~ Zene: Fall Out Boy - The Last Of The Real Ones ~

/Szerzői megjegyzés: Kiegészítő novella A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) fanfictionömhöz, de reményeim szerint ennek ismerete nélkül is érthető és élvezhető olvasmány, amennyiben nem zavarnak a spoilerek. Már korábban megírtam, mi zajlott a kulisszák mögött Piton és Birdwhister között, de sokáig gondolkodtam rajta, megosszam-e veletek. Végül úgy döntöttem, kiadom nektek ezt a bensőséges kis Persera-morzsát. A novella a történet VII./14. fejezetének a vége előtt játszódik, február környékén. Címnek lehet, hogy találóbb lenne a „Két teljesen hülye tanár szerencsétlenkedése" – de ezt majd ti is meglátjátok, ha elolvassátok.
(A rajz egyébként saját, kifejezetten ehhez a novellához készítettem.)/

Barbara Birdwhister halálfélelemmel a szívében, sírógörccsel küszködve botorkált végig a sötét pincefolyosókon, és olyan kétségbeesetten kopogtatott a bájitaltantanár lakosztályának ajtaján, hogy csoda, hogy senki mást nem vert fel vele a kastélyban.

Gombóccal a torkában várta, hogy történjen valami. Végre aztán az ajtó kitárult, és megpillantotta a számonkérő tekintetű Perselus Pitont, aki arra készült, hogy alaposan leteremtse az illetőt, aki éjnek idején zargatja őt, bárki legyen is az. Nem mintha egyébként nem lett volna teljesen felöltözve nappali ruhába.

Amikor azonban Barbara felzokogott és megkönnyebbülten a nyakába vetette magát, olyannyira meglepődött, hogy minden pillanatnyi neheztelése elpárolgott. Csak állt, mint egy szerencsétlen fadarab, miközben a nő könnyekkel áztatta el a talárját.

– Oh, Perselus, hála Merlinnek! Én annyira megijedtem... – csuklott el a hangja.

A férfi kezdett felocsúdni, és óvatosan megsimította a hátát, habár tudta, hogy nem volna szabad intim kapcsolatba bonyolódniuk. Nem mintha nem tettétek volna már meg párszor, és a múltkor nem éppen te teperted volna le, szólalt meg a fejében a belső hang, ami a véleménye szerint az emberi lét egyik legidegesítőbb velejárója volt. Erőszakosan el is hessegette.

– Mi történt, Barbara? – kérdezte végül lágyan, miközben óvatosan előrenyúlt, hogy becsukja az ajtót. A sötét varázslatok kivédése tanárnő kitartóan kapaszkodott az ölelésébe.

– Olyan jó hallani a hangját, Perselus – szipogta. – Rettegtem, hogy nem látom viszont.

Piton gyengéden eltolta magától, és a szemébe nézett. Túl közelről. Azok az aranyszemek mindig megbabonázták. A könnyektől most még inkább csillogtak, Perselus mégis a pokolba kívánta ezt a fajta csillogást.

Jobb tenyerével megtámasztotta a nő tarkóját, miközben bal karjával még mindig magához húzva tartotta.

– Mi történt, Barbara? – ismételte meg a kérdést.

A boszorkány még mindig nem tudott felelni, könnyezve visszabújt az ölelésébe, és a mellkasára hajtotta a fejét, hogy érezze szívverését. Piton nem tudott mit kezdeni magával, így végül felnyalábolta Birdwhistert, és menyasszonypózban odavitte a szobában található sötétzöld bőrfotelhez. Miután leültette, ő maga leguggolt mellé, és a kezét fogva – amit Barbara nem volt hajlandó elengedni – nézett fel rá.

– Kér esetleg egy kávét? – kérdezte bizonytalanul. – Teát?

Szerencsétlen kérdés, korholta magát, hiszen éjszaka van. Barbara a fejét rázta.

– Nem, én csak... – törölgette a könnyeit – látni akartam magát – nézett hirtelen Perselus szemébe, akinek erre megremegett a gyomra.

