Harry szaporán vette a levegőt, azt sem tudta, merre kapja a fejét a káosz közepette. A csarnokot kiáltások, fájdalmas ordítások, és becsapódó átkok robbanásai töltötték meg. Az ebédlő mennyezete viharosan borult el a küzdők felett, a levegőben por és füstfelhők sodródtak.

Ginny, Ron, Hermione, Mcgalagony, Hagrid... mindnyájan, a szerettei, mentorai, barátai életüket kockáztatva küzdöttek, és a fiú mégis adott magának egy pillanatot arra, hogy elbámuljon a körülötte folyó csata jeleneten.

Harry pislogott egyet, ajkai közül fáradt sóhaj szakadt ki, mielőtt ismét indult volna, hogy pálcáját emelve harcoljon. Azonban mikor ismét felpillantott, s tekintete Voldemortra tévedt, megdermedt a mozdulat közben. Látása elhomályosult, szemei előtt borzalmas képek jelentek meg. Mindenki, aki fontos volt számára a földön terült el, köpenyes halálfalók magasodtak az ernyedt testek fölé, melyekben már nem égett a harci láng, az üres, üveges szemek a haragos mennyezet felé meredtek, amin villