Harry felrohant a láthatatlanná tévő köpenyért, Lucy pedig a Tekergők Térképéért. Olyan gyorsan megjárták a hálót, hogy ők és Ron már öt perce készen álltak az indulásra, mikor Hermione sálban, kesztyűben, s az egyik maga kötötte manósapkával a fején visszaért a klub elé.

- Hideg van odakint! - védekezett a lány, mikor Ron türelmetlenül csettintgetni kezdett neki.

Kimásztak a portrélyukon, sietve magukra kanyarították a láthatatlanná tévő köpenyt - a langaléta Ronnak le kellett görnyednie, hogy ne látsszon ki alóla a lába - és elindultak. Lassú, óvatos léptekkel haladtak lefelé a számos lépcsőn, s időről időre megálltak, hogy ellenőrizzék a térképen Frics és Mrs Norris tartózkodási helyét. Szerencséjük volt: egész úton csak Félig Fej Nélküli Nickkel találkoztak. A kísértet lassan siklott az egyik folyosón, és közben dudorászott valamit, ami ijesztően emlékeztetett a „Weasleyt nézni szinte fáj" kezdetű dalra.

A négyes végül elérte a tölgyajtót, és kiléptek a néma, hófödte parkba. Lucy szíve nagyot dobbant, mikor megpillantotta a kicsi, aranyló fénykockákat és a vadőrkunyhó kéményéből felszálló füstöt. Harry eközben gyorsan továbbindult, magával vonszolva botladozó barátait. Talpukkal a friss havat ropogtatva lesiettek a lejtőn, és hamarosan megérkeztek a kunyhóhoz. Harry hármat koppintott az ajtóra. Odabent nyomban kutyaugatás hangzott fel.

- Mi vagyunk, Hagrid! - szólt be Harry a kulcslyukon.

- Gondolhattam volna! - felelte egy brummogó hang.

Lucyék egymásra nevettek a köpeny alatt. A válaszból érezték, hogy Hagrid örül nekik.

- Egy perce érkeztem meg. Menj már az utamból, bolond kutya. Nem hallod, Agyar? Nyughass!

Csattant a retesz, az ajtó félig kinyílt, és megjelent benne Hagrid feje.

Hermione felsikoltott, Lucy pedig a szájára szorította a kezét, hogy ne kövesse el ugyanezt a hibát.

- Szent szalamandra, csendesebben! - szólt rá ijedten Hagrid, kémlelni kezdte a sötétséget a gyerekek feje fölött. - A trükkös köpeny van rajtatok, mi? Na gyertek befelé, szaporán!

- Ne haragudj! - suttogta Hermione, miután beoldalaztak Hagrid mellett a házba, és ledobták magukról a láthatatlanná tévő köpenyt. - De hát... jaj, Hagrid!

- Semmiség ez, semmiség - legyintett a vadőr. Becsukta az ajtót, majd sietve összehúzta a függönyöket. Hermione és Lucy még mindig borzadva meredtek rá.

Hagrid haja csatakos volt az alvadt vértől, s a bal szeme vízszintes réssel kettéosztott lila-fekete dudorrá változott. Arcát és kezeit sebek tömkelege borította el - némelyik még mindig vérzett. Néhány bordája is eltörhetett - Lucy legalábbis erre következtetett óvatos mozgásából. Minden arról árulkodott, hogy a vadőr nemrég érkezett meg: vastag, fekete utazóköpenye az egyik szék támláján lógott, az ajtó mellett a fal tövében pedig egy tarisznya hevert - de akkora, hogy egy teljes óvodáscsoport elfért volna benne. Maga Hagrid, aki kétszer olyan magas volt, mint egy átlagos ember, most a tűzhöz bicegett, és vízzel teli rézkannát akasztott fölé.

- Mi történt veled? - kérdezte aggódva Harry, miközben eltolta magától Agyart, aki Lucy, Ron és Hermione után az ő arcát is mindenáron meg akarta nyalni.

- Mondom, hogy semmi - felelte nyomatékosan Hagrid. - Kértek teát?

- Mi az, hogy semmi?! - háborgott Ron. - Egy merő seb vagy!

- Jól vagyok, no, higgyétek el! - Hagrid kihúzta magát, és vigyorogni próbált, de felszisszent a fájdalomtól. - A mindenit, de jó látni titeket! Hogy telt a nyár?

- Téged megtámadtak, Hagrid! - erőltette a témát Lucy.

- Utoljára mondom: nem történt semmi! - mordult rá a vadőr.

- Akkor is ezt mondanád, ha közülünk látnál valakit darált hússal az arca helyén? - kérdezte Ron.

- El kell menned Madam Pomfreyhoz, Hagrid - szólt fejcsóválva Hermione. - Némelyik sebed elég csúnya.

- Kikúrálom én magamat.

Hagrid odacammogott a szoba közepén álló hatalmas asztalhoz, és elemelt róla egy konyharuhát, ami alól autókeréknél valamivel nagyobb, zöldes árnyalatú, véres hússzelet bukkant elő.

- Ugye, nem akarod ezt megenni, Hagrid? - kérdezte Ron, közelebb hajolva a húshoz. - Ételmérgezést kapnál tőle.

- Nem azért zöld, mert romlott, hanem mert sárkányhús - felelte a vadőr. - És nem megenni vettem.

Azzal felemelte a húst, és rácsapta arca bal felére. Zöldes vér csordult le a szakállán.

- Így ni - szólt jóleső morgással. - Mindjárt nem szúr annyira.

- Elmondanád végre, hogy mi történt veled? - kérdezte Harry.

- Nem lehet, Harry. Hétpecsétes titok. Egy szót sem szólhatok.

- Az óriások vertek meg? - kérdezte csendesen Hermione.

