A következő két hétben Hermione nem hozta újra szóba ötletét, hogy Harry és Lucy sötét varázslatok kivédése órákat tartsanak nekik. A két Potternek közben végre-valahára lejárt a büntetőmunkája (de félő volt, hogy a bekarcolt felirat most már életük végéig ott marad a kézfejükön). Ron részt vett további négy kviddicsedzésen, és a második kettőn már egyszer se kiabáltak vele. Idővel mindhárman megtanulták bűbáj segítségével eltüntetni az egeret (Hermionénak és Lucynak pedig már kismacskával is sikerült a mutatvány). Aztán egy csúnya, szeles, szeptember végi estén, mikor mind a négyen a könyvtárban ültek, és bájital-hozzávalók leírását tanulmányozták Piton órájára, újra szóba került a téma.

- Harry, Lucy - szólalt meg váratlanul Hermione - gondolkoztatok a dolgon? A sötét varázslatok kivédésén?

- Persze... - morogta Harry.

- Az a banya tesz róla, hogy minden óráját megemlegessük - tette hozzá dühösen Lucy.

- Nem, én arra a dologra gondolok, amit Ronnal mondtunk...

Ron riadt-fenyegető pillantást vetett Hermionéra, de a lány csak legyintett.

- Jó, amit én mondtam... hogy taníthatnátok minket.

Egyik Potter se válaszolt rögtön. Lucy úgy tett, mintha egy nagyon érdekes bekezdésre bukkant volna az Ázsiai ellenszérumok című könyvben, mert nem akarta hangosan kimondani, ami most átfutott a fején.

Az elmúlt két hétben Harry és ő nagyon is sokat rágódtak Hermione javaslatán. Általában akkor hozták fel a dolgot, mikor egyedül voltak és közel s távol nem volt senki. Néha, csakúgy, mint első hallásra, képtelen ötletnek tartották, máskor viszont azon kapták magukat, hogy gyűjtögetni kezdték azokat a varázslatokat, amelyek jó szolgálatot tettek nekik a sötét bestiákkal és halálfalókkal való találkozásaik során - vagyis elkezdtek közösen órákat tervezgetni...

- Igen... - szólalt meg Lucy vonakodva, mikor már nem tudott tovább úgy tenni, mintha érdekesnek találná az Ázsiai ellenszérumokat. - Igen, gondolkoztunk rajta.

- És?

- Nem tom - vonta meg a vállát Harry, majd Ronra pillantott.

- Én mindig is jó ötletnek tartottam - jelentette ki Ron. Látva, hogy Harry nem készül ordibálni, most már hajlandó volt részt venni a beszélgetésben.

Harry nyugtalanul fészkelődni kezdett.

- Ugye, megértettétek, amit akkor mondtunk? Hogy nagyrészt a szerencsén múltak ezek a dolgok?

- Persze, Harry - hagyta rá szelíden Hermione - de akkor sincs értelme tagadni, hogy jó vagy a sötét varázslatok kivédésében. Tavaly ti voltatok az egyetlenek, akiknek sikerült teljesen leküzdeni az Imperius-átkot. Harry, te patrónust is meg tudsz idézni, együtt képesek vagytok egy csomó olyan dologra, amire a felnőtt varázslók közül se mindenki... Viktor is azt mondta, hogy...

Ron olyan hirtelen fordította a fejét Hermione felé, hogy beleroppant a nyaka.

- Igen? - kérdezte a tarkóját masszírozva. - Mit mondott Vikike?

- Kac-kac! Jaj de vicces! - vágott egy mérges fintort Hermione. - Azt mondta, Harry és Lucy - főleg Lucy - olyanokat tudnak, amit még ő se. Pedig ő végzős volt a Durmstrangban.

Ron gyanakodva fürkészte a lányt.

- Nehogy azt mondd, hogy még mindig tartod vele a kapcsolatot!

- És ha igen, akkor mi van? - Hermione hangja hűvös-dacos volt, de az arcán piros foltocska jelent meg. - Azzal levelezem, akivel akarok...

- De ő nem csak levelezni akart veled - mondta szemrehányóan Ron.

Hermione sóhajtva megcsóválta a fejét, majd ismét Harryhez és Lucyhoz fordult:

- Na, mi a válaszotok? Tanítotok minket?

Harry és Lucy összenéztek. Lucy úgy látta, hogy Harry kezdi megadni magát, noha még mindig voltak fenntartásai. Újabban Lucy már legszívesebben belevágott volna, hiába nem akarta egy része felszakítani a régi sebeket. Azóta már rájött, hogy nem csak a tanításhoz kell maga mögött hagynia a múltat, hanem a saját érdekében is. Hiszen csak így van esélye szembeszállni Voldemorttal...

- Csak téged meg Ront, igaz? - térítette vissza Harry hangja a valóságba. Ekkor döbbent rá, hogy egy kicsit elkalandozott, így igyekezett a beszélgetésre figyelni.

- Hát... - Hermione megint zavarba jött egy kicsit. - Légy szíves, ne kezdj megint tombolni... de szerintem mindenkit tanítanotok kéne, akit érdekel a dolog. Végül is arról van szó, hogy megtanulnánk védekezni Vo-Voldemorttal szemben... Szóval nem lenne igazságos elzárni mások elől ezt a lehetőséget.

Lucy eltöprengett a dolgon, aztán így felelt:

- Nem hiszem, hogy rajtatok kívül bárki is kíváncsi lenne ránk. Ha nem tudnátok, dilisek vagyunk.

- El se hinnétek, hány embert érdekelnek a tapasztalataitok - mondta komolyan Hermione. - Figyeljetek... - Odahajolt Harryhez és Lucyhoz. Ron, aki még mindig gyanakodva figyelte őket, most szintén közelebb húzódott, hogy hallja a folytatást. - Október első hétvégéjén lemehetünk Roxmortsba. Mit szólnátok, ha a faluban összeülnénk az érdeklődőkkel, és megbeszélnénk a részleteket?

