~ Zene: Theory of a Deadman – Hallelujah (Leonard Cohen feldolgozás) ~

– Teddy! Teddy, kincsem, merre bujkálsz?

Andromeda Tonks végighúzta kezét az ódon korláton, miközben egyre fentebb és fentebb rakta a lépcsőfokokon fekete körömcipőbe bújtatott lábait. Nem szívesen járt ősei házában, még akkor sem, ha az mostanra jelentős átalakításon esett át. Hiába festették át a falakat vidám barackvirágszínűre, az új vakolat alatt a Grimmauld tér 12 ódon épülete még mindig nyomasztóan telepedett Andromeda lelkére.

Fiatalkorában sokszor megfordult itt az unokatestvéreinél, hiszen a nemes és nagymúltú Black család számára ez amolyan székhelyként szolgált. Itt tartották a legfontosabb összejöveteleket, amikre Andromeda már akkor is csak kötelességből járt el.

A nővérei közül egyedül Narcissa élvezte az aranyvérűek puccparádéját – szüleik véleménye szerint ő volt a legjobban nevelt a három lány közül. Bellatrix feszengett az előkelő ruhákban, és inkább gyakorolta volna a párbajozást, mint hogy bájcsevegjen. Ezért aztán csak az alkalmat kereste, hogy beleköthessen valakibe és kihívhassa.

Ő, Andromeda szeretett inkább kimaradni a balhékból és a rivaldafényből. Ha lehetősége nyílt rá, belógott a könyvtárszobába, hogy titokban olvashasson. Ha azonban a szülei nagyon szemmel tartották, csak magában álmodozhatott. Nem egyszer szidták meg, amiért nem figyelt egy-egy rokonára, aki elvileg épp hozzá beszélt. Főleg a nagynénje, Walburga Black sérelmezte, ha el merészelt kalandozni, mikor épp azzal traktálta, hogy milyen Megjegyezhetetlen Nevű Híres Akárkicsodával készíttette a legújabb bútorokat a szalonba. De ha egyszer kitalált történetekbe képzelni magát sokkal érdekesebb volt, mint erről, a minisztériumi intrikákról vagy az aranyvérűek jogairól szóló unalmas monológokat hallgatni!

A valóság annyival kiábrándítóbb volt Andromeda számára. Egy idő után megtanult értelmes arcot vágni még akkor is, ha nem figyelt, és időnként bólogatni meg hümmögni – ezzel általában megelégedtek. Néha még így is bajba került, amiért elbambult, vagy később nem emlékezett egy-egy – állítólag felettébb fontos – információra. Szerencsére Narcissa mindig figyelt, így később megosztotta vele és Bellával a pletykákat, amiket hallott.

Onnantól, hogy megszülettek unokatestvéreik, Sirius és Regulus, Andromeda igyekezett minden idejét velük tölteni a családi eseményeken. A rájuk való vigyázás remek ürügy volt, hogy kihúzza magát a felnőttek társaságából, akik még örültek is, hogy a két kisfiú nincs láb alatt.

Andromeda – legtöbb rokonával ellentétben – szerette a gyerekeket, és értett is hozzájuk. Sirius és Regulus imádták a náluk hét-nyolc évvel idősebb lányt. Mindig alig várták, hogy találkozzanak vele, és árnyékként követték minden lépését.

Amikor egyszer még a vécére is majdnem vele mentek, Andromeda mosolyogva megkérdezte tőlük, hogy miért vannak éppen érte ennyire oda.

– Én azt szeretem benned – mondta neki erre nagy komolyan az ötéves Sirius –, hogy nem ordítozol, mint anya, hanem kedves vagy. Meg szép, nem olyan ronda, mint Druella néni. És mindig játszol velünk, nem hisztizel, mint Narcissa, hogy nincs kedve.

– Én meg azt szeretem benned, hogy te nem mondod nekem azt, hogy „megátkozlak, te kis vakarcs", mint Bellatrix – tette hozzá Regulus.

– Ilyet mondott neked? – ráncolta a homlokát Andromeda. Megszokta, hogy Bellatrix mindenkivel nyers, de nem gondolta, hogy még a kisgyerekeknek is ilyen durván odaszól.

Regulus nagyokat bólogatott.

– Pedig csak elcsentem egy süteményt a tányérjáról. De nem tudott elkapni, olyan gyorsan elmenekültem előle – jelentette büszkén.

– Gyáva – lökte meg a testvérét Sirius. – Ilyenkor az arcába kell köpni a süteményt, nem tudod? – oktatta ki. – Attól majd jól megvakul, és simán elsétálhatsz.

Andromedából kibuggyant a nevetés.

– Nem is – mondta bizonytalanul a kis Regulus. – Csak viccelsz.

– Nem hiszel nekem? Na, majd legközelebb megmutatom, hogy kell ezt csinálni – düllesztette ki a mellkasát Sirius.

– Te csak ne köpködj senkire – simogatta meg a fejét Andromeda, még mindig kuncogva. – Nem vagy láma.

– De, de! – tartotta fel a mutatóujját Sirius. – Anya mindig azt mondja, amikor együtt játszunk Reggel, hogy szörnyű ez a láma. Szerintem rám gondol, mert velem szokott többet kiabálni – közölte az eszmefuttatását.

– Szerintem ő lármára gondol, édesem. A lárma nagy zajt jelent – magyarázta Andromeda. – Ellenben a láma egy állat. Alphard bácsi még sosem mesélte nektek, micsoda kalandban volt része a lámákkal, amikor Peruban járt?

