Az aznapi vacsora a nagyteremben nem volt épp kellemes élmény Harry és Lucy számára. Umbridge-dzsel vívott szócsatájuk híre még roxforti mércével mérve is villámgyorsan elterjedt, s rajtuk meg a két oldalukon ülő Hermionén és Ronon kívül szinte mindenki erről sustorgott a teremben. Furcsamód a legtöbben még titkolni se próbálták Harry előtt, hogy róla beszélnek. Épp ellenkezőleg: mintha remélték volna, hogy vagy Lucy, vagy Harry feldühödik, megint kiabálni kezd, s így tőle magától hallhatják a sztorit.

- Azt mondták, látták, mikor Cedric Diggoryt megölték...

- Azt állítják, hogy Potter párbajozott Tudjátokkivel...

- Na persze...

- Higgyük is el, mi?

- Szerintem álmodták...

- Csak azt nem értem - morogta dühösen Harry, miután letette kését és villáját (úgyse tudta használni őket, annyira remegett a keze) -, hogy két hónapja, amikor Dumbledore mondta, miért hitték el a történetet...

- Az a gond, Harry, hogy szerintem nem hitték el - szólt sötéten Hermione.

Ő is lecsapta kését és villáját; Lucy és Ron ugyanígy tettek, bár a fiú előtte vetett még egy vágyakozó pillantást almás lepénye maradékára. Tekintetek százai követték őket, amint kivonultak a nagyteremből.

- Miért mondtad, hogy szerinted nem hittek Dumbledore-nak? - kérdezte Harry, miután maguk mögött hagyták a márványlépcsőt.

- Ti nem tudjátok, milyen volt ez a dolog kívülről nézve - nézett Harry szemébe Hermione, noha a mondanivalója Lucynak is szólt. - Lucy egyszer csak sikoltozni kezdett, majd elájult és úgy nézett ki, mintha meghalt volna. Aztán te egyszer csak megjelentél Cedric holttestével, Lucy meg akkor olyan tekintettel tért magához, mintha kínozták volna... Senki nem látta, mi történt a labirintusban. Aztán jött Dumbledore, aki azt állította, hogy Tudodki visszatért, megölte Cedricet, és párbajozott veled.

- Így is történt! - csattant fel Harry. - Ez az igazság!

- Tudom, hogy ez az igazság, úgyhogy légy szíves, ne harapd le fejem! - kérte fájdalmas pillantással Hermione. - De gondolj csak bele: mielőtt a diákok megemészthették volna a hírt, hazautaztak, és utána két hónapon át azt olvasták az újságban, hogy ti bolondok vagytok, Dumbledore pedig szenilis.

Üres folyosókon baktattak a Griffendél-torony felé. Lucy úgy érezte, mintha a tanév első napja egy hétig tartott volna - és még nem is volt vége: lefekvés előtt házi feladatokat kellett írniuk.

Jobb szeme fölött egyre erősödő, tompa, lüktető fájdalmat érzett.

Kövér Dámához vezető folyosóra érve kinézett az egyik esőverte ablakon: Hagrid kunyhója még mindig sötét és elhagyatott volt.

- Mimbulus mimbeltonia - mondta Hermione, megelőzve a Kövér Dáma kérdését. A festmény ajtó módjára kinyílt, s a négyes bemászott a lyukon.

A klubhelyiségben csak néhány ember üldögélt - a griffendélesek többsége még javában vacsorázott. Csámpás, aki addig a karosszékben heverészett, most felkelt, dorombolva gazdája elé kocogott, majd mikor Lucyék elfoglalták kedvenc székeiket a kandalló mellett, Hermione ölében ütött tanyát. Harry kifejezéstelen arccal bámulta a tüzet.

- Hogy engedhette meg ezt Dumbledore!? - fakadt ki váratlanul Hermione. Lucy, Ron és Harry összerezzentek, Csámpás pedig leugrott az öléből, és szemrehányó pillantást vetett rá. Hermione akkorát csapott a szék karfájára, hogy a kárpit lyukaiból potyogni kezdett a töltés. - Hogy engedheti, hogy az a szörnyű nő tanítson minket? Ráadásul pont az RBF-évben!

- Eddig se voltak túl jó sötét varázslatok kivédése tanáraink - vonta meg a vállát Harry. - Az van, amit Hagrid mondott: senkinek nem kell az az állás, mert azt hiszik, átok ül rajta.

- De akkor is, hogy lehet felvenni valakit, aki egyáltalán nem hagy minket varázsolni? Hogy gondolta ezt Dumbledore?

- Ráadásul Umbridge besúgókat akar szervezni magának - tette hozzá komoran Ron. - Emlékeztek? Azt mondta, jelentsük neki, ha valaki Tudjátokkiről beszél.

- Ugyan, Ron, nyilvánvaló, hogy kémkedni jött! - szólt ingerülten Hermione. - Mi másért küldte volna ide Caramel?

Ron már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Lucy gyorsan közbeszólt:

- Nehogy nekem megint veszekedni kezdjetek! Inkább írjuk meg a leckét, hogy legalább azon túllegyünk...

Közben már kezdtek visszaszállingózni az emberek a nagyteremből. Harry és Lucy még véletlenül se néztek a portrélyuk felé, de érezték, hogy vonzzák a többiek tekintetét.

- Melyikkel kezdjük? Pitonéval? - kérdezte Ron, és megmártotta a pennáját. - „A holdkő... tulajdonságai... és használata... a bájitalfőzésben" - motyogta, miközben leírta a címet. - Így ni! - s aláhúzta a mondatot, majd várakozva nézett Hermionéra. - Na, melyek a holdkő tulajdonságai, és mire használják a bájitalfőzésben?

Hermione azonban nem figyelt rá; a helyiség egy távolabbi része felé sandított, ahol Fred, George és Lee Jordan ült egy csapatnyi, ártatlan tekintetű elsős társaságában. Utóbbiak mind rágtak valamit, ami kétségkívül a Fred csuklóján lógó nagy papírtáskából került elő.

- Sajnálom, de ez már több a soknál! - szólt kipirult arccal Hermione, és felállt. - Gyerünk, Ron!

- Mi?... Hova...? - Ron megpróbálta az értetlent játszani, de gyorsan belátta, hogy ezzel semmire se megy. - Hagyd, Hermione... Nem szúrhatjuk le őket azért, mert édességet osztanak.

- Nagyon jól tudod, hogy az nem édesség, hanem Orrvérzés Ostya vagy mit tudom én... Rókázó Rágcsa vagy...

- Vagy Tetszhalott Tabletta - tippelt csendesen Harry.

Az elsősök, mintha egy láthatatlan pöröllyel sorban leütötték volna őket, aléltan roskadtak össze a székükön. Volt, aki legurult a földre, mások a karfára dőltek. Volt, akinek még a nyelve is kilógott. Akik figyelték Fredék mesterkedését, többségükben nevettek a dolgon. Hermione ellenben kihúzta magát, és odacsörtetett Fredhez és George-hoz, akik most jegyzettömbbel a kezükben vizsgálgatták az ájult elsősöket.

Ron félig felemelkedett a székében, néhány másodpercig habozott, aztán odadörmögte Harrynek és Lucynak:

- Egyedül is el tudja intézni. - Azzal visszahuppant a karosszékbe és igyekezett minél mélyebbre csúszni benne.

- Elég ebből! - támadt rá Hermione az ikrekre.

Fred és George kissé meghökkenve néztek rá.

- Igen, igazad van - bólintott George. - Ennyi tényleg elég ebből a hatóanyagból.

- Már reggel is megmondtam, hogy nem kísérletezhettek diákokon!

- Rendesen megfizetjük őket! - méltatlankodott Fred.

- Nem érdekel! Veszélyes, amit csináltok!

- Fenét! - foglalta össze a véleményét Fred.

- Nyugi, Hermione, nincs semmi bajuk - szólt csitítóan Lee Jordan, aki feladata szerint egy-egy piros tablettát dugott az alélt lányok szájába.

- Nézd, már ébredeznek is! - mondta George.

Néhány elsős valóban mocorogni kezdett. Egyikük-másikuk döbbenten konstatálta, hogy a földön vagy épp a szék karfáján fekszik, s ebből Lucy arra következtetett, hogy az ikrek nem tájékoztatták önkénteseiket a kísérlet mibenlétéről.

