Harry a gyengélkedő felé vette az irányt, agya megállás nélkül a Dracóval töltött délutánon kattogott. Ron pont előtte tárta ki az ajtót, megállásra kényszerítve a fiút.

– Harry, Merlin szakállára már vacsoraidő van! Hol a csudában voltál? McGalagony keresett, nem mellesleg mi is aggódtunk.

– Miért keresett McGalagony? – kérdezte összeráncolva szemöldökeit.

– Oh, Harry! Végre megvagy! – sietett ki bátyja mögül Ginny, hogy aztán szoros ölelésbe vonja Harryt. A fiú ajkai keskeny vonalba ugrottak, izmai megfeszültek a váratlan, fájdalmas, kényelmetlen érintéstől. Arca grimaszba torzult, mire a lány bocsánatot kérve lépett hátrébb, majd még egy gyors puszira Harry arcára visszahajolt. Máskor Harry örült volna ennek, azonban most túl sok mindennel volt tele a feje ahhoz, hogy most a szerelmi életével foglalkozzon. Valójában a háború vége óta így érzett...

– McGalagony azt mondta, amint előkerülsz, menj az igazgatóiba. Miközben odamegyünk, elmondhatod hol jártál – húzta össze szemeit Ron, majd elkezdte tolni Harryt az igazgatói felé.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva barátját, majd végig tekintett Ronon.

– Persze! Ronald Weasley vagyok a nagy Harry Potter hű társa! – húzta ki magát, és ütött mellkasára felszegett fejjel. – Egy ilyen apróság meg se kottyan! Csak a puding miatt hagytam, hogy azt higgyék bármi bajom esett – vigyorgott, de Harry látta a kötést a karján, és azt is tudta, hogy Ron túl büszke és túlzottan szerette őt ahhoz, hogy bármi baja esett a másik hibájából. Nagyzolásán Harry elmosolyodott, és megfogva Ginny felé nyújtott kezét, ahogy folytatta útjukat a folyosón.

– Ugh, mindjárt ide hányok... – morogta Ron, s Harrynek körbe kellett néznie ahhoz, hogy rájöjjön mire is gondol a vörös. – Nézd a kis halálfalókat... gusztustalan – biccentett pár velük egyidős mardekáros felé, akik éppen egymással civakodtak valamin.

Harry elfordította fejét, most egy darabig rá se akart nézni a mardekárosokra.

– Elég, a háborúnak vége. Hagyd őket, ne süllyedj le a szintjükre! – intette rendre fojtott hangon barátját, aki mordult egyet, de nem tett több megjegyzést - legalábbis egy pár pillanatig úgy tűnt, csendben marad.

– De nézd meg Malfoy önelégült képét! – Harry odapillantott, és éppen szemtanúja lehetett annak, ahogy a Roxmortsban vett édességes zacskó a levegőbe repül a civakodók között. A mardekárosok közt Malfoy is ott volt, pár lépésnyi távolságban állt a többiektől, hideg, szürke tekintete Harry zöld íriszeibe nézett, mígnem a sötét tincsek tulajdonosa elkapta fejét. – Na és most, hol voltál? – kérdezte Ron, és Ginny szinte egyszerre, mikor befordultak a sarkon, csaknem számonkérőn, letámadva Harryt.

– Roxmortsban. – A fiú értelmetlennek tartotta azt, hogy eltitkolja a tényt, miszerint kiszökött, hiszen elég nyilvánvalóan ki lehetett következtetni, főleg ha majd Ron meglátja a sebtében ágyára dobott italt és gumicukrot.

– Micsoda? És nekem nem hoztál semmit? – kezdett el nyavalyogni Ron, amint Harry vállába boxolt, persze csak finoman.

– Ron, nem ez a lényeg! Baja is eshetett volna! – szidta le bátyját Ginny közelebb húzódva Harryhez. A kettejük kapcsolata bonyolult volt, a viszonyuk kezdeti hevessége a háborút követően alábbhagyott, ez alatt az eltelt év alatt mindössze egyszer mentek el randizni, s ami a legaggasztóbb volt, hogy Harryt sokszor zavarta a lány jelenléte, főként a felé táplált rajongás. Ennek ellenére Ginny úgy viselkedett, mintha semmi nem változott volna, sőt, mintha kapcsolatuk egyenesen egy közeledő esküvő felé tartott volna, Harry cseppet sem volt biztos abban, hogy ez valóban így van - így lesz, pedig szerette Ginnyt.

– Ugyan, meg tudom védeni magam, és Roxmorts különben sem valami veszélyes – sóhajtott Harry. – Amúgy is csak ittunk egy kis üdítőt – húzta el száját elgondolkodva.

– Többesszámban? – Ron szemöldökei hirtelen ugrottak 'v' alakba. – Kivel csalsz haver? – szegte fel orrát durcásan, miközben drámaian mellkasához kapta kezét. – Összetöröd a szívem! – Harry tudta, hogy barátja szája nem a sértődöttségtől remegett meg, hanem az elfojtott mosolytól, Ron hülyéskedése megtette a hatást, az ő ajkai is mosolyra görbültek.

