[Név] - a neved/karaktered neve

🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲

Amikor felébredtél nem Tom mellett találtad magad. Helyette egy ismerős szobában feküdtél, és hamar rájöttél, hogy ez azt jelentette, hogy visszatértél a saját idődbe és teredbe. Ez a tény ráerősített arra a gondolatodra, hogy azért tértél vissza Tom idejébe, hogy lásd a találkozót közte és Dumbledore között. Csakhogy ez sok kérdést felvetett. Először is, miért kellett látnod? Másodszor mi közöd volt neked a fiúhoz? Harmadszor, ki volt egyáltalán Tom? Hiába törted a fejed, nem rémlett, hogy bármilyen híres varázslóról tudnál, akinek Tom Rowle Denem lenne a neve. Talán nevet változtatott?

Sokáig hevertél az ágyadban ezen töprengve, mire eszedbe jutott, hogy nem kellene egymagad törnöd ezen a fejed, amikor volt valaki, aki valószínűleg sokkal többet tudott a helyzetről. Amikor először megjelentél ebben a világban Dumbledore úgy tűnt várt rád, és noha akkor még nem értetted, hogy honnan tudta, hogy jönni fogsz, most már volt egy erős sejtésed. Elvégre hetven évvel ezelőtt találkoztál vele.

Kikelve az ágyból gyorsan leszaladtál Tomhoz a Foltozott Üst tulajához. A férfi a pult mögött állt, és egy poharat törölgetett éppen. Jelenleg elég kevesen voltak idelent, még korán volt, és a legtöbb itt megszálló boszorkány és varázsló éppen aludt. Akik itt voltak azok is a reggelijüket fogyasztották pont.

– Á, [Név], jó reggelt – köszönt Tom élénken. – Felteszem reggelizni jöttél.

– Jó reggelt – köszöntötted sietve. – Nem, igazából csak kérdezni akarok valamit, de ígérd meg, hogy nem fogsz furcsán nézni rám miatta!

– Milyen kérdés lehet annyira különös? – nevetett a férfi, majd biccentett egyet. – Nem foglak furának nézni.

– Oké, szóval, mióta nem láttál? – kérdezted, mire a férfi egy pillanatig csak pislogott, majd lassan válaszolt.

– Hogy érted? Hiszen egy hete itt vagy már, természetesen tegnap este is találkoztunk – mondta kissé bizonytalanul. Erre elgondolkodva bólintottál, látszólag a múltban töltött időd nem volt komoly befolyással az itteni időre. Bár legutóbb eltelt pár nap, de lehet, hogy az idő alatt csak eszméletlen voltál, és valójában ugyanakkorra tértél vissza, mint amikor elmentél. Mindenesetre nem lehettél benne biztos.

– Oké, köszönöm! – mondtad, és visszasiettél a szobádba, míg Tom csak értetlenül bámult utánad. A szobádba érve leültél az asztalhoz, és elővéve egy pergament elkezdted megfogalmazni a levelet, amit a Roxfort igazgatójának szándékoztál küldeni. Eddig titokban akartad tartani a furcsa eseményt előle, de most, hogy találkoztál vele a múltban már nyilvánvaló volt számodra, hogy tudott a kis kiruccanásodról.

A levélben megmagyaráztad, hogy már kétszer is megtörtént veled a furcsa esemény, és feltetted neki a kérdéseidet. Többszöri átolvasás után pedig elégedetten Merlinnek adtad a levelet, és megbíztad a kézbesítéssel. Figyelted, ahogy a bagoly elrepül az iskola irányába, majd úgy döntöttél, ideje elkezdeni a napot.

🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲

A napok gyorsan teltek, a szabadidődben az Abszol úton bolyongtál, és néha besegítettél Tomnak, amikor különösen sokan voltak a fogadóban. Észre sem vetted, és lassan eltelt egy újabb hét, mire megkaptad az első leveledet Rontól és Hermionétől. Úgy tűnt, mindketten élvezték a nyarukat, és Ron sokat beszélt róla, hogy szándékában áll elhívni titeket az otthonába, amit te természetesen nagyon szívesen vettél. Miután válaszoltál nekik, megérkezett Merlin is a harmadik, egyben legjobban várt leveleddel.