- Minden rendben? - kérdezte nyájas mosollyal George a lábánál heverő, fekete hajú kislánytól.

- Igen... azt hiszem... - felelte elhaló hangon a lány.

- Kitűnő! - bólintott elégedetten Fred, de a következő pillanatban Hermione kikapta a kezéből a jegyzettömböt és a Tetszhalott tablettákat tartalmazó táskát.

- Ez egyáltalán nem kitűnő!

- Dehogynem, hisz mind élnek! - vágott vissza Fred.

- És ha valamelyikük komolyan megbetegszik, akkor mi lesz?!

- Tuti, hogy nem lesz bajuk, mert ezeket már kipróbáltuk magunkon. Most csak azt teszteljük, hogy mindenki egyformán reagál-e.

- Ha nem hagyjátok ezt abba, akkor...

- Büntetőmunkára küldesz minket? - kérdezte Fred „na, arra kíváncsi vagyok" hangon.

- Leíratod velünk százszor, hogy jó kisfiúk leszünk? - tódította gúnyos vigyorral George.

A közelben állók harsányan nevettek. Hermione kihúzta magát; szeme összeszűkült, bozontos haja szinte szikrázott.

- Nem - felelte dühtől remegő hangon. - De megírom édesanyátoknak.

George hátrahőkölt.

- Azt nem tennéd meg... - nyögte.

- De megteszem! - nézett rá zordan Hermione. - Tömjétek csak magatokat az ostoba tablettáitokkal, ha jólesik, de azt nem engedem, hogy az elsősöket is mérgezzétek velük!

Az ikrek kővé dermedtek a döbbenettől. A fenyegetés szemlátomást mélyen övön alul érte őket. Hermione egy utolsó lesújtó pillantással odalökte Frednek a jegyzettömböt és a papírtáskát, aztán sarkon fordult, és visszament a kandallóhoz.

Ron olyan mélyre csúszott a székben, hogy az orra nagyjából egy magasságban volt a térdével.

- Kösz a segítséget, Ron! - vetette oda neki fagyosan Hermione.

- Úgy láttam, nélkülem is boldogulsz...

Hermione néhány másodpercig mozdulatlanul meredt üres pergamenjére, aztán megrázta a fejét.

- Nem megy, nem tudok koncentrálni - szólt, és kinyitotta a táskáját. - Megyek, lefekszem.

Lucy azt hitte, Hermione a könyveit készül eltenni, de tévedett. A lány két, gyapjúból kötött, alaktalan valamit húzott elő a táskából. Letette őket a kandalló előtt álló asztalra, rájuk rakott néhány gyűrött pergamenfecnit és egy törött pennát, aztán hátrált egy lépést, és megszemlélte művét.

- Szent szalamandra, mit művelsz? - kérdezte Ron olyan arccal, mintha erősen kételkedne Hermione épelméjűségében.

- Ezek házimanóknak való sapkák - világosította fel mogorván Hermione, miközben gyors mozdulatokkal a táskájába rámolta könyveit. - Nyáron kötöttem őket. Varázslat nélkül csak nagyon lassan tudok kötni, de itt az iskolában majd még csinálok egy csomót.

- Sapkát teszel ki a házimanóknak? - kérdezte Lucy, minden egyes szót megnyomva. - És szeméttel takarod el?

- Igen - felelte dacosan Hermione, és a vállára vetette a táskáját.

- De hát ez átverés! - háborgott Ron. - Ezzel az alattomos trükkel ráveszed őket, hogy fogják meg a sapkát! Felszabadítod őket, miközben nem is akarnak szabadok lenni!

- Hogyne akarnának szabadok lenni! - vágta rá elpirulva Hermione. - Nehogy hozzá merj nyúlni a sapkákhoz!

Azzal faképnél hagyta a hármast. Ron megvárta, amíg becsukódott mögötte a lányok hálói felé vezető ajtó, aztán lesöpörte a szemetet a sapkákról.

- Legalább lássák, hogy mihez nyúlnak hozzá - mondta. - Na jó... - Sóhajtva összetekerte a pergament, amire a Piton-féle dolgozat címét írta. - Ezzel nem érdemes most szenvedni, úgyse tudom megírni Hermione nélkül. Fogalmam sincs, hogy mire való a holdkő. Te tudod? - kérdezte Harrytől.

Harry megrázta a fejét, majd megdörzsölte a jobb halántékát. Sóhajtott egyet, és elrakta könyveit.

- Én is megyek lefeküdni. Jó éjt - ölelte meg Lucyt, aztán gyorsan elsietett a fiúk hálóterme felé.

Harryt nem sokkal később Ron is követte, így Lucy egyedül maradt a kandalló előtt. Legszívesebben ő is elment volna lefeküdni, de tudta, hogy ha holnaptól kezdve minden nap Umbridge-hoz kell járnia, jobb, ha most túlesik azon, amin meg tud csinálni. Sóhajtva elővette a bájitaltankönyvét, és elkezdte írni Pitonnak a dolgozatot. Éjfél is elmúlt, mire végzett vele, de legalább öt centivel hosszabb lett, ráadásul nem is érezte úgy, hogy csak sületlenségeket írt bele. Az óriásokról szóló dolgozathoz azonban már nem maradt ereje, így csak összepakolt és ő is elment lefeküdni.

Másnap reggel még mindig ólomszürke volt az ég, továbbra is esett az eső, és a reggelinél megint hiába keresték Hagridot a tanárok között.

- Jó hír viszont, hogy ma nincs óránk Pitonnal - hangsúlyozta Ron.

Hermione nagyot ásított, és kávét töltött magának. Derűs hangulatban volt, s mikor Ron megkérdezte, minek örül annyira, így felelt:

- Eltűntek a sapkák. Úgy tűnik, a házimanók mégiscsak szabadok akarnak lenni.

Ron fintorogva csóválta a fejét.

- Azért nem vennék rá mérget a helyedben. Lehet, hogy azok az izék nem számítanak ruhának. Jobban hasonlítottak gyapjas hurkákra, mint sapkára.

Hermione egész délelőtt nem állt szóba Ronnal.

Dupla bűbájtannal kezdték a napot, s azt dupla átváltoztatástan követte. Először Flitwicktől aztán McGalagonytól is negyedórás kiselőadást kellett végighallgatniuk az RBF-vizsga fontosságáról.

- Egyvalamit véssetek eszetekbe! - mondta a pöttöm Flitwick professzor, aki, mint mindig, ezúttal is egy könyvkupac tetejére állt fel, hogy kilásson az asztala mögül. - A jövőtök nem kis részben az idei vizsgáitok eredményétől függ. Aki még nem töprengett el azon, hogy mihez akar kezdeni felnőttkorában, most itt az ideje, hogy megtegye. A vizsgákig pedig minden eddiginél keményebben fogunk dolgozni, hogy terveitek meg is valósulhassanak.

Ezután több mint egy órahosszat gyakorolták a begyűjtő bűbájokat, amelyekről a professzor azt állította, hogy mindenképp szerepelni fognak az RBF-vizsga feladatai között - kicsöngetés előtt pedig Flitwick annyi házi feladatot adott fel az osztálynak, mint még soha.

Az átváltoztatástan-óra legalább ilyen fárasztó volt.

- Mindenkinek sikertelen lesz az RBF-vizsgája - jelentette ki szigorúan McGalagony -, aki nem tanul és gyakorol lankadatlan szorgalommal. De nincs is senki maguk között, aki ne tudná megszerezni a Rendes Bűbájos Fokozatot, amennyiben veszi a fáradságot az alapos felkészülésre.

Ezt hallva Neville szomorúan felnyögött. 

- Jól hallotta, Longbottom - nézett rá McGalagony. - A maga munkájából egyetlen dolog hiányzik: az önbizalom. Nos... A mai órán hozzálátunk az eltüntető bűbájok elsajátításához. Ezek könnyebbek ugyan a megjelenítő bűbájoknál, amelyekkel csak a RAVASZ-előkészítőn szokás foglalkozni, viszont az RBF-vizsga anyagában a legnehezebb varázslatok közé tartoznak.

