~ Zene: Guns N' Roses - Sweet Child O' mine ~

/Szerzői megjegyzés: Kiegészítő novella A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) című fanfictionömhöz, de reményeim szerint ennek ismerete nélkül is érthető és élvezhető olvasmány, amennyiben nem zavarnak a spoilerek. A novella ihletője nem más, mint Lyaney. A James Potter és a Százak Pergamenje című fanfictionje alatt merült fel az ötlet kommentben elmélkedve, ugyanis a történetben James nagyon szeretne fürdeni a roxforti tóban, és mindig mondja, hogy kell majd hozni fürdőgatyát, a barátai viszont sosem vevők rá. Erről jutott eszembe, hogy Barbara jóban lenne vele, mert az MSZVB-ben ő fürdött a tóban, és igaz, már tanárként, de mi van, ha kisgyerekkorában egyszer Nagy-Britanniába utaztak a családjával, és összefutott James Potterrel, akivel közös kalandba keveredtek? Lyaney-al mi elindítottuk a lavinát, olvassátok szeretettel ezt a kis novellát, ami született a kommentes agymenésünkből./

James Potter sok mindent elmondhatott magáról. Például, hogy született tehetsége volt a kviddicshez. Vagy, hogy szerető családi környezetben nevelkedhetett fel. De akár azt is, hogy olyan barátokra tett szert a Roxfortban, akiket a világ minden pénzéért sem cserélt volna le. Bár tekintve, hogy aranyvérű családjának hála sohasem szűkölködött galleonokban, talán jobb példa, hogy James még a könyökmegnyalás tulajdonságáért sem mondott volna le a barátaiért (és ez hatalmas szó volt, a Potter-fiú ugyanis mindig is szerette volna egyszer megnyalni a saját könyökét, de sohasem sikerült neki).

Továbbá, James elmondhatta magáról, hogy animágus. Bármikor át tudott változni csodaszép szarvassá (az már más kérdés, hogy nem tette, mert ha a barátain kívül bárki megneszelte volna ezen tulajdonságát, díszhelyet kapott volna a varázslók börtönében, az Azkabanban — tekintve, hogy illegálisan sajátította el). Nem utolsó sorban pedig, Jamesnek hosszú évek után végre sikerült meghódítania élete szerelmét, Lily Evanst. Már több hónapja együtt voltak a lánnyal, és a kapcsolatuk remekül működött.

Mindezek fényében már csak hab volt a tortán, hogy a Potter-fiú barátaival, a Tekergőkkel valóságos legendákká váltak a Roxfort- Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolában, és mellesleg, néhány napja tették le az utolsó RAVASZ-vizsgájukat. Tehát James Potter gyakorlatilag elmondhatta magáról, hogy befejezte az iskolát. El se akarta hinni.

A tikkasztó júniusi hőségben a Tekergők a Három Seprűben ünnepeltek. Ki akarták használni az utolsó roxmortsi hétvégéjüket.

— Annyira hihetetlen, hogy nemsokára itt kell hagynunk a Roxfortot, nem? — Remus Lupin merengő tekintettel nézett maga elé, miközben az asztalon pihenő vajsörös korsóját szorongatta. Az üvegperem oldalán fehér hab fordrozódott.

Peter Pettigrew, a duci, ideges arcú fiú szaporán bólogatott.

— Kíváncsi leszek, hogy sikerültek a vizsgáink — tördelte a kezét. — Úgy érzem, némelyiket nagyon elrontottam.

— Ne beszéljünk most a vizsgákról! — horkantott Sirius Black, aki már egy icipicit felöntött a garatra. — Whisky-t ide, Rosmerta! — intett a dúskeblű, fiatal söntésnőnek.

A fiúk hallgatással adóztak Madam Rosmerta bájainak, kiélvezték a pillanatot, amíg a csinos kocsmárosnő kitölti mindannyiuknak a Lángnyelv-whisky-t. Csak akkor szólaltak meg újra, amikor Rosmerta már visszatipegett a pult mögé.

Jamesnek ezúttal nem esett jól az ital.

— Ááá, ez éget! — prüszkölt az első korty után.

— Azért „Lángnyelv" a neve, nem? — pislogott nagyokat Peter.

— Lángész vagy, Féregfark — grimaszolt James, mire Remus nevetni kezdett, és óvatosan belekortyolt az italba.

Sirius már nem volt ilyen finnyás.

— Nem mindegy? Pia és kész! — mondta, azzal lehúzta pohara tartalmát. — Hú, de jó — jelentette ki kipirult arccal. — Rosmerta, kérek még! — kiáltotta el magát.

— Ebből baj lesz — motyogta Remus.

— Nem — hukk — mindegy? — karolta át a sápadt vérfarkas vállát a Black fiú. — Ne majrézz már annyit, Remus, ezek az utolsó napjaink — hukk — a Roxfortban! Élvezzük ki!