A hús kicsúszott Hagrid keze alól, és elindult lefelé a mellkasán.

- Óriások? - A vadőr még a derékszíja fölött elkapta a hússzeletet, és visszacsapta az arcára. - Szóltam én egy szót is óriásokról? Honnan veszitek ezt? Ki mondta nektek, hogy én... Ki mondta meg, hogy hova... He?

- Kitaláltuk - felelte bocsánatkérő mosollyal Hermione.

Hagrid gyanakodva méregette őt azzal a szemével, amit nem takart sárkányhús.

- Szóval kitaláltátok...

- Eléggé... nyilvánvaló volt - mondta óvatosan Lucy. Harry és Ron rábólintottak.

Hagrid a fiúkra fordította a szemét, majd egy horkantás kíséretében visszadobta a húst az asztalra, és odament a kannához, ami időközben fütyülni kezdett.

- Ti mindig többet tudtok, mint kéne - morogta, miközben forró vizet töltött négy vödörszerű bögrébe. - És ezt nem azért mondom, hogy dicsérjelek benneteket. Minden lében kanál - másutt így nevezik az ilyen kölyköket. - De azért mosolyra rándult a szakálla.

- Szóval tényleg az óriásokhoz mentél? - kérdezte Harry, és leült az asztalhoz.

Hagrid kiosztotta a bögréket, majd leült, és visszatette arcára sárkányhús pakolást.

- Jól van: igen - morogta.

- És megtaláltad őket? - kérdezte fojtott hangon Hermione.

- Az nem túl nehéz feladat - válaszolt Hagrid -, mivelhogy nagyok.

- És hol vannak? - kíváncsiskodott Ron.

- A hegyekben - felelte kurtán a vadőr.

- Akkor a muglik miért nem...

- Páran találkoznak velük - komorodott el Hagrid. - De azokról mindenki azt hiszi, hogy leestek hegymászás közben, és szörnyethaltak.

- Jaj, Hagrid, mondd már el, hogy mi volt! - türelmetlenkedett Ron. - Ha mesélsz az óriásokról, akkor Harry is elmondja, hogyan támadták meg a dementorok.

Hagrid beleköhögött a bögréjébe, és elengedte a hússzeletet. A következő másodpercekben tekintélyes mennyiségű nyál, tea és sárkányvér spriccelt az asztalra: Hagrid prüszkölt és krákogott, a hús pedig nedves csattanással szétterült a padlón.

- Micsoda? - hüledezett a vadőr. - Megtámadtak a dementorok?!

- Nem is hallottál róla? - csodálkozott Lucy.

- Nem hallottam én semmiről, mióta útnak indultam. Titkos küldetésen voltam, nem hagyhattam, hogy baglyok röpködjenek utánam... Dementorok, a hitvány mindenségüket! Komolyan mondod, hogy próbálkoztak veled?

- Igen. Egyszer csak megjelentek Little Whingingben, és megtámadtak engem meg Dudleyt. Aztán a minisztérium kicsapott az iskolából...

- Micsoda?!

- És fegyelmi tárgyalás is volt meg minden, de előbb mesélj az óriásokról.

- Kicsaptak az iskolából?

- Mondd el a kalandjaidat, akkor én is elmondom az enyémeket.

Hagrid bosszúsan meredt a fiúra épen maradt szemével. Harry ártatlanul, mégis elszántan nézett farkasszemet vele.

- Jó, nem bánom - adta be a derekát Hagrid.

Lehajolt, és kirángatta Agyar szájából a sárkányszeletet.

- Jaj, Hagrid, ne csináld, ez nem higiéni... - kezdte Hermione, a vadőr addigra már vissza is tette feldagadt szemére a húst.

Hagrid belekortyolt a teájába, hogy erőt merítsen, aztán belefogott az elbeszélésébe:

- Rögtön azután indultunk, hogy véget ért a tanév...

- Szóval Madame Maxime is veled ment? - vágott közbe Hermione.

- Igen, együtt mentünk - felelte Hagrid, s nosztalgikus kifejezés jelent meg arcának azon a kis részén, amit nem takart szakáll vagy zöld hús. - Kettesben. És annyit mondhatok nektek, hogy Olympe nem ijedt meg a rögös úttól. Pedig finom úrinő, szép ruhákban... hisz ismeritek. Féltem, hogy mit fog szólni hozzá, ha majd hegyeken mászunk át meg barlangokban alszunk, de nem, soha egy szóval se panaszkodott.

- Pontosan tudtátok, hova kell mennetek? - kérdezte Harry. - Tudtátok, hol vannak az óriások?

- Dumbledore tudta, és megmondta nekünk.

- Bujdosniuk kell? - érdeklődött Ron. - Titok, hogy hol élnek?

- Titoknak épp nem titok - felelte Hagrid. - De a legtöbb varázsló úgy van vele, hogy mindegy neki, hol vannak az óriások, csak jó messze legyenek tőle. Olyan helyen élnek, ahova elég nehéz eljutni, legalábbis embereknek, azért kellett Dumbledore tanácsa. Egy hónapig utaztunk...

- Egy hónapig? - hüledezett Ron, mintha nem értené, hogy tarthat egy utazás ilyen nevetségesen hosszú ideig. - De hát... miért nem használtatok zsupszkulcsot vagy valamit?

Hagrid ép szemében furcsa, szánakozásféle kifejezés jelent meg.

- Figyelnek minket, Ron - dörmögte.

- Hogyhogy?

- Te nem tudhatod, de a minisztérium szemmel tartja Dumbledore-t meg mindenkit, akiről tudják, hogy vele tart...

- Igen, igen, tudjuk - vágott Hagrid szavába Lucy, aki inkább a történet folytatását akarta hallani. - Tudjuk, hogy a minisztérium figyeli Dumbledore-t...