A két kisfiú a fejét rázta.

– Meséld el nekünk, kérlek szépen! – rángatta meg a ruhája ujját Regulus.

– Elég hosszú történet.

– Ha nem meséled el most rögtön, leköplek – fenyegetőzött Sirius csibész vigyorral, és szavait bizonyítván már fel is fújta az arcát.

Andromeda felvonta a szemöldökét és csípőre tette a kezét.

– Igen? Hát így állunk? Szerinted ki tud nagyobbat köpni? – csücsörített ő is.

– Jó, csak vicceltem – Sirius visszanyelte a nyálát. – De naa, meséld el, Andromeda! – váltott könyörgőre.

– Senki nem mesél nekünk soha, csak te meg Alphard bácsi – biggyesztette le az ajkait Regulus.

A lány nem tudott ellenállni a két pár rá szegeződő csillogó szemnek. A képzeletükben hamarosan már mindhárman Alphard bácsival robogtak végig a Machu Picchun, nyomukban kétszáz dühösen köpködő lámával.

Értékes kis oázisok voltak ezek az együtt töltött pillanatok ahhoz a kegyetlen sivársághoz képest, amit a Black család nyújtott nekik. Sirius és Regulus ma már nem lehettek köztük, de Andromeda lelkiismeretesen őrizte őket a szívében. Meg kellett becsülnie a kedves emlékeket, hiszen olyan kevés jutott neki belőle rokonai körében.

Gombóccal a torkában haladt tovább a lépcsőn. Nem tudta volna megmondani, hogy a múlt felidézése hat-e rá ennyire fojtogatóan, vagy a tudat, hogy többé nem lett volna szabad betennie a lábát a Grimmauld tér 12-be. Kitagadott volt, nem tartozott ide.

Minden szobába benyitott, mégsem találta sehol, akit keresett.

– Hahó, Teddy! – kiabálta.

A falakon visszhangzó szavai egy idő után a csöndbe vesztek. Ekkor azonban koppanás hallatszott a padlás felől, és apró cipőtalpak sietős kis surrogása.

– Jól van – jegyezte meg fennhangon Andromeda. – Akkor én most felmegyek.

A poros helyiségbe érve csak egy apró fényforrást látott, majd egy kattanás következtében az is eltűnt. Közelebb lopakodott, miközben előhúzta ruhája ujjából a varázspálcáját.

– Lumos – intett vele.

A felvillanó fénykör egy hétévesforma kisfiúra esett, aki zseblámpát szorongatott a kezében. Haja egy pillanat alatt váltott hupililából vörösre.

– Riadó, riadó! – fogott menekülésbe. – T ügynök lebukott, ismétlem, T ügynök lebukott!

Andromeda üldözőbe vette.

– Megvagy, te kis csibész! – csípte nyakon a kacagó kisfiút. A karjaiba kapta és megpörgette.

– Csináld még, nagyi, ez nagyon jó! – követelte visongva a gyerek. – A másik irányba is!

Andromeda nevetve forgott vele.

– Hú, most már elég lesz, elszédültem – jelentette be Teddy.

– Mit keresel a padláson, kedves T ügynök? – vonta kérdőre Andromeda, amikor letette a földre.

– Bevetésre jöttem – magyarázta lelkesen az unokája. – Nyomozok és felfedezek.

– Na, és találtál valamit? – kuncogott Andromeda.

– Igen – csillant fel a kisfiú szeme. – Nézd, nagyi! Itt van egy térkép – húzta oda lelkesen a padlás egyik pontjához. Bekapcsolta a zseblámpáját és rávilágított.

Andromedának azonnal leolvadt az arcáról a mosoly.

– Ez nem térkép, kincsem – közölte síri hangon –, hanem egy családfa.

Harryéknek nem kis erőfeszítésükbe telt, hogy eltávolítsák a szalonból a megfakult, jobb napokat látott falikárpitot, akárcsak Walburga Black festményét a földszintről. A megoldást végül a Weasley Varázsvicc Vállalat hozta el, Ron Weasley-nek ugyanis sikerült kifejlesztenie egy Magifixoldót, ami remekül működött. Úgy látszik, végül a padlásra száműzték a Blackek egykori relikviáit.

– Mi az a csalárdfa? – meresztett nagy szemeket a nagyanyjára a kis Teddy.

– Családfa – javította ki Andromeda. Arcán egy pillanatra halvány mosoly suhant át. De csak egy pillanatra. – Látod, hogy nevek vannak rajta? – mutatta. – Ezek az emberek mind egy családba tartoznak, a vonalak mutatják, hogy ki kinek a férje, felesége vagy gyereke. Olyanok, mint egy nagy fa ágai.

– Akkor azért van odaírva, hogy ne-mes és nagy múl-tú Black csa-lád?– olvasta le szótagolva a feliratot a kisfiú. – Ők mind Blackek?

– Igen – felelte csendesen Andromeda.

– És mi az a to-u-jo-urs pur? – kérdezte Teddy. – Ezt nem értem.

– Azért nem érted, kicsikém, mert franciául van. Azt jelenti, „örökké tiszta".

– Annyira szerettek fürdeni? – csodálkozott a kisfiú.

– Bár úgy lett volna – sóhajtotta Andromeda.

– De nagyi, miért vannak rajta lyukak? – mutatott a szövet kiégetett részeire Teddy. – Ők meghaltak?

– A nagy része ezeknek az embereknek már régen halott, kicsikém – sóhajtott a nő, beletörődve, hogy bizony kénytelen lesz magyarázni „miért-korszakát" élő unokájának. – A fekete lyukak azok a családtagok, akiket kitagadtak.