— De lehetne kulturált módon is — világított rá a Lupin-fiú. — Nem a kedvenc elfoglaltságom hányást takarítani, sem a testi épségetekre vigyázni.

— Te nem ittál még eleget — csóválta a fejét Sirius. — Rosmerta, Remusnak is hozzon még whisky-t!

— Tessék, itt van az enyém — lökte át eléjük James.

Sirius nagy szemeket meresztett rá.

— Mi bajod van neked?

— Olyan meleg van, nem esik most jól az alkohol. Nem akarunk inkább visszamenni a Roxfortba, és úszni egyet a tóban? — kérdezte a Potter fiú felcsillanó szemmel.

James ugyanis sok mindent átélt roxforti évei alatt, de azt nem mondhatta el magáról, hogy fürdött volna a tóban, pedig régi álma volt — neki pedig szent szándékában állt még az utolsó napokban megvalósítani.

Peter elhúzta a száját.

— Nem tudom... én nem merek oda bemenni... Ki tudja, mi van a tóban?

— Majd megvédelek — bizonygatta James.

Peter bizonytalanul nézett rá.

— Hát, nem is tudom. Ne haragudj, James, de nem igazán van kedvem lubickolni.

— Remus? — fordult James a sápadt fiú felé.

Vérfarkas barátja bocsánatkérőn nézett rá.

— Tudod, hogy nem rajongok a vízért. És be akarod vinni Siriust ilyen állapotban? — sandított a cseppet sem szomjas Black fiú felé, aki nem is figyelt rájuk, épp az asztal lábához beszélt kitartóan (,,Helló, cica, kérsz egy kis whiskyt? A vendégem vagy."). — Valakinek itt kell maradnia vigyázni rá. De talán kérdezd meg Lilyt, hátha ő bemenne veled a tóba.

— Lily a barátnőivel mászkál valahol, nem akarom megzavarni. Naa, légyszi!

De barátai továbbra is vonakodtak a tóban fürdés gondolatáról, nem szándékoztak elmozdulni kényelmes székeikből.

— Olyan ünneprontóak vagytok! — James sértetten kirúgta maga alól a széket, és drámainak szánt léptekkel keresztültrappolt a kocsmán.

Bosszúsága azonban figyelmetlenné tette, és már a kijáratnál járt, amikor beleütközött valakibe. A karamellbarna hajú kislány megtántorodott, és elesett.

— Jaj, bocsánat — segítette fel James.

A gyerek körülbelül a hasa közepéig ért, ránézésre nem lehetett több hét-nyolc évesnél. Színes nyári overált viselt, s haját a feje tetején, copfba kötve viselte.

— Megütötted magad? — kérdezte aggódva a fiú.

A kislány ráemelte nagy, aranybarna szemeit, és megrázta a fejét.

— Nem, semmi baj.

— Hol van a családod? — nézett körbe a Potter fiú.

— Ott ülnek. — A hullámos hajú gyerek az egyik asztalra mutatott a helyiség sarkában, ahol egy házaspár beszélgetett elmélyülten, a mellettük lévő széken ücsörgő kislány pedig (akiről James megállapította, hogy még kisebb, mint akinek nekiment) kurta lábait lóbálta, és unottan szürcsölte szívószálával szamócaszörpjét.

— Turisták vagytok? — ráncolta a homlokát James. Tudta, hogy Roxmortsban ilyentájt már megkezdődik a szezon, és tekintve, hogy Nagy-Britannia egyetlen teljesen varázslólakta faluja, sokan látogatják. A kislány beszédéből pedig mintha akcentust hallott volna ki.

— Turisták? — értetlenkedett a karamellszín fürtös. James hamar rájött, hogy nem ismeri a szót.

— Akik utazni jöttek ide — magyarázta a fiú.

— Jaa! Igen — bólogatott nagyokat a kislány. — Képzeld, telelünk.

— Teleltek? — most Jamesen volt az értetlenkedés sora.

— Aha. Itt jobb idő van most, mint nálunk otthon — magyarázta a lányka.

— Miért, honnan jöttetek? — nézett rá gyanakodva James.

— Ausztráliából — adta meg a választ büszkén a gyerek.

A Potter fiú szeme elkerekedett.

— Olyan messziről? És akkor nálatok most tél van?

A karamellfürtös bólogatott.

— Igen. De anyaék azt mondták, itt máshogy vannak az évszakok. Meg az idő is furcsa, amikor megérkeztünk a zsupszkulccsal, itt hamarabb volt — mondta nagy komolyan. — Szerinted ez varázslat?

— Nem tudom — nevette el magát James. — Szóval családi utazáson vagytok itt — állapította meg, és nagyot sóhajtott. — Jó nektek, nekünk még csak most lesz vége az iskolának.