- Szóval nem használhattatok varázslatot? - kérdezte elborzadva Ron. - Egész úton el kellett játszanotok, hogy muglik vagytok?

- Az túlzás, hogy egész úton - felelte Hagrid. - De óvatosnak kellett lennünk, mert hát minket Olympe-pal azért megnéznek emberek...

Ron a horkantás és a szipogás közé eső hangot hallatott, és gyorsan ivott egy korty teát.

- ...szóval könnyű észrevenni minket. Az volt a mesénk, hogy nyaralni megyünk. Átkeltünk Franciaországba, és úgy tettünk, mintha Olympe iskolája felé készülnénk, mert tudtuk, hogy a minisztérium embere követ minket. Lassan utaztunk, mert ugye én nem varázsolhatok, és nem akartunk ürügyet adni rá Caramelnek, hogy lecsukathasson. De aztán sikerült lerázni a minisztérium kopóját valahol Di-Zsanban...

- Ó, Dijonban? - csicseregte lelkesen Hermione. - Voltam ott nyaralni! Láttátok a...

Ron egy pillantással elhallgattatta a lányt.

- Utána már megreszkíroztunk néha egy kis mágiát, és nem is volt rossz utunk. A lengyel határon összefutottunk pár bolond trollal, egy minszki kocsmában volt egy kis nézeteltérésem egy vámpírral, de különben simán ment minden. Szépen megérkeztünk oda, ahova kellett és kutatni kezdtünk utánuk a hegyekben...

- Mikor már a közelükben jártunk, megint nem varázsolhattunk, Azért sem, mert az óriások nem szeretik a varázslókat, meg azért se, mert Dumbledore figyelmeztetett, hogy Tudjátokki is biztos elküldte a maga követeit az óriásokhoz. Vigyáznunk kellett, hogy ha halálfalók vannak arrafelé, ne vegyenek észre minket.

Hagrid szüntetet tartott, és kortyolgatni kezdte a teáját.

- Mondd tovább! - sürgette Harry.

- Meg is találtuk őket - folytatta higgadtan Hagrid. - Egyik este, mikor felértünk egy hegygerincre, egyszer csak ott voltak alattunk. Kis tüzek és körülöttük hatalmas árnyékok... olyan volt, mintha a sziklák mozognának odalent.

- Mekkorák az óriások? - kérdezte suttogva Ron.

- Átlag hat méter magasak - felelte Hagrid. - De volt köztük hét és fél méteres is.

- És hányan voltak? - kérdezte Lucy.

- Olyan hetven-nyolcvanan.

- Többen nincsenek is? - kérdezte Hermione.

Hagrid szomorúan rázta a fejét.

- Nincsenek... Ennyien maradtak, pedig valamikor régen vagy száz törzsük volt szerte a világon. De már hosszú ideje több hal meg, mint születik. A varázslók is megöltek párat, de főként egymást gyilkolták le. Most meg aztán még gyorsabban fogynak. Nem bírják, hogy így egy kupacban kell élniük. Dumbledore azt mondta mi tehetünk róla. A varázslók üldözték el őket oda a világ végére, nekik, meg ha tetszik, ha nem, össze kellett állniuk a maguk védelmére.

- Szóval megtaláltátok őket - bólintott Harry. - És aztán mi történt?

- Először is vártunk reggelig. Volt annyi sütnivalónk, hogy nem mentünk oda hozzájuk sötét éjjel. Hajnali három körül aludtak el, mindegyik ott, ahol éppen ült. Mi nem mertünk aludni. Egyrészt féltünk, hogy valamelyik följön, és megtalál minket, másrészt meg olyan hangosan horkoltak, hogy hajnalban még egy lavina is elindult tőle. Aztán mikor felkelt a nap, lementünk hozzájuk.

- Csak úgy? - álmélkodott Ron. - Csak úgy besétáltatok az óriások táborába?

- Dumbledore kiokosított minket - felelte Hagrid. - Mondta, hogy adjunk ajándékot a gurgnak, legyünk tisztelettudóak.

- Kinek adjatok ajándékot? - kérdezte Harry.

- Hát a gurgnak, a főnöküknek.

- És honnan tudtátok, hogy melyik a gurg? - kérdezte Ron.

Hagrid nevetett.

- Azt rögtön láttuk - felelte. - Ő volt a legnagyobb, a legrondább és a leglustább. Fel se emelte a fenekét, a többi óriás hordta neki az ételt. Kecskét meg efféléket. Karkusz volt a neve. Olyan hat és fél, hét méteres lehetett. Biztos nyomott annyit, mint két elefántbika, a bőre meg olyan volt, mint az orrszarvúé.

- És ti odamentetek hozzá? - kérdezte elkerekedett szemmel Hermione.

- Inkább lementünk hozzá, oda, ahol feküdt, a völgybe. Négy jó magas hegy között volt a tábor, egy tó mellett. Karkusz ott hevert a parton, és néha ráordított a többi óriásra, hogy etessék őt meg a feleségét. Olympe-pal leereszkedtünk a hegyoldalon...

- És nem akartak rögtön megölni, amikor megláttak? - kérdezte hitetlenkedve Ron.

Hagrid vállat vont.

- Némelyiknek eszébe jutott, az biztos, de úgy csináltuk, ahogy Dumbledore mondta: magasra emeltük az ajándékot, és csak gurgot néztük, a többivel nem is törődtünk. El is hallgattak, és csak bámultak minket. Karkusz lábánál aztán megálltunk, meghajoltunk, és letettük az ajándékot.

- Mit lehet ajándékozni egy óriásnak? - kérdezte kíváncsi Ron. - Kaját?