Ahogy leszállt az ablakodra azonnal elvetted tőle a borítékot, és egy kis bagolyeledelt adva neki leültél az asztalodhoz, hogy elolvasd Dumbledore válaszát. A levél elég hosszú volt, és sok mindent írt benne, de valójában nem kaptál igazi választ a kérdéseidre. Az idős varázsló nem árulta el, ki is volt Tom, azt mondta, hogy magadnak kell rájönnöd, de biztosított róla, hogy valószínűleg hamar megtudod majd. Azt, hogy miért mentél vissza a múltba ő sem tudta biztosra, csak egy elmélettel tudott előállni.

Az igazgató elmélete szerint azért tértél vissza a múltba, mert a tested ugyan ebbe az időbe tartozott, a lelkednek nem volt ilyen megkötése. Mivel a függönyön túlról érkeztél, egy másik világból, ezért a lelked nem tartozott igazán sehova, és egyszerre mégis mindenhova. A férfi úgy gondolja, hogy a lelked visszatér azokba a pillanatokba, amelyek valamilyen módon összefüggésben álltak veled, noha azt ő maga sem tudta, hogy miért történik ez. Valahogy úgy érezted, hogy igenis tudta, egyszerűen csak nem mondta el neked, de ki voltál te, hogy megkérdőjelezd a hatalmas varázsló szavát? Így hát csendesen beletörődtél a ténybe, hogy nem kapsz még válaszokat, és úgy döntöttél, hogy egyszerűen csak élvezed a nyarad.

A nyár folyamán sok levelet küldtél a barátaidnak, azonban csak Hermione, Ron, és a kviddicscsapat tagjai küldtek vissza válaszleveleket. Harry-től egyet sem kaptál, és noha ez eleinte bántott hamar rájöttél, hogy valószínűleg nem az volt a helyzet, hogy a fiú nem akart, hanem nem tudott válaszolni. Amennyit a nevelőiről hallottál el tudtad képzelni, hogy nem engedték neki, hogy válaszoljon nektek. Tenni akartál ez ellen valamit, azonban nem jutott eszedbe semmilyen megoldás. Egészen addig, ameddig Ron nem küldött egy levelet, amiben leírta, hogy aggódik Harry miatt, és azt tervezi, hogy Fred és George segítségével elmennek hozzá, hogy meglátogassák. Ebben a levélben megkérdezte, hogy te akarsz-e velük menni, és természetesen azonnal igennel feleltél.

Így amikor egy este egy repülő trabant parkolt le az ablakod előtt, amiben három vörös fiú ült, és vigyorgott rád, sikerült nem halálosan ledöbbenned. A kocsiba pakoltad a holmijaidat, mert azt tervezted, hogy a nyár megmaradt részét a Weasley családdal töltöd, és az otthonukból térsz vissza a Roxfortba, majd te magad is bepattantál a hátsó ülésre Ron mellé.

– Ez hatásos belépő – mondtad a fiúknak, akik csak vigyorogva néztek rád.

– Mi mindig hatásosak vagyunk – mondta Fred, mintha ez csak természetes lenne, mire halkan felnevettél, de nem igazán tagadhattad a kijelentését. Elvégre a Weasley ikrek valóban értettek hozzá, hogyan kell hatásosan érkezni.

– Merjem megkérdezni, hogy honnan van a csodakocsi, vagy csak fogadjam el, hogy van? – kérdezted, miközben a repülő autó ismét útnak indult. Az ikrek összeesküvő vigyorral válaszoltak csupán, ami biztosított afelől, hogy bárhonnan is szerezték, nem volt rá engedélyük.

– Apáé, gyűjti a mugli tárgyakat – magyarázta Ron. – Néha meg is bűvöli őket.

– Oké, és tudja, hogy elhoztátok? – tetted fel a következő kérdést, mert erős sejtelmed volt, afelől, hogy a szülők nem tudtak a dologról. S valóban, a Weasley fiúk egymásra vetett tekintetéből tudtad, hogy a sejtésed helyes volt. – Hatalmas bajba fogtok keveredni.

– Már benne vagyunk – mondta Fred és egy pillanatra hátrafordult, hogy rád vigyorogjon, de aztán gyorsan ismét a vezetésre figyelt. A karambol vagy hasonló balesetek veszélye igen csekély volt az égben, de azért örültél neki, hogy a fiú nem vette félvállról a vezetést.