Ez nem is volt túlzás; Lucy borzalmasan nehéznek találta az eltüntető bűbájokat, noha a dupla óra vége felé belejött a dologba és már simán el tudta tüntetni a csigát, amin gyakorolni kellett. Azonban ez se Harrynek, se Ronnak nem sikerült- bár Ron azt állította, hogy az övé a végére egy kicsit halványabb lett. Hermione ellenben már harmadik próbálkozásra sikeresen elvégezte a bűbájt, s ezzel tíz jutalompontot szerzett a Griffendélnek. Ő és Lucy voltak az egyetlenek, akik nem kaptak házi feladatot; mindenki másnak tovább kellett gyakorolnia az eltüntetést a másnap délutáni óráig.

Harryt és Ront most már valóban megrémítette a felhalmozódott házi feladat-mennyiség, ezért ebéd helyett a könyvtárba mentek, hogy utánanézzenek a holdkő mágikus tulajdonságainak. Hermione nem tartott velük, mert még mindig duzzogott Ronnak a sapkákra tett megjegyzése miatt, Lucy azonban igen, de ő az óriásoknak nézett utána. Mire aztán elindultak a legendás lények gondozása órára, Lucynak megint megfájdult a feje.

Hűvös, szeles volt a délután, s a füves lejtőn Hagrid erdőszéli kunyhója felé sétálva Harry, Lucy és Ron néha egy-egy esőcseppet is éreztek az arcukon. Suette-Pollts professzor a kunyhó ajtajától mintegy tíz méterre állt, ott várta a diákokat egy hosszú, kecskelábú asztal mögött, ami gallyakkal volt teleszórva. Mikor Harry, Lucy és Ron odaértek, egyszerre nevetés harsant fel mögöttük: Draco Malfoy közeledett, elmaradhatatlan mardekáros talpnyalói kíséretében. Draco valami roppantul szórakoztató dolgot mondhatott, mert Crak, Monstro, Pansy Parkinson és a többiek még a kecskelábú asztalhoz érve is rázkódtak a nevetéstől. Lucy különösebb nehézség nélkül kitalálta, ki lehetett a remek vicc tárgya, mivel a röhögcsélők újra meg újra Harry felé pislogtak.

- Mindenki itt van? - kérdezte Suette-Pollts, miután a mardekárosok és a griffendélesek egyaránt szép számmal összegyűltek. - Ha igen, akkor lássunk hozzá! Ki tudja megmondani, mik ezek.

Azzal rámutatott az asztalon heverő gallyakra. Hermione keze nyomban a magasba lendült. A háta mögött Malfoy kidugta metszőfogait, és idétlenül ugrálni kezdett, Hermione lelkes jelentkezését parodizálva. Pansy Parkinson erre visítva felnevetett, de a következő pillanatban már nevetés nélkül visított, mivel az asztalon heverő gallyak hirtelen felugrottak, s most már inkább fából tákolt tündérmanóknak tűntek. Bütykös karjuk és lábuk volt, kezüket két, ágacskaszerű ujj alkotta, s furcsán lapos, kéregszerű arcukban apró, barna szempár csillogott.

Most már Lucy is felismerte őket, hiszen másodikban már találkozott velük. Az ő keze is a magasba lendült.

- Úúúúú! - ámuldozott a Parvati-Lavender páros.

Harry bosszúsan pillantott rájuk.

- Egy kicsit csendesebben, lányok! - szólt szigorúan Suette-Pollts, s egy marék barna rizsre emlékeztető anyagot szórt az ágacskalények közé, akik mohón rá is vetették magukat a csemegére. - Nos, tudja valaki, miféle teremtmények ezek? Potter?

Hermione csalódottan leeresztette a kezét.

- Bólintérek - mondta Lucy, elismételve Hagrid magyarázatát. - Faőrző bestiák, főként varázspálcának való fákon élnek.

- Öt pont a Griffendélnek - biccentett Suette-Pollts. - Ezek valóban bólintérek, s ahogy Lucy is mondta, rendszerint olyan fákon találhatók meg, amelyek varázspálca készítésére alkalmas ágakat adnak. Tudja valaki, mivel táplálkoznak?

- Fatetűvel - felelte gondolkodás nélkül Hermione, s ezzel a tudatlan többség arra is magyarázatot kapott, hogy miért mozognak a barna rizsszemnek tűnő valamik. - De ha tündérmanótojást találnak, azt is megeszik.

- Kitűnő válasz, újabb öt pontot érdemel. Ha tehát leveleket vagy ágat kívántok szerezni egy olyan fáról, amin bólintér lakik, jó, ha van nálatok fatetű. Bár a bólintér ránézésre nem tűnik harciasnak, ha felmérgesítik, megpróbálja kiszúrni az ember szemét az ujjával, amely, mint látjátok, igen éles és hegyes, következésképpen jobb távol tartani a szemgolyótól. Lépjetek az asztalhoz, válasszatok egy bólintért - négy emberre jut egy példány - és vizsgáljátok meg alaposabban! Néhány fatetűt is vigyetek magatokkal! Az óra végéig mindenki készítsen rajzot a bestiáról, és tüntesse fel rajta az egyes testrészek nevét.

A diákok a kecskelábú asztalhoz tódultak. Harry átment az asztal túloldalra, és Suette-Pollts professzor mellé somfordált. Lucy nem hallotta, miről beszéltek, így Ronhoz és Hermionéhez szegődött, akik már valamivel távolabb húzódtak az asztaltól egy bólintérrel. Lucy pergament és pennát vett elő, hogy le tudja rajzolni a lényt, de emlékeiben még élt a három évvel ezelőtti alkalom, így még Hermionénál is gyorsabban készült el.

Persze, eközben másra is oda kellett figyelnie.

A szeme sarkában látta, hogy Malfoy odasúg valamit Harrynek, aki erre aggódó képet vágott. Ez még inkább bebizonyosodott, mikor odasietett hozzájuk és suttogva beszámolt nekik Malfoy fenyegetéséről: nevezetesen, hogy Hagrid esetleg bajba kerülhetett.

- Dumbledore tudná, ha Hagriddal történt volna valami - jelentette ki szilárd meggyőződéssel Hermione. - Malfoy kezére játszol, ha elárulod, hogy aggódsz: abból kitalálhatja, hogy nem tudjuk, mi a helyzet. Nem szabad foglalkoznunk vele, miket beszél. Tessék, Harry, fogd meg egy percre a bólintért, hogy lerajzolhassam a fejét...

- Igen - hallatszott Malfoy undok hangja a közelben álló mardekáros csoport felől -, apám pár napja beszélt a miniszterrel. A minisztérium most már tényleg színvonalas oktatást akar a Roxfortban. Úgyhogy ha vissza is jön az a nagydarab tahó, szerintem rögtön szedheti a sátorfáját.

- Aúú... !

Harry eldobta a bólintért: miután dühében túl erősen markolta a kis bestiát, az odakapott éles ujjaival, és két mély vágást ejtett a kezén. Crak és Monstro, akik eddig Malfoy szavain nevettek, egyenesen hahotázni kezdtek, mikor a különös lény pálcikalábain eliramodott a Tiltott Rengeteg felé, hogy aztán pillanatok alatt eltűnjön a gyökerek között.

Mikor felcsendült a távoli csengőszó, Harry zsebkendőbe csavart kezével összehajtotta vérfoltos bólintér-rajzát és dohogva indult el gyógynövénytanra; ugyanakkor Ronnal együtt vissza is kellett tartania Lucyt, aki már majdnem rávetette magát Malfoyra.

- Ha még egyszer tahónak meri nevezni Hagridot... - morogta Harry dühösen. Lucy feladta, hogy nem átkozhatja meg a mardekárost, így csak némán füstölögve lépdelt testvére oldalán.

- Ne keresd a bajt, Harry! - próbálta csitítani Hermione. - Ne felejtsd el, hogy Malfoy prefektus, megnehezítheti az életedet...

- Hű, de kíváncsi vagyok, milyen a nehéz élet - dörmögte epésen Harry.

Lucy és Ron nevetett a megjegyzésen, Hermione viszont rosszallóan csóválta a fejét.