– Nem várhatott volna reggelig? – kérdezte végül bujkáló mosollyal. Igazság szerint cseppet sem bánta, hogy az egy szál selyempongyolát viselő nőt kell bámulnia. A vékony szövésű öltözet jobban kirajzolta formás alakját, mint a talár, amit általában viselt.

– Nem, mert – felelte remegő hangon Barbara – nagyon megijedtem. Rémálmom volt – hajtotta le a fejét.

– Megint? – kérdezte csendesen a férfi.

– Borzalmas volt – hüppögte Barbara. – Azt álmodtam, hogy maga... hogy maga me-meghalt. – Alig tudta befejezni a mondatot az őt rázó zokogástól.

Piton végül úgy döntött, sutba dobja aggályait, miszerint nem kellene intimitást fenntartaniuk, amikor a nőnek szemlátomást szüksége van rá. Felemelte a fotelből, majd visszaült vele úgy, hogy az ölébe helyezte.

A boszorkányban mintha csak most tudatosult volna, mit csinál. Lehajtotta a fejét és babrálni kezdett az egyik kósza hajtincsével.

Piton megfejthetetlen tekintettel nézte őt.

– Szóval a rémálma miatt keresett fel. Látni akarta a saját szemével, hogy életben vagyok-e.

– Szörnyen gyerekes vagyok, tudom – motyogta maga elé megsemmisülten a nő. – Kinevethet, ha akar.

– Nem áll szándékomban.

– Ösztönös volt – folytatta piros arccal Barbara. – Miután felriadtam, úgy éreztem, azonnal ide kell jönnöm, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg csak egy szörnyűséges rémálom volt.

– Amint látja, élek – felelte közönyösen a férfi. – Nyugodjon meg.

Birdwhister átvetette a karjait Piton válla felett, úgy simult az ölelésébe.

– Köszönöm, Merlinem. Köszönöm – sóhajtott alig hallhatóan.

– Miről susog? – szólalt meg a férfi.

Barbara összerezzent a hangjára. Arcán elmélyült a pír, és beharapta alsó ajkát.

– Csak hálás vagyok. Ne haragudjon, hogy magára törtem.

– Egy szóval sem mondtam, hogy haragudnék. Ennyire megrázta a halálom lehetősége? – Piton nem tudott elfojtani egy kaján kis mosolyt.

Birdwhister erre még inkább zavarba jött, de persze Pitonnak pont ez volt a célja a megjegyzésével. Végül nagyot nyelt.

– Nagyon – szólalt meg akadozva – élethű álom volt. Amikor pedig felébredtem, rájöttem, hogy nem akarom elveszíteni magát, mert... mert sze... – Ahogy az őt figyelő férfi arcába nézett, Barbarának a torkára forrtak a szavak. Kimondhatta volna korábban is, kimondhatta volna most is, mégis, valahogy képtelen volt rávenni magát. – Mert szerencsésnek érzem magam, hogy megismertem – bökte ki végül a burkolt igazságot. És szerencsétlen vagyok továbbra is, amiért itt bénázok, gondolta magában. – Sokat jelent nekem, Perselus.

A férfi másodpercekig szótlan maradt.

– Gyakran álmodik velem, Barbara? – húzta fel végül a szemöldökét.

Élvezettel nézte, ahogy a provokatív kérdés nyomán a nő felpaprikázódott. Egy időre végre sikerült felednie a félelmét.

– Csak szeretné, maga faragatlan tuskó – fonta össze maga előtt a karjait.

– Milyen édesen mondja. – A férfi remekül mulatott magában. – Meglátásom szerint tehát ez egy határozott igent jelent – szívta a vérét.

– Ne vonjon le messzemenő következtetéseket. Csak annyit álmodok magával, mint amennyit maga velem – vágott vissza Barbara kimérten.

– Minek álmodoznék, amikor épp itt ül az ölemben, személyesen? – kontrázott Perselus.

– Tudja maga nagyon jól, hogy mire gondolok – fordult felé a nő. Egyszerre lehetett kivenni a hangjából szemrehányást és félelmet. – Megtörtént, amitől tartottunk. Ez a dolog kettőnk között eléggé... – vett nagy levegőt – elburjánzott. Hogy úgy mondjam.

