[Név] - a neved/karaktered neve

🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲

   Az izgatottság ellenére, abban a pillanatban amikor a fejed a párnához ért már aludtál is. Meglepően fáradt voltál, és amikor reggel meghallottad a többi lány hangját, úgy érezted, hogy alig aludtál pár percet, noha az egész éjszakát úgy aludtad át, mintha kiütöttek volna. Fáradtan pislogva ültél fel az ágyon, és néhány perces küzdelem után végül kikászálódtál a meleg takarók alól. A lányok már mind készen voltak, te voltál az utolsó, aki felébredt. Ennek ellenére kicsit sem éreztél kényszert arra, hogy kapkodj, és ráérős tempóban kezdtél neki a hosszú reggeli folyamatnak. Ki tudja hány perccel később pedig Harry és Ron mellett álltál a klubhelyiségben, és tanácstalanul bámultál az üres szobára.

   – Srácok, lekéstük a reggelit – jelentetted nekik, ami természetesen teljesen felesleges volt, ugyanis ők maguk is tökéletesen tisztában voltak ezzel a ténnyel. Ron hangosan panaszkodott arra, hogy még reggelizni sem volt ideje, míg Harry és te csak némán próbáltátok kitalálni, merre kellett menni az Átváltoztatástan teremhez.

   Néhány (sok) perces elveszett bolyongás után végül sikeresen ráakadtatok a keresett teremre, és a két fiú nyomában berontottál annak ajtaján. Amikor megpillantottad a tanári asztalon ülő macskát, összezavarodottan néztél körbe, míg a két fiú látszólag nagyon megkönnyebbült, amiért McGalagony nem volt a teremben.

   – Fú, sikerült – jelentette Ron Harrynek és neked címezve a szavait.

   – Csend! – mondtad, és Ron szájára tetted a kezed, ezzel megakadályozva, hogy bármi mást mondjon, miközben fejeddel az asztalon ülő macska felé intettél. A két fiú követte az irányt, és értetlenül néztek rád, mire te csak a szemeid forgattad, és ismét a macska felé biccentettél. Nem tudtad, hogy mi történt, de valahogy úgy érezted, hogy az a macska nem csak egy egyszerű házicica.

   A fiúk jól láthatóan még mindig nem értették, hogy mit akartál nekik mondani, de a következő pillanatban azonnal mind rájöttetek. A macska egy mozdulattal leugrott az asztalról, és ameddig még a levegőben volt egy bizonyos boszorkánnyá változott. Leesett állal bámultatok rá, majd egy pillanattal később igyekeztél a lehető legártatlanabb mosolyt magadra ölteni.

   – Elnézést a késésért McGalagony Professzor – mondtad. Ekkor Ron mondani akart valamit, mert a még mindig a száján lévő kezed mögül elfojtott hangokat hallottál. Egy pillanatig haboztál, hogy hagyd-e beszélni, de végül lassan elvetted a kezed a szájáról.

   – Nagyon szépen csinálta Tanárnő – dicsérte a boszorkányt.

   – Örülök, hogy elnyerte a tetszését Weasley – felelte a nő. – Az lenne a legcélszerűbb, ha [Név] kisasszonyt, Potter urat vagy magát zsebórává változtatnám. Akkor legalább egyikük pontos lenne.

   – Eltévedtünk! – ellenkezett most Harry de mivel ismerted már a hasonló események végkimenetelét, meg sem próbáltál javítani a helyzeteteken. Amúgy is, valóban késtetek, és noha tényleg eltévedtetek, azért egy kicsit el is aludtatok.

   – Térkép szeretne lenni? Anélkül nem találják meg a helyüket?

   Azzal elfordult tőletek, és az asztala felé indult. Harry, Ron és te csendesen egymásra pillantottatok, majd engedelmesen leültetek három szabad helyre.

🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲

   A bájitaltan egy olyan óra volt, amit egyszerre vártál is meg nem is. Természetesen az összes órára nagyon kíváncsi voltál, és alig bírtad kivárni, hogy végre varázsolni tanulhass, de ez volt az egyetlen olyan óra, ami furcsa kettősségérzetet váltott ki belőled. Tudtad, hogy nagyon kevesen voltak jók ebből a tárgyból, és szinte biztos voltál benne, hogy te nem ezen kevesek közé tartoztál. És ha valamiből nem voltál jó, azt nem is élvezted annyira. Ráadásul, hallottál néhány rémtörténetet Pitonról, és ezek is eléggé a kedvedet szegték.

   Semmi kedved sem volt hallgatni, ahogy Piton leordítja a fejed mert elrontottál egy bájitalt, vagy házpontokat von le tőled. Emellett azonban nagyon izgatott, hogy milyen is lehet valójában ez az óra. Szóval, ezzel a kellemetlen kettősséggel együtt foglaltál helyet Harry egyik oldalán, miközben arra vártál, hogy Piton megjelenjen végre. Úgy döntöttél, hogy az ő óráin a csendes, visszavonuló típust alakítod, egészen addig a percig, ameddig lehetséges volt.