– Mert rosszat csináltak? – riadt meg Teddy.

– A család szerint igen – adta meg a választ Andromeda. – A Blackek büszkék voltak rá, hogy aranyvérűek. Csak varázsló őseik voltak, és emiatt jobbnak gondoltak magukat azoknál, akiknek muglik voltak a szülei. Mindenkit, aki nem értett egyet velük, kitagadták a családból és eltüntették a családfáról. Ezt jelenti, hogy örökké tiszta: nem voltak hajlandók keveredni a mugli születésűekkel, akiket sárvérűeknek neveztek.

– Mert a sárvérűeknek koszos a vére? – értetlenkedett a kisfiú.

Andromeda szeme megvillant.

– Ugyanolyan a vérük, mint neked vagy nekem – felelte a kelleténél talán hűvösebben. Végül erőt vett magán, és leguggolt Teddyhez. – Hadd próbáljam meg elmagyarázni neked. Szereted Hermionét, igaz? – Amikor a kisfiú lelkesen bólogatott, így folytatta: – Hermione szülei muglik, de attól még ő ugyanolyan értékes, mint bárki más. Sőt, Hermione sokkal okosabb az átlagnál. Nem rossz ember, ugye?

– Dehogy – rázta a fejét Teddy. – Ő is segített legyőzni Harrynek Voldemortot! – lelkendezett.

A varázsvilágban minden kisgyerek ismerte a történetet, hősként tisztelték az arany triót.

– Így van – bólogatott Andromeda. – Nem számít, hogy kik a rokonaid, nem az fogja meghatározni, hogy jó vagy rossz ember leszel-e. A Blackek nem fogadták ezt el, és ezzel nagyot hibáztak.

– Akkor ők buták voltak, ugye? – kérdezte Teddy.

– Nagyon buták – bólogatott Andromeda. – Pedig sokáig én is azt hittem, igazuk van – csúszott ki a száján.

Kiskorában még nem tűnt fel neki, hogy nem egészen normális szellemben nevelik. Hogy is tűnt volna fel? Hiszen a családja mintáját látta, ők szocializálták. A Roxfortba bekerülve pedig a Mardekár ház tagja lett, ahol a legtöbben rokonszenveztek az aranyvérűség eszméjével – élükön a nővérével, Bellatrixszel, aki fennhangon hirdette már akkor is, hogy a sárvérűek korcsok, és hobbiból átkozott mugli születésűeket.

Andromeda nem vett részt ezekben, de nem is tett ellene semmit, és sokáig büszkén viselte a Black nevet.

– Tényleg? Te is buta voltál, nagyi? – A kis Teddy szemei hatalmasra kerekedtek. – És ki mondta meg, hogy nincs igazad?

– Nagyapád. – Andromeda nosztalgikusan elmosolyodott. – Ted papa, akiről a nevedet kaptad – simogatta meg a kisfiú kobakját. – Nagyon hasonlítasz rá – mondta könnyekkel a szemében.

Ó, mennyire hiányzott neki Ted! Amikor a háború alatt hallotta a halálhírét a Potterfigyelőn, darabokra tört a szíve.

Kitapintotta a nyakában függő nyitható, szív alakú medált. Egyik felében egy családi mozgó fényképet őrzött, amin ő és Ted szerepeltek az újszülött Nymphadorával, a másikban pedig a csecsemő Teddy ugyancsak mozgó képét. Az üregben pedig ott volt összezsugorítva az üzenet – Ted utolsó üzenete, amit hagyott neki, mielőtt elment.

Egyetlen imádott Dromedám!

Kérlek, ne légy rám dühös, amiért a tudtod nélkül indultam útnak. Le sem tudom írni, milyen fájdalmas volt elhagynom Téged. Tudom, nem fair, hogy kettőnk helyett hoztam döntést, de a Te érdekedben meg kellett tennem, még akkor is, ha most elárulva érzed magad miattam.

Csak így tiszta a szívem, hogy tudom, biztonságban leszel. Értsd meg, jobbat érdemelsz, mint hogy bujdosnod kelljen. Egyszer már kitaszítottak Téged miattam – még egyszer nem hagyom, hogy át kelljen élned.

Szeretlek, Dromeda, mindennél jobban szeretlek. Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, amiért engem választottál, pedig annyival többet kaphattál volna. Mégis mellettem maradtál, bármilyen nehézséget is állított elénk az élet. Kitartottál jóban-rosszban, ahogy azt megfogadtuk, amikor összekötöttük az életünket – és ezért nem lehetek Neked elég hálás, drága Feleségem.

Köszönöm, hogy szerettél, és hogy megajándékoztál egy csodálatos kislánnyal, a mi kis büszkeségünkkel, aki életem másik értelme lett. Ha elkapnak a fejvadászok, hála Neked boldogan halhatok meg. Ha pedig túlélem, ígérem, visszajövök hozzátok, és újra egy családként élhetünk.

Mondd meg Dorának, hogy sajnálom, és hogy minden nap gondolni fogok rátok. Ti adtok nekem erőt a túléléshez.

Még egyszer kérlek: bocsáss meg nekem, Szerelmem. Csókollak benneteket ezerszer.