– Vagy úgy – biccentett Piton. – Nos – mondta végül elnyújtva –, nem tagadom, maga is... fontossá vált számomra – vallotta be kínos kis torokköszörüléssel.

– Akkor ígérje meg, hogy nem hagy magamra – kapaszkodott belé Barbara. – Kérem – rebegte. Most egyszerre ismét kétségbeesettnek tűnt. – Nem akarok magányos lenni. Esetleg megengedné, hogy itt maradjak ma éjszakára? Aludni – szögezte le pironkodva. – Ma este csak aludni. Rettentően megijedtem és kimerültem, megnyugtatna a jelenléte – nézett a férfira könyörgően.

Perselus nagyot sóhajtott.

– Végül is, ez még nem rejt általunk definiált veszélyeket, igaz? – ráncolta a homlokát.

– Igen, végül is, igen – bólogatott megkönnyebbülten Barbara. – Köszönöm, Perselus.

Ennél nagyobbat nem is hazudhattak volna maguknak. De talán valahol mélyen ezt mindketten tudták.

Az érzelmeik azonban győztek, és miután a férfi is fekete hálóköntöst vett, bekuckóztak egymás mellé az ágyba. Piton átkarolta Birdwhistert, aki szorosan hozzábújt, és perceken belül már békésen aludt is.

Másnap reggel ő ébredt először. Nagyot sóhajtott. Hiába minden fogadalmuk, Perselusszal már megint itt voltak, egymás karjai között. Legalább ezúttal mindketten észnél voltak annyira, hogy nem feküdtek le, mint előző alkalmakkor. Ez is valami, gondolta – bár a szíve mélyén nem tudta, bánja-e vagy sem, hogy most nem történt meg.

Mindenesetre jólesett neki, hogy együtt aludtak el, hiszen otthonosan érezte magát a férfi ölelésében. Úgy tűnt, Perselus is meg van békélve a helyzettel. A boszorkány tudta, hogy általában korán kel, mellette most mégis bundaként aludt.

Barbarát megnyugtatta, ahogy a férfinak egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa. Gyengéd tekintettel elnézte az arcát. Így, alvó állapotában egészen megszelídült, és a nőt örömmel töltötte el, hogy halvány mosolyt lát derengeni enyhén elnyílt ajkain.

Pár percig még élvezte a biztonságot nyújtó test melegét, aztán a lehető leghalkabban kikászálódott az ágyból. Annak idején jelesre vizsgázott az aurorképzőn lopakodásból, Perselus mégis megérezhette a hiányát, mert amint kikelt mellőle, mocorogni kezdett.

– Máris megy? – szólalt meg rekedtes hangon.

– Jó reggelt – fordult vissza Barbara. – Ne haragudjon – szabadkozott. – A hetedévesekkel lesz órám, és RAVASZ-ra készülünk, megígértem nekik, hogy összeállítok egy akadálypályát. Elő kell készítenem a terepet.

– Esetleg segíthetek – könyökölt fel a férfi.

– Oh, igazán ne fáradjon, én... – makogta Barbara, de Perselus beléfojtotta a szót.

– Ha maga is összekészült, a sötét varázslatok kivédése teremnél találkozhatunk – közölte, és már ki is kelt az ágyból.

– Öhm, hát, ha ragaszkodik hozzá...

Fél órával később már együtt állították össze a hetedévesek számára az akadálypályát. Barbarának el kellett ismernie, hogy a férfi igazán hasznos segítségnek bizonyult, hiszen maga is remekül értett a sötét varázslatok kivédéséhez. Amellett persze, hogy jól tudtak együtt dolgozni – bár azért kisebb vitákat is lefolytattak az egyes akadályoknál –, és feloldódtak a másik társaságában, nem maradhattak el a lopott pillantások és a kósza érintések sem.

– Köszönöm, Perselus. – Barbara csillogó szemmel lépett a terem közepén álló férfihoz. – Köszönöm a segítséget, és... nos, köszönöm a tegnap estét is – piszkálgatta a bumerángját, ami az immár kontyba rendezett haját tartotta.