– És te is, kedves [Név] – egészítette ki testvérét George, ahogy ő szinte teljes testtel feléd fordult. Erre elhúztad a szádat, de nem aggódtál igazán azért, hogy bajba jutnál.

– Mrs. Weasley engem úgysem hibáztatna – közölted velük, és elégedetten elvigyorodtál, amikor megláttad a savanyú kifejezéseiket. Mindhárman tudták, hogy ebben tökéletesen igazad volt. Igaz, hogy csak egyszer találkoztál a fivérek anyjával, de szinte biztos voltál benne, hogy szavaid helyesek voltak.

– Gyűlölöm amikor igazad van – morogta George duzzogva, mire halkan és kissé talán kárörvendően felnevettél.

Ezután ez a téma lezártnak lett nyilvánítva, és a beszélgetés hamar négyőtök nyári élményeire tért át. Te kevesebb történetet tudtál mesélni, mint a fiúk, a legizgalmasabb történést ugyanis nem hitted, hogy el kellene mondanod nekik. Így végül csak az apró eseményekről beszélhettél, amik az Abszol úton és a Foltozott Üstben történtek meg veled, és amiket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett izgalmasnak nevezni.

Veled ellentétben a három fiúnak sok mondanivalója volt, úgy tűnt, hogy velük mindig történt valami. Bár ez nem is lepett meg, ha a Weasley ikrekkel unalmas lenne együtt élni, az lenne a legmegdöbbentőbb dolog, amit valaha hallottál, pedig te már átélted a halált, és újjászülettél, átkerültél egy másik világba, jártál a múltban, és mindemellé meg is küzdöttél azzal a sötét varázslóval, akinek még a nevét is félnek kimondani. Már nem lehetett olyan könnyen meglepni.

Az út hát így telt, kellemesen vidám légkörben, egészen addig, ameddig meg nem érkeztetek arra a környékre, ahol Harry lakott. A házak itt mind teljesen egyformák voltak, egy sem tűnt ki a tömegből, minden maximálisan átlagos volt. Még a kocsifelhajtón parkoló autók sem különböztek, csupán a színükben. Egy pillanatra felmerült benned a gondolat, hogy te talán még el is tévedtél volna, ha itt laknál, elvégre a tökéletes egyformaságból csak a házak száma emelkedett ki. Valójában ez meg is nehezítette számotokra, hogy könnyen megtaláljátok a Privet Drive 4. számú házát, de végül sikerült ráakadnotok.

– Van ötletetek, hogy melyik lehet Harry ablaka? – kérdezted, ahogy végignéztél a házon. A fiú elmesélte, hogy a lépcső alatti gardróbban volt a „szobája", de szerencsére a levelek érkezése után a nevelői neki adták az unokatestvére régi szobáját, így azon nem kellett aggódnotok, hogy a fiúhoz nem vezetett ablak. A kérdés csak az volt, hogy melyik szobát is kerestétek pontosan. Erre a kérdésre azonban meglehetősen hamar választ kaptál, ahogy megpillantottál egy berácsozott ablakot. Nagy összegben mertél volna fogadni rá, hogy amögött találjátok majd a fiút. – Mindegy, már látom.

– Csak nem a berácsozott ablakra gondolsz? – kérdezte Fred, és bár hangjában szórakozás csendült, az arcán lévő kifejezés elárulta, hogy nem helyeselte az ablakra szerelt rácsokat.

– Ha egyet kellene tippelnem azt mondanám – felelted, miközben a fiú az ablak elé kormányozta a kocsit. Az ablak elé érve végül meg is pillantottad a keresett fiút, aki kissé döbbenten és ijedten állt a szobája közepén, pizsamában, a szokásosnál is kócosabb hajjal, és kerek szemüvege mögött megbújó álmos szemekkel. Négyen egymásra pillantottatok, némán megegyezve benne, hogy ezek a muglik különösen nem voltak maguknál, majd ismét a még mindig értetlenül titeket bámuló varázslóra néztetek.

– Szia Harry – köszöntötte Ron, mire a fiú rá nézett, majd róla a másik két Weasley-re, végül pedig rád. Amikor tekintetetek találkozott elmosolyodtál, és intésre emelted a kezed.

– Hali – mondtad, mire a fiú kissé közelebb lépett, és kissé elmosolyodott, ahogy kezdte megérteni, mit látott.

– Ron, [Név], Fred, George – sorolta a neveteket boldog meglepettséggel. – Hogy kerültök ide?