– Ó Ronald! Téged? Soha... De mesélj csak arról a csajról, akivel te csalsz engem? Mi is a neve? Hem-Hermiome-ne? – ment bele a játszmába. Szenvedő arckifejezést öltve csapta meg finoman Ron arcát tenyerével. Pár percig mind a ketten csak néztek előre, majd egyszerre törtek ki hangos nevetésben. Könnyeiket törölgették, míg Ginny bosszúsan toporgott, szemei szikrákat szórtak.

– Ron! Ez nem vicces! Még mindig nem tudjuk kivel ment oda Harry! – tette csípőre kezét Ginny, és Harry szemében pont úgy nézett ki, mint Mrs. Weasley, sőt még a hanglejtés is kísértetiesen hasonló volt. Harry elhúzta a száját, gyorsan mérlegelte a helyzetet, majd csak ennyit mondott:

– Nyelvbotlás volt – rossz érzés volt hazudnia, de nem tudta, hogyan reagálnának, ha megmondaná az igazat, vagy ami azt illeti, lehet pontosan azért kerülte az igazságot, mert tudta mit gondolnának.

– Ahaa... Persze haver – mondta Ron megveregetve a hátát, nyilvánvalóan egy pillanatig sem hitte el, amit Harry mondott. – Én pedig imádom az összes Bogoly Berti féle mindenízű drazsét. A kedvencem a hányásos! – a szarkazmus csak úgy csepegett szavaiból, de aztán elmosolyodott és megmondta a jelszót a szobornak, ami aztán utat engedett nekik.

– Harry! - rántotta meg pólóját Ginny, azonban a fiú csak annyit mondott, hogy később majd még beszélnek, és elindult fel a lépcsőn.

Nagyon remélte, hogy mire az igazgatóiban végez, mindenki elfelejti Roxmortsot.

Az irodában egy hevesen magyarázó Hermione, és egy asztala mögött ülő McGalagony fogadta Ront és Harryt.

– Mr. Potter, Mr. Weasley! – állt fel a professzor. Hermione is abbahagyta a beszédet, és feléjük fordult, majd mérgesen Harryre nézett.

– Harry, hol voltál? – szelte át a köztük lévő távolságot, hogy aztán aggódó szemeit végigfutassa a fiún.

– Oh, ha te azt tudnád... – motyogta maga elé Ron, egy fanyar vigyorral.

– Professzor asszony! – biccentett Harry. – Miért keresett? – lépett előrébb, mivel időközben Hermione rávetette magát Ronra, hogy még több információhoz jusson Harryvel kapcsolatban.

McGalagony gondterheltnek és fáradtnak tűnt, ahogy felkelt és a kőláda felé intett. Harry odanézett és csodálkozva konstatálta, hogy a szinte elpusztíthatatlan védelemmel ellátott tárolón repedések futottak végig.

– Valaki megpróbálta ellopni? – kérdezte aggódva a fiú a törésvonalakat szugerálva.

– Nem, szó sincs ilyesmiről. Este történt a robbanás, itt voltam, bármi is okozta a károkat, az a doboz belsejében volt.

– Szerintem a pálca tette – mondta Hermione, Harry zavartan nézett rájuk, majd a ládára.

– Hogy tehette volna a pálca, mikor nem volt varázsló, aki forgatta volna? – döntötte oldalra fejét, szemöldökeit ráncolva.

– McGalagony professzor azt mondta a jelenség olyan volt, mint egy robbanás, egy energia löket. Elmondás alapján igen hasonló ahhoz, amit te is tapasztaltál, ráadásul körülbelül egyidejűleg történt a rohammal. – A lány felnézett a mennyezetre, pár pillanatig gondolkodott. – Olivander azt mondta, a pálca választja a varázslót, vagyis a pálca nyilván szolgálni akarja a gazdáját.

– Még mindig nem értem. A Pálcák Ura hozzám tartozik, de én nem varázsoltam vele...

– Nem, de gondolj bele; a pálcák alapvetően azt a célt szolgálják, hogy a varázsló erejét összpontosítsák, és segítsék a varázslatok végrehajtását. Ha az álmodban varázsolni akarsz... – Hermione tartott egy lehelletnyi szünetet, mindenki csendben hallgatta. – Vagyis a pálcák érzékelik az akaratod, mi van, ha a Pálcák Ura képes ilyen távolságból is érzékelni azt, hogy mit akarsz?

Harry elnyílt ajkakkal bámult egy pontra. Amit a lány mondott logikus magyarázatnak tűnt, mégis szürreálisnak. A zöld szempár automatikusan felpillantott Dumbldore festményére, azonban a professzor alakja nem volt a helyén.

– Ez... hogy lehetséges?

­– Nincs sok információnk a Halál ereklyéiről, minden, ami történik új, nincsenek forrásaink, hiszen a legtöbben máig azt hiszik mindez csak egy mese ­– sóhajtott McGalagony.