- Nem, azt tud szerezni magának eleget. Varázslatot viszek neki. Merthogy magát a mágiát szeretik az óriások, az nem tetszik nekik, ha ellenük fordítják... Na szóval az első napon egy gubraithiai tűzzel égő ágat adtunk neki.

- Ejha! - suttogta Hermione és Lucynak is elakadt a lélegzete. Harry és Ron ellenben értetlenül pislogtak.

- Mivel égő ágat?

- Soha ki nem alvó tűzzel égőt - felelte álmélkodva Lucy.

- Ismernetek kellene a gubraithiai tüzet - hadarta mérgesen Hermione -, Flitwick professzor már legalább kétszer említette órán.

- A lényeg az - folytatta gyorsan Hagrid, megelőzve Ron ingerült visszavágását -, hogy Dumbledore megigézte azt az ágat, hogy örökké égjen - ezt nem tudja ám akárki megcsinálni! - én meg letettem a hóba Karkusz lábához, és azt mondtam: „Ajándékot hoztunk az óriások gurgjának Albus Dumbledore-tól, aki tiszteletteljes üdvözletét küldi."

- És mit felelt erre Karkusz? - kérdezte mohón Harry.

- Semmit - felelte Hagrid. - Egy kukkot sem értett az egészből.

- Na ne!

- Nem volt gond - legyintett Hagrid. - Dumbledore sejtette, hogy ez lesz. Karkusz odakurjantott két óriásnak, akik tudtak a nyelvünkön, és utána azok fordítottak nekünk.

- És tetszett Karkusznak az ajándék? - kérdezte Ron.

- Miután megértette, mi az, nagyon örült neki. - Hagrid megfordította a hússzeletet, s a hűvösebb oldalát nyomta az arcára. - Úgyhogy utána azt mondtam: „Albus Dumbledore arra kéri a nagy gurgot, hallgassa meg követét, mikor az holnap újabb ajándékkal visszatér!"

- Miért nem tudtatok már aznap beszélni vele? - kérdezte Hermione.

- Dumbledore azt mondta, szépen, lassan csináljuk. Először is hadd lássák, hogy megtartjuk, amit ígérünk. Holnap visszatérünk egy újabb ajándékkal, és aztán másnap tényleg viszünk neki még egy ajándékot - ez jó benyomást tesz, nem? Meg hát ha van idejük kipróbálni az első ajándékot, és látják, hogy jó, akkor akarnak még. Az ilyen Karkusz-féle behemóthoz meg különben se jó egyszerre túl sokat beszélni, mert akkor megzavarodik, és agyoncsapja az embert, csak hogy egyszerűsítse a helyzetet. Na szóval meghajoltunk, és elhúztuk a csíkot. Kerestünk egy kényelmes kis barlangot éjszakára, aztán másnap megint lementünk a völgybe. Karkusz akkor már fel is ült, és úgy várt minket.

- És akkor beszéltetek vele?

- Bizony. Először is adtunk neki egy szép harci sisakot - koboldok csinálták, szétverhetetlen - aztán leültünk, és mondtuk, amit kellett.

- És mit szólt?

- Szólni nem sokat szólt, inkább csak figyelt. De voltak jó jelek. Hallott már Dumbledore-ról, és emlékezett rá, hogy az igazgató úr ellenezte az utolsó nagy-britanniai óriások lemészárlását. Úgy látszott, érdekli is őt Dumbledore ajánlata. Pár másik óriás is odajött, és hallgatta, amit mondtunk. Szóval a végén reménykedve mentünk el. Megígértük, hogy másnap reggel megint megyünk, és megint viszünk ajándékot. Csak hát aznap este befuccsolt a dolog.

- Hogyhogy? - kérdezte Lucy.

- Ahogy már mondtam, az óriások nem szeretnek egy kupacban lenni - folytatta szomorúan Hagrid. - Mármint ilyen sokan. Nem tehetnek róla, olyan a természetük, hogy pár hetente félholtra verik egymást. A férfiak összevesznek a férfiakkal, a nők a nőkkel, a régi törzsek maradékai egymással. Nem is az ételen, a tüzeken vagy a főbb alvóhelyeken, hanem csak úgy, ok nélkül. Azt várná az ember, hogy kímélik egymást, ha már félig kipusztult a fajtájuk. - Hagrid mélyet sóhajtott. - Aznap este is egymásnak estek. A barlangunk szája a völgyre nézett, úgyhogy láttuk az egészet. Órákon át csépelték egymás, olyan zaj volt, hogy el se hinnétek. Aztán mikor felkelt a nap, a hó csupa piros volt a vértől, és a fejét a halak rágták a tó fenekén.

- Kinek a fejét? - kérdezte rémülten Hermione.

- Karkuszét - felelte komoran Hagrid. - Egy Golgomát nevű óriás lett az új gurg. - Sóhajtott egyet, és folytatta: - Az nem volt benne a pakliban, hogy összebarátkozunk a főnökkel, aztán két nap múlva már a következőnek kell udvarolni. Meg valamiért az volt az érzésünk, hogy Golgomát nem fog olyan türelmesen végighallgatni minket. De hát meg kellett próbálnunk.

- Lementetek hozzá? - kérdezte elképedve Ron. - Azok után, hogy a szemetek láttára letépte egy másik óriás fejét?

- Persze hogy lementünk - felelte Hagrid. - Nem azért kutyagoltunk annyit, hogy két nap után feladjuk! Levittük az ajándékot, amit eredetileg Karkusznak szántunk.