– Nem tudom látod-e, de egy repülő autóval – felelted vigyorogva.

– Igen, de úgy értem, mit kerestek itt? – mondta a fiú, kissé elvörösödve zavarában. Ez elég aranyos látvány volt ahhoz, hogy még tovább piszkálni akard, de Ron megmentette ettől a sorstól.

– Jöttünk megszöktetni téged – mondta a vörös, mire te egyetértően bólintottál.

– Igen, kissé aggódtunk már érted – egészítetted ki, és bár nem akartál úgy hangzani, mint aki megsértődött, amiért a fiú nem írt neked egész nyáron, de a hangodban mégis volt egy kis él. – Nem válaszoltál egyikünk leveleire sem, és a fiúk szerint hivatalos figyelmeztetést kaptál, mert varázsoltál a muglik előtt.

– Nem én voltam – rázta a fejét a fiú. – És ti honnan tudtátok?

– Apa a minisztériumban dolgozik, ő mesélte – felelte Ron.

– Ez igazából nem fontos most – állítottad meg a beszélgetés rossz irányba folyását. – Hozd a cuccodat Harry, elviszünk innen.

A fiú szófogadón felöltözött, majd összeszedve a kellő holmijait bedobálta azokat a bőröndjébe. Amikor ezzel végzett ismét az ablak elé lépett, és várakozón nézett rátok. Ron erre feléd fordult, te pedig neki nyújtottad a kampót és kötelet, amit az ikrek utasításai alapján találtál meg. A fiú a rácsra akasztotta a kampót, majd Harry-re parancsolt, hogy álljon hátrébb. A fiatalnak nem is kellett több, azonnal hátrált pár lépést, mire Ron Fred felé fordult, és szólt neki, hogy indítson. Fred azonnal így is tett, és a kocsi egyetlen erős rántással kitépte a rácsot a falból, ami így hangos csörömpöléssel az ablak alatti bokorra esett.

– Ha erre nem ébredtek fel a muglik, akkor semmire – mondtad, miközben Fred már az ablakhoz is tolatott, és kinyitotta a csomagtartót, hogy Harry bedobálhassa a cuccait a kocsiba. Szavaidat bizonyítandó tompa kiáltást hallottál a házból, így mind az öten megértettétek, hogy nem volt sok időtök. Ahogy Harry cucca a kocsiba került Fred lecsukta a csomagtartót, majd fordult is, hogy a fiú is beszállhasson.

– Gyerünk! – kiáltotta Ron, ahogy kinyitotta az autó ajtaját. Harry Hedwig ketrecét nyújtotta felé, így Ron elvette tőle, majd felétek fordult. Azonnal nyúltál, hogy elvedd tőle a ketrecet, amit a fiú a kezedbe is adott gyorsan. Mivel az autó ötszemélyes volt, és öten voltatok, nem találtál más helyet a ketrecnek, csak az öledet. Így a mozgásod korlátozott volt, tehát nem tudtál segíteni Harry-nek beszállni.

Csak figyelni tudtad, ahogy Ron beugrik melléd az ülésre, míg Harry a fiú helyére mászott, azonban a lábát elkapták az ablakból. Vernon Dursley éppen olyan volt, mint amikor legutóbb láttad, csak most még vörösebbnek tűnt az erőlködéstől, ahogy Harryt próbálta visszahúzni, akit azonban Ron és George erősen tartott.

– Indítsd már a kocsit! – szóltál rá Fredre, miután megbizonyosodtál róla, hogy Vernonnak esze ágában sem volt elengedni barátotok lábát. A fiú engedelmesen elindította az autót, amitől a makacs mugli kiesett az ablakon, egyenesen abba a bokorba, amibe az imént a rácsok is. Erre a látványra kis csapatotok felnevetett, ahogy Harry becsukta az ajtót, és a kocsi végre elhajtott a háztól.

– Most jut eszembe – szólalt meg hirtelen Ron, mire Freden kívül mind rá pillantottatok. – Isten éltessen!

– Tényleg! – kiáltottad vigyorogva. – Boldog szülinapot Harry!

– Köszönöm srácok! – válaszolt mosolyogva a fiú, majd rád nézett. – Engedd ki Hedwiget. Majd repül mögöttünk. Hetek óta nem nyújtóztathatta ki a szárnyait

George erre Ron felé nyújtott egy hajtűt, és néhány másodperccel később Hedwig kiröppent a kocsi ablakán, hogy aztán kísértetként kövessen titeket a szürke égen.