- Miért nem lehet itt az iskolában összeülni? - kérdezte Ron.

- Azért - felelte Hermione, miközben újra a kínai falókáposzta rajza fölé hajolt -, mert Umbridge nem lelkesedne, ha megtudná, mire készülünk.

Harry és Lucy örömmel várták a roxmortsi hétvégét, bár egy dolog aggasztotta őket. Sirius a szeptember eleji kandallós beszélgetés óta nem hallatott magáról - bizonyára megsértődött, amiért szinte megtiltották, hogy elmenjen Roxmortsba -, de Lucyék tartottak tőle, hogy keresztapjuk a veszélyre fittyet hányva mégiscsak tiszteletét teszi majd a faluban. Mihez kezdenek, ha mint nagy fekete kutya egyszer csak szembejön velük Roxmorts főutcáján, talán épp Draco Malfoy szeme láttára?

- Végül is normális, hogy néha ki akar szabadulni abból a házból - mondta Ron, mikor Harry megosztotta aggodalmaikat barátaikkal. - Bujdosnia sem lehetett valami kellemes, de akkor legalább szabad volt. Most meg ott kuksolhat egy házban, összezárva azzal a lökött manóval.

Hermione csupán egy rosszalló pillantással reagált a Siport becsmérlő jelzőre.

- Az a gond - fordult Harryhez és Lucyhoz -, hogy amíg V-Voldemort... Jaj, Ron, maradj már! Szóval amíg le nem leplezi magát, addig Siriusnak lapítania kell. Azok az ostobák a minisztériumban nem fogják elismerni az ártatlanságát, amíg be nem látják, hogy Dumbledore végig igazat mondott. De amint elkezdenek az igazi halálfalókra vadászni, rögtön kiderül, hogy Sirius nem tartozik közéjük... Hiszen például nincs rajta a Jegy.

- Sirius nem olyan bolond, hogy ekkorát kockáztasson - vélekedett Ron. - Különben is, Dumbledore nagyon bepöccenne, ha eljönne, és Sirius hallgat Dumbledore-ra, még ha bosszantja is, hogy utasításokat kap.

Harry és Lucy továbbra is aggódó arcot vágtak, úgyhogy Hermione témát váltott.

- Figyeljetek, Ronnal puhatolóztunk azoknál, akikről úgy gondoltuk, hogy szívesen tanulnának önvédelmet, és egypár ember tényleg érdeklődött. Azt mondtuk nekik, hogy Roxmortsban találkozunk.

- Aha - felelte szórakozottan Lucy, akinek még mindig Siriuson járt az esze.

- Ne aggódj érte, Lucy - mondta csendesen Hermione. - Van elég gondod Sirius nélkül is.

Hermionénak ebben teljesen igaza volt. Lucy még mindig nem érte utol magát a házi feladatokkal, bár mióta nem kellett minden estéjét Umbridge-nél töltenie, sokat ledolgozott a lemaradásból. Mondjuk, lehet jobban állt volna, ha nem segített volna minden szabadidejében Frednek és George-nak a Maximuláns termékekkel, de túlságosan élvezte a ténykedést ahhoz, hogy feladja.

Harry szintén sokat javított a helyzetén, bár még neki is kellett dolgoznia ahhoz, hogy utolérje magát. Most Ron volt állandó időzavarban, hiszen neki a heti kétszeri kviddicsedzés mellett még prefektusi feladatait is el kellett látnia.

Viszont Hermione, aki több órára járt, mint a hármas, nemcsak hogy mindig elkészült a házi feladataival, de arra is maradt ideje, hogy további manóruhákat kössön. Lucynak el kellett ismernie, hogy a lány kézimunkatudása fejlődik: egyre több elkészült művéről lehetett megállapítani, hogy sapka-e vagy zokni.

A roxmortsi kirándulás napja derült, de szeles idővel köszöntött rájuk. Reggeli után sorba álltak Frics előtt, aki ellenőrizte, hogy rajta van-e a nevük azoknak a diákoknak a listáján, akiknek valamelyik szülőjük vagy a gondviselőjük írásban engedélyezte Roxmorts meglátogatását.

Amikor Harry Frics elé lépett, a gondnok mélyet szippantott a levegőből, mintha valamiféle szagot keresne. Aztán mogorván biccentett - pofazacskói beleremegtek - és Harry kisétált a napsütötte bejárati kőlépcsőre.

- Öhm... miért szagolt meg téged Frics? - kérdezte Ron, miután a négyes sietős léptekkel elindult a roxforti birtok kapuja felé vezető széles úton.

- Ellenőrizte, hogy nincs-e trágyaszagom - felelte nevetve Harry. - Nem is meséltem nektek...

Azzal beszámolt róla, hogyan támadt rá Frics a bagolyházban, az állítólagos trágyagránát-rendelést keresve rajta. Lucy meglepetésére Hermione kifejezetten érdekesnek találta a történetet.

- Azt mondta, fülest kapott róla, hogy trágyagránátokat rendelsz? De hát ki mondhatta neki ezt?

- Nem t'om - vonta meg a vállát Harry.

- Lehet, hogy az a mókamester Malfoy - vetette fel Lucy.

Áthaladtak a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapuoszlopok között, majd rákanyarodtak a faluba vezető útra.

- Malfoy? - ismételte kétkedve Hermione. - Hát... igen... lehet...

Ezután gondolataiba merült, és az út hátralevő részében egy szót se szólt.

- Hova megyünk? - kérdezte Lucy, mikor beértek a faluba. - A Három Seprűbe?

- Öhm... nem - felelte felocsúdva Hermione. - Nem, az mindig tele van, és nagyon zajos. Azt beszéltem meg a többiekkel, hogy a Szárnyas Vadkanban találkozunk. Tudjátok, a másik kocsmában, ami egy mellékutcában van. Elég ócska hely, a diákok nem nagyon járnak oda, szóval nem kell félni, hogy kihallgatnak minket.