Közben libasorban átvágtak a veteményeskerten. A fejük fölött az ég szemlátomást még mindig nem tudta eldönteni, hogy zúdítson-e esőt a földre vagy sem.

- Csak azt szeretném, ha Hagrid végre megérkezne - mondta fojtott hangon Harry, mikor az üvegházakhoz értek. - És nehogy azt mondjátok, hogy ez a Suette-Pollts jobb tanár! - tette hozzá fenyegetően.

- Eszem ágában se volt azt mondani - felelte hűvös nyugalommal Hermione.

- Mert ha megfeszül, akkor se lesz olyan jó, mint Hagrid! - hőbörgött tovább Harry, akit a leginkább az dühített, hogy nagyon jól tudta: Suette-Pollts órája mintaszerű volt.

A legközelebbi üvegházból egy csapatnyi negyedéves vonult ki. Ginny is közöttük volt.

- Sziasztok! - köszönt vidáman, mikor elhaladt Lucyék mellett.

Néhány másodperccel később, társai mögött lemaradva megjelent Luna Lovegood. Haja kontyba volt tűzve a feje búbján, s orrán barna maszat éktelenkedett. Mikor meglátta Harryt, izgatottan kidüllesztette nagy szemét, és egyenesen felé indult. A negyedévesek közül többen kíváncsian odafordultak. Luna nagy levegőt vett, és mindenfajta bevezető udvariaskodást mellőzve elhadarta mondókáját:

- Én elhiszem, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért. Elhiszem, hogy megvívtál vele, és megszöktél tőle. A minisztérium rágalmaz titeket és Dumbledore-t.

- Öö... értem - motyogta zavartan Harry.

- Köszönjük, Luna - mondta a lánynak hálásan Lucy. Egyszerre sokkal rokonszenvesebbnek találta a lányt, hiába viselt két darab narancssárga, reteknek látszó valamit fülbevaló gyanánt. Sajnos ezzel felhívta magára Parvati és Lavender figyelmét, akik most vihogva mutogattak a fülcimpájára.

- Nevessetek csak, ha akartok - vetette oda Luna, nyilván abban a hiszemben, hogy Parvati és Lavender a hitvallásán derülnek -, de sokáig azt is tagadták az emberek, hogy létezik a Borzalgó Baldavér meg a Morzsás Szarvú Szipirtyó.

- Nem is tévedtek - szólt közbe bosszúsan Hermione. - Képzeld, tényleg nem létezik se a Borzalgó Baldavér, se a Morzsás Szarvú Szipirtyó.

Luna mindössze egy lesújtó pillantással válaszolt, aztán répáit vadul himbálva távozott. Most már nemcsak Parvati és Lavender rázkódott a nevetéstől.

- Ha megkérhetlek, ne sértegesd azokat, akik hisznek nekünk! - fordult Hermionéhoz Harry, miután bementek az üvegházba.

- Te jó ég, nehogy már megvédd Luna Lovegoodot! - fintorgott Hermione. - Ginny mesélt róla. Ez a lány csak olyan dolgokban hisz, amelyekre nincs bizonyíték. Mi mást vársz attól, akinek az apja a Hírverő főszerkesztője?

Ekkor odalépett hozzájuk Ernie Macmillan.

- Azt szeretném mondani, Potter - szólt jó hangosan -, hogy nem csak flúgosak állnak mellettetek. Például én is száz százalékig hiszek nektek. Az én családom mindig is Dumbledore-t támogatta.

- Öhm... köszönjük, Ernie - felelte Harry kissé meghökkenve, de azért örömmel. Bár Ernie gyakran tett hangzatos kijelentéseket, Harry és Lucy pillanatnyilag hálásak voltak minden olyan ember támogatásáért, akinek nem lóg retek a fülében. Ernie szavai mindenesetre elvették Lavender Brown kedvét a vihogástól, s Lucynak az is feltűnt, hogy Seamus arcán a mogorva dacot a bizonytalanság kifejezése váltotta fel.

Immár senki nem lepődött meg rajta, hogy Bimba professzor az RBF fontosságának taglalásával kezdte az órát. Lucynak már kezdett elege lenni a témából. Ráadásul eszébe jutott róla, hogy mennyi leckét kell megírnia, ettől pedig fájdalmasan ficánkolni kezdett a gyomra. Ez a tünet csak rosszabbodott, mikor Bimba tanárnő is gazdagította a gyűjteményt egy írásbeli házi feladattal.

Másfél órával később a griffendélesek kimerülten és Bimba kedvenc trágyájától, a sárkánykomposzttól bűzölögve indultak vissza a kastélyba. Még beszélgetni se maradt erejük a hosszú, fárasztó nap után.

Lucy farkaséhes volt, de nem feledhette el, hogy öt órakor büntetőmunkára kellett mennie Harryvel Umbridge-hez. Mivel egyikük sem akart üres hassal szembenézni a további megpróbáltatásokkal, úgy döntöttek, kihagyják a kitérőt a Griffendél-torony felé, és egyenesen vacsorázni mennek. Azonban alighogy beléptek a nagyterem ajtaján, egy dühös hang rájuk kiáltott:

- Hé, Potter!

- Mi van? - morogta fáradtan Harry, és szembefordult a hang gazdájával, aki nem volt más, mint a szikrázó szemű Angelina Johnson, a kviddicscsapat új főnöke.

- Megmondom, mi van! - harsogta a lány, és mutatóujjával jól mellbe bökte Harryt. Közben szikrázó pillantásokat vetett rá is és Lucyra is. - Az van, hogy pénteken délután öt órakor büntetőmunkára kell mennetek!

- Na és? - értetlenkedett Harry.

- Ja tényleg... - csapott homlokára Lucy. - Az őrzőválogatás!

- Most jut eszébe! - dühöngött Angelina. - Nem megmondtam, hogy együtt akarom látni az egész csapatot, mert olyan embert kell választanunk, aki mindenkinek megfelel?! Külön ezért lefoglaltam a pályát! Erre ti nem jöttök el!

- Nem tehetünk róla! - fortyant fel Harry. - Umbridge megbüntetett minket, csak mert a szemébe mondtuk az igazságot Tudodkiről!

- Akkor most szépen elmentek hozzá, és kikönyörgitek, hogy pénteken elengedjen titeket - sziszegte Angelina. - Nem érdekel, mivel puhítjátok meg. Ha akarjátok, esküdjetek meg neki, hogy Tudjátokki csak a mesében létezik, mit bánom én, de legyetek ott pénteken!

Azzal sarkon fordult, és elviharzott.

- Van egy sanda gyanúm - fordult barátaihoz Lucy, miután azok is megérkeztek a vacsoraasztalhoz. - Meg kéne érdeklődni a Porpicy SC-nél, hogy Angelina elődje, Oliver Wood nem szenvedett-e véletlenül halálos balesetet. Az az érzésem, hogy a szelleme megszállta Angelinát.

- Szerintetek mekkora az esély rá, hogy Umbridge elengedi a pénteki büntetéseteket? - kérdezte kétkedő fintorral Ron.

- Kisebb a nullánál - felelte Harry, és a szájába dugta az első falat báránysültet. - De azért meg kell próbálnunk, nem? Majd felajánljuk neki, hogy a jövő héten kétszer megyünk el. - Megerősítésért Lucyra nézett, aki csak bólintott. Harry lenyelte a falatot, és hozzátette: - Remélem, ma nem tart ott túl sokáig. Meg kell írnunk három dolgozatot, gyakorolnunk kell az eltüntető varázslatot McGalagonynak, ki kell dolgoznunk egy ellenbűbájt Flitwicknek, be kell fejeznünk a rajzot a bólintérről, és el kell kezdenünk azt a nyomorult álomnaplót.

- Nekem kész van a Pitonos dolgozatom, azt oda tudom adni - ajánlotta fel Lucy, nem törődve Hermione rosszalló pillantásával. - Majd a büntetőmunka után megkapod.

- Imádlak - sóhajtott megkönnyebbülten Harry.

Ron azonban csak nyögött egyet, és valami okból felnézett a mennyezetre.

- Ráadásul esni fog.

- Mi köze annak a leckéinkhez? - vonta fel a szemöldökét Hermione.

- Semmi... - motyogta elvörösödve Ron.