— Miért vagy szomorú?

— Tessék? — James kissé meghökkenve nézett a lánykára.

— Szomorúnak tűnsz, pedig olyan szép az idő ma.

— Hát, éppen ez az! — fakadt ki James. — Olyan meleg van, és annyira úsznék a tóban, de a barátaim nem akarnak velem jönni!

— Ez nem szép tőlük — fonta össze a karjait maga előtt a kislány.

— Na, ugye! — mutatott rá James. Végre valaki, aki megérti! — Amúgy James Potter vagyok — mutatkozott be, mert rájött, hogy ezt eddig még nem tette meg.

— Engem Barbarának hívnak — rázta meg a kezét a kislány, az életkora ellenére meglepően határozottan. — Barbara Birdwhister. És amúgy én szívesen bemegyek veled abba a tóba.

— Tudsz te úszni? — húzta össze a szemét James. — Ne vedd sértésnek, de elég fiatalnak tűnsz.

— Persze, imádok úszni! — méltatlankodott a kis Barbara. — Már hétéves vagyok! — mutatta az ujjaival. — Sőt, nemsokára nyolc, mindjárt itt a szülinapom. De Bridge persze még nem tud úszni, kicsi hozzá — pillantott az asztalnál ülő húgára, akinek ugyanolyan színű haja volt, mint neki. — Ő még csak ötéves. De képzeld, én már a tengerbe is bementem! — fordult vissza Jameshez. Aranyszemei lelkesen csillogtak. — Csak folyton ide-oda sodornak a hullámok, és az nem jó. Meg egyszer megcsípett egy medúza. Viszont múltkor találtam egy tengericsillagot! — ragyogott fel az arca. — Meg láttam egy delfint. A delfinek szerinted is cukik? — kérte ki James véleményét.

A fiú elnevette magát. Szimpatikus volt neki a beszédes hétéves (illetve majdnem-nyolcéves).

— Biztos aranyos állatok. Én még sose láttam egyet se.

— Tényleg? — képedt el a kislány. — Pedig olyan nagy vagy.

— Tizennyolc múltam — húzta ki magát büszkén James.

— Húúú! — tátotta el a száját a lányka. — És még iskolás vagy?

— Ez az utolsó évem.

— Akkor hogyha vége, akkor már nem is jössz ide vissza?

— Nem — sóhajtott rezignáltan James.

— Ne szomorkodj. — A Potter-fiú legnagyobb meglepetésére a kislány átölte a derekát. — Biztos jó lesz utána is.

— Biztos — bólogatott James lehangoltan. — És, te várod már, hogy iskolába menj? — terelte a témát.

— Igen — lelkendezett a hétéves. — Anyáék azt mondták, a Wombagong Varázslóiskolába fogok járni. Ugye, milyen szuper?

— Az — hagyta meg James, habár fogalma sem volt, milyen az ausztrál varázslóképző, mindeddig a létezéséről sem tudott.

— Amúgy hol van az a tó? — rángatta meg a kezét a kislány.

— Hát, az itteni iskolában, a Roxfortban.

— Hú, de jó! Mikor megyünk? — nézett várakozóan Jamesre.

— Tényleg velem akarsz jönni? — csodálkozott a Potter fiú.

— Aha! — vágta rá csillogó szemmel a kislány.

— Nem tudom, hogy magammal vihetlek-e. A családod biztos aggódna... — sandított a házaspár felé, akik még mindig bele voltak merülve a beszélgetésükbe.

— Épp nem figyelnek, meg tudok lógni — közölte tárgyilagosan a hétéves. — Majd Bridge falaz nekem. — A húgához oldalazott, és a fülébe súgott valamit. A fiatalabb Birdwhister-lánykának elkerekedtek a szemei, és döbbenten pislogott nővérére, majd Jamesre, de végül csak bólintott, és tovább iszogatta a szörpjét. — Meg van dumálva — szökdelt vissza vidáman Barbara a Potter-fiúhoz. — Mehetünk?

James átgondolta a dolgokat. Ha elkapják őket, valószínűleg hatalmas bajba keverednek, viszont ezek voltak az utolsó napjai az iskolában. Tulajdonképpen bármit megtehetett következmények nélkül, már büntetőmunkát se lett volna idejük rásózni a tanároknak, legfeljebb a pontlevonás veszélye fenyegette — de a házak közötti verseny meg sose érdekelte. Szóval tulajdonképpen nem volt vesztenivalója, ő pedig ki akarta használni a Roxfort végét. Gyereket még úgyse csempészett be soha a kastélyba, de neki, James Potternek, a legendás csínytevőnek ez nem okozhatott gondot azok után, amiket az elmúlt években művelt. Kár lett volna kihagyni a kalandot.

— Na, jól van, gyere — tette a kis Barbara hátára a kezét, és kiterelte a Három Seprűből.