Végigsétáltak a főutcán; elhagyták Zonko Csodabazárát, ahol - cseppet sem meglepő módon - megpillantották Fredet, George-ot és Lee Jordant, elhaladtak a postahivatal mellett, ahonnan szabályos időközönként baglyok röppentek ki. Végül befordultak egy kis zsákutcába, s hamarosan megérkeztek a keresett fogadó elé.

A kocsma ajtaja fölött rozsdás vasrúd állt ki a falból; azon viharvert facégér lógott, egy elejtett szárnyas vadkan képével. A disznó sebéből szivárgott a vér. A három jó barát habozva megállt az ajtó előtt.

- Hát akkor... menjünk be - szólt kissé megszeppenve Hermione.

Harry kinyitotta az ajtót, és belépett rajta. Lucy követte.

A kocsma a legkevésbé sem hasonlított a tágas, csillogóan tiszta és hívogatóan világos Három Seprűhöz. A Szárnyas Vadkant egyetlen szűk, barátságtalan és rémesen piszkos helyiség alkotta, amiben ráadásul átható kecskeszag terjengett. Az ablakok olyan koszosak voltak, hogy csak halvány derengés hatolt be rajtuk.

A kocsmát így elsősorban a durva faasztalokon égő gyertyacsonkok világították meg. A padló ránézésre egyszerű döngölt földnek tűnt, de belépve Lucy érezte, hogy kőlapokon jár - pontosabban a követ borító, évszázadosnak tűnő koszrétegen.

Lucy emlékezett rá elsős korából, hogy Hagrid említette neki ezt a helyet. „Sok fura figura fordul meg a Szárnyas Vadkanban" - mondta a vadőr, mikor arról mesélt, hogyan nyert itt egy sárkánytojást egy kámzsás idegentől. Lucy annak idején nem értette, miért nem furcsállta Hagrid, hogy az idegen egész idő alatt nem mutatta meg neki az arcát. Most viszont látta, hogy a Szárnyas Vadkanban divat az arc elrejtése. Az italmérő pultnál állt egy férfi, akinek az egész feje piszkos, szürke pólyába volt csavarva - igaz, a szája előtt volt egy rés, s azon át megszámlálhatatlan pohárnyit töltött magába valamilyen füstölgő, tüzes folyadékból. Az egyik ablakfülkében álló asztalnál két csuklyás alak gubbasztott; Lucy dementoroknak vélte volna őket, ha nem hallja erős yorkshire-i tájszólásukat. Egy női vendég pedig, aki a kandalló melletti sötét sarokban ült, földig érő, vastag, fekete fátylat viselt. Csak az orra hegye látszott, s az is csak azért, mert ott kissé kidudorodott a fátyol.

- Hát, nem tudom, Hermione... - dörmögte Lucy, miközben átvágtak a helyiségen. A sok furcsa alak közül neki a lefátyolozott boszorkány volt a leggyanúsabb. - Nem gondolod, hogy az alatt akár Umbridge is rejtőzhet?

Hermione szemügyre vette a boszorkányt.

- Umbridge alacsonyabb, mint az a nő - felelte halkan. - De még ha ő lenne is az, akkor se tehetne semmit. Többször elolvastam az iskola házirendjét. Egy: nem vagyunk területen kívül. Kettő: direkt megkérdeztem Flitwick professzort, hogy diákok látogathatják-e a Szárnyas Vadkant. Azt mondta, nyugodtan, csak vigyünk saját poharat. Három: utánanéztem, hogy szabad-e tanulókört alakítani meg közösen dolgozni a házi feladaton, és egyértelműen szabad. Épp csak úgy gondolom, hogy nem kell nagydobra verni, mit csinálunk.

- Nem - felelte szárazon Harry -, főleg mivel nem leckeírásra készülünk.

A kocsmáros kioldalazott egy hátsó szobából, és a pult mögött feléjük indult. Magas, sovány, mogorva képű öregember volt, hosszú szürke hajjal és szakállal. Lucynak az volt az érzése, hogy találkozott már vele valahol.

- No...? - morogta az öreg.

- Négy vajsört kérünk - rendelt Hermione.

A kocsmáros benyúlt a söntés alá, kiemelt négy nagyon poros és koszos palackot, és lecsapta őket Lucyék elé.

- Nyolc sarló - vetette oda.

- Én fizetek - mondta gyorsan Harry, és leszámolta az ezüstöket.

A kocsmáros végigmérte őt - tekintete egy fél másodpercig elidőzött a villám alakú sebhelyen - aztán elfordult, és betette a pénzt egy ősrégi, fadobozos pénztárgépbe, aminek automatikusan kinyílt a fiókja. Harry, Lucy, Ron és Hermione fogták a vajsörüket, leültek a söntéstől legtávolabb álló asztalhoz, és körülnéztek. A bepólyált fejű férfi a pultra koppintott, mire a kocsmáros lerakott elé egy újabb pohár füstölgő italt.

Ron izgatottan pislogott a söntés felé.

- Figyeljetek! - suttogta. - Itt azt rendelhetnénk, amit csak akarunk! Az öreg biztos kiszolgálna minket. Végre megkóstolhatnám a Lángnyelv whiskyt...

- Prefektus vagy, Ron! - pirított rá Hermione.

Ron csalódottan legyintett.

- Szóval kiket is várunk? - kérdezte Harry, miután eltávolította vajsörös palackja rozsdás kupakját, és megkóstolta az italt.

- Csak pár embert. - Hermione az órájára nézett, majd aggódó pillantásokat vetett az ajtó felé. - Mostanra beszéltük meg velük, és biztos, hogy mind tudják, hol van ez a hely... Na, ezek ők lesznek!

A kocsmaajtó kitárult. Egy másodpercig porral teli, széles napfénynyaláb szelte át a helyiséget - aztán a fény útját állta az ajtón betóduló csapatnyi ember.