- Még ki se nyitottam a számat, már tudtam, hogy baj lesz. Golgomát ott trónolt Karkusz sisakjában, és csak meresztgette ránk a szemét. Szörnyű nagy férfi, az egyik legnagyobb a hordában. Fekete haja van, ugyanolyan színű foga, a nyakában meg zsinórra fűzött csontokat hord. Úgy láttam, embercsont is akad közöttük... Én azért mindenesetre felmutattam a nagy tekercs sárkánybőrt, amit vittünk, és belefogtam a mondókámba: „Ajándékot hoztunk az óriások gurgjának..." Aztán azon kaptam magam, hogy fejjel lefelé lógatnak a lábamnál fogva. A két legénye kapott el.

Hermione felsikkantott.

- Na és ebből hogy vágtad ki magad? - kérdezte Harry.

- Biztos otthagytam volna a fogam, ha Olympe nem segít. De segített: úgy forgatta a pálcáját, hogy olyat még nem is láttam. Mint a villám! Szemen lőtte a két legényt kötőhártyagyújtó átokkal. El is engedtek rögtön. No de akkor már bajban voltunk, hisz varázslatot használtunk ellenük, annál jobban meg semmit nem utálnak az óriások. Nyúlcipőt kellett húznunk, és tudtuk, hogy többet nem sétálhatunk be a táborba.

- Azt a mindenit... - suttogta Ron.

- Három napig voltatok ott, és mégis csak most értél haza? - csodálkozott Lucy.

- Dehogyis jöttünk el három nap után! - fortyant fel Hagrid. - Dumbledore számított ránk!

- De hát most mondtad, hogy nem mehettetek vissza!

- Nappal nem, az igaz. Új tervet kellett kieszelnünk. Pár napig csak figyeltük a gurgot a barlangunkból. És amit láttunk, nem volt szép.

- Még több társával végzett? - kérdezte émelygős hangon Hermione.

- Nem - felelte Hagrid. - Bár azt csinálta volna.

- Hát akkor?

- Kiderült, hogy nem minden varázslót akar kinyuvasztani, csak minket.

- Halálfalók? - kérdezte egyszerre Harry és Lucy.

- Bezony - bólintott Hagrid. - Ketten voltak. Minden nap megjelentek a táborban, ajándékot vittek a gurgnak, és őket nem lógatták fel a lábuknál fogva.

- Honnan tudtátok, hogy halálfalók? - kérdezte Ron.

- Onnan, hogy felismertem az egyiket - felelte a vadőr. - Macnair volt. Emlékeztek rá? Őt küldték ide, hogy vágja le Csikócsőrt. Őrült az az ember. Élvezi, ha gyilkolhat, ugyanúgy, mint Golgomát. Nem csoda hát, hogy jól megértették egymást.

- Szóval Macnair rábeszélte az óriásokat, hogy álljanak Tudodki mögé? - kérdezte elkeseredve Hermione.

- Fékezd a futkárt, Hermione, még nincs vége a történetnek! - méltatlankodott Hagrid, aki kezdeti ódzkodásához képest mostanra igencsak belejött a mesélésbe. - Meghánytuk-vetettük a dolgot Olympe-pal, és arra jutottunk, hogy rendben, a gurgnak Tudjátokki kell, de nem biztos, hogy minden óriás így van ezzel. Meg kellett próbálnunk a magunk oldalára állítani azokat, akik nem Golgomátot akarták gurgnak.

- És honnan tudtátok, hogy melyek azok az óriások? - kérdezte Lucy.

- Hát onnan, hogy őket verték péppé - válaszolta türelmesen Hagrid. - Akiknek volt egy kis sütnivalójuk, messze elkerülték Golgomátot, elbújtak a völgy körüli barlangokban, akárcsak mi. Elhatároztuk hát, hogy éjjelenként kirándulásokat teszünk a többi barlangba, és legalább néhánynak beszélünk a fejével.

- Éjszakánként óriásokat kerestetek sötét barlangokban? - kérdezte borzongva Ron.

- Nem az óriások aggasztottak minket, hanem a halálfalók. Mielőtt elindultunk, Dumbledore a lelkünkre kötötte, hogy ha el lehet kerülni, ne kerüljünk szembe velük. Csakhogy ezek a halálfalók tudták, hogy a közelben vagyunk. Gondolom, Golgomát mesélt nekik rólunk. Éjjel, mikor az óriások aludtak, és mi elindultunk a barlangokba, Macnair meg a társa utánunk kutattak a hegyekben. Olympe egyszer majdnem nekik ugrott, alig tudtam visszafogni. - Hagrid bozontos bajusza megemelkedett a szája sarkánál. - Remegett érte, hogy elintézhesse őket. Tüzes egy teremtés... hiába, francia vér...

Hagrid fátyolos tekintettel a tűzbe meredt. Harry harminc másodperc nosztalgiázást engedélyezett neki, aztán hangosan megköszörülte a torkát.

- Na és mi lett? Végül találtatok óriásokat?

- Tessék? Ja... igen, igen, találtunk. Három nappal azután, hogy Karkuszt megölték, kiosontunk a barlangunkból, és elindultunk völgy felé. Közben persze nyitva volt a szemünk, nehogy meglepjenek a halálfalók. Bementünk néhány barlangba - semmi. Aztán úgy a hatodikban találtunk három óriást.

- Zsúfolt lehetett az a barlang - jegyezte meg Ron.

- Egy pixi sem fért volna el benne - hagyta rá Hagrid.

- És nem támadtak rátok, amikor bementetek? - kérdezte Hermione.

- Ha van annyi erejük, biztos megtámadtak volna - felelte vadőr. - De Golgomát bandája nagyon csúnyán helybenhagyta mind a hármat. Ájultra verték őket, és miután magukhoz tértek, elmásztak az első barlangba, amit találtak. Az egyik értett valamennyire a nyelvünkön, az fordított a másik kettőnek. Tetszett nekik valamennyire, amit hallottak. Visszajártunk hát hozzájuk, meg találtunk más sebesülteket is... Már úgy volt, hogy hatot vagy hetet is sikerült meggyőzni.