— Merre megyünk? — pillantott körbe izgatottan a kislány.

— Arra — vezette James a falu utcáin. A Mézesfalás felé tartottak.

Roxmorts utcái a tikkasztó hőségnek köszönhetően többnyire néptelenek voltak, mindenki behúzódott valami árnyékos helyre pihenni, vagy limonádét szürcsölgetni. Ha mégis összefutottak valakivel, azon többnyire könnyű nyári viselet volt, akárcsak Jamesen és különös kis útitársán. Egyetlen ember volt, aki állig begombolt, földet söprő fekete talárban jött velük szembe. Perselus Piton megtorpant, amikor megakadt a szeme a furcsa duón.

— Nocsak, Potter... még ennyi év után is meg tudsz lepni. Mégis mit keres nálad egy gyerek?

— Az az én dolgom, Pipogyusz — felelte frappánsan James. — Szóval hálás lennék, ha nem ütnéd bele a kampós orrodat abba, hogy mit és miért csinálok, és most szépen továbbállnál. Rontod a tájképet a zsírtól csöpögő hajaddal.

Piton arca grimaszba torzult, és már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, a kislány azonban megelőzte egy kérdéssel.

— Te nem akarod levenni a talárodat? — fürkészte tűnődve a fiút.

Az mélységes döbbenettel nézett rá. Hirtelen elvörösödött, és szóhoz sem jutott.

— M-micsoda?

— Hát, olyan meleg van — magyarázta zavartalanul a kis Barbara, miközben James csak nevetett. Habár a kislány csak egy ártatlan kérdést tett fel, a fiú rendkívül élvezte a helyzetet, hogy riválisa zavarba lett hozva általa.

— Ugye nem rosszra gondoltál, Pipogyusz? — cukkolta. — Mit gondolsz, mit akarna tőled egy hétéves? Vagy bárki? — hahotázott.

Piton összeszedte magát, és a tőle telhető legméltóságteljesebben a kislány felé fordult.

— Talárban maradok — felelte pókerarccal.

— De hát, miért? Senki más nincs abban. — sandított Barbara a mellette álló Jamesre, aki rövidujjú pólóban, szandálban és sortban feszített. — Nem lenne jobb talár nélkül?

— Nem — felelte elutasítóan a fiú. — Nekem így jó.

— Hát, te tudod — vonogatta a vállát a lányka. — Amúgy te is James barátja vagy?

A zsíros hajú srác elfintorodott.

— Merlin irgalmazzon, dehogy.

— Pff, még az ötlet is nevetséges. — A feltételezés hallatán Jamesnek kacagnia kellett.

— Miért? — járatta köztük a tekintetét a kislány.

— Azért, mert Potter egy felfuvalkodott, nagyképű hólyag, aki azt hiszi, bármit megtehet — felelte gyűlölködve Piton.

— Köszönöm a bókokat, Pipogyusz, megható, hogy így a szívedbe zártál iskolaéveink alatt — rebegtette a pilláit James. — Ne aggódj, irántam való érzéseid nem viszonzatlanok.

A kis Barbara felháborodva nézett a fekete hajú fiúra.

— Inkább te vagy a hólyag! — toppantott csípőre tett kézzel. — Nem szabad ilyet mondani senkire! Ha ilyen csúnyán viselkedsz, sose lesz feleséged. Legyél aranyosabb és moss hajat, akkor talán még van esély.

— Szerintem reménytelen, Barbara. — James hahotázva továbbterelte a kislányt, magára hagyva az utca közepén a leforrázott fiút.

Perselus Piton csak tátogni tudott a döbbenettől. Komolyan beoltotta ez a színes ruhás töpörtyű?

— Addig örülj, amíg nem ismered Pipogyuszt — suttogta James Barbarának, miközben folytatták útjukat a Mézesfalás felé. — Rémes alak.

— Tényleg nem tűnik valami kedvesnek — hagyta meg a karamellbarna hajú. — Mitől olyan mérges?

— Csak az élettől — legyintett James.

— Szerintem meg azért, mert nem úszik eleget — tűnődött az ausztrál kislány. — Pedig nem ártana neki.

A Potter fiú harsogó kacagásban tört ki.

— Szerintem még a fürdést is messziről kerüli!

— Hát, ha így folytatja, tényleg nem lesz felesége — rázta a fejét Barbara. — Pedig olyan szép nagy orra van — tűnődött.

James fulladozott a nevetéstől.

— Neked... neked tetszik az orra? — krákogta két röhögési roham között.

— Olyan különleges, nem? — vonogatta a vállát a kislány. — Mint egy papagájé! — csillant fel a szeme. — Csak ő nem színes. Te szereted a papagájokat? — fordult James felé.

— Hát... — A fiú még mindig az arcizmaival viaskodott. — Nem mondanám, hogy rajongok a madarakért.