Elsőként Neville lépett be, oldalán Deannel és Lavenderrel; őket Parvati és Padma Patil követte, valamint Cho és az egyik vihogós barátnője. Aztán jöttek a többiek: Luna Lovegood (egyedül és olyan álmodozó arccal, mintha véletlenül vetődött volna oda), Katie Bell, Alicia Spinnet és Angelina Johnson, Colin és Dennis Creevey, Ernie Macmillan, Justin Finch-Fletchley, Hannah Abbott, egy hosszú, fonott copfos hugrabugos lány, három hollóhátas fiú, akiket Lucy emlékezete szerint Anthony Goldsteinnek, Michael Cornernek és Terry Bootnak hívtak; utánuk Ginny lépett be, szorosan a sarkában egy magas, sovány, szőke hajú és pisze orrú fiúval, akiben Lucy a Hugrabug kviddicscsapatának egyik tagját vélte felismerni. A sort Fred, George és Lee Jordan zárták - mindhárman csodabazárbeli árukkal megtömött, nagy papírtáskákkal érkeztek.

- Pár ember? - hüledezett Lucy. - Ez neked pár ember?!

- Hát igen, elég nagy sikert aratott az ötlet - felelte elégedett mosollyal Hermione. - Hoznál még néhány széket, Ron?

A kocsmáros, aki épp egy poharat készült szárazra törölni egy évek óta mosásra váró ronggyal, félbehagyta a mozdulatot, és az újonnan érkezettekre bámult. Valószínűleg még sose látott egyszerre ennyi embert a kocsmájában.

- Jó napot! - köszönt neki Fred, aki elsőként ért a söntéshez. Gyorsan megszámolta társait. - Huszonöt üveg vajsört kérnénk szépen.

A kocsmáros gyilkos pillantást vetett rá, aztán mérgesen eldobta a rongyot - mintha igen fontos munkában zavarták volna meg - és előbányászott a pult alól huszonöt poros palackot.

- Egészségetekre! - mondta Fred, miközben kiosztotta az italokat. - Adakozzatok, mert ennyi ezüstöm nincsen...

Az újonnan érkezettek cseverésztek, a sörüket bontogatták, és pénz után kotorásztak a zsebükben. Harry és Lucy a döbbenettől némán meredtek rájuk. El se tudták képzelni, minek jött ez a sok ember - aztán Lucynak az a szörnyű gyanúja támadt, hogy valamiféle beszédet várnak tőle, és akkor gyorsan Hermionéhoz fordult.

- Mit mondtál nekik? - kérdezte fojtott hangon. - Mire számítanak?

- Mondtam már, a tapasztalataitokra kíváncsiak - felelte Hermione, majd mikor már Harry is mérgesen nézett rá, sietve hozzátette: - De egyelőre semmit nem kell csinálnotok. Először én beszélek hozzájuk.

- Szia, Harry! - köszönt Neville, és leült Harryvel szemben.

Harry suta mosollyal válaszolt. Lucy ekkor jött rá, hogy a fiú figyelmét bizonyára elvonta Cho, aki rámosolygott, mielőtt leült Ron mellé. Lucy vigyorogva bökte meg Harryt, mire testvére zavart-dühösen nézett rá. Lucy még mindig mosolygott, mikor visszanézett Chora, akinek a barátnője viszont, egy vörösesszőke, göndör hajú lány, mélységes bizalmatlansággal nézett rá és Harryre, jelezve, hogy nem saját jószántából jött el.

Az újonnan érkezettek két-három fős fürtökben elhelyezkedtek Harry, Lucy, Ron és Hermione körül. Egyesek arca izgalmat tükrözött, másoké kíváncsiságot, Luna Lovegood pedig merengve bámult a semmibe. Miután az utolsó ember is megtalálta a helyét, a társaság elcsendesedett, és mindenki a két Potterre függesztette a tekintetét.

- Hát akkor... - szólalt meg Hermione, a lámpaláztól kicsit cincogó hangon - sziasztok.

A hallgatóság figyelme most őrá fordult, bár a tekintetek rendszeresen visszatértek Harryre vagy Lucyra.

- Hát... öhm... Tudjátok, miért vagyunk itt. Öhm... öö... Harry és Lucy arra gondoltak... (Harry csúnyán nézett rá.) pontosabban eredetileg én gondoltam rá... hogy jó lenne, ha azok, akik sötét varázslatok kivédését akarnak tanulni - mármint akik rendesen akarják tanulni, nem úgy, ahogy Umbridge gondolja... - Hermione hangja egyszerre sokkal erősebben és magabiztosabban csengett - ...mert amit ő tart, az nem nevezhető sötét varázslatok kivédése órának...

- Úgy van! - helyeselt Anthony Goldstein, amire Hermione még jobban kihúzta magát.

- Szóval arra gondoltam, jó lenne, ha önállósítanánk magunkat.

Szünetet tartott, váltott egy pillantást Lucyval, majd folytatta:

- Ez alatt azt értem, hogy szervezzünk magunknak önvédelmi tanfolyamot. Nem elméletit, hanem olyat, ahol gyakoroljuk az igazi varázslatokat...

- De azért az RBF-et is meg akarjátok szerezni sötét varázslatok kivédéséből, ugye? - kérdezte Michael Corner.

- Persze - vágta rá a lány. - De szerintem annál most több kell nekünk. Valóban képesnek kell lennünk rá, hogy megvédjük magunkat, mert... - Itt nagy levegőt vett. - ...mert Voldemort nagyúr visszatért.

A reakció azonnali volt és cseppet sem meglepő. Cho barátnője felsikoltott, és leöntötte magát a vajsörével, Terry Boot egész testében összerándult; Padma Patil megborzongott, Neville pedig fura nyikkanást hallatott, amit aztán köhögésnek próbált álcázni: Közben mindenki állhatatosan és szinte éhes tekintettel Harryre meredt.

- Szóval ez a terv - folytatta Hermione. - Ha benneteket is érdekel a dolog, meg kell beszélnünk, hogyan fogunk...

- Mi bizonyítja, hogy Tudodki visszatért? - kérdezte meglehetősen barátságtalanul a szőke hugrabugos kviddicsező.