- Hatot vagy hetet? - örvendezett Ron. - Az nem is kevés! És ők el fognak jönni, hogy velünk harcoljanak Tudodki ellen?

Lucy nem várta meg a választ.

- Miért mondtad, hogy úgy volt? - kérdezte.

Hagrid szomorúan nézett rá.

- Golgomát bandája lecsapott a barlangokra. Akik életben maradtak, utána már szóba se álltak velünk.

- Akkor... egy óriás se fog eljönni? - kérdezte csalódottan Ron.

- Nem. - Hagrid bús sóhajjal megfordította a sárkányszeletet. - De amit kellett, megtettük: átadtuk Dumbledore üzenetét. Sok óriás megértette, és szerintem pár nem is felejti el. Lehet, hogy azok, akik nem komálják Golgomátot, lejönnek a hegyekből, és ki tudja; talán eszükbe jut, hogy Dumbledore jót akar nekik... És még az is lehet, hogy eljönnek.

Az ablak alját lassan belepte a hó.

- Hagrid? - szólalt meg hosszú szünet után Hermione.

- Mmm?

- Esetleg... nem volt... nem hallottál valamit... az édesanyádról? - Hagrid a lányra szegezte ép szemét, s Hermione ijedten visszakozott - Bocsáss meg... én csak... Nem érdekes.

- Meghalt - dörmögte a vadőr. - Jó pár éve. Elmondták.

- Ó... részvétem, Hagrid - suttogta Hermione. - Ne haragudj, hogy szóba hoztam.

Hagrid vállat vont.

- Semmi baj - felelte közönyösen. - Alig emlékszem rá. Nem volt valami jó anya.

Megint csend ült a szobára. Hermione a fiúkra és Lucyra pislogott, mintegy kérdezésre biztatva őket.

- Még mindig nem tudjuk, mitől kerültél ilyen állapotba - mondta Lucy, Hagrid véres arcára mutatva.

- És hogy miért csak most értél haza - tette hozzá Harry. - Sirius azt mondta, Madame Maxime már rég megjött...

- Ki támadott meg? - kérdezte Ron.

- Senki nem támadott meg! - felelte nyomatékosan Hagrid.

A választ erőteljes kopogtatás szakította félbe. Hermione halkan sikkantott, és elejtette bögréjét, ami ripityára tört a padlón. Agyar felnyüszített. Mind az öten az ablakra meredtek; a vékony függöny mögött egy alacsony, kövér ember árnyéka rajzolódott ki.

- Ez ő! - suttogta Ron.

- Bújjunk el! - Harry felkapta a láthatatlanná tévő köpenyt, és Hermione meg a saját fejére kanyarította. Lucy és Ron megkerülték az asztalt, és ők is bebújtak a köpeny alá. Így együtt aztán a sarokba hátráltak. Agyar dühösen ugatta az ajtót, Hagrid pedig szemlátomást teljesen megzavarodott.

- Tedd el a bögréket, Hagrid!

A vadőr felkapta Harry, Lucy és Ron bögréjét, és bedugta a kutya kosarába, a párna alá. Agyar közben már az ajtót ostromolta. Hagrid odalépett, félretolta a lábával, és ajtót nyitott.

Umbridge professzor állt ott zöld szövetköpenyében és egy hozzá való fülvédős sapkában. Száját szigorúan csücsörítve hátradőlt kicsit, hogy szemügyre vegye Hagrid arcát. A köldökéig is alig ért a vadőrnek.

- Nocsak! - szólalt meg jó hangosan, mintha sükethez beszélne. - Szóval maga Hagrid.

Választ sem várva besétált az ajtón, és dülledt szemét szaporán forgatva körülnézett.

- Menj innen! - förmedt rá Agyarra, aki odaszaladt hozzá, hogy megnyalja az arcát.

Hagrid meghökkenve bámult Umbridge-re.

- Nem akarok gorombának tűnni - szólt -, de ki a rosseb maga?

- Dolores Umbridge a nevem.

A főinspektor szeme továbbra is a kunyhót pásztázta. Kétszer megbámulta azt a sarkot, ahol Harry, Lucy és két barátjuk állt.

- Dolores Umbridge? - Hagrid értetlenkedő arcot vágott. - Azt hittem, maga a minisztériumban... Maga nem Caramelnek dolgozik?

- Valóban a Miniszteri Hivatal államtitkára voltam - felelt Umbridge. Járkálni kezdett a kunyhóban, alaposan megszemlélt mindent, a tarisznyától a széken lógó utazóköpenyig. - Most én tanítom a Roxfortban a sötét varázslatok kivédését...

- Az derék - bólogatott Hagrid. - Nem sokan merik elvállalni azt az állást.

- ...valamint roxforti főinspektor vagyok - fejezte be a mondatot Umbridge, eleresztve a füle mellett Hagrid megjegyzését.

- Az meg mi? - húzta össze a szemöldökét a vadőr.

- Én is pontosan ezt akartam kérdezni - felelte Umbridge Hermione bögréjének maradványaira mutatva.

Hagrid vetett egy veszélyes oldalpillantást Lucyék felé.

- Az? Hát az... azt Agyar csinálta. Levert egy bögrét. Azért kellett elővennem azt a másikat.

Miközben egyik kezével még mindig az arcára szorította a sárkányhúst, a másikkal saját bögréjére mutatott. Umbridge szembefordult vele, és holmijai helyett őt magát vette szemügyre.

- Hangokat hallottam idebentről.

- Agyarhoz beszéltem - sietett a válasszal Hagrid.