— Anya meg apa se szeretik a papagájokat — mesélte a hétéves. — Nálunk sok van belőlük, a tesómmal néha megkergetjük őket.

— Nálunk csak galambokat lehet kergetni. Utálatosak... — csóválta a fejét James. — Az egyik barátom szereti üldözni őket — vigyorodott el, Siriusra gondolva. A Black-fiú gyakran hajkurászott madarakat fekete kutya képében.

— Anyáéknak az a bajuk a papagájokkal, hogy hangosan rikácsolnak — vallotta meg Barbara. — Pedig olyan szépek! Én szeretem őket.

— Itt vagyunk a Mézesfalásnál — torpant meg az édességbolt előtt James. — Vegyük fel a láthatatlanná tévő köpenyt — kotorta elő a talárja zsebéből az ezüstös anyagot.

— Nahát — tátotta el a száját Barbara —, ez micsoda? Hogy működik?

— Ha felvesszük, akkor láthatatlanná válunk — magyarázta James, és magukra terítette a köpenyt.

— Juj, de jó! — sikkantott elragadtatva az ausztrál kislány. — Honnan szerezted?

— Családi örökség — magyarázta James, miközben a köpeny rejtekében beslisszantak az üzletbe.

A fiúnak a kislány szájára kellett tapasztania a tenyerét, hogy az ne kezdjen hangosan „Úúú!"-zni, amikor meglátta a sok édességet.

— Gyere — suttogta, és óvatosan a pult mögé araszolt a kicsivel.

Sikeresen lejutottak a pincehelyiségbe, ahol az árut raktározták. James kikereste a földön megbúvó csapóajtót.

— Hölgyeké az elsőbbség — nyitotta fel vigyorogva.

— Mi van ott? — fürkészte a sötétséget a kis Barbara.

— Ez kérlek szépen, egy titkos alagút. — James csak úgy sütkérezett az idegenvezető szerepében. — Ezen keresztül fogunk bejutni a Roxfortba.

— Fúú, titkos alagút? Ez az! — A kislány vidáman lemászott a járatba.

James világított neki a varázspálcájával, és utánamászott, majd lecsukta maguk után a csapóajtót.

— Hé, mi az ott a kezedben? — vette észre a kislány kezében tartott süteményt, aki villámgyorsan a háta mögé rejtette az édességet. — Lenyúltad az üzletből?

— Megéheztem — panaszkodott a hétéves. — Annyi finomság volt abban a boltban. És úgy szeretem a sütit! Nézd, neked is hoztam — mutatta meg, és bátortalanul James felé nyújtotta a másik szeletet.

— Na, jó, azt hiszem, megbocsátható — csillant fel a Potter-fiú szeme, és beleharapott a piskótába. — Két szelet nem fog nekik hiányozni — csámcsogta.

Sokat kellett gyalogolniuk a kastélyig — a vége felé Barbara szenvedve kérdezgette, hogy mikor érnek már oda.

— Itt vagyunk — jelentette James. — Várj, amíg körülnézek, tiszta-e a levegő — húzott elő a zsebéből egy pergament, és rákoppintott a varázspálcájával. — Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

Barbara csillogó szemmel nézte, ahogy a régi papíron vonalkák és mozgó pöttyök rajzolódnak ki.

— Hú, ez micsoda?

— Egy térkép a Roxfortról, a Tekergők Térképe. A barátaimmal csináltuk. Nézd, itt vagyunk mi — mutatott a saját kis pöttyeikre —, és ott a kinti folyosó.

— De ügyesek vagytok! — álmélkodott Barbara.

Szerencsére odakint tiszta volt a levegő, így Jamesék kimászhattak a harmadik emeleti púpos, félszemű boszorka szobrán át.

A kastély folyosóin haladva a Potter fiú kézben tartotta a Tekergők Térképét, így nem volt szükségük a láthatatlanná tévő köpenyre, csak már a Griffendél-torony környékén, ahol az aktuális sötét varázslatok kivédése tanárnőbe, Ella Lonba futottak. A professzor asszony hajlott korú, töpörödött nőszemély volt, és magában motyogva battyogott keresztül a folyosón.

— Neki mi baja van? — súgta oda Barbara Jamesnek, miközben a falhoz lapultak.

— Tök kattant — forgatta a szemét a fiú. — Régen elvileg nagy koponya volt, de időskorára megzápult az agya. De sajnos az igazgató, Dumbledore professzor nem tudott mást felvenni. Minden évben más tanítja a sötét varázslatok kivédését, és elvileg átok ül az álláson, ezért nem sokan vállalkoznak rá.

— De ha nem normális, akkor nem lehet valami jó tanár. — Barbara bizonytalanul pislogott a professzor asszony után, aki lassan eltűnt a folyosó végén.