– Hogyan tudnám nem utasítani, ha azt sem tudom, hogy megteszem? – túrt idegesen fekete tincsei közé.

– Harry, sok mindenen mentél át, és az, hogy feszült vagy mostanság normális... – simított végig Hermione a repedéseken.

– Hogyan tudnám? Nyugtatózzam be magam? Az álomfőzetek se hatnak – fonta keresztbe mellkasa előtt karjait Harry, idegesen kezdett dobolni lábával.

– Nyugi haver, majd megoldjuk. A világ legokosabb boszorkánya dolgozik az ügyön – mosolygott Ron Hermionéra, majd kacsintott is egyet.

– Nem érted, veszélyt jelentek rátok, és nem tudom, hogyan tehetnék ellene – huppant le a székbe Harry, majd homlokát kezdte masszírozni.

– Van egy javaslatom – kezdte McGalagony –, először is, a pálcát őrző varázslatokat megerősítem, másodszor, igaza van abban, hogy veszélyt jelent jelenleg a többi tanulóra. Ha jól tudom, eddig nappal nem történt hasonló incidens, így csak az éjszakákat kellene, átvészelje, legalábbis egyenlőre.

– De nincs több szoba, és bárhol is lennék, veszélybe sodornék másokat... – tördelte ujjait Harry. – Lehet, hogy el kéne mennem valahova... – mondta ki a szívfacsaró szavakat. Ez tűnt számára az egyetlen lehetséges kiútnak.

– Harry! – emelte meg hangját rosszallón Ron, és Hermione egyszerre.

– Az igaz, hogy a Griffendél toronyban nincs több hely, de a pincében rengeteg kihasználatlan szoba van, amelyek alkalmasak lennének egy hálóterem kialakítására – mondta McGalagony, majd pélcájával az egyik asztalon heverő papírra koppintott, mire az összehajtogatta magát, és borítékba csusszant.

– Ki van zárva! – lépett előre Ron. – Még csak az kéne, hogy Harry a mardekárosok közelében legyen! – arcán dühös fintor jelent meg már a gondolattól is.

– Mr. Weasley! Talán problémája van a másik ház tagjaival? – hajolt előrébb a professzor, ajkai vészjóslón keskeny vonallá préselődtek. Már nagykorúak voltak, Ron reakciója azonban cseppet sem változott, s Harry majdnem elnevette magát, látva ahogy barátja megrezzen és nagyot nyel.

– Dehogyis – mondta a szokásosnál vékonyabb hangon. - Mindössze csak... hiányolnánk Harryt – mondta közelebb húzódva Hermionéhoz.

Ha Harry nem azon aggódott volna azon, mihez fog kezdeni, valószínűleg könnyei is kicsordultak volna a nevetéstől. Így azonban csak komoly, kérdő tekintettel nézett McGalagonyra. Jó ötletnek tartotta a pincét, ahol, még ha rohama lenne is, maximum pár pókra jelentene közvetlen veszélyt.

– Akkor, ha senkinek nincsen ellenvetése ez eldőlt. Mr. Potter? – fordult a professzor Harryhez.

– Rendben – mondta beletörődve –, egyenlőre megfelelő megoldásnak tűnik.

– Ms. Granger, magára bízhatom a kutatás egy részét? Valószínűleg a pálca történettel kellene kezdeni.

– Persze, de a tiltott részlegen is kereshetek? – kérdezte Hermione. Mind tudták, hogy ez puszta formaság.

– Úgy hiszem, felesleges lenne megtiltanom. Felhatalmazom, hogy minden lehetséges forrást igénybe vegyen, amire csak szüksége van. Ezt a helyzetet meg kell oldani. Mind a diákok, mind Mr. Potter érdekében – McGalagony ismét helyet foglalt az asztal mögött. – Azt hiszem, végeztünk. Menjenek, vacsorázzanak meg! – bocsájtotta el őket az igazgatóasszony.

– Harry, nem gondolod, hogy meg kellene nézd a pálcát? – kérdezte fojtott hangon Ron, mielőtt az ajtóhoz értek.

Harry tétován a doboz felé pillantott. Bízott benne, hogy McGalagony meg tudja oldani a helyzetet, de be kellett lássa, mégiscsak a Pálcák Uraról volt szó. A doboz eléggé rosszul festett. Felmerült benne, mi van, ha bajaesett. Meg akarta nézni, de vonakodott. A pálcának mintha saját akarata lett volna.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – mondta, lenyomva a kilincset.

– Ó, és Mr. Potter! Ha kérhetem, tartózkodjon a kalandoktól, és attól is, hogy ismét eltűnjön! – mondta McGalagony, mire Harry bólintott. – Majd megkérem Lumpsluck professzort, hogy keressen önnek egy szobát. Valaki majd szól önnek, addig is pakolja össze a holmiját, hogy a manók könnyebben átszállíthassák!

***

A történet olvasását a weboldalamon tudod folytatni! Remélem felkeltette az érdeklődésed a sztori, és kíváncsi vagy arra, hogyan fog alakulni a továbbiakban Draco és Harry kapcsolata!