- Dumbledore hisz benne... - kezdte Hermione.

- Mármint Dumbledore hisz nekik - vágta rá a szőke fiú, Harry és Lucy felé biccentve.

- Ki vagy? - mordult rá gorombán Ron.

- Zacharias Smith - felelte a fiú - és szerintem jogunk van tudni, miből gondolják Potterék, hogy Tudodki visszatért.

- Várjatok! - avatkozott közbe sietve Hermione. - Most nem ezt kell megbeszélnünk...

- Semmi baj, Hermione - szólalt meg Harry.

Lucynak lassan derengeni kezdett, miért sereglett oda annyi ember. Hermionénak számítania kellett volna erre: sok diákot - talán a többséget - az csábította a kocsmába, hogy első kézből hallhatják Harry történetét. Csodálattal adózott Harry bátorságáért, amiért ilyen higgadtan tudott szembenézni ennyi emberrel, akik közül talán nem mind tartja hazug bolondnak. Tudta, hogy neki is be kell segítenie, amint eljön az idő.

- Azt kérded, miből gondolom, hogy Tudodki visszatért? - ismételte Harry Zacharias szemébe nézve. - Abból, hogy találkoztam vele. Dumbledore tavaly az egész iskolának elmondta, mi történt. Ha neki nem hittetek, nekem sem fogtok, és nem akarom azzal tölteni a napomat, hogy győzködjelek titeket.

Mindenki visszafojtott lélegzettel hallgatta őt. Lucynak az volt a benyomása, hogy a kocsmáros is fülel, ugyanis már jó ideje ugyanazt a poharat törölgette a koszos ruhával - amitől a pohár csak egyre piszkosabb lett.

Zacharias nem szeppent meg.

- Dumbledore tavaly csak annyit mondott, hogy Tudodki megölte Cedric Diggoryt, és te visszahoztad Diggory holttestét a Roxfortba. Nem árult el részleteket, nem derült ki, pontosan hogyan halt meg Diggory, pedig szerintem mindenkit érdekelt volna...

- Akit csak az érdekel, milyen, mikor Voldemort megöl valakit, az hiába jött ide - felelte Lucy Harry helyett. Nem hagyhatta, hogy testvérét ismét Cedric haláláról faggassák. - Harry nem fog Cedricről beszélni. Érthető? Úgyhogy...

- Te miért is szólsz bele? - kérdezte barátságtalanul Zacharias. - Hiszen te nem is voltál ott, amikor ez történt. Ájultan feküdtél a lelátón, azóta se mondta meg senki, miért is kezdtél el random sikoltozni...

- Ott voltam - suttogta Lucy.

Mindenki eltátotta a száját. Harry figyelmeztetően megragadta Lucy kezét, de a lány csak kihúzta magát és végignézett az egybegyűlteken. Tudta, hogy nagyon kockázatos, amit csinál, de valahogy el kellett nyernie a bizalmukat, és ha ez volt az egyetlen módszer, akkor hajlandó volt megosztani ezt a részletet.

- Hogy érted azt, hogy ott voltál? - kérdezte Fred elkerekedett szemekkel.

- Amikor felsikoltottam - kezdte Lucy -, Harry sebhelyének a fájdalmát éreztem. Az elménk össze van kötve, mert tizennégy éve Voldemort gyilkos átka, amivel megpróbált megölni minket, összekötött minket, mikor visszapattant rólunk. Ez a kapcsolat akkor aktiválódott, mert Harry életveszélyben volt Voldemort miatt, és hatalmas fájdalmakkal kísérve kiszakította az elmémet a testemből, és átvitte a tudatomat Harry testébe. Mindent láttam, amit ő. Láttam Voldemortot, láttam a halálfalókat, láttam Cedric holttestét... Ugyanakkor nem csak az elmém, hanem a varázserőm is velem jött, így segíthettem Harrynek harcolni Voldemort ellen, bár nem tehettem annyit, amennyit szerettem volna és a szenvedéstől sem tudtam megmenteni.

Harryn, Ronon és Hermionén kívül mindenki elkerekedett szemekkel bámult Lucyra, aki most dühös pillantást vetett Hermione felé. Úgy érezte, a lány közszemlére tette őt és Harryt, mint valami furcsa torzszülötteket - és persze mindenki eljött, hátha a bolondok előadják a meséjüket.

- Szóval, a kérdésedre válaszolva - folytatta Lucy -, azért szólok bele, mert igenis ott voltam. És sem Harry, sem én nem fogunk Cedric haláláról beszélni, mert már így is túl sok embert ölt meg Voldemort a szemünk láttára. Úgyhogy nyugodtan elmehetsz, ha akarsz.

Zacharias Smith nem állt fel, de azért továbbra is szúrós szemmel nézte Lucyt és Harryt.

- Hát akkor... - vette ismét magához a szót Hermione (s hangja megint elvékonyodott egy kissé) - ...ahogy mondtam... ha akartok rendes önvédelmet tanulni, akkor meg kell beszélnünk, hogyan csináljuk, milyen gyakran találkozunk, és hol legyen a...

- Igaz az - szakította félbe Hermionét a hosszú copfos lány Harryre nézve -, hogy tudsz patrónust megidézni?

A csoporton az érdeklődés moraja futott végig, átszakítva a jeges döbbenetet, amit Lucy története okozott.

- Igen - felelte tartózkodóan Harry.

- Inkarnálódott patrónust?

- Öhm... - nézett kérdőn a lányra Harry - nem ismered te véletlenül Madam Bonest?

A lány elmosolyodott.

- Ő a nagynéném - felelte. - Susan Bones vagyok. Mesélt nekem a tárgyalásodról. Szóval... tényleg igaz? Szarvas alakú a patrónusod?

- Igen.

- Tyű, Harry! - álmélkodott Lee Jordan. - Nem is tudtam!

- Anya azt mondta, hogy ne terjesszük - magyarázta vigyorogva Fred. - Szerinte így is épp eléggé reflektorfényben vagy.