— Magunktól kellett felkészülnünk a vizsgákra, mert semmi értelmeset nem tanultunk órán — sóhajtotta James. — De úgyis elmegy év végén, így akik itt maradnak, jövőre már nem kell elszenvedniük. Bárkit is kapnak helyette, csak jobb lehet. Nála akárki jobban tudna SVK-t tanítani, de komolyan. Még te is — nevetett a kislányra. — Na, gyere — húzta a Kövér Dáma portréja fejé. — A köpeny maradjon rajtad, és kövess, majd én intézkedek.

— Oké — bólintott szófogadóan Barbara, bár James ezt a láthatatlanná tévő köpeny miatt nem láthatta.

— Jelszó? — kérdezte a kövér festményalak, amikor megpillantotta az érkezőt.

— Aestas — felelte James, mire szabaddá vált az út.

— Mássz be a portrélyukon — suttogta James Barbarának.

A Griffendél klubhelyisége szinte néptelen volt. Barbara tátott szájjal forgolódott a helyiségben, ahol a vörös szín dominált, és tele volt kényelmesnek tűnő fotelekkel. Hasra is esett a láthatatlanná tévő köpönyegben, és kivillant alóla kis topánkája, de James felsegítette, és óvatosan a fiúk hálótermei felé terelte.

A Tekergők szobájában szokás szerint káosz uralkodott.

— Fúj, büdös van — fintorodott el Barbara, amikor levetette a köpenyt.

James gyorsan az ablakhoz lépett, és kitárta, hogy szellőzzön a helyiség, majd előkotorta fürdőnadrágját a bőröndjéből.

— Én ezt átveszem — mondta a kislánynak. — Te addig maradj itt, és ne nyúlj semmihez.

Amikor a fiú visszatért a fürdőszobából, a hétéves az ágya fölött lévő képeket nézegette.

— Azok ott a barátaid, ugye? — mutatott egy közös fotóra a Tekergőkkel.

— Igen — mosolyodott el James.

— És ki az a gyönyörű lány? — kérdezte, és arra a fényképre bökött, ami Jamesről és Lilyről készült egy romantikus piknikezésük alkalmával.

— Ő a szerelmem, Lily.

— Milyen szép! — sóhajtott ábrándosan a kislány, és elnyúlt a pihepuha ágyon. — Anya mindig azt mondja, hogyha nagy leszek, egyszer majd nekem is lesz egy hercegem.

— Biztos. De most kelj fel, ki kell találnunk, te miben fürdesz — szólt James.

— Hát, nincs fürdőruhám, úgyhogy majd ruhában — mondta a kislány.

— Komolyan be akarsz menni ruhástól? — vonta fel a szemöldökét a Potter fiú.

— Néha a tengerbe is bemegyek úgy, ha nincs más — vonogatta a vállát Barbara. — Meleg van, úgyis megszáradok utána.

— Jó, azért egy köntöst leviszek neked. — James felnyalábolta az ágya végéből a bordó, oroszlánmintával díszített darabot, és zsugorítóbűbájjal lekicsinyítette, nagyjából a karamellbarna hajú gyerek méretére. — Mehetünk.

Barbara vidáman felpattant az ágyról. James és ő sikeresen kijutottak a kastélyból, és miután lepakoltak a tó partján, kezdődhetett a móka.

— Az utolsó a troll! — kiáltotta el magát a Potter fiú, és már rohant is a víz felé.

— Hé, ez nem ér! — méltatlankodott a kislány, és utánaszaladt.

A tó kellemes hőmérsékletű volt az úszáshoz. Rövid időn belül fergeteges vízi csata kerekedett, kacagva fröcskölték egymást. Barbara felsikkantott, amikor hirtelen egy vastag, tapadókorongos csáp csapott a vízfelszínre, de James megnyugtatta.

— Nyugi, ez csak az óriáspolip, nem bánt — közölte lazán, azzal hátúszásba kezdett.

Barbara hamar megbarátkozott az óriáspolippal, és hamarosan már vidáman játszott mellette.

— Nézd, James, találd ki, mi vagyok! — úszkált delfint imitálva.

— Sellő? — nevetett James.

— Neem. Találgass.

— Kákalag?

— Dehogy, te buta! Delfin.

— Buta? Na, várj csak, Barbara Birdwhister... — James újfent fröcskölni kezdte a kislányt, aki sivítva visszatámadott.

Az önfeledt lubickolásnak egy szigorúan csattanó hang vetett végett.

— JAMES POTTER!

A fiú jókora adag vizet nyelt, amikor megpillantotta a tó partján álló skót boszorkányt. A professzor asszony smaragdzöld talárt viselt süveggel. Fekete haja kontyba csavarva pihent a tarkóján, és szögletes keretű szemüvege mögül igen dühösen nézett Jamesre.