Örökké a Tiéd:
Ted

Andromeda arcán végigfolytak a könnyek. Amikor a halálfalók átvették a minisztérium felett az uralmat, és felállították a Mugliivadék-ellenőrző Bizottságot, Ted nem jelentkezett náluk a nyilvántartásra, hiszen tudták, hogy annak azkabani cella, dementorcsók vagy halál lenne a vége. Így hát amikor hírét kapták, hogy halálfalók ólálkodnak a környéken, Ted nem látott más megoldást: kénytelen volt megszökni. Andromeda ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen. Hiába mondogatta Ted, hogy nem való ez az élet egy nemes hölgynek, a nő mindenáron mellette akart maradni.

Bárcsak vele mehetett volna! De Ted nem hagyta, hogy ő is meghaljon miatta, az egyik éjjel titokban elment otthonról. Megmentette Andromedát, mint akkor régen.

Andromeda hetedéveskorában ismerte meg a nála három évvel idősebb fiút. Úgy alakult, hogy a téli szünetben az akkor ötödéves Narcissa csúnyán megfázott. A szüleik eredetileg őt és Andromedát is vitték volna magukkal a bálra, amit a Grimmauld téren tartottak aznap.

Az édesanyjuk, Druella tajtékzott, és mindennek elhordta Narcissát, amiért éppen most kellett ágynak esnie, amikor ott lesz rengeteg fontos ember, többek között a lány vőlegénye, Lucius Malfoy, illetve Amycus Carrow is, akit Andromedának szántak.

Mivel a szülőknek feltett szándékuk volt megjelenni az eseményen, Andromeda vállalta, hogy otthon marad a húgával. Semmi kedve nem volt Amycus Carrow társaságához, aki undok volt, ragyás, és még alacsonyabb is nála. Bellatrix ekkorra már elvégezte az iskolát és Rodolphus Lestrange-el élt, a férjével, akivel mindketten halálfalónak álltak – tőlük tudták, hogy Amycus Carrow is az.

Andromedának borsódzott a háta a halálfalóktól és a vezetőjüktől, akit a közemberek csak Tudjukkinek neveztek, Bellatrix és társai pedig Sötét Nagyúrnak. Nővérük mindig áhítattal beszélt róla nekik, Andromeda és Narcissa azonban húzódoztak tőlük. Túl drasztikusnak, durvának tartották a módszereiket.

Narcissa Luciust is féltette, a tizenhat éves fiú ugyanis lelkesen ecsetelte jövendőbelijének, milyen nagyszerű lesz, ha majd ő is elvégzi az iskolát, és beáll végre a Nagyúr seregébe. Narcissa támogatta ugyan a törekvéseit, de ódzkodott is azoktól. Nem szerette volna, hogy Lucius veszélyben legyen – hiszen tetszett neki a fiú. Andromeda piszkosul irigyelte a húgát, amiért hiába, hogy érdekből fog összeházasodni Malfoyjal, szerencsésen alakultak a csillagai, és ők ketten szép lassan kezdtek egymásba szeretni, ahogy egyre több időt töltöttek együtt a Roxfortban is.

Druella és Cygnus, bár szerették volna, ha Andromeda ismerkedik Amycus Carrowval, belátták, hogy nem hagyhatják otthon egyedül Narcissát. A házimanójuk, Adoral nemrég pusztult el, és még nem sikerült újat szerezniük, így nem maradt más megoldás.

Az este alatt azonban Narcissa láza egyre feljebb szökött, hiába borogatta lelkiismeretesen Andromeda. A szülei segítségét nem kérhette, hisz tőlük távol szórakoztak, kénytelen volt egyedül bemenni vele a Szent Mungóba.

Úgy esett, hogy az ügyeletes gyógyító épp Ted Tonks volt. A fiatal, szőke hajú, jókedélyű srác biztosította a halálra vált Andromedát, hogy nem lesz semmi baj, máris segítenek a húgán. Köhögött és rázta a hideg, de néhány bájital, és máris jobban lesz, ígérte. Csak csúnyán megfázott. Amikor azonban bemutatkozott, és Andromeda a vezetéknevéből rájött, hogy nem aranyvérű család tagja, tartózkodóan szólt hozzá.

– Szóval sárvérű vagy?

– Ebben az épületben nem használjuk ezt a becsmérlő szót – szólt rá a fiú –, főleg nem azokra az emberekre, akik gyógyítanak.

– Nem hagyhatom, hogy te lásd el a húgom. Anyáék sem engednék. Mindig azt mondják, hogy a sárvérűek arra sem méltók, hogy hozzánk érjenek.

– Ha anyuciék mondják, biztos úgy is van – forgatta a szemét Ted.

– Tudod te, kivel beszélsz? Andromeda vagyok a nemes és nagymúltú Black házból. Szóba sem kellene állnom veled.

– Emlékszem rád roxfortos koromból. Három évvel jártam feletted – magyarázta, a lány döbbent tekintetét látva. – Hugrabug.

– Az a balfácánok háza – húzta fel az orrát Andromeda.

– Nem, nem azoké – felelte halkan Ted. – Látom, átmosták az agyad, és nem érted.

– Mert te mindent annyira tudsz az életről, mi? – vágott vissza sértetten Andromeda.

– Ilyet nem állítottam – felelte Ted. – De nem vagyok olyan öntelt, mint egyesek, hogy életkor, származás, vagy bármiféle hovatartozás alapján ítéljek – célozgatott. – A Hugrabugban megtanítottak az elfogadásra. Szóval, ha megtennéd, hogy kicsit lefaragsz az önteltségedből, és hagynád, hogy ellássam a húgodat, annak nagyon örülnék – közölte szárazon. – Ha nem látnád, mindjárt elájul.