Öt óra előtt öt perccel Harry és Lucy búcsút vettek barátaiktól, és elindultak Umbridge harmadik emeleti dolgozószobája felé. Mikor Harry bekopogott az ajtón, egy mézesmázos hang beinvitálta, s ők félszegen beléptek, majd körülnéztek a szobában.

Lucy ismerte a helyiséget, akkor is járt benne, mikor még Umbridge elődei használták. Gilderoy Lockhart idején a falakat a professzor arcképei borították; mikor Lupin tanította a tárgyat, a látogató mindig számíthatott rá, hogy egy ketrecet vagy akváriumot s benne valamilyen érdekes, sötét bestiát pillant meg; az ál-Mordon ténykedése idején pedig a szoba tele volt zsúfolva a legkülönfélébb bűnhazugság-leleplező eszközökkel, műszerekkel.

A helyiségre most rá se lehetett ismerni. Minden látható felületet csipketerítők és kendők borítottak. Itt is, ott is száraz virágokkal teli vázák álltak (mindegyik külön kis csipkés alátéten), az egyik falon pedig olyan dísztányér-sorozat lógott, amelynek minden darabján más és más színű masnival ékesített kismacskaportré volt látható. Lucy és Harry megbabonázva meredtek a szörnyű giccsgyűjteményre, s csak akkor tértek magukhoz, mikor Umbridge megszólította őket:

- Jó estét mindkettőtöknek!

Lucy eddig észre se vette a tanárnőt, aki virágmintás talárjában egybeolvadt a mögötte álló íróasztallal, amit hasonlóan tarka terítő fedett.

- Jó estét, Umbridge professzor - köszönt egyszerre Harryvel.

- Foglaljatok helyet! - mondta a tanárnő, s egy csipketerítős asztalka mellett álló két székre mutatott. Az asztalkán két üres pergamenlap feküdt - nyilván Harryre és Lucyra várva.

Harry és Lucy egyelőre nem mozdultak.

- Öhm... - kezdte határozatlanul Harry -, tanárnő, mielőtt elkezdjük, Lucyval szeretnénk... szeretnénk kérni egy szívességet.

Umbridge dülledő szeme összeszűkült. Lucy már most elvetette a lehetőségét, hogy ez a nő valaha is elengedje őket.

- Nocsak...

- Tudja - vette át a szót Lucy -, Harry és én benne vagyunk a Griffendél kviddicscsapatában. És pénteken öt órakor ott kellene lennünk, amikor kiválasztjuk az új őrzőt, ezért meg szeretnénk kérdezni, hogy nem tehetnénk-e át az aznapi büntetőmunkát máskorra.

Még be se fejezte a mondatot, máris tudta a választ.

- Ó nem, nem! - felelte a varangyarcú tanárnő olyan széles mosollyal, mintha épp lenyelt volna egy különösen szaftos legyet. - Szó se lehet róla. Büntetést kaptatok, mert feltűnési vágyatokban csúnya, valótlan meséket terjesztetek. A büntetéseket pedig nem szokás a bűnös igényeihez igazítani. Nem, nem... maradunk az eredeti tervnél: szépen eljöttök ide holnap, holnapután és pénteken is. Egyenesen hasznosnak tartom, hogy lemaradtok valamiről, ami fontos nektek. Így még nagyobb az esély rá, hogy a büntetés eléri célját.

Lucynak a fejébe szökött a vér, s úgy érezte, mintha valaki dobolni kezdett volna a fülében. Szóval Harry és ő csúnya, valótlan meséket terjesztenek, mert feltűnési vágyuk van! Nem mert Harryre nézni, de érezte, hogy ő is majd felrobban a dühtől.

Umbridge kitartóan mosolygott, és érdeklődő arccal figyelte őt és Harryt; mintha belelátna a fejükbe, és kíváncsian várná, hogy megint dühöngeni kezdenek-e. Lucy és Harry minden önfegyelmüket latba vetve elfordították a fejüket, ledobták a táskájukat az egyenes támlájú székek mellé, és leültek.

- No lám... - szólt negédesen Umbridge. - Máris fejlődött egy kicsit az önuralmunk. Most pedig írni fogtok nekem egy kicsit, kedves Harry és Lucy Potter. Nem, nem a saját pennátokkal - tette hozzá, mikor Harry és Lucy a táskájuk után nyúltak. - Van egy különleges tollam erre a célra. Tessék!

Azzal átnyújtott Harrynek és Lucynak egy-egy hosszú, vékony, szokatlanul hegyes, fekete pennát.

- Azt fogjátok leírni: Hazudni bűn.

- Hányszor írjuk le? - kérdezte Harry, sikeresen eljátszva a készséges diákot.

- Addig írjátok, amíg el nem érjük a kívánt hatást - felelte Umbridge. - Kezdhetitek.

Azzal leült az asztalához, és maga elé húzott egy halom javításra váró dolgozatot. Lucy felemelte a hegyes, fekete pennát, de ekkor rájött, hogy hiányzik valami.

- Nem kaptunk tintát - szólt.

- Nem lesz szükségetek tintára - felelte Umbridge. A hangjában nevetés bujkált.

Harry és Lucy a pergamenhez érintették a pennát, és leírták: Hazudni bűn.

Hallotta, hogy mellette Harry felszisszent a fájdalomtól. Lucy is csak összeszorított fogakkal tudta elérni, hogy ne adjon ki hangot. A két penna hegye élénkpiros betűket rajzolt a két pergamenre, s egyidejűleg Lucy és Harry jobb kézfején is megjelent a két szó - kanyargós, véres bemetszés formájában, melyet mintha szike ejtett volna a bőrén. Lucy rámeredt a saját sebére; nem sokáig nézhette, mert az másodpercek alatt begyógyult, s csupán enyhe bőrpír maradt a helyén.

Harry rámeredt Umbridge-re. A nő békaszáját mosolyra húzva nézett vissza a fiúra.

- Mondani akarsz valamit?

- Nem... - motyogta Harry.

Lucy újra a pergamenre helyezte a pennát, és megint leírta: Hazudni bűn. Ezúttal is érezte az égő fájdalmat, a láthatatlan szike ismét a bőrébe metszette a két szót, és a seb most is gyorsan begyógyult.

Ez így ment tovább hosszú-hosszú ideig: Harry és Lucy újra meg újra leírták a szavakat. Lucy immár tudta, hogy a két penna hegye nyomán megjelenő betűket nem tinta, hanem az ő és Harry vére színezi pirosra. A két szó mindig újra a kézfejükbe metsződött, és a seb újra meg újra begyógyult.

Lassan alkonyi homály borult a dolgozószoba ablakaira. Se Harry, se Lucy nem kérdezte, meddig kell folytatniuk az írást, Lucy pedig még csak az óráját se nézte meg. Tudta, hogy Umbridge a gyengeség jeleit várja tőlük, s eltökélte, hogy nem szerzi meg ennek a nőnek ezt az örömöt, még akkor sem, ha egész éjjel metélnie kell a kezét ezzel az átkozott pennával...

- Gyertek ide! - szólalt meg nagy sokára Umbridge.

Harry és Lucy felálltak. Szúró fájdalom kínozta a lány jobb kezét, s mikor ránézett, látta, hogy azon az utolsó vágás is begyógyult ugyan, de a bőre lángvörös maradt. Ránézésre Harry keze is ugyanilyen állapotban volt.

- A kezeteket!

Harry és Lucy kinyújtották a jobbjukat. Umbridge a két tenyerébe vette őket, hogy megvizsgálja. Lucy megborzongott a giccses gyűrűkkel ékesített kurta, húsos ujjak érintésétől.

- Ejnye, ejnye... - csóválta a fejét a tanárnő. - Úgy látom, még nem sikerült maradandó nyomot hagynom. Nem baj, majd holnap folytatjuk. Most elmehettek.

Harry és Lucy köszönés nélkül mentek ki a szobából. A folyosó néptelen volt. Biztosan éjfél is elmúlt már. Harry és Lucy egy darabig ráérősen baktattak, de mikor úgy vélték, Umbridge már nem hallhatja lépteiket, futásnak eredtek.

- Szadista nőszemély! - füstölgött Harry, mikor elérték a klubhelyiséget.

