmi fontosat ne írjatok meg neki. Azt se, hogy átköltöztetek. Bármelyik baglyot eltéríthetik és Voldemort biztosan abban bízik, hogy valamit megtudhat a leveleitekből. Nem kockáztathatunk, hogy megtartsuk azt a kis előnyünket vele szemben, amivel rendelkezünk.

Lucy szívesen megmondta volna az igazgatónak, hogy ezt hülyeségnek gondolja, de csöndben maradt. Bíznia kellett Dumbledore ítélőképességében, ugyanakkor egyáltalán nem szívesen tette ezt. De biztosan jó oka volt rá, hogy ezt kérje, így csak csendben figyelte, ahogy Dumbledore elköszön a többiektől és kisétál a konyhából.

- Ne aggódj, hamarosan ő is itt lesz - próbálta megnyugtatni a lányt Sirius.

- Legutóbb, mikor ezt hittem, Voldemort majdnem megölte őt - suttogta Lucy.

- Mindannyian aggódunk érte - szólt Lupin. - De a rokonainál biztonságban van. A Dumbledore által felállított védelmen Voldemort nem tud áttörni, és ezzel ő maga is tisztában van.

Lucyt ez nem nyugtatta meg. Annyiszor került már abba a helyzetbe, hogy a szeme láttára veszítse el a bátyját, hogy csak akkor hitte volna el, hogy Harry biztonságban van, ha a saját szemével látta őt.

❤️💚❤️💚❤️

Végre sikerült. Draconak sikerült elkapnia az apját, mikor az hazaérkezett a munkából. Nem érdekelték az újságok, csak azt volt hajlandó elhinni, amit az apja mondott. Most a szobájában feküdt, és a plafont bámulta. Kintről besütött a holdfény, a kúriában pedig már mindenki aludt, csak ő nem. Az apja szavain gondolkodott. Legalábbis azokon, amiket ki tudott húzni belőle.

Megtudta, hogy a Nagyúrt örömmel tölti el a tudat, hogy a minisztérium nem hisz Dumbledore-nak és hogy a Potterek ellen lejárató hadjáratot indított. Megtudta, hogy majdnem mindegyik régi követője visszatért hozzá, beleértve Pitont is. Megtudta, hogy hamarosan elkezdődik a küldetés, amelynek érdekében az összes halálfalót mozgósítani fogja.

Erről több részletet nem volt hajlandó elárulni, de már ez is gondolkodóba ejtette Dracot. Mi kellhet annyira a Sötét Nagyúrnak? Szövetségesek? Azokat erővel is tud szerezni. Hatalom? Van neki elég. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a Nagyúrnak ki kell vonnia a forgalomból a két Pottert. Elvégre még maga a Nagyúr is úgy hiszi, hogy csak ők ketten képesek megállítani őt. De Dumbledore bizonyára árgus szemekkel őrzi őket, így nagyon nehéz lesz a közelükbe férkőzni.

Ez a gondolat abszurd módon megnyugtatta Dracot. Potter sorsa nem érdekelte, de Lucy legalább biztonságban volt, hiszen Dumbledore figyelt rá. Sőt, biztosan egész nap őrök állnak majd a Weasley-lyuk körül. Nem férhet hozzá és ezt a Nagyúr is biztosan tudja...

Úgy ült fel, mintha valami megcsípte volna. Merlinre, mi a fene ütött belé? Nem gondolkodhat így! Pláne akkor nem, mikor ilyen közel van a Sötét Nagyúrhoz, aki az árulás legkisebb jelét is észreveszi. És az ilyen gondolatokat biztosan árulásnak könyvelné el.

Sokkal több önuralmat kell gyakorolnia, mint idáig bármikor. Nem csak az ő élete forgott veszélyben, hanem a szüleié is. Ha eddig nem volt elegendő motivációja, akkor most lesz: elvégre nem száradhat az ő gyengeségén a szülei halála.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok!

Kint is van az új rész, remélem, tetszett nektek! Hamarosan folytatom, ahogy a The Maze Runner: Angel in the Maze fanfictionömet is. Párhuzamosan fog futni a két sztori, rendszertelenül, mert nem vagyok jó a beígért rendszer betartásában és utálok megszegni ígéreteket.

Remélem, tetszett nektek és ne felejtsétek el megosztani velem a gondolataitokat. Hiszen tudjátok, mennyire szeretek olvasni. ;)

Anna