Narcissa tényleg nem volt valami fényes állapotban, Andromeda alig bírta már tartani a vállánál fogva. A lány elszégyellte magát, hogy itt pocsékolja az időt, azon rugózva, hogy a gyógyító sárvérű, amikor a húgának azonnali segítségre lenne szüksége.

– Tőlem lehetsz akárki, aranyvérű, vérfarkas, unikornis – a legkevésbé sem érdekel. Mindenkit meggyógyítok, akinek szüksége van rá – jelentette ki makacsul a fiú, Andromeda szemébe nézve.

A lány bólintott. Ted Tonks volt az egyetlen reménye, úgy döntött hát, Narcissa kedvéért megbízik benne. Andromeda nem mozdult mellőle, végigkísérte a tevékenységét. Meg kellett állapítania, hogy sárvérű létére igenis érti a dolgát. Egy óra múlva Narcissa köhögése csillapodott, és a láza is lentebb ment.

– Ezt még otthon adjátok be neki reggel. – Ted Andromeda kezébe nyomott egy üvegcsét. – Nem kell bent aludnia. A szüleitek jönnek értetek?

Andromeda a fejét rázta.

– Nincsenek otthon. De van hoppanálási vizsgám, majd hazaviszem.

– Elkísérlek titeket – ajánlotta fel Ted. – Sötét van és hideg.

A lány tiltakozott, de a fiú hajthatatlan volt. Mondván, hogy nem hagyhat két hölgyet ilyenkor odakint kószálni, kijelentette, hogy vagy itt maradnak a kórházban, amíg a szüleik nem jönnek értük, vagy hazakíséri őket.

Andromeda végül vonakodva bár, de az utóbbi mellett döntött. Semmi kedve nem volt a Mungóban maradni, és minden bizonnyal a szüleik sem örültek volna neki – nem is beszélve arról, hogy a nagy rohanásban üzenetet is elfelejtett hagyni otthon a hollétükről.

Ted és ő kétoldalról átkarolták az erőtlen Narcissát, és kikísérték a kórházból az utcára. Kerestek egy félreeső helyet, és miután Andromeda megmondta a címet, egyenesen a házuk elé hoppanáltak.

– Csinos kúria – füttyentett a szőke fiú. – Boldogulsz innen, vagy bekísérjelek?

– Nem kell – rázta a fejét Andromeda. – Kösz mindent – mondta végül Tedre bámulva, mert bár sárvérű volt, úgy gondolta, azért illik megköszönni, amit értük tett. – De mondd, miért segítettél? – bukott ki belőle. – Olyan goromba voltam veled.

– Ez a munkám – nevetett Ted. – Hidd el, nálad gorombább emberek fordulnak meg a Mungóban. Te még egész bájos voltál.

Andromeda hálát adott, amiért sötét volt, ugyanis fülig pirult. Eleget figyelte munka közben a fiút, hogy megállapítsa: ha elvonatkoztat a származásától, igazság szerint eléggé helyes.

– Nos – köszörülte meg a torkát Ted a kialakult kínos csönd miatt –, szívesen társalognék még veled, hogy bebizonyítsam: a muglik és a mugli születésűek nem olyanok, mint amilyennek hiszed őket. Kár, hogy meg sem próbálsz megismerni bennünket. De a húgodnak jobb lenne mihamarabb bemennie a hidegről – bökött a fejével Narcissa felé, aki már állva is majdnem elbóbiskolt. – Ha szükségetek van rám, tudod, hol találtok.

Andromeda aznap este álmatlanul forgolódott Narcissa mellett – akinek beköltözött a szobájába erre az estére, hogy vigyázza az álmát. Nem tudta kiverni a fejéből a gyógyítófiút, aki olyan kedves volt velük. Pedig tök hülyén viselkedett, most már belátta. De Ted Tonks tényleg nem ítélte el.

És igaza volt, nem igazán beszélt sohasem mugli születésűekkel, így nem tudhatta, milyenek. De a fiú érvelése logikusnak tűnt. Mi van, ha tényleg hiba tőle és a családjától, hogy ismeretlenül ítélik el őket? Mi van, ha Tednek van igaza, és tényleg nem is olyan rosszak?

Andromedát nem hagyta nyugodni a kérdés. Meg kellett tudnia. Elvégre, abból még semmi rossz nem történhet, ha utánajár, legfeljebb bebizonyosodik, hogy a családjának van igaza, és akkor nyugodt szívvel élhet tovább az aranyvérű szellemben.

Nem telt bele egy hét, hogy visszamenjen a Mungóba és felkeresse Tonks gyógyítót.

A fiút meglepte a felbukkanása.

– Hát te, Dromeda? Ezúttal miben segíthetek?

– Senki nem hív Dromedának – ráncolta a homlokát a lány.

– Most már én – vigyorodott el a kerek arcú fiú. – Remélem, nem valami baj van megint.

– Nem. Csak... csak beszélni szerettem volna – bökte ki Andromeda. – Veled.

– Az baj, nem? – emelte meg a szemöldökét Ted.

– Nekem nem – vágta rá Andromeda, a kelleténél kissé gyorsabban. Az arcába szökött a vér. – Persze csak, ha neked sem.

– Miért lenne baj nekem, ha egy csinos lány a társaságomat keresi? – bókolt neki a fiú.

Kedves mosolyától Andromeda szíve szaporábban kezdett verni.

– Én... – vett nagy levegőt – lehet, hogy butaság, de szívesen megismernélek. De tényleg csak, ha nem bánod.

– Munka után ráérek – vágta rá a fiú. – Ma nem vagyok ügyeletes, ötkor végzek.