- És a kutya válaszolt magának?

- Hát... úgy a maga módján - pislogott a vadőr. - Mondom is, hogy Agyar szinte ember...

- A kastélytól négy pár lábnyom vezet a kunyhó ajtaja elé - folytatta a vallatást Umbridge.

Hermione rémülten megnyikkant; Lucy a lány szájára szorította kezét. Szerencsére Agyar épp hangosan szimatolt Umbridge talárszegélyénél. A főinspektor nem mutatta, hogy hallott volna valamit.

- Nemrég értem haza - magyarázta Hagrid, a tarisznya felé bökve. - Lehet, hogy valaki korábban keresett, de még nem talált itthon.

- Visszafelé nem vezetnek nyomok.

- Hát... akkor én sem értem a dolgot. - Hagrid zavartan húzogatta a szakállát, és megint Lucyék búvóhelye felé pillantott, mintha segítséget kérne. - Öhm...

Umbridge sarkon fordult, és újabb szemlekörútra indult a kunyhóban. Benézett az ágy alá, kinyitotta a szekrényt... egy ízben olyan közel haladt el a rejtőzködők előtt, hogy Harrynek be kellett húznia a hasát. Miután a főzőedényül szolgáló hatalmas üstbe is belenézett, a főinspektor megint Hagridhoz fordult:

- Mi történt magával? Hol szerezte ezeket a sérüléseket?

Hagrid gyorsan levette arcáról a sárkányhúst, ami Lucy megítélése szerint hiba volt, mivel Umbridge így már a bedagadt szemét láthatta, nem beszélve az arcán elmaszatolódott friss és alvadt vértől.

- Öhm... volt egy kis balesetem - felelte sután a vadőr.

- Miféle balesete?

- El... elbotlottam.

- Elbotlott - ismételte szárazon Umbridge.

- Igen... egy barátom seprűjében. Én magam nem szoktam repülni. Látja, mekkora vagyok, nincs az a seprű, ami elbírna. A barátom meg abraxán lovakat tenyészt. Látott már olyat? Hatalmas jószágok. Felültem az egyikre, és hát...

- Merre járt? - szakította félbe higgadtan Umbridge.

- Hogy merre...

- ...járt, igen - bólintott Umbridge. - A tanév két hónapja elkezdődött. Helyettesítő tanárnak kellett megtartania az óráit. Egyetlen kollégája se tudott felvilágosítást adni a maga hollétéről. Értesítési címet nem hagyott. Ezért kérdezem, hogy hol járt.

A beálló csendben Hagrid Umbridge-ra meredt - immár mindkét szemével. Lucy szinte hallotta, hogyan zakatolnak a vadőr agyának kerekei.

- Ehm... elutaztam... egészségügyi okokból.

- Egészségügyi okokból - ismételte Umbridge, és megint ránézett Hagrid feldagadt és elszíneződött arcára, amiről még mindig csöpögött a zöld sárkányvér. - Értem.

- Kellett egy kis friss levegő...

- Mint vadőr bizonyára ritkán jut friss levegőhöz - jegyezte meg negédesen Umbridge. Hagrid arcának az a része, ami nem fekete vagy lila volt, most vörösre színeződött.

- Úgy értem levegőváltozás kellett...

- Hegyi levegő, esetleg? - szúrta be a kérdést Umbridge.

Tudja, gondolta megrökönyödve Lucy.

- Hegyi? - ismételte Hagrid, és most nem hebegett. - Dehogy mentem én hegyre. Dél-Franciaország, napsütés, tenger...

- Nocsak - vonta fel a szemöldökét Umbridge. - Nem mondhatni, hogy lebarnult.

- Nem, mert... érzékeny a bőröm - vágta ki magát Hagrid, ő megpróbálkozott egy bizalmat ébresztő mosollyal. Lucy most látta csak, hogy két foga is hiányzik. Umbridge jeges pillantással válaszolt, s Hagrid arcáról lehervadt a mosoly.

A főinspektor a könyökhajlatába csúsztatta kézitáskája fülét.

- Természetesen értesíteni fogom a miniszter urat a késéséről.

- Persze - bólintott Hagrid.

- Tájékoztatnom kell, hogy nekem, mint főinspektornak, kellemetlen, de fontos kötelességem tanártársaim szakmai teljesítményének ellenőrzése. Úgyhogy minden bizonnyal hamarosan ismét találkozunk.

Azzal megfordult, és elindult az ajtó felé.

- Ellenőrzés? - ismételte meghökkenve Hagrid.

Umbridge már fogta a kilincset, úgy nézett vissza a vadőrre.

- Jól hallotta - bólintott negédes mosollyal. - A minisztériumnak feltett szándéka kigyomlálni a tanári karból a szakmailag alkalmatlan kollégákat. Jó éjszakát, Hagrid.

Azzal kiment, és lendületesen becsukta maga mögött az ajtót.

Harry le akarta dobni a láthatatlanná tévő köpenyt, de Lucy elkapta a csuklóját.

- Várj még! Nem biztos, hogy elment.

Hagrid is így vélekedhetett, mert az ablakhoz bicegett, és kissé előrehúzta a függönyt.

- Elindult vissza a kastélyba - szólt halkan. - A ménkűbe... Ellenőrzi a tanárokat?

- Igen - felelte Harry, miközben kibújt a köpeny alól. - Trelawneyt már próbaidőre is tette.

Hermione összehúzott szemmel nézett a vadőrre.

- Mondd csak, Hagrid... Milyen állatokat készülsz bemutatni az órán? - kérdezte.

Hagrid arca nyomban felderült.