— O-óóó, lebuktunk, ugye? — vágott aggódó képet az ausztrál kislány. — Ki az a dühös néni?

— Minerva McGalagony professzor. Gyere, menjünk a partra, még mielőtt kiátkoz minket.

Az óriáspolip úgy döntött, megkönnyíti a dolgukat. Felnyalábolta a duót, és nemes egyszerűséggel kitette őket a fűbe. Mindkettőjükből csöpögött a víz.

— Szép délutánt, McGalagony professzor! — villantott meg egy ezerwattos mosolyt James.

— Potter... — McGalagony pengevékonyra préselte az ajkait, és szemlátomást alig kapott levegőt a döbbenettől. — Ilyet még soha, de soha... — Egy pillanatra lehunyta a szemét.

— Ne aggódjon, tanárnő, mindenki így reagál, amikor először lát fürdőnadrágban — vigyorgott a hetedéves srác.

A kis Barbara felkacagott mellette, de McGalagony egy szigorú pillantása elnémította.

— Bocsánat, hogy beszöktem, Galagonya professzor — vágott bűnbánó arcot. — De senki nem akart fürödni Jamesszel — meresztett szomorú szemeket az átváltoztatástan tanárnőre.

Jamesnek kicsordultak a könnyei a nevetéstől, amit kénytelen volt magába fojtani. Pedig igazán mulatságos volt, hogy a kislány minden jel szerint nem tudta megjegyezni az igazgatóhelyettes nevét. És az a leírhatatlan kifejezés, ami kiült McGalagony arcára...

A professzor asszony nem vette a fáradtságot, hogy kijavítsa a nyelvbotlást.

— Megértem, kisasszony, de ez... ez... — hebegte. — Amióta itt tanítok, ilyet még nem éltem...

— Komolyan? Ez az! — bokszolt a levegőbe James. — Köszönöm a bókot, tanárnő!

— Nem bóknak szántam, Mr. Potter! — emelte fel a hangját az igazgatóhelyettes.

— Nem baj, nem sértődöm meg — mosolygott rá angyalian a Tekergő.

— Potter... — McGalagony a beszélgetés kezdete óta már meg se tudta számolni, hanyadjára gondolta át az életét. — Elárulná, hogy mégis ki ez a gyermek?

— Barbara vagyok — mutatkozott be a kislány. — Barbara Birdwhister. Örülök, hogy megismerhetem. Szép a kastélya.

— Ez nem az én... — sóhajtott McGalagony, de végül úgy döntött, hogy mindegy, nem bocsátkozik magyarázatba. — Voltaképpen hogy került ide? Ha jól sejtem, nem magától... — jegyzete meg Jamesre nézve. — Kérem, világosítsanak fel.

— Hát, tanárnő, tudja, van a férfi meg a nő, és hogyha nagyon szeretik egymást, akkor...

— Nem arra a fajta felvilágosításra gondoltam, Potter! — McGalagony smaragdszín szemei szikrákat szórtak.

— Jaaa, úgy mindjárt más! — nevette el magát James. — Én meg már megijedtem, hogy a tanárnő esetleg nincs tisztában...

— Ne gúnyolódjon, Potter, mert úgy tisztába teszem a Griffendél pontjait, hogy mire a beszélgetés végére érünk, lenullázódnak. Jelenleg már így is százötven mínusznál jár.

— Csak? — képedt el James. — Milyen jó fej ma, tanárnő!

— Csak ma? — vonta fel a szemöldökét McGalagony.

— Dehogy, természetesen mindig — vette elő ismét a „tanárok kedvence" mosolyát James.

— Szóval, hogy került ide ez a kislány?

A Potter fiú nagyot sóhajtott.

— Hát, tanárnő, az úgy volt... — kezdett bele.

McGalagony alig akart hinni a fülének.

— Azonnal vigye vissza a családjához! Mégis mit képzelt!? Kétszáz pont a Griffendéltől, és ha fél órán belül nem adja vissza a kislányt a családjának, akkor garantálom, hogy besűrítek még magának az évzáró lakoma előtt egy büntetőmunkát!

— Jól van, máris megyünk — morgolódott James.

McGalagony egy varázslattal megszárította őket, James pedig begyűjtő-bűbájjal magához hívta a kastélyból a ruháit, és gyorsan felöltözött. Ezúttal a kastély kapuján távoztak, az ellenőrzési pontnál álló Frics hitetlenkedő tekintetével kísérve.

Roxmortsba érve a Három Seprű környékén egy négyfős banda rontott nekik, élükön egy vörös hajú lánnyal.

— James — támadt a fiúnak —, mégis hová tűntél? Összefutottam idekint a srácokkal, és azt mondták, elrohantál a kocsmából. Már égen-földön kerestünk.

— Nyugi, Lily. — James gyors csókot nyomott a lány ajkaira. — Minden rendben.