– Akkor idejövök a kórházhoz – bólintott Andromeda.

– Már alig várom.

Így kezdődött az ismeretségük Ted Tonksszal. Ezután titokban találkozgattak, amikor csak tudtak, amikor pedig Andromeda visszatért a Roxfortba, levélben tartották a kapcsolatot. A tavaszi szünetben és a nyáron pedig újra találkoztak.

Ted volt, aki felnyitotta Andromeda szemét. Általa döbbent rá a lány, hogy amit a családja művel, minden, csak nem normális. Eddig sem érezte magát igazán jól abban a közegben, de nem tudta volna megmagyarázni, miért. Most már tudta.

Teddel egész más volt, vele minden találkozásuk olyan felhőtlenül telt. Andromeda hálás volt, amiért a fiú adott neki egy esélyt, mert érezte, hogy a neveltetése ellenére nem rossz ember. Ha a vére nem is, a szíve egész biztosan aranyból volt – ezt Andromeda bizton megállapította, miután jobban megismerte. Fülig szerelmesek lettek egymásba, és a fiú a hetedéve utáni nyáron meg is kérte a kezét.

A lány boldogan mondott neki igent, ekkor viszont már nem kerülhették el, hogy a Black család tudomást szerezzen titkos kapcsolatukról. Andromeda sosem felejtette el a szitokszavakat és az átkokat, amiket akkor kapott, amikor szülei elé állt, és közölte, hogy nem megy Amycus Carrowhoz, mert Ted Tonksot szereti. Emlékezett, hogy bőgött Narcissa, amiért egy hülye sárvérű elveszi a nővérét, és ezek után nem beszélhet vele többé, sőt, úgy kell tennie, mintha soha nem is létezett volna.

De hiába minden tiltakozás, Andromeda elment. Hátrahagyta a családját a szerelméért, a boldogságáért. Nagynénje, Walburga Black pedig kiégette a Grimmauld téri falikárpitból.

Most mégis csak a falikárpit maradt. Ted már nem élt, itt hagyta Andromedát ezen a világon. A holtteste sosem került elő, így még eltemetni sem tudta, mint a lányukat. Nymphadora a Roxforti csatában követte az apját. Amikor Andromedával közölték a hírt, és meglátta a halott lányát... azt hitte, nem éli túl azt a fájdalmat.

Akik a legfontosabbak voltak a szívének, mostanra mind meghaltak. Egyedül az unokája maradt neki. Sokszor feltette magában a kérdést, hogy miért kellett neki életben maradnia – és mindig arra jutott, hogy miatta. Ez maradt az ő küldetése, ami miatt érdemes volt felkelnie minden áldott nap: felnevelni az unokáját. Csakis érte élt – máskülönben már rég belehalt volna a gyászba.

– Miért sírsz, nagyi? – kérdezte vékonyka hangon a kis Teddy.

Andromeda megtörölte a szemét.

– Csak eszembe jutott, mekkora hős volt a nagyapád és a szüleid.

Még Remus Lupint is megkedvelte, pedig emlékezett, mennyire nem rajongott először a gondolatért, hogy a lánya egy vérfarkassal kösse össze az életét. De aztán látta, hogy Nymphadora szívből szereti ezt a férfit, és eszébe jutott fiatalkori önmaga. Elhatározta, hogy nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát, amit a szülei, és végül elfogadta a férfit. Ted is azt hajtogatta mindig, hogy semmiben sem különbözik a szerelmük az övéktől.

– Tudod, mind nagyon jó emberek voltak – magyarázta remegő hangon Andromeda az unokájának. – Nagy harcosok, az élet minden terén.

– Azért nem lehetnek már velünk, ugye? – kérdezte nagyra nyílt szemmel Teddy.

– Azért, kincsem – ölelte magához Andromeda, és puszit nyomott a homlokára. – Feláldozták magukat, hogy nekünk jobb legyen a világ.

Kézen fogta Teddyt, és mielőtt elhagyták volna a padlásszobát, még vetett egy utolsó pillantást a falikárpitra, oda, ahol Andromeda Black nevének kellett volna lennie. De persze nem volt ott – mert Andromeda Black éppolyan halott volt, mint a kiégetett szövet. Megszűnt létezni attól a naptól fogva, hogy kitagadták.

A nő, aki valaha a büszke arisztokrata család sarja volt, már régóta csak Andromeda Tonksként élt. Mert annak idején egy egykori hugrabugos fiú jobb emberré tette őt.

– Végje, végje! – toppant eléjük egy kócos fekete hajú kisfiú, amikor leértek a konyhába. – Teddyyy, játszol vejem vajázslósat? – nyaggatta a színes hajú fiút.

– Aha! – derült fel Teddy. – Te leszel a sötét varázsló.

– De most nem akajoook, mindig én vadok a sötét vajázsló! – hisztizett a másik.

– James, kérlek, ne óbégass – szólt oda neki a vörös hajú nő, aki a vacsoraasztalnál ült férje társaságában. – Hadd legyen Teddy az auror, ő a vendég. Majd máskor, ha náluk játszotok, ő is lesz sötét varázsló.

Az egyéves James végül duzzogva beleegyezett, de aztán persze már annyira beleélte magát a játékba, hogy le sem lehetett lőni.

– Avada kedavjaaa! – üvöltötte.

– Stupor! – küldött felé egy képzeletbeli átkot Teddy.

– Dzzzs! – James a mellkasához kapott, és eldőlt a padlón. – Meghalok, anya, meghalok! Látod?