– Ne hálálkodjon már folyton – forgatta a szemét Piton. – Ezerszer megmondtam magának, hogy nincs miért. Nem vagyok olyan jó ember, mint amilyennek hisz.

– Hozzám igenis jó. De látja, én mindig csak bosszantom – kuncogta el magát a nő, kollégája arckifejezését látva.

– Ez bizony úgy tűnik, már nem változik – biccentett Piton.

– Még egy ok, amiért nem kellene egymásba szeretnünk – mélázott Barbara. – Hiszen mi lenne magával, ha együtt kellene leélnünk az életünket? – folytatta, a bájitaltantanár kérdő tekintetét látva. – A magáé bizonyára meg is rövidülne miattam. Vagy talán arra vágyik, hogy örökké bosszantsam?

– Maga talán arra vágyik, hogy örökké bosszanthasson? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel a férfi.

A nő elpirult, de állta a tekintetét.

– Néha úgy érzem, igazán megérdemelné – vágott vissza végül frappánsan. – Amilyen nehéz jellem...

– Éppen ez az. Miért én, Barbara? – kérdezte csendesen Piton. Fürkész tekintettel mustrálta az arcát, mint aki egy rejtély megfejtésén töpreng már hónapok óta, de sehogy sem leli rá a választ. – Miért pont én?

– Maga előtt nem kell megjátszanom magam – felelte végül síri hangon a nő. – Önmagam lehetek, és ez... ez biztonságérzetet nyújt. Stabilitást, arra jöttem rá. Azt hiszem, hogy... boldog vagyok magával, Perselus – bökte ki, fényesre lakkozott magassarkúja orrát fixírozva. – Boldoggá tesz engem. Maga talán nem... boldog, amikor velem van? – pillantott óvatosan a férfi arcára.

– De – szaladt ki Piton száján. Lehelethalkan ugyan, de kimondta.

Birdwhisternek nagyot rándult a gyomra, és önkéntelenül is halvány mosolyra húzta a száját.

– Hiszem, hogy őszinte velem, ahogyan én is magával – mondta lágyan. – Magát nem tudtam átvágni egy percre sem. Érezte rajtam már az elejétől fogva, hogy az örökös vidámságom csak álca, amit a külvilágnak mutatok, amivel elrejtem mások elől a többi érzelmemet. Mint maga a pókerarcával – biccentett jelentőségteljesen a bájitalmester felé. – És segített nekem, hogy ne fájjon. Most én kérdem magától: miért, Perselus? – pásztázta elkomolyodva. – Mi oka volt segíteni egy idegenen?

Piton hallgatott.

– Ne felejtse el – szólalt meg végül óvatosan –, hogy amikor segítettem, már nem volt idegen. Ha még emlékszik, amikor idejött...

– Hogyne emlékeznék – vágott a szavába Barbara. – Nem jött ki valami jól, hogy egyfolytában bírálta a munkám akkoriban, hiszen a félresiklott magánéletem miatt egyébként sem éreztem magam elég jónak – maga pedig még rá is tett egy lapáttal a piszkálódásaival. De most nem ez a lényeg, hiszen már bocsánatot kért a korai ítélkezés miatt, ahogyan én is. Nem tudhatta, mi áll a háttérben. Mióta viszont megbízik bennem, és... szóval, tart köztünk ez a valami, amit azóta sem tudunk definiálni... azt érezteti velem, hogy értékes vagyok. Miért? Miért tart nekem tükröt, Perselus? Ráadásul ilyen csábító tükröt.

– Azt kérdi, miért tartok tükröt magának? – susogta a férfi, mire a nő zavartan biccentett. – A válasz pofonegyszerű: hogy tisztán lássa magát.

– És ha a maga tükre nem ad teljesen valós képet? – tette fel az aggodalmas kérdést Barbara.

– Azt egyikünké sem ad. Éppen ezért magasról teszek rá – felelte egyszerűen Piton. – Magának is ezt kellene tennie. Kár ilyenek miatt aggódni, hagyja a fenébe a tükröket.

Szavai őszinte nevetést csaltak ki a nőből.

– Tiszta bolond vagyok, nem?

– Nos – felelte lassan Perselus –, ha abból indulok ki, hogy jó embernek feltételez engem...