- Jól mondta - dörmögte Harry, mire néhányan felnevettek.

A lefátyolozott boszorkány kicsit fészkelődni kezdett.

- És tényleg te ölted meg a baziliszkuszt? Azzal a karddal,ami Dumbledore szobájában van? - folytatta Harry faggatását Terry Boot. - Az egyik festmény mesélte nekem még tavaly...

Justin Finch-Fletchley elismerően füttyentett, a Creevey fivérek ámulva összenéztek, Lavender Brown pedig eltátotta a száját.

- És mikor elsősök voltunk - tódította Neville -, ő és Lucy megmentették azt a bölcs követ...

- A bölcsek kövét - javította ki Hermione.

- Igen, azt... Megmentették Tudjátokkitől - fejezte be Neville.

Hannah Abbott szeme akkora lett, mint egy aranygalleon.

- És azt se felejtsük el - szólalt meg Cho Chang, Harry azonnal felé fordult; a lány mosolyogva nézett rá -, hogy kiállta a Trimágus Tusa próbáit. Kijátszotta a sárkányokat, a sellőket, az akromantulát...

A diákok elismerően sustorogtak és bólogattak. Harry igyekezett szerényen mosolyogni, de nyilván nagyon jólestek neki a lány szavai. Lucy úgy érezte, tisztáznia kell pár dolgot:

- Figyeljetek! - szólt, mire a társaság nyomban elcsendesedett. - Nem akarom, hogy álszerénynek tartsatok minket, vagy azt higgyétek, hogy lebecsülöm Harry és a saját képességeimet, de... minden esetben kaptunk valamilyen segítséget...

- A sárkánynál nem - vágta rá Michael Corner. - Az káprázatos repülés volt...

- És idén nyáron se segített Harrynek senki elkergetni a dementorokat - jegyezte meg Susan Bones.

- Nem - ismerte el Lucy. - Jól van, tudom, hogy bizonyos dolgok segítség nélkül sikerültek. Csak azt akarom mondani...

- Kimagyarázod magatokat, hogy ne kelljen semmit megmutatnotok nekünk? - vágott a szavába Zacharias Smith.

- Van egy ötletem - szólalt meg Ron, mielőtt Lucy válaszolhatott volna. - Mi lenne, ha befognád végre a szádat?

Úgy nézett a fiúra, mintha legszívesebben páros lábbal ugrálna a fején. Zacharias elvörösödött.

- Azért jöttünk, hogy tanuljunk tőlük, erre Lucy most azt mondja, hogy nem is tudnak semmit - felelte.

- Nem azt mondta! - mordult rá Fred.

- Szeretnéd, ha kipucolnánk a füledet? - kérdezte George, és az egyik csodabazáros táskából előhúzott egy hosszú, vékony szerszámot.

- Ha kéred, máshova is szívesen bedugjuk, nekünk mindegy - tódította Fred, mire Lucy elnevette magát.

- Haladjunk tovább! - szólt közbe gyorsan Hermione. - Először is: egyetértünk abban, hogy tanulni akarunk Harrytől és Lucytól?

A társaság igenlő morajjal felelt. Zacharias összefonta a karját, és konokul hallgatott, de talán csak mert túlzottan lekötötte a figyelmét a veszedelmesnek tűnő szerszám George kezében.

- Helyes - bólintott megkönnyebbülten Hermione. Szemlátomást örült, hogy végre valamiben sikerült megegyezniük. - A következő kérdés az, hogy milyen gyakran találkozzunk. Szerintem úgy van értelme, ha legalább heti egy közös gyakorlást tartunk.

- Egy pillanat! - szólt közbe Angelina. - Úgy kell intézni, hogy ne ütközzön a kviddicsedzéseinkkel.

- Meg a miénkkel se - mondta Cho.

- A miénkkel se - tette hozzá Zacharias Smith.

- Biztosan találunk olyan estét, ami mindenkinek megfelel - mondta kissé türelmetlenül Hermione. - De szerintem kevés fontosabb dolog van, mint az, hogy megtanuljunk védekezni Voldemorttal meg a halálfalókkal szemben...

- Úgy van! - harsogta Ernie Macmillan, akinek Lucy várakozása szerint már sokkal korábban meg kellett volna szólalnia. - Szerintem is nagyon fontos dolog, talán a legfontosabb minden idei feladatunk közül, az RBF-vizsgákat is beleértve!

Kihívóan körülnézett, de mivel senki nem szállt vitába vele, folytatta:

- A magam részéről érthetetlennek tartom, hogy a minisztérium ebben a válságos helyzetben ilyen lehetetlen tanárt ültetett a nyakunkra. Ők persze tagadják, hogy Tudjátokki visszatért, na de mégis, olyan tanárt küldeni nekünk, aki egyenesen meg akarja akadályozni, hogy védekező bűbájokat használjunk...

- Úgy tudjuk, Umbridge azért nem akarja, hogy önvédelmet tanuljunk - szólt Hermione -, mert az a rögeszméje, hogy Dumbledore magánhadsereget szervez az iskola diákjaiból, vagyis mozgósítani akar minket a minisztérium ellen.

Ettől a hírtől mindenkinek elállt a szava - kivéve Luna Lovegoodot, aki cseppet sem lepődött meg.

- Hát igen, ez logikus. Végül is Cornelius Caramelnek is van magánhadserege.

- Mi? - nyögte Harry, akit teljesen letaglózott a váratlan információ.

- Van egy héliopátokból álló serege - jelentette ki ünnepélyes komolysággal Luna.

- Nincs - vágta rá Hermione.

- De van! - mondta Luna.

- Mik azok a héliopátok? - kérdezte pislogva Neville.

- Tűzszellemek - felelte Luna. Szeme a szokásosnál is jobban dülledt, s arcán a megszállottság egyértelmű jelei mutatkoztak. - Hatalmas, lángoló lények, amelyek mindent felégetnek maguk körül, amerre csak...