– Látom – mosolygott rá Ginny Potter.

Andromeda időközben letelepedett melléjük Harryvel.

– Hol találtad meg Teddyt? – kérdezte a férfi.

– Képzeljétek, feljutott a padlásra – csóválta a fejét Andromeda. – Megtalálta a régi Black családi kárpitot.

– Ó, én azt hittem, kidobtuk azt is a szemétbe, mint Mrs. Black portréját – jegyezte meg Ginny.

– Valahogy elmaradhatott. – Harry óvatos oldalpillantást vetett Andromedára. – De ha már Black család... szerettem volna beszélni veled erről.

Andromeda arca megkeményedett.

– Nem a kedvenc témám.

– Tudom, és bocsáss meg érte – szabadkozott Harry. – Mondom akkor másképp: igazából csak az egyikükről lenne szó. A testvéredről, Narcissáról.

– Mit érdekel engem Narcissa? – tette fel a kérdést élesebben, mint szerette volna.

Harry hirtelen nagyon érdekesnek találta az asztallapon összekulcsolt kezeit.

– Tudom, hogy még mindig nem beszéltek – bökte ki.

– Nem mintha a te dolgod lenne, de nem még mindig nem beszéltünk, hanem már nem – helyesbített Andromeda. – Egészen pontosan harmincöt éve, hogy kitagadtak. Azóta nem keresett.

– De te sem kerested – világított rá Harry. Végre felemelte a fejét, hogy a boszorkányra nézzen. – Hogyhogy nem békültetek ki soha? – tette fel a kérdést.

– Miért pont én mennék hozzá megalázkodva? – gesztikulált Andromeda. Testtartásából sütött a feszültség. – Én vagyok a sértett fél, neki kellene bocsánatot kérnie.

– Talán csak szégyelli magát – jegyezte meg csöndesen Ginny. – A bátyám, Percy a mai napig bánja, hogy a háború alatt elpártolt a családunktól. De amikor kiderült, hogy Voldemort visszatért, és mindvégig igazunk volt, egy darabig még akkor sem jött vissza hozzánk. Dumbledore valami olyasmit mondott erre, hogy könnyebben bocsát meg az ember olyannak, aki téved, mint olyannak, akinek igaza van.

Andromeda hallgatott.

– Valakinek el kell kezdenie – érvelt Harry. – Hasonlót éltem át, amikor a csata után újra felkerestem Dursley-éket. Még hét év után sem mondom, hogy puszipajtások lennénk, de Dudley-val beszélő viszonyban vagyok, és ez fejlődés.

Ginny szomorkásan nézett Andromedára.

– Ha van rá lehetőséged, hogy visszaszerezd a testvéredet... én azt mondom, ne habozz. Ő legalább még él.

Mind tudták, mire gondol – pontosabban kire. Fred elvesztését azóta sem heverte ki a Weasley család.

– Tudom, hogy nem rossz ember egyikőtök sem – folytatta Harry. – Meséltem már, hogy Narcissa mentette meg az életemet a Tiltott Rengetegben. Elárulhatta volna Voldemortnak, hogy élek, de nem tette. Helyette azt hazudta, hogy meghaltam. Azért tette, mert szerette a családját, és azt akarta, hogy együtt lehessenek.

– Én már régóta nem vagyok a családja – felelte szárazon Andromeda. Érezte, hogy a szemeiben könnyek gyülekeznek.

– Ugyan már, komolyan hagynátok, hogy az őseitek hülye elvei közétek álljanak? – csattant fel Ginny. – Mikor volt már az? Walburga Black egy vén szipirtyó volt. Tényleg az fogja meghatározni a testvéreddel való viszonyodat, hogy ő egyszer régen kiégetett a családfáról? Ne már! – fakadt ki csalódottságában.

– Ne idegeskedj, drágám. – Harry lágyan a kézfejére tette a tenyerét.

Ginny nagyot szusszant, és szabad kezével ösztönösen végigsimított domborodó hasán. Tavasz elejére várták második közös gyermeküket.

– Nézd – fordult a férfi Andromeda felé –, tudom, hogy a családotokban elég sok őrült alak volt. Sirius mesélt róluk. De például az öccse, Regulus hősként halt meg, még ha senki nem is tudott róla. Sirius élete végéig neheztelt rá, és sohasem tudták megbeszélni a dolgaikat. Narcissa is hős, még ha a saját érdekéből is cselekedett. Bellatrix nem volt komplett, ez tény – nézett a szemébe komolyan. – De miért nem tartanak legalább a normálisak össze? Nem hiszem el, hogy nem hiányzik neked Narcissa.

Andromedát mintha áramütés érte volna. Összeszorult a torka.

– Persze, hogy hiányzik – susogta maga elé.

– Akkor ne tétovázz! – biztatta Harry. – Igaza van Ginnynek. A háború óta tudjuk, milyen rövid az élet. Mindjárt itt a karácsony... megpróbálhatnál kibékülni vele.

Andromeda a két kisgyerek felé fordította a tekintetét, és elnézte, ahogy vidáman játszanak. Végül visszafordult a Potter házaspárhoz. Azok várakozóan meredtek rá.

– Jó – adta be a derekát. – Írok neki egy levelet, és... és megpróbálok összehozni vele egy találkozót. Aztán majd meglátjuk.

– Szívesen vigyázunk addig Teddyre – mosolygott össze Ginny Harryvel.

– De egyáltalán nem biztos, hogy hallani akar rólam – tette hozzá fásultan Andromeda.