   A diákok tudatlanul és boldogan zajongtak, beszélgettek és nevetgéltek körülötted, amikor az ajtó hangos csattanással nyílt ki, és egy bizonyos varázsló viharzott be rajta. A terem azonnal elnémult, ahogy mindenki Pitonra nézett, aki egyenesen az asztala felé tartott, és egyetlen pillantást sem vetett rátok.

   – Nálam nem fognak ostoba varázsigéket kántálni, és pálcával hadonászni – mondta, ahogy végül megállt a terem elején, és szembefordult a diákokkal. – Épp ezért nem sokan lesznek maguk között, akik ráéreznek a bájitalkészítés nemes tudományának szépségére. De azon kevesek – a kiválasztottak, akiknek érzékük van hozzá –, ők megtanulhatják az elmét elbódítani, az érzékeket tévútra csalni. Megtudják, hogyan kell dicsőséget forralni, hírnevet a palackba zárni, és dugó alá rejteni a halált.

   Tekinteted Pitonról Harryre siklott, aki szorgalmasan jegyzetelte a férfi szavait, és egy pillanatra visszanéztél a tanárra. Tudtad, hogy már észrevette, de amikor a tekintete egyenesen a melletted ülőre meredt, már abban is biztos voltál, hogy nem tetszett neki a fiú jegyzetelése. Így hát észrevétlenül az oldalába könyököltél, mire Harry feléd fordult. Csak a fejeddel biccentettél Piton felé, éppen úgy, ahogy az előző órán a macska McGalagony irányába. Harry ezúttal is követte az irányt, és amikor a tekintete találkozott Pitonéval azonnal letette a tollat. Ekkor azonban már késő volt.

   – Lehet persze, hogy egyesek olyan bámulatos képességek birtokában érkeztek ide hozzánk a Roxfortba, hogy úgy érzik, nem kell figyelniük az órámon – mondta a férfi, egyenesen Harryre nézve. Halkan felsóhajtottál, és csendesen nézted, ahogy Piton közelebb lépett hozzátok, és úgy folytatta. – Harry Potter. A mi új üdvöskénk. Feleljen Potter úr, mit kapok, ha üröm teába őrölt Aszfodélosz gyökeret keverek?

   Hermione keze azonnal a magasba lendült, míg Harry csak tanácstalanul a fejét rázta.

   – Nem tudja? – kérdezte Piton. Hermione letette a kezét. – Na, próbáljuk meg újra! Ha szereznie kellene egy Bezoárt Potter, hol keresné?

   – Nem tudom tanár úr – felelte Harry, míg Hermione keze mellette ismét a magasban volt.

   – Sisakvirág, és Farkasölőfű, mi a különbség? – jött az újabb kérdés. Segíteni akartál Harryn, de a helyzet az volt, hogy nem tudtad, hogyan. Piton nem szólított volna fel, ha felteszed a kezed, ahogyan Hermionéval történt, és ha közbe mernél szólni, akkor azzal a saját sírodat ástad volna meg. És nehezen hitted, hogy ez bármit is javítana Harry helyzetén. Valószínűleg csak annyit érnél elvele, hogy Harry mellett neked is olyan kérdéseket tenne fel, amikre nem tudtad a választ. Egyszerűen csak egy helyett ketten lennétek ebben a borzasztóan kellemetlen helyzetben. Tehát, a legbölcsebb döntés az volt, ha nem szóltál semmit, még akkor is, ha ez nagyon nem tetszett neked.

   – Nem tudom tanár úr – ismételte Harry csendesen.

   – Ejnye, ejnye – mondta Piton. – Úgy tűnik, nem minden a hírnév. Egyetért Potter úr?

   Harry nem felelt, és az óra lassan folytatódott. Amikor úgy ítélted, hogy Piton éppen nem vette észre, biztatóan megveregetted Harry vállát, és kissé közelebb hajolva a fülébe suttogtad:

   – Ne aggódj, senki sem tudott volna ezekre a kérdésekre válaszolni, aki nem Hermione – mondtad, és amikor Harry rád pillantott vigyorogva kacsintottál egyet. – És senki sem fog nevetni rajtad.

   – Biztos vagy benne? – kérdezte, és tekintete a vigyorgó Dracora és két követőjére esett. Te magad is feléjük pillantottál, majd kissé összehúzott szemöldökkel ismét Harry felé fordultál.

   – Mintha ők bárkit is érdekelnének – mondtad. – Nevetnek rajtad, mert nincs jobb dolguk. Nem kell törődnöd velük, ha a helyedben lettek volna, ők sem tudtak volna egy szót sem kinyögni!