– Ha abból indulok ki – kontrázott Barbara –, ahogyan velem viselkedik, bizony kénytelen vagyok ezzel vádolni. – Édes mosollyal nézett a férfira. – Köszönöm, Perselus. De komolyan – bizonygatta, amikor látta, hogy a hálálkodástól Piton arca megrándul. – Ha nincs a húgom meg maga, már biztos rég becsavarodtam volna. Olyan dolgokat tett értem, amiket meg sem érdemlek. Örökké hálás leszek a segítségéért. Akár tetszik magának, akár nem. Akár bosszantja, akár nem – lépett közelebb hozzá kihívóan. Kevesebb, mint fél méter választotta el őket.

– Ne mondja, hogy maga nem segített énrajtam – felelte a varázsló. Igyekezett palástolni, milyen hatással van rá az orrába kúszó sós tenger és mangó illata, és hogy mennyire felgyorsult a szívverése.

– Tehát végső soron úgy gondolja, hogy erről szólna ez az egész? – Barbara tekintetében aggodalom csillant. – Hogy kölcsönösen kihasználjuk egymást?

– Szó sincs ilyesmiről. De maga is kétségkívül... sokat adott nekem.

– Úgy érzem, magához képest sosem eleget, Perselus – lehelte Barbara, miközben vágyakozva közelebb hajolt a férfihoz. Piton, ha akarta volna, meg tudta volna számolni az arcán ülő szeplőket. – Legalább hadd csókoljam most meg.

– Nem volna helyénvaló – küszködött magával a férfi. Minden önuralmára szüksége volt. – Barbara, én... – nem érdemlem meg magát, akarta mondani, de a nő finoman az ajkai elé tette a mutatóujját.

– Sss, tudja, hogy imádom a hangját, Perselus, de ez most nem az a pillanat. Kérem, ne rontsa el, és hallgasson. Tudom jól, hogy nem volna helyénvaló. De maga is vágyik rá, nem? – túrt bele gyengéden Piton hajába. A bájitaltantanár nem tiltakozott a puha kezek érintése ellen, a boszorkány pedig kiolvasta a tekintetéből a választ. – Akkor mi értelme küzdenünk ellene? – tette fel a kérdést, azzal végleg megszüntette köztük a távolságot, és miközben ajkai elérték a férfiét, ujjai a fekete fürtöket birizgálták.

A varázsló végleg feladta az önmagával vívott harcot, és szenvedélyesen magához húzta a nőt, de a meghitt pillanat nem tartott sokáig, ugyanis épp ekkor csengettek. Most mindkét tanár igazán átkozta magában az intézményt, amelynek alkalmazottjai voltak.

Az ajtó előtt egyre erősödő zsibongásból arra lehetett következtetni, hogy a hetedévesek is megérkeztek már az SVK órájukra.

A két professzor szétrebbent. Még szerencse, hogy a tanteremnek volt hátsó kijárata, így Perselus lobogó talárral arrafelé indult.

Barbara ugyancsak erőt vett magán, és miután lecsillapította remegő térdeit, nagy levegőt vett és kifújta. A szívverését még így sem sikerült normalizálnia. Kavargott a feje, mintha csak a hullámzó tenger ostromolta volna.

A húga, Bridget már a karácsonyi bál után megmondta. Ő volt az egyetlen, aki tudomást szerzett a viszonyukról – és egész egyszerűen lehülyézte mindkettőjüket, amiért nem hajlandók felvállalni az érzelmeiket. Pedig Bridget szerint nyilvánvaló volt, hogy már akkor is belehabarodtak a másikba, eleve azért estek egymásnak.

De Barbara persze akkor még kitartóan tagadta mindezt. Az előbb azonban nem tagadott semmit egyikük sem. Talán először fordult elő, hogy végre maguknak sem tagadták az érzéseiket.

Tényleg lehetséges, hogy Perselus is szereti őt? Annyit gondolkodott ezen az elmúlt időszakban. Szereti, csak hozzá hasonlóan kimondani nem meri? Hisz bevallotta, hogy boldog vele. És annyi minden utalt rá, hogy egyre mélyülő érzelmei nagyon is viszonzottak... de Barbara sosem merte teljes mértékig elhinni, mintha attól félt volna, hogy már a gondolatától összetörhet.