- Legális ez egyáltalán? - vizsgálta meg Lucy a jobb kezét. A bőre még mindig piros volt.

- Engem sokkal jobban dühít, hogy neked is végig kell csinálnod - mondta Harry, majd egy gyors öleléssel elköszönt és már fel is sietett a hálótermébe.

Mivel Harry szinte semmit se haladt a házi feladataival, kihagyta a reggelit és egyenesen jóslástanra ment. Lucy csodálkozva vette észre, hogy Ron se jelent meg a nagyteremben: így viszont sokkal több energiát kellett arra fordítania, hogy elrejtse Hermione elől a pirosló kezét. Mivel a lánynak szintén volt aznap reggel órája, Lucynak egyedül kellett befejeznie az óriásokról szóló dolgozatát.

Viszont még így is sokkal jobban állt, mint Harry.

Testvérének ez a nap szinte ugyanolyan pocsék volt, mint a tegnapi: átváltoztatástanon pocsékul szerepelt, mivel egy percet se gyakorolta az eltüntető bűbájokat. Az ebédszünetet a bólintérportré befejezésével kellett töltenie, ráadásul McGalagonytól, Suette-Polltstól és Sininstrától újabb házi feladatokat kaptak. Reménye se volt rá, hogy este meg tudja írni őket, hiszen megint büntetőmunkára kellett mennie. Annyira kétségbeesett arcot vágott, hogy Lucy már majdnem felajánlotta, hogy megírja neki valamelyiket, de tudta, hogy Harry csak leintette volna. Emiatt Lucynak is ugyanolyan vacak kedve volt egész nap.

Mindennek a tetejébe a vacsoránál ismét megtalálta őket Angelina Johnson, aki Umbridge elutasító válaszáról értesülve kijelentette, hogy egyáltalán nem tetszik neki Harry és Lucy hozzáállása. Azoktól, akik a csapat tagjai kívánnak maradni, mondta, elvárja, hogy a kviddicset egyéb kötelezettségeik elé helyezzék.

- Büntetésben vagyunk! - kiáltott a lány után Harry. - Gondolhatod, hogy szívesebben kviddicseznénk, mint hogy annak a vén varangynak a szobájában üldögéljünk!

- Örüljetek, hogy legalább csak írnotok kell - vigasztalta Hermione, miután Harry visszaroskadt a helyére, és étvágytalanul bámulni kezdte megkezdett marhasültjét. - Sokkal rosszabb büntetést is kitalálhatott volna...

Lucy már nyitotta a száját, de aztán mégse szólalt meg, és Harry se mondott semmit. Csak összenéztek, aztán némán folytatták az evést. Igazából egyikük sem értette, miért titkolóznak barátaik előtt. Lucy csak annyit tudott, hogy nem akarja látni megrökönyödött arcukat, mert attól még szörnyűbbnek érezné a büntetést, következésképpen még nehezebb lenne elviselnie azt. Emellett valamiért úgy gondolta, hogy a dolog csak rájuk meg Umbridge-re tartozik, s ha kívülállóknak panaszkodna megkínzatásáról, azzal elismerné, hogy legyőzték.

- Elképesztő, hogy mennyi leckénk van! - kesergett Ron.

- Tegnap este miért nem írtál meg egyet se? - kérdezte szemrehányóan Hermione. - Nem is tudom, hogy hol voltál.

- Elmentem... sétálni egyet - felelte zavartan fészkelődve Ron.

Barátjára pillantva Lucynak az az érzése támadt, hogy négyük közül nem ő és Harry az egyetlenek, akik titkolóznak.

A második büntetőmunka épp olyan fájdalmas volt, mint az első.

Lucy kézfején már néhány perc után égővörösre gyúlt a megkínzott bőr, s a lány gyanította, hogy a seb már nem sokáig fog olyan tökéletesen begyógyulni: a bemetszés ott marad majd a bőrében, és akkor Umbridge talán végre elégedett lesz az eredménnyel. Mindazonáltal összeszorította fogát, és egy nyikkanással se árulta el fájdalmát. Harryvel együtt érkezésük és éjfél utáni távozásuk között csupán kétszer szólaltak meg: mikor köszöntek, és amikor elköszöntek.

A házi feladat-helyzet azonban immár egyenesen válságossá vált; Harry, miután visszatért a Griffendél klubhelyiségébe, bár halálosan kimerült volt, nem ment el lefeküdni, hanem elővette könyveit, és elkezdte írni a holdköves dolgozatot. Lucy mellette virrasztott, támaszként odaadta a saját dolgozatát, közben pedig McGalagony kérdéseire válaszolt. Fél kettő is elmúlt, mire Harry végzett a dolgozattal. Utána gyorsan lemásolta Lucy válaszait, együtt összecsaptak valamit a bólintérokról Suette-Polltsnak, majd felvonszolták magukat a hálótermeikbe, ruhástól ledőltek az ágyra, és nyomban el is aludtak.

A csütörtöki napot Harry és Lucy szinte bóbiskolva szenvedték végig, s feltűnt nekik, hogy Ron is alig tudja nyitva tartani a szemét. A büntetőmunka harmadik felvonása ugyanúgy zajlott, mint az előző kettő, azzal a különbséggel, hogy két óra eltelte után a két szó nem tűnt el többé Harry és Lucy kézfejéről, hanem nyílt, vérző sebként ott maradt.

Umbridge észrevette, hogy egyik fekete penna sem serceg már a pergamenen, és felpillantott munkájából.

- Nocsak! - szólt, azzal felállt, és a kis asztalhoz lépett, hogy szemügyre vegye előbb Lucy, majd Harry kezét. - Jól van. Reméljük, ez már emlékeztetőül fog szolgálni. Mára elég ennyi.

Harry és Lucy kissé ügyetlenül emelték fel a táskájukat, mivel a bal kezüket kellett használniuk.

- Azért még holnap is jönnünk kell? - kérdezte Lucy.

- De mennyire! - felelte negédesen Umbridge. - Dolgoznunk kell még rajta, hogy elég mélyen bevésődjön ez a fontos igazság.

Lucyban addig soha még csak fel sem merült, hogy akadhat olyan tanára, akit jobban fog utálni Pitonnál, de ahogy a Griffendél-torony felé baktatott Harry oldalán, érzelmeit vizsgálva el kellett ismernie, hogy a bájitaltantanár komoly vetélytársra talált Umbridge személyében. A két Potter olyan dühös volt, hogy már beszélgetni sem tudtak, csak némán sétáltak egymás mellett. Gonosz szipirtyó, gondolta Lucy, miközben a hetedik emeletre vezető lépcsőket rótta. Undok, szadista, őrült, vén...

- Ron?

Harry meglepett hangja térítette magához; no meg az, hogy a lépcsőn felérve jobbra fordult, és majdnem beleütközött Ronba. A fiú a Langaléta Lachlan szobra mögött álldogált, új Jólsep-R 11-esével a kezében. Harry és Lucy láttán összerezzent, és megpróbálta háta mögé rejteni a seprűt.

- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte Lucy.

- Öö... semmit... És ti...?

Harry összevonta a szemöldökét.

- Ugyan már, Ron, nekünk elmondhatod. Ki elől bújtál el?

- Fred és George elől, ha annyira érdekel... - hadarta pislogva Ron. - Az előbb erre jöttek egy csomó elsőssel. Biztos megint kísérleteznek rajtuk. A klubhelyiségben már nem csinálhatják Hermione miatt.

- De minek van nálad seprű? - kérdezte Lucy. - Csak nem repültél?

- Nem... Na jó, elmondom, de ne nevessetek ki! - felelte elvörösödve Ron. - Gondoltam, most, hogy van rendes seprűm... és kell egy őrző a csapatba... szóval, gondoltam, én is jelentkezem. Tessék. Nevethettek.

- Miért nevetnénk? - sietett megnyugtatni Harry. - Jó ötlet! Szuper lenne, ha bekerülnél a csapatba! Még sose láttalak védeni. Jó őrző vagy?

Ron szemlátomást megkönnyebbült.

- Szerintem egész jó - felelte a fiú helyett Lucy. Akaratlanul is lelkesítette a gondolat, hogy Ron bekerülhet a csapatba. - Charlie, Fred és George mindig őt állították be védeni, ha otthon edzettek a szünetben.