- Héliopátok nem léteznek, Neville - jelentette ki Hermione.

- De igenis léteznek! - méltatlankodott Luna.

- Hol a bizonyíték? - kérdezte ingerülten Hermione.

- Rengeteg szemtanú számol be róluk. Csak azért, mert te olyan szűkült vagy, hogy mindent az orrod alá kell dugni...

- Ehhem, ehhem. - Ginny olyan jól utánozta Umbridge professzort, hogy többen riadtan körülnéztek - aztán persze jót nevettek. - Nem azt akartuk megbeszélni, hogy milyen gyakran tartsunk..

- De igen! - kapott a szaván Hermione. - Igen, Ginny, teljesen igazad van.

- Hetente egyszer oké - mondta Lee Jordan.

- De csak ha... - kezdte Angelina.

- Igen, tudjuk, csak ha nem ütközik a kviddicsedzéssel - legyintett Hermione. - Akkor most azt döntsük el, hogy hol találkozunk.

Ez már nehezebb kérdés volt. Mindenki néma töprengésbe merült.

- A könyvtár nem jó? - kérdezte nagy sokára Katie Bell.

- Madam Cvikker nem repesne az örömtől, ha rontásokat szórnánk egymásra a könyvtárban - felelte Harry.

- Használjunk egy üres tantermet - indítványozta Dean.

- Az jó ötlet - bólogatott Ron. - McGalagony biztos beenged a termébe. Harrynek is kölcsönadta, mikor a Trimágus Tusára edzett.

Lucy azonban sejtette, hogy McGalagony ezúttal nem lenne olyan készséges. Hiába mondta Hermione, hogy szabad tanulókört meg leckeíró csoportot szervezni, Lucy gyanította, hogy amire ők készülnek, azt senki nem sorolná ezekbe a kategóriákba.

- Jól van, majd megpróbálunk termet szerezni - zárta le a témát Hermione. - Ha meglesz az első találkozónk helye és időpontja, mindenkit értesítünk.

Pergament és pennát kotort elő a táskájából, aztán egy pillanatig habozott, mintha kellemetlen bejelentést készülne tenni.

- Arra gondoltam, írja fel mindenki a nevét erre a lapra, hogy tudjuk, ki volt itt. És szerintem... - Itt nagy levegőt vett. - nem kéne szétkürtölni, hogy mit csinálunk. Úgyhogy aki feliratkozik, egyben megígéri, hogy nem szól a dologról se Umbridge-nek, se senkinek.

Fred magához ragadta a lapot, és vidáman ráfirkantotta a nevét. Az arcokat figyelve Lucy észrevette, hogy nem mindenki lelkesedik az ötletért. Zacharias nem vette át George-tól a felé nyújtott lapot.

- Öhm... Ernie majd szól nekem, hogy mikor találkozunk.

Csakhogy szemlátomást Ernie-nek se akaródzott feliratkoznia; Hermione szúrós pillantással nézett rá.

- Mi... mi prefektusok vagyunk - bökte ki Ernie. - És ha valaki megszerzi ezt a listát... szóval... Ti is mondtátok, hogy Umbridge-nek nem kéne megtudnia...

- Te meg azt mondtad, hogy ez a dolog a legfontosabb feladatunk - emlékeztette Lucy.

- Persze, az is, csak...

- Ernie, komolyan azt hiszed, hogy kiadom a kezemből a listát? - méltatlankodott Hermione.

- Nem... dehogy. - Ernie összeszedte magát. - Aláírom.

Ezután már senki nem emelt kifogást, bár Lucy elkapta a szemrehányó pillantást, amit a vihogós barátnő vetett Chóra, mikor aláírta az ívet. Miután az utolsó ember - Zacharias - neve is felkerült a listára, Hermione gondosan összecsavarta és a táskájába süllyesztette a pergament. A csoporton sajátos hangulat lett úrrá: valamennyien úgy érezték, hogy titkos szövetséget kötöttek.

- Ketyeg az óra - jegyezte meg Fred, és felállt. - George-dzsal meg Lee-vel még be kell szereznünk néhány kényesebb természetű cikket, úgyhogy mi most lelépünk. Lucy, a szokott időben várunk a szokott helyen.

- Ott leszek - bólintott Lucy.

A társaság kettes-hármas csoportokban szállingózni kezdett kifelé a kocsmából. Cho fekete hajának függönye mögé rejtette arcát, és hosszasan bíbelődött táskája csatjával. Mivel azonban barátnője megállt mellette, karba tette a kezét, és türelmetlenül ciccegett, Cho végül kénytelen volt elindulni vele. Az ajtóból azonban még visszafordult, és integetett Harrynek.

- Ez egészen jól ment - szólt elégedetten Hermione, mikor pár perc múltán két barátjával az oldalán kilépett a napsütötte utcára.

Harry és Ron a vajsörüket is magukkal vitték.

- Micsoda egy patkány az a Zacharias Smith! - füstölgött Ron, sötét pillantást küldve a távolodó fiú után.

- Nekem se túl szimpatikus - ismerte el Hermione - de ő is ott volt a hugrabugos asztalnál, mikor Ernie-vel és Hannah-val beszéltem, és nagyon érdekelte a dolog. Mit mondhattam volna neki? Végül is minél többen vagyunk, annál jobb... Michael Corner is csak azért jött el a barátaival együtt, mert Ginnyvel jár...

Ron, aki épp szájához emelte a palackot, hogy megigya utolsó korty vajsörét, most az egészet a talárjára köpte, a füle pedig a nyers marhahús színét öltötte.

- Micsoda!? - hördült fel. - A húgom... Ginny... jár... mi van Michael Cornerrel!?

- Szerintem Michael és a barátai azért jöttek el, mert Ginny elmondta nekik - ismételte türelmesen Hermione. - Persze azért valamennyire biztos érdekli is őket a dolog...

- Mióta... mikor...? - hüledezett tovább Ron.