– Nos, halljuk a sztorit, Harry – fordult kíváncsian barátotokhoz Ron. – Mi történt?

– Igen, erre én is kíváncsi lennék – bólintottál, és a most üres ketrec mögül pislogtál a fiúra. Harry készségesen beszámolt a vele történtekről, ami meglehetősen kellemetlen érzést váltott ki belőled. Egy házimanó, aki meg akarta akadályozni Harry-t a Roxfortba jutásban nem tűnt jó jelnek. A házimanók nem igazán folytak bele a varázslók üzleteibe, főleg nem önszántukból a gazdáik parancsai ellenére.

– Nekem ez bűzlik – öntötte szavakba a te gondolataidat is Fred.

– Nekem is – bólintottál egyetértően.

– Gázos a dolog – erősítette meg George. – Szóval nem is mondta meg, hogy ki áll a dolog hátterében?

– Nem jött össze neki – rázta a fejét Harry. – Hisz mondtam, valahányszor elkotyogott volna valamit, inkább elkezdte a falba verni a fejét.

A fiúk és te egymásra néztetek.

– Gondoljátok, hogy hazudott? – kérdezte Harry.

– Hát – csóválta a fejét Fred. – Annyi biztos, hogy a házimanóknak komoly varázserejük van, de azt többnyire csak a gazdájuk engedélyével használhatják. A jó öreg Dobby-t azért küldték hozzád, hogy ne menj vissza a suliba. Szerintem gonosz tréfa az egész. Van valaki a suliban, aki neheztel rád?

– Van – vágtad rá kórusban Ronnal és Harry-vel. – Draco Malfoy. Ő utál engem.

– Draco Malfoy? – George hátrafordult az ülésen. – Ő nem Lucius Malfoy fia?

– Biztos az – felelte Harry. – A Malfoy nem túl gyakori név. Miért?

– Apa mesélt egyszer-kétszer Malfoy-ról – magyarázta George. – A fickó annak idején Tudodki lelkes híve volt.

– De mikor Tudodki eltűnt – tette hozzá Fred, és nyakát kitekerve Harry-re pillantott. – Lucius Malfoy rögtön azt mondta, tévedés volt az egész. Rossz duma. Apa szerint Malfoy Tudodki egyik bizalmasa volt.

– Nem tudom, van-e Malfoyéknak házimanójuk... – mondta Harry kissé bizonytalanul.

– A manó gazdája csak egy nagy múltú és gazdag varázslócsalád lehet – jelentette ki Fred.

– Igen, anya mindig azt mondja, hogy bár lenne egy házimanónk, aki vasalna helyette – bólogatott George. – De nekünk csak egy szakadt vén padlásszellemünk meg egy csomó kerti törpénk van. Házimanókat nagy kúriákban, régi kastélyokban meg ilyen helyeken találni, a mi házunkban keresni se érdemes...

– Őszintén szólva, én nem vagyok benne biztos, hogy Malfoy küldte volna Dobby-t – mondtad az ezt követő csendbe, mire a fiúk rád néztek. – Úgy értem, persze, hogy nem szereti túlzottan Harry-t, de szerintem nem igazán gondolna arra a nyár közepén, hogy keresztbe tegyen neki.

– [Név], nagyon jól tudod, hogy Malfoy minden lehetőséget megragad arra, hogy bajt okozzon nekünk – rázta a fejét Harry. Te magad természetesen tisztában voltál ezzel, de valahogy mégsem tudtad elképzelni, hogy a szőke fiú ennyire unatkozna nyáron. Mégis, nem volt bizonyítékod arra, hogy nem ő tette, így hát kénytelen voltál csendesen beletörődni abba, hogy nem tudod meggyőzni társaidat.

Ezután nem nagyon figyeltél a beszélgetésre, az éjszaka semmit sem aludtál, és úgy tűnt az éjjel további részében utazni fogtok, így hát megragadtad a megfelelő alkalmat, és szundítottál egyet.

Addig fel sem ébredtél, amíg a nap be nem sütött az autó ablakán, és a kocsi meglehetősen hangos puffanással landolt egy olyan ház előtt, amilyenhez hasonlót még soha életedben nem láttál.