- Szóval most este gyakoroltál? - nézett barátjára Harry.

- Meg tegnap és tegnapelőtt is... de csak úgy egyedül. Próbáltam megbűvölni a kvaffokat, hogy repüljenek felém, de elég nehéz volt, és nem tudom, mennyit ért az egész. - Ron arca megint elsötétült. - Fredék betegre fogják röhögni magukat, ha meglátnak a válogatáson. Úgyis folyton cikiznek, mióta prefektus lettem.

- Most már még jobban sajnálom, hogy nem lehetek ott - mondta fejcsóválva Lucy, miután elindultak együtt a Griffendél-toronyba.

- A lényeg, hogy ne izgulj - tanácsolta Harry. - Csak légy magabiztos.

- Rendben... Hé, mi az ott a kezeden?

Harry szemlátomást most már bánta, hogy megvakarta az orrát. Igyekezett eldugni a kezét, de ez csak annyira sikerült neki, mint Ronnak a seprű elrejtése.

- Csak megvágtam... semmiség... - próbált hárítani.

Ron azonban elkapta a csuklóját, és magához húzta, hogy jobban lássa. Néhány másodpercig döbbenten meredt a véres feliratra, aztán rögtön Lucy csuklója után kapott; a lánynak esélye sem volt elrejteni a kezét. Ahogy Ron az ő sebhelyét is elolvasta, egyszerre elsötétült az arca.

- Azt mondtátok, csak írnotok kellett.

Lucy habozott, de aztán arra gondolt, hogy Ron is őszinte volt velük. Vett hát egy nagy levegőt, és elmondta, mivel töltötték Harryvel az időt Umbridge szobájában.

- Perverz vén banya! - suttogta felháborodva Ron, mikor megálltak a Kövér Dáma előtt, aki fejét a képkeretnek támasztva békésen szunyókált. - Nem normális! Jelentsétek McGalagonynak, hogy mit művelt veletek!

- Nem jelentjük - rázta a fejét Harry. - Nem szerezzük meg Umbridge-nek azt az örömet, hogy panaszkodunk.

- De hát ezt nem úszhatja meg!

- Különben se tudjuk, mennyi beleszólása van az ilyesmibe McGalagonynak - mondta Lucy.

- Akkor Dumbledore-nak szóljatok!

- Nem - felelte kurtán Harry.

- Miért nem?

- Mert neki van elég baja enélkül is - magyarázta Lucy.

Azt nem tette hozzá, hogy azért sem akarja egyikük sem Dumbledore segítségét kérni, mert az igazgató június óta szóba se állt velük.

- Hát akkor... - kezdte Ron, de a Kövér Dáma, aki már egy ideje álmosan pislogva nézte őket, most rájuk förmedt:

- Megmondjátok a jelszót, vagy virrasszak, amíg kegyeskedtek befejezni a csevegést?!

A péntek ugyanolyan borongós időt hozott, mint a hét addigi napjai. Lucy, mikor belépett a nagyterembe, már csak megszokásból nézett a tanári asztal felé - közben nem is Hagridra gondolt, hanem a rá váró hatalmas mennyiségű házi feladatra, no meg az újabb büntetőmunkára Umbridge-nél.

Aznap két dolog tartotta Harryben és Lucyban a lelket: az egyik a küszöbönálló hétvége volt, a másik az a gondolat, hogy a kezük metélése közben esetleg látnak majd valamit Ron produkciójából. Umbridge dolgozószobájának ablaka ugyanis a távoli kviddicspályára nézett. Halvány vigaszok voltak ezek, de azért némi fényt csempésztek a testvérpár éjsötét hangulatába. Sosem volt még ilyen szörnyű első hetük a Roxfortban.

Délután ötkor - reményeik szerint utoljára - bekopogtak Umbridge professzorhoz, s engedélyt is kaptak a belépésre. A két üres pergamenlap és a két tűhegyes fekete penna már ott várta őket a csipketerítős asztalon.

- Tudjátok, mi a dolgotok, kedveseim - szólt negédes mosollyal Umbridge.

Lucy kezébe vette a pennát, és kinézett az ablakon. Ha egy kicsit eltolná jobbra a széket... Úgy tett, mintha közelebb akarna ülni az asztalhoz, így sikerült is feltűnés nélkül odébb húzódnia.

Most már belátta a kviddicspályát. Csapattársai a magasban röpködtek, a karikás póznák tövében pedig fél tucat, fekete taláros alak ácsorgott - nyilván ők voltak az őrzőjelöltek. Ilyen távolságból lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik közülük Ron.

Lucy első alkalommal nézett össze Harryvel, aztán együtt elkezdtek írni.

Hazudni bűn, írta le Lucy. A seb a kézfején felszakadt, és újra vérezni kezdett.

Hazudni bűn. A vágás elmélyült, az égő fájdalom fokozódott.

Hazudni bűn. Lucy csuklóján lecsordult a vér.

Megkockáztatott egy újabb pillantást az ablak felé. Nem látta, ki védi éppen a karikákat, de azt igen, hogy nagyon ügyetlenül csinálja. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg Lucy odanézett, Katie Bell kétszer is bedobta a kvaffot. Némán fohászkodott, hogy ne Ron legyen az, és újra a vértől pirosló pergamenlapra fordította tekintetét. 

Hazudni bűn.

Hazudni bűn.

Ő és Harry mindig kinéztek az ablakon, valahányszor úgy érezték, hogy minimális kockázattal megtehetik. Olyankor tehát, ha meghallották Umbridge pennájának sercegését vagy a kinyíló íróasztalfiók zaját.

A harmadik jelölt elég jó volt, a negyedik szörnyű, az ötödik ügyesen kitért egy gurkó elől, de aztán beengedett egy potyagólt. Közben alkonyodni kezdett, s Lucy attól tartott, hogy a hatodik és hetedik jelölt bemutatkozását már nem fogja látni.

Hazudni bűn.

Hazudni bűn.

A pergamenlap pöttyös volt a rácsöpögő vértől, s Lucy kézfeje már szinte elviselhetetlenül fájt. Mikor legközelebb felnézett, már teljesen sötét volt odakint, és semmi sem látszott a kviddicspályán.

- Lássuk, nyomot hagyott-e rajtatok a munka! - búgott fel Umbridge hangja mintegy fél órával később.

A tanárnő odalépett a csipketerítős asztalhoz, és két gyűrűs kezével megfogta Harry és Lucy karját. Ekkor furcsa dolog történt: Harrynek, aki egészen eddig egyszer sem mutatott semmilyen reakciót az érintésre, egyszerre rángatózni kezdett a rekeszizma. Kikapta a karját Umbridge kezéből, felpattant, és a tanárnőre meredt. Lucy döbbenten nézett testvérére, Umbridge azonban széles békamosollyal nézett vissza a fiúra.

- Fáj, igaz?

Harry nem válaszolt. Umbridge Lucyra nézett, aki időközben szintén felállt és a gyengeség semmilyen jelét nem mutatta. A nő arcáról kicsit lehervadt a mosoly.

- Azt hiszem, sikerült megértetnem veletek, amit akartam. Most elmehettek.

Harry felkapta táskáját, és kimenekült a szobából. Lucy gyorsan utánasietett.

- Ne ess pánikba! - hallotta, ahogy Harry nyugtatgatta magát, miközben felfelé szaladt a lépcsőkön.

- Harry! Mi volt ez? - kérdezte értetlenül Lucy, mikor utolérte.

- A sebhelyem! - felelte idegesen Harry. - Amikor hozzámért, megfájdult a sebhelyem!

Többet nem kellett mondania. Lucy most már ugyanolyan idegesen rohant mellette, mint amilyen Harry is volt.

- Mimbulus mimbeltonia! - motyogta oda Lucy a Kövér Dámának, s a portrélyuk feltárult előttük.

A klubhelyiségben hangos zsibongás fogadta őket. Ron sugárzó arccal rohant oda hozzájuk, vajsört loccsintva Harry talárjára a kezében tartott palackból.

- Harry, Lucy, sikerült! Engem választottak! Én vagyok az őrző!

- Mi?... Jaj, de jó! - Lucy mosolyogni próbált, bár szíve még mindig vadul kalapált, és vérző jobbja is veszettül sajgott.