   Harry ismét csendben marat, de ajkai sarkaiban apró mosoly ült. Látszólag szórakoztatónak találta, hogy ennyire ellenséges voltál a mardekárosokkal, noha nem is sejtette, hogy valójában nem ez volt a helyzet. Nem utáltad egyiküket sem igazán, egyszerűen csak azért voltál ilyen, mert ők is így bántak veled. A mások által feléd tanúsított viselkedés nagy hatással volt arra, hogy te hogyan viselkedtél az illetővel. Ha valaki bunkó volt veled, habozás nélkül te magad is azzá váltál vele szemben. És Malfoy első benyomása nem volt túl kellemes.

🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲✧🗲

   A bájitaltan túlélése messze nem volt annyira nehéz, mint amire számítottál. Mármint, Piton ugyan nem kímélt, és természetesen a Griffendél ház több pontot is veszített az óra alatt, de magát a bájitalkészítést meglepő módon nagyon élvezted. Szóval, amikor vége lett, ugyanazzal a kettős érzéssel távoztál, mint amivel érkeztél is. Harry és Ron veled ellentétben határozott érzelmekkel távozott, és egyiket sem lehetett volna pozitívnak hívni. Egyértelműen kifejezték nemtetszésüket, te pedig igyekeztél a jó dolgokra rávilágítani. A két fiú azonban mintha nem is hallotta volna, amit mondtál, egyszerűen csak minden próbálkozásodat elutasították. Biztos voltál benne, hogy nem lehet megváltoztatni a véleményüket, és egy lemondó sóhaj kíséretében fel is adtad a próbálkozást.

   Így, végül vegyes véleményekkel ültetek a Nagyteremben, és a feladott feladatokat írtátok, vagy a könyveiteket olvasgattátok. Harry és te egymás mellett ültetek, míg a másik oldaladon Ron foglalt helyet. Egy nyitott könyv feküdt előtted, amit terveid szerint most olvasnod kellett volna, azonban a figyelmedet minduntalan elvonta egy bizonyos illető, aki éppen rumot akart varázsolni a vizéből. Tekinteted újra- és újra elszakadt az olvasott de nem értelmezett szavaktól, hogy a nem sokkal messzebb ülő Seamusra nézz, aki legalább a századik próbálkozása után is sikertelenül próbálkozott a számodra teljesen értelmetlennek tűnő művelettel. El sem tudtad képzelni, hogy mégis mit akarhatott egy pohár rummal.

   – Mondjátok, mit vár Seamus attól a pohár víztől? – kérdezte Harry, aki csak arra lett figyelmes, hogy minduntalan a másik fiú felé pillantgattál, így kíváncsiságtól vezérelve ő is Seamusra kezdett figyelni. Tekinteted elszakítottad a szerencsétlenül próbálkozó háztársadról, és Harry felé fordulva megvontad a vállad.

   – Amennyire meg tudom ítélni, azt hogy rummá változik – felelted, majd ismét Seamus felé fordultál, aki a varázsigéjét befejezve a pohara fölé hajolt, csak hogy elhúzódva újra kezdje az egészet.

   – Dehát, már tudott is csinálni tegnap – szólt bele a beszélgetésbe Ron, ezzel magára vonva a figyelmed. A vörös elhúzott szájjal pillantott Seamus irányába, ahogy folytatta a mondandóját. Te magad is ismét a fiúra néztél, kíváncsi voltál rá, hogy mi fog történni. – Csak aztán...

   Ron még be sem tudta fejezni az elkezdett mondatot, amikor hangos robbanás hallatszott. A Nagyteremben tartózkodók nagy többsége azonnal a hang irányába fordult, csak hogy mindenki egy döbbenten pislogó, perzselt hajú, és hamuval borított Seamust láthasson, akinek a pálcájából fehér füst gomolygott a plafon felé. Ahogy a diákok felfogták a látottakat, hangos nevetés tört ki, és noha szégyellted bevallani, de te sem tudtad megállni, hogy ne kuncogj fel a jelentere. Kissé sajnáltad Seamust, amiért megint nem sikerült rummá változtatnia a vizet, de be kellett ismerned, hogy a helyzet nevetséges volt.

   A nevetést a baglyok megjelenése szakította meg. Minden diák a bereppenő állatokra terelte a figyelmét, mindenki a családjától és rokonaitól érkezett leveleket várta. A baglyok fölöttetek és körülöttetek repkedtek, sorra ejtve le a címzetteknek a leveleket. Te csupán csendesen nézted, ahogy körülötted mindenki megkapta a levelét, csupán Harry és te maradtál ki ebből. Ez valahol mélyen kissé szomorú volt, azonban már nem voltál gyerek – a kinézeted ellenére – és képes voltál elfogadni a tényt, hogy ezen a helyen nem volt családod. Tekinteted a melletted ülő Harryre siklott, próbáltad kitalálni, hogy zavarta-e vagy talán elszomorította az a tény, hogy ő sem kapott semmit, de a fiú nem mutatta különösebb jelét annak, hogy bánatos lenne. Ez egy kissé jobb kedvre derített, valahogy kellemetlenül érintett a gondolat, hogy Harry rosszul érezze magát mert nem kapott levelet.