— Szia, James szerelme! — integetett mellőle az ausztrál kislány. — Mert ő Lily, ugye? — fordult a fiúhoz.

— Igen, ő — mosolygott James.

— Hűűű! — Barbara csillogó szemmel bámult a vörös hajú lányra. — Még sokkal szebb vagy, mint a képen!

— Óóó, de cuki! — olvadozott Lily. — Várjunk csak, milyen ké...?

— Ugye, milyen aranyos? — vágott a szavába James, és a kislány vállára tette a kezét. — És jó fej is, eljött velem csobbanni a tóba, aztán legalagonyázta McGalagonyt... látnotok kellett volna az arcát! — vihogott. — Megtartjuk?

Lily csak tátogni tudott a döbbenettől.

— Te bevittél egy kislányt a Roxfortba, és fürödtetek a tóban?! — fakadt ki, amikor megtalálta a hangját.

— Nem volt nagy ügy — legyintett lazán a pasija. — Ti is jöhettek volna — nézett vádlón a barátnője mögött ácsorgó Tekergőkre —, de úgy látszik, már nem lehet rátok számítani a buliban — csóválta a fejét rosszallóan.

— Bocs, James — cincogta bűnbánóan Peter, mire James elégedetten biccentett.

— Iskolaelső vagy!!! — korholta Lily.

— És nem véletlen — vigyorgott James. — Én vagyok a legjobb fej.

— Hollári-hollári-hó! Süt a nap és a kedvem jó! — dalolászott Sirius.

Remus nagyot sóhajtott, és igyekezett megtartani haverját, aki erősen kibillent az egyensúlyából.

— Milyen vicces ez a fiú! — nevetett Barbara.

— Na, gyere, visszaviszlek a szüleidhez, mert aztán McGalagony leharapja a fejem — vezette a Három Seprű épülete felé James. — Ja, amúgy arra ne számítsatok, hogy idén megnyerjük a házkupát, kétszáz pontot vesztettem — nézett hátra a válla fölött, csak úgy mellékesen közölve az információt. Lily felháborodott pillantása szinte lyukat égetett a hátába.

A Három Seprűbe lépve szabályosan belefutottak az ausztrál kislány családjába.

— Barbara! — ölelte meg az édesanyja. — Soha többé ne tűnj el így, már halálra aggódtuk magunkat miattad! Nem találtunk a mosdóban, se a raktárban, Bridget meg csak annyit mondott, hogy maradjunk itt, majd visszajössz, de ő sem tudta megmondani, hová mentél...

— Ilyet tényleg ne csinálj többet, kislányom — rázta a fejét az édesapja. — Nagyon ránk ijesztettél.

— Bocsánat — nézett rájuk bociszemekkel Barbara. — Én nem akartam rosszat.

— Tudjuk, kicsim — simogatta meg a haját az édesanyja. — Nagyon szépen köszönjük, hogy megtaláltad — hálálkodott Jamesre nézve.

A fiú csak mosolyogva bólogatott, és inkább nem mondott semmit. Meghagyta Mrs. Birdwhistert a boldog tudatlanság illúziójában.

— Gyertek, ideje továbbmennünk — lépett az ajtóhoz a családapa.

Az anyuka megragadta Barbara és Bridget kezét, és a kijárat felé vezette őket.

A hétéves kislány még utoljára körbenézett a helyiségben. Az egyik közeli asztalnál kiszúrta a zsíros fekete hajú srácot, egy csapatnyi mardekáros társaságában.

— Szia, te nem kedves fiú! — intett oda neki szemtelen vidámsággal. Piton bosszús pillantást vetett rá.

James jóízűt kacagott. Az utcára lépve barátai társaságában nézte, ahogy a Birdwhister család megindul Roxmorts utcáin. Barbara folyamatosan hátrapillantgatott rájuk, és ugrándozva integetett nekik.

— Szia, aranyos James, szia, gyönyörű Lily, és sziasztok, James jó fej barátai!

James nevetve visszaintegetett, és miután eltűntek szem elől, vigyorogva a barátaihoz fordult.

— Nagyon bírom.

Lily és a Tekergők mosolytalan arccal, kérdőn néztek rá, kivéve Siriust, aki továbbra is fel volt pörögve és énekelt (Remus tartotta vissza, hogy ne ugráljon eszeveszett módra). A vörös hajú lány csípőre tett kézzel nézett Jamesre.

— Megmagyaráznád végre, hogy mégis mi a tetves Merlint műveltél?

— Ne kapd fel a vizet, drágám. Nem nagy ügy.

— Szóval? — Lily mandulavágású, zöld szemeit a fiú tekintetébe fúrta.

James fáradtan sóhajtott.

— Ez egy hosszú sztori, srácok...

[Feltöltés: 2021. április 13.]