- Igyál egy vajsört! - biztatta Ron, és a kezébe nyomott egy palackot. - El se merem hinni... Hol van Hermione?

- Ott - felelte Fred, aki maga is vajsörös üveget szorongatott, és a kandalló előtti karosszékre mutatott. Hermione ott bóbiskolt, félrebillent kupával a kezében.

- Pedig örült, amikor megmondtam neki - jegyezte meg csalódottan Ron.

- Hagyjátok, hadd aludjon - mondta gyorsan George. Lucy gyanakodva körülnézett, s feltűnt neki, hogy több elsősnek is vérfoltos az orra.

- Gyere, Ron, próbáld fel Oliver régi kviddicstalárját! - kiáltott oda Katie Bell. - Majd leszedjük róla a nevét, és ráírjuk helyette a tiédet...

Miután Ron elment, Angelina lépett oda Harryhez és Lucyhoz.

- Ne haragudjatok, hogy veszekedtem veletek - szólt. - Fárasztó dolog kordában tartani ezt a bandát. Kezdem úgy érezni, hogy néha igazságtalan voltam Wooddal.

Angelina Ronra pillantott a kupája fölött, és kissé összevonta a szemöldökét.

- Tudom, hogy Weasley a legjobb haverotok, de az a helyzet, hogy egyáltalán nem olyan szuper őrző - jelentette ki nyers őszinteséggel. - Persze, ha rendesen edz, nem lesz vele nagy gond. Mivel a testvérei között sok a jó játékos, elképzelhető, hogy tehetségesebb, mint amilyennek ma mutatta magát. Vicky Frobisher és Geoffrey Hooper is jobban repült nála, de Hooper egy nyafogógép, folyton kiakad valamin, Vicky meg egy csomó más dologban is aktív. Meg is mondta, hogy ha a kviddics ütközik a bűbájszakkörrel, akkor nem minket választ. Jut eszembe! Holnap délután kettőkor tartunk egy kis csapatedzést. Ha lehet, most már ti is legyetek ott. És tegyétek meg, hogy a hóna alá nyúltok Ronnak, rendben?

Harry és Lucy bólintottak, majd miután Angelina visszament Alicia Spinnethez, leültek Hermione mellé. Ahogy letették a táskájukat, a lány felriadt.

- Jaj, ti vagytok azok? - motyogta álmosan. - Ugye, milyen jó? Ron csapattag lett... - Ásított egy nagyot. - Annyira fáradt vagyok. Éjjel egyig sapkákat kötöttem. Viszik őket, mint a cukrot!

Lucy körülnézett; szerte a klubhelyiségben gyapjúsapkák voltak elrejtve olyan helyekre, ahol az óvatlan házimanók véletlenül kézbe vehették őket.

- Tök jó... - dörmögte szórakozottan Harry, majd suttogva beavatta Hermionét. - Figyelj, Hermione, az előbb, amikor büntetőmunkán voltam, Umbridge megfogta a karomat...

A lány feszülten figyelt, majd mikor Harry végzett a beszámolóval, tűnődve így szólt:

- Attól félsz, hogy Tudodki, ugyanúgy irányítja Umbridge-et, ahogy Mógust irányította?

- Végül is lehetséges, nem? - kérdezte szorongva Lucy.

- Lehetséges - hagyta rá Hermione -, de nem hiszem, hogy ugyanúgy beleköltözött, mint Mógusba. Most már saját teste van, nincs szüksége rá, hogy más emberekben lakjon. Az persze elképzelhető, hogy az Imperius-átkot használja.

Lucy néhány másodpercig töprengve bámulta Fredet, George-ot és Lee Jordant, akik üres vajsörös üvegekkel zsonglőrködtek. Aztán Hermione folytatta:

- De tavaly akkor is fájt a sebhelyed, mikor senki nem ért hozzád, és Dumbledore azt mondta, hogy ez attól van, amit Tudodki éppen akkor érez. Szóval lehet, hogy az egésznek semmi köze Umbridge-hez, és csak véletlen, hogy épp akkor történt, mikor...

- Umbridge gonosz - felelte szimplán Lucy. - Egy szadista.

- Persze, szörnyű nőszemély, de... Harry, szerintem szólnod kellene Dumbledore-nak, hogy fájt a sebhelyed.

- Nem akarom ilyesmivel zavarni - vágta rá Harry. - Te magad mondtad, hogy ez nem olyan fontos dolog. Egész nyáron voltak ilyen fájdalmaim. Ez mai épp csak egy kicsit volt erősebb amazoknál...

- Harry, biztos, hogy Dumbledore-t érdekelné ez a dolog...

- No persze! - fakadt ki Harry, egy pillanatra megfeledkezve magáról. - A sebhelyem az egyetlen dolog bennem, ami még érdekli őt!

- Ugyan, Harry, tudod, hogy ez nem igaz.

- Szerintem - szólt közbe Lucy -, írjuk meg Siriusnak, kérdezzük meg, mi a véleménye...

- Ilyesmit nem írhattok meg levélben! - rémüldözött Hermione. - Nem emlékeztek, mit mondott Mordon? Nagyon kell vigyáznunk, hogy mit írunk le! Lehet, hogy elfogják a baglyainkat...

- Jó, elég, értjük! Nem írjuk meg - vágott a szavába ingerülten Harry, azzal felállt. - Megyek, lefekszem. Mondjátok meg Ronnak, hogy fáradt voltam, jó?

- Nem, nem, nem! - rázta a fejét Hermione. - Ha te elmész, akkor én is elmehetek anélkül, hogy megsérteném. Teljesen kivagyok, és holnap megint akarok kötni néhány sapkát. Tényleg, valamelyikőtök segíthetne, ha van kedvetek. Kezdek belejönni a kötésbe, most már mintákat is tudok.

Hermione lelkesedését látva Harry igyekezett úgy tenni, mintha csábítaná az ajánlat. Lucy már-már kuncogni kezdett az arckifejezésén.

- Hát... nem - felelte Harry habozva. - Igazán sajnálom, de nem lesz időm holnap. Nagyon le vagyok maradva a leckékkel...

Azzal elsietett a fiúk lépcsője felé, faképnél hagyva a csalódott Hermionét, aki most Lucy felé fordult, de a lány megelőzte a válasszal.

- Nekem is házit kell írnom és segíteni akarok Harrynek, hogy utol tudja érni magát. De kösz az ajánlatot.

És bár úgy volt, hogy Hermione a fáradt, Lucy mégis előtte ment fel a hálóterembe és már bőven az igazak álmát aludta, mikor Hermione végre feljött.

❤️💚❤️💚❤️

Draco kezdte úgy érezni, hogy Potter egy időzített bombává változott. Minden pillanatban úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. Nagyszerű, gondolta a fiú. Akkor már csak el kell érnie, hogy akkor sokalljon be, mikor nagy a közönség és nem mellesleg Umbridge is jelen van.

Persze, akkor a balhéból Lucy sem maradt volna ki, és így máris más megvilágításba kerül minden. A lány láthatóan nem tűnt olyan feszültnek, mint Potter, de Draco már ismerte eléggé ahhoz, hogy tudja, őt is rettenetesen dühíti az, ami körülötte zajlik. Ezen nyilván az sem segít, hogy ő, Draco folyamatosan piszkálja őket a mamlasz Hagrid miatt - de hát pont ez a célja, nem?

Erre a helyes válasz az „igen" lett volna saját magától, de ezt nem tudta őszinte szívvel rávágni. Ez persze megint azt eredményezte, hogy ismét veszekedni kezdett saját magával. Akkor ocsúdott fel, mikor Pansy Parkinson nyávogva megkérdezte tőle, hogy akkor most kimennek-e a Griffendél edzésére holnap. Draco szerencsére gyorsan összeszedte magát és bólogatni kezdett. Ezután már lelkesen belefolyt a klubhelyiségben történő társalgásba, ahol azt tervezgették, hogyan fogják szénné alázni Weasleyt, aki az új őrzői posztot nyerte a csapatban.

Ez el tudta terelni Draco gondolatait Lucyról, de nem is sejtette, hogy a lány is ott lesz a holnapi edzésen.