- A karácsonyi bálon ismerkedtek meg, és tavaly év végén jöttek össze - felelte Lucy Hermione helyett.

Időközben kiértek a főutcára, és Hermione megállt a Calamus Pennabolt kirakata előtt, hogy megszemléljen néhány fácántollból készült, szép írószerszámot. 

- Hm... Kellene már egy új penna.

Azzal bement a boltba. Harry, Lucy és Ron követték.

- Melyik volt az a Michael Corner? - kérdezte feldúltan Ron.

- Az a fekete hajú fiú - felelte Lucy.

- Annak nem tetszett a képe - vágta rá Ron.

- Nahát, ki hitte volna? - dörmögte Hermione.

Ron kiskutyaként követte a lányt a réztartókba dugott tollak sora mentén.

- De hát azt hittem, Ginny bele van zúgva Harrybe! - mondta szinte kétségbeesetten.

Hermione lesajnáló pillantást vetett rá, és megcsóválta a fejét, aztán tovább vizsgálgatott egy hosszú, fekete-arany pennát.

- Az régen volt - mondta, majd Harrynek címezve hozzátette: - Persze most is kedvel téged.

- Szóval ezért hallom a hangját - fordult Harry Hermionéhoz. - Azelőtt soha nem szólalt meg, ha én is jelen voltam.

- Aha - felelte szórakozottan a lány. - Igen, azt hiszem, ezt veszem meg...

A pénztárhoz lépett, és leszámolt tizenöt sarlót meg két knútot.

Ron még mindig ott lihegett a sarkában.

- Ron! - szólt szigorúan Hermione, miután megfordult, és rálépett a fiú lábára - Ginny pont azért nem mondta el neked, hogy jóban van Michaellel, mert tudta, hogy jelenetet fogsz rendezni. Nagyon kérlek, hagyd abba végre a sápítozást. Nem tudom, miért kell ezen kiakadni.

- Mi az, hogy... Ki sápítozik? Miért lennék kiakadva...?

Időközben ismét kiléptek az utcára. Ron menet közben is kitartóan motyogta átkait Michael Cornerre. Hermione megcsóválta a fejét, és Harryhez fordult:

- Ginnyékről jut eszembe... Mi van veled és Chóval?

- Hogyhogy mi van? - kérdezett vissza gyorsan Harry.

Hermione és Lucy finoman elmosolyodtak.

- Cho le se tudja venni rólad a szemét - bökte oldalba ismét Lucy Harryt, aki erre olyan fejet vágott, mintha egy csapásra minden álma valóra vált volna. Ezután a gondolataiba mélyedve nézegette a házakat, és mivel Ron még továbbra is magában füstölgött, Hermione úgy beszélgetett Lucyval, mintha négyszemközt lettek volna.

- Na és mi van veled és Freddel?

- Mi lenne? - kérdezett vissza értetlenül Lucy, majd hirtelen beugrott neki. - Ne gyere megint azzal, mint tavaly.

- Pedig teljesen egyértelmű, hogy Fred beléd van esve - jelentette ki a legtermészetesebben Hermione.

- Szerintem valamit nagyon félrenézel - vélekedett Lucy. - Harry érzéseit olyan könnyű leolvasni, mintha a homlokára írta volna őket, de Freddel semmi ilyen nincs. Úgy viselkedik, ahogy szokott...

- Csak jobban álcázza, mint Harry, de ez nem jelenti azt, hogy ne érezne másképp irántad. Apróbb jelekkel elárulja magát, főleg a karácsonyi bál óta...

- Hermione, ezt egyszer már megtárgyaltuk. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne, hiszen együtt nőttünk fel. Ugyanúgy szeretem, mint Ront, ezt te is tudod.

- Attól még Fred érezhet többet...

És ez így folytatódott egészen a klubhelyiségig. Ott is csak azért állt le a vita, mert Fred és George épp bemutatót tartottak Maximuláns termékekből és Hermione ezen megint felhúzta magát. Ám mivel a fiúk magukon tesztelték a termékeiket, nem tudott belekötni, így csak duzzogva leült a kandalló elé és kötögetni kezdett. Lucy végre kifújhatta magát, hogy nem kell többé Fredről beszélgetnie, és inkább csatlakozott hozzájuk a bemutatóban, hogy elterelje a gondolatait.

❤️💚❤️💚❤️

Kellett neki odamennie. Az istenért, miért nem tudta visszafogni magát? Miért akarta mindenáron megkeresni Pottert, csak hogy meghallja azt a mondatot?

Egyetlen pozitívuma a dolgoknak, hogy Crak és Monstro nem voltak vele. Ők épp McGalagonynál időztek büntetőmunkán, emiatt Draco egész nap egyedül volt Roxmortsban - illetve kezdetben Pansy Parkinsonnal, Blaise Zambinivel és Theodore Nott-tal, de szerencsére le tudta rázni őket. Tudat alatt mindenhol Pottert kereste, hiszen az elmúlt két hétben egyszer se tudta felbosszantani, meg azt az érzést kelteni benne, hogy tud valamit, amit ő nem. Úgy gondolta, hogy ha már ott van, Weasleynek is megadja, amit érdemel, aztán már Grangert se hagyhatta volna ki a sorból.

Azonban nem számolt azzal, hogy meghallja azt a mondatot. Mintha pofon csapták volna. Még szerencséje volt, hogy egy épület mögé rejtőzött, így senki se szúrta ki. Úgy vert a szíve, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából. Olyan erősen tört rá a féltékenység, mint még soha. Egyszerűen a legszörnyűbb rémálmát látta megvalósulni. Nem hallotta, mit felelt Lucy arra a megjegyzésre, de nem is akarta hallani. A lehető legrövidebb úton visszatért a kastélyba, elbújt az ágya függönyei mögé és igyekezett befogni a fülét, kiüríteni az elméjét, de a fejében újra és újra Granger mondata dübörgött, mint egy kikapcsolhatatlan vészjelző.

„Pedig teljesen egyértelmű, hogy Fred beléd van esve..."