Megrázta magát, és szapora pulzussal a másik ajtóhoz lépett, hogy beengedje a diákjait.

– Jó reggelt – varázsolt mosolyt az arcára, miközben utat nyitott nekik.

– Jó reggelt, Birdwhister professzor – köszöntek vissza illemtudóan a hetedévesek.

Delphini Malfoy azonban, aki elsőként érkezett és kukucskált be a terembe, nem a tanárnőre figyelt. Mintha egy fekete talárszegélyt látott volna elillanni a szemközti, csukódó ajtó sarkában.

Nocsak, gondolta magában vigyorogva, csak nem Piton professzor volt vele? Remélte, hogy esetleg két tanára között kialakulhat valami – Birdwhister professzor azonban ugyanúgy viselkedett, mint máskor, talán csak az arca volt kicsit kipirulva, és a szemei csillogtak különös fénnyel.

De Delphi nem nézhetett az elméjébe, mert sikeresen lezárta azt, és teljes erőbedobással a tanításra koncentrált. Hiába, ha a munkájáról volt szó, Barbara Birdwhister ritkán engedte meg magának, hogy elkalandozzon. Az ráért később is.

Ezen az órán inkább Delphi volt összeszedetlen. Csak az járt az eszében, amit délután terveztek Daeronnal. Végre kész volt a tervük, hogyan juthatnak be a minisztériumi időterembe. Oda fognak menni és megszerzik az időnyerőt. Így kell lennie. Delphi remélte, hogy senki és semmi nem húzza keresztül a számításaikat.

Hiszen Daer annyira szeretné megmenteni az apját. Delphinek pedig baráti kötelessége, hogy segítsen neki. Hiszen szereti – igaz, ő többként is, mint barát.

Birdwhister professzor talán megértene engem, gondolta mélázva, miközben tanárnőjük épp az egyes akadályokról magyarázott nekik. Hiába uralkodott magán, Delphi le merte volna fogadni, hogy szerelmesek egymásba Piton professzorral – még ha eddig nem is vallották be. Az ilyesmit érezni lehet a levegőben.

Delphi pedig még csak nem is sejtette, hogy igenis lesz, ami bekavar az akciójukba, az aznapi eseménydús nap következtében pedig az est történései olyan fordulatokat vesznek, hogy Barbara Birdwhister többé képtelen lesz magában tartani vallomását.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Még régebben szerkesztettem egy Persera-videót, mert Panna_Moon egyik kommentje megihletett, és rájöttem, hogy a Disney: Herkules mese betétdala, az Ez nem lehet szerelem – angolul: I Won't Say (I'm In Love) – tulajdonképpen teljesen ráillik Barbara szerepére, még a személyiségükben is van hasonlóság Megarával. Úgyhogy gondoltam, most ez alá a novella alá belinkelem, mert lehet, hogy eddig nem tudtatok a létezéséről, de hátha érdekel titeket.

https://youtu.be/yc_82nOx4Oo

Amúgy lenne rá igény a részetekről, hogy kapjatok még velük kapcsolatban háttérinfót? Mert őrizgetek még egy bitang hosszú Persera-novellát, ami fontos pluszt ad a kapcsolatukhoz. Szívesen megosztanám veletek, mert ezzel nektek is teljessé válna róluk a kép. Nekem muszáj volt megírnom egy részét már az MSZVB alatt, hogy pontosan tudjam, mi zajlott köztük a bál után. Érdekesség, hogy tartalmaz egy kis tizennyolc pluszos részt is, amit eddig még nem olvashattatok tőlem – bár főleg az érzelmeken, párbeszédeken van a hangsúly. Bridget is fontos szerepet kap benne, úgy saccolom, az egész MSZVB és a kiegészítők alatt nem írtam róla ennyit. Az ebben a novellában említett lehülyézés is benne van, továbbá az ausztrál Wombagong Varázslóiskoláról is tartalmaz leírást. Szóval úgy mindent IS. :D

[Feltöltés: 2022. január 1.]