- Nem árulom el előre - felelte huncut mosollyal, majd ismét a szemére nyomta a sárkányhúst. - Már jó néhány órát megterveztem. Pár dolgot direkt az RBF-évre tartogattam nektek. Majd megtudjátok! Igazi különlegességek.

- Milyen szempontból különlegesek? - puhatolózott Hermione.

- Nem mondok semmit - rázta a fejét vidáman a vadőr. - Meglepetés!

Hermione belátta, hogy nyíltan kell beszélnie.

- Figyelj, Hagrid... Umbridge-nek nagyon nem fog tetszeni, ha veszélyes állatokat mutatsz be az óráidon.

- Veszélyes állatokat? - nevetett a vadőr. - Már hogy mutatnám meg őket, ha veszélyesek lennének! Na persze meg tudják védeni magukat...

Hermione a fejét csóválta.

- Hagrid, nagyon fontos, hogy megfelelj a felülvizsgálaton. Inkább azt tanítsd nekünk, hogy mit kell csinálni a porlokkal, mi a különbség az acsarka és a sündisznó között, szóval efféléket.

- De hát azok unalmas dolgok, Hermione! - ellenkezett Hagrid. - Amit én mutatok, azt öröm lesz nézni. Évek óta nevelem őket. Az enyém az egyetlen megszelídített állomány egész Nagy-Britanniában.

- Hagrid... - Hermione könyörgőre fogta a dolgot. - Umbridge ügyet keres rá, hogy elküldhesse azokat a tanárokat, akik szerinte egy követ fújnak Dumbledore-ral. Kérlek, Hagrid, taníts nekünk valami unalmas dolgot, amit biztosan kérdeznek majd az RBF vizsgán.

A vadőr azonban csak ásított, és vetett egy vágyakozó pillantást hatalmas ágya felé.

- Hosszú volt a nap, és későre jár - mondta, azzal gyengéden vállon veregette Hermionét, aki nyögve térdre roskadt. - Ó, bocsánat... - Talárja nyakánál fogva felemelte a lányt. - Nem kell aggódnod. Hidd el, nagyon jó kis órákat fogok tartani nektek. Most pedig menjetek szépen vissza a kastélyba, és ne felejtsétek el elsimítani a lábnyomaitokat!

- Nem vagyok biztos benne, hogy felfogta, amit mondtál - jegyezte meg nem sokkal később Ron, mialatt a négyes már a kastély felé baktatott. Ezúttal is láthatatlanok voltak, és - Hermione és Lucy eltörlő bűbájának köszönhetően - nyomokat sem hagytak a mélyülő hóban.

- Akkor holnap is elmegyek hozzá - jelentette ki eltökélten Hermione. - Ha kell, meg is tervezem helyette az óráit. Felőlem Trelawneyval azt csinál Umbridge, amit akar, de Hagridot nem fogja kidobatni, az biztos!

❤️💚❤️💚❤️

Draco zihálva riadt fel. Egész testén folyt a víz, miközben a feje még mindig tele volt rémálmának képeivel. Pár pillanatig azt sem tudta, hol van, de aztán lassan megnyugodott - ez annyit jelentett, hogy képes volt normálisan lélegezni. Felült és hátrasimította arcába lógó fürtjeit. Nem merte lehunyni a szemét, inkább egy pontot fixírozott a takaróján és igyekezett a többiek horkolására koncentrálni, nehogy véletlenül a gondolatai túlságosan letaglózzák.

Ez volt a legrosszabb rémálma, amelyet eddig átélt. Draco nem akarta újra látni, amit álmában, de a képek mindannyiszor megjelentek lelki szemei előtt, valahányszor pislogott. Látta önmagát, ahogy párbajozik Potterrel, Weasleyvel és Grangerrel... Itt még nem is zavarta semmi... de aztán Lucy is megjelent, aki ellen még tartotta magát, de tudta, hogy a lány mennyivel ügyesebb és erősebb nála... Végül közel férkőzött hozzá - Potterék valahogy eltűntek, csak Lucy maradt -, kiverte a pálcáját a kezéből, majd ráugrott és ütni kezdte. Újra és újra lesújtott, Lucy vére már teljesen belepte a kezeit, a lány sikoltozva kiabált segítségért, de Draco csak ütötte őt, miközben mániákusan nevetett... Végül Lucy elnémult, ahogy elvesztette az eszméletét, de Draco akkor se állt le... Elméje azelőtt ébresztette fel, hogy a kezeivel ráfogott volna a lány nyakára.

Draco semmit sem tehetett az ellen, hogy előtörjenek a könnyei. Némán sírt, nehogy felébresszen bárkit is maga körül. A legrosszabb az volt, hogy álmában élvezte, amit tett. Élvezte, hogy fájdalmat okozhatott Lucynak, élvezte, hogy bánthatja, hogy teljesen tönkreteheti őt. Draco borzalmasan megrémült attól, amit látott, és nem csak a helyzet tiszta brutalitása miatt: hanem azért is, mert a fiú ekkor döbbent rá, hogy valójában egész idáig ezt művelte a lánnyal. A szavaival, a Potter ellen elkövetett tetteivel újra és újra megütötte őt, fájdalmat okozott neki. Rájött, hogy nem akarja ezt. Nem akarja bántani őt...

De akkor mit tegyen? Hogyan kerülhetné ezt el, mikor mindenki körülötte azt várja, hogy ezt tegye? Ha otthon is elvárják, hogy ezt tegye, csak azért, mert Malfoy? Hogyan szakadhatna ki ebből? Hogyan szabadulhatna meg...?

Nem tudta a választ, és ez keserítette el a legjobban. Mert akkor nem marad más választása, minthogy újra és újra fájdalmat okozzon a lánynak, és folytassa azt, amit eddig is tett, miközben szép lassan összeomlik a tudathasadástól.