   Ron melletted éppen elkapott egy csomagot, amikor a figyelmedet felé fordítottad. A vörös azonnal félre rakott egy adag papírt, és ahogy a kötegre pillantottál, felismerted a Reggeli Próféta legújabb számát. Noha nem voltál gyerek, az újságok soha nem érdekeltek különösebben, most valamiért mégis a papírhoz nyúltál.

   – Nem baj, ha elolvasom? – kérdezted Ront, aki csak intett, hogy nyugodtan vedd el, mire te azonnal magadhoz húztad a tárgyat, és kihajtogatva olvasgatni kezdted. Valójában az újságban leírt szavakra sem igazán figyeltél, egészen addig, ameddig a melletted ülő Harry meg nem állított téged az egyik oldalon. Csak ekkor vetted észre, hogy a fiú szinte teljesen neked dőlve olvasta veled együtt az újságot. Tekinteted kérdőn rá emelted, és hagytad, hogy kivegye a kezeid közül a papírokat.

   Harry érdeklődve olvasta az egyik cikket, és már éppen azon voltál, hogy te is így tegyél, amikor meghallottál egy kiáltást.

   – Nézzétek, Neville nefeledd-gömböt kapott! – Tekinteted az említett fiú irányába vezetted, és figyelted, ahogy Neville egy átlátszó gömböt forgatott a kezében. Meglehetősen sok információd volt már a varázsvilággal kapcsolatban, azonban soha nem láttál vagy hallottál még a Neville kezében lévő dologról. Így a kíváncsiságod azonnal felizzott, s szemeiddel élénken figyelted, ahogy a fiú a kis gömböt vizsgálgatta.

   – Olvastam az ilyenekről – szólalt meg a veled szemben ülő Hermione. Ekkor tudtad, hogy hamarosan megkapod a választ a kérdésre, miszerint mi a fenére lehet jó egy ilyen dolog. – Ha piros lesz benne a füst, azt jelenti, elfelejtettél valamit.

   – Hiába figyelmeztet, ha nem tudom, mit felejtettem el – tudatta veletek Neville, ugyanis a nefeledd-gömbben gomolygó füst vörösre váltott. Tekinteted a fiúra vezetted, majd egy elnéző mosollyal megszólaltál.

   – Neville, azt hiszem, hogy a talárodhoz lehet valami köze – mondtad neki, mire a szólított azonnal lenézett magára. Figyelted, ahogy az arcán felismerés villant.

   – Köszönöm [Név]! – kiáltotta, ahogy felpattant az üléséből, és a hálókörletek felé vette az irányt. Halkan felkuncogtál, és enyhén a fejed rázva néztél az előtted még mindig nyitva heverő könyvre, amikor Harry oldalba bökött. Tekinteted az arcára siklott.

   – Nézzétek csak! – mondta, és a kezében lévő újságra nézett. Követted a tekintetét, és elolvastad a vastag betűkkel szedett címet. – Valaki betört a Gringottsba. – Figyeljetek! „A tettesek sötét boszorkák vagy varázslók lehettek. A Gringotts koboldjai ma megerősítették, hogy a boltból semmi nem tűnt el. A feltört 713-as széfet éppen aznap, a bűntény napján ürítették ki." De furcsa. Annál a széfnél voltunk Hagriddal.

   – Tehát azt mondod, hogy mielőtt betörtek, hogy kirabolják azt az egy széfet, te és Hagrid ott jártatok, és elvittétek azt, ami benne volt? – kérdezted, csak hogy biztos legyél benne, hogy jól értetted, amit a fiú mondott. Harry bólintott, mire összehúzott szemekkel ismét az újság felé fordultál, szemeiddel átfutva az előbb hallott sorokat. – Nem tudod, hogy mi volt az?

   – Hagrid elrakta, mielőtt láthattam volna – rázta a fejét Harry, mire elhúztad a szádat.

   – És feltételezem, te nem kérdeztél rá – mondtad, mire a fiú bólintott.

   – Úgy tűnt, hogy nem akarja, hogy tudjak róla.

   – Nos, mindenesetre ez nem tartozik ránk – vontál vállat, és befejezettnek tekintve ezt a beszélgetést ismételten a könyved fölé görnyedtél. Azonban te magad is tudtad, hogy valami nem volt itt rendben, és az ösztöneid azt súgták, hogy nem lesz ennyivel vége ennek a témának.