Tévedett – Narcissa ugyanis azonnal válaszolt a levelére, és beleegyezett, hogy karácsony előtt pár nappal találkozzanak az Abszol úti Telicsupor Teázóban.

A nagy találkozás napján Andromeda lámpalázasan indult útnak. A legjobb ruháját vette fel, és egy darabon gyalogolt, hogy legyen ideje kitalálni, mit mond majd. Amikor azonban meglátta a teázó előtt várakozó húgát, félszegen csak ennyit bírt kinyögni:

– Szia, Cissy.

Narcissa hófehér bundakabátot viselt, és szokás szerint kifogástalanul nézett ki. Szőke haja úgy omlott a vállára, mintha csak egy samponreklám forgatására lenne hivatalos.

– Szia, Dromy – köszönt vissza halkan.

– Én...

– Én...

Kényszeredetten elnevették magukat. Nem volt könnyű áthidalni azt a harmincöt évet, amíg nem voltak részei egymás életének.

– Szerintem ne fagyoskodjunk tovább idekint, menjünk be – intett az ajtó felé Andromeda.

Miután kikérték a rendelésüket, a tea mellett már könnyebb volt beszélgetésbe elegyedniük. Először csak felszínes dolgokról esett szó, mint hogy mi újság a szeretteikkel – Andromeda megtudta, hogy hamarosan Narcissa is nagymama lesz –, illetve, hogy ők maguk miket csinálnak mostanság.

De nem bájcseveghettek a végtelenségig, kénytelenek voltak belemenni a kényesebb témákba is. Andromeda meglepetésére maga Narcissa volt a kezdeményező.

– Sajnálom, hogy nem kerestelek – mondta ki a kanalát piszkálva. Kerülte a tekintetét. – Nem akartam, hogy engem is ki... – Arcán rózsaszínes pír jelent meg. – Szóval, tudod, sosem mertem szembemenni velük úgy, mint te.

Andromeda nagy levegőt vett, majd kifújta.

– Nem hibáztatlak – jelentette ki végül. Sokat tépelődött ezen az elmúlt napokban. – Más körülmények között, ha nincs Ted, azt hiszem, én is ott ragadtam volna – vallotta be. – Na, és megérte neked? – szakadt ki belőle a kérdés.

Narcissa felkapta a fejét, és végre a szemébe nézett.

– Megérte Malfoynak lenni? – ismételte zavartan Andromeda.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Szeretem Luciust, és a nehézségek ellenére is mindig jó életem volt mellette. Draco pedig... – harapta el a mondatot, és zavartan bámult a nővérére. – Borzasztóan sajnálom, ami Nymphadorával történt, Dromy. Ha csak belegondolok, milyen lehet elveszíteni a gyermeked... – Narcissa nagyot nyelt, majd megrázta magát. – Őszinte részvétem.

Andromeda kurtán biccentett. Érezte, hogy a húga tényleg őszintén mondja, de sosem tudott mit kezdeni a részvétnyilvánításokkal.

– Amikor háború volt, Voldemort azt akarta, hogy Draco meghaljon – folytatta remegő hangon Narcissa. – Lucius kudarcai miatt. Tizenhat éves korában halálfalóvá tette, és rábízta, hogy ölje meg Dumbledore-t. Tudta, hogy bele fog bukni a feladatba – ömlöttek belőle a szavak. – Nem volt képes rá. Megeskettem Perselus Pitont a megszeghetetlen esküvel, hogy tegye meg helyette. Persze fogalmam sem volt, hogy mindez egybevág Dumbledore terveivel. Én csak meg akartam védeni Dracót mindenáron.

– Mind ezt tesszük a gyermekeinkért. – Andromeda fájdalommal a szemében nézett rá, ugyanakkor szeretetteljesen beszélt. – Gondolom, Harryt is ezért mentetted meg. Elmesélte.

Narcissa bólintott.

– Na, és te? – tette fel végül a kérdést.

– Én kudarcot vallottam – felelte keserűen Andromeda.

– Ne hibáztasd magad – ingatta a fejét Narcissa. – A lányod képzett auror volt, tudta, mire vállalkozik. De egyébként a kérdésem nem erre irányult.

– Hanem? – ráncolta a homlokát Andromeda.

– Te megbántad? Megbántad valaha, hogy a kitagadást választottad? Vagy neked is megérte... Tonksnak lenni?

Andromeda sokáig fürkészte némán a húga arcát.

– Minden egyes percért megérte – felelte végül szelíd hangon. – Nem bántam meg soha, Cissy. Sohasem.

Narcissa lassan, nagyon lassan elmosolyodott. Büszke mosoly volt ez, amit Andromeda megkönnyebbülten viszonzott. Az ittléte óta most először érezte igazán, hogy a vele szemben ülő nő a testvére – még ha a különböző út miatt, amit választottak, el is szakadtak egymástól harmincöt évre. A fő, hogy mindketten elégedettek voltak a saját életükkel. Így volt ez rendjén, nem kellett kimondaniuk, hogy tudják.

Ám ha a családjuk azt hitte, hogy a kitagadással örökre eltéphetik köztük a testvéri köteléket, nagyot tévedtek. Az ilyesfajta kapocs mélyebbre nyúlt az olyan dolgoknál, mint az idő, vagy egy kiégetett szövet.

Újra egymásra találni persze sosem egyszerű. De az első kis lépéseket már megtették, és ez haladás volt, hisz ahogy Harry is mondta: valakinek el kell kezdenie.

Ők pedig elkezdték.

[Feltöltés: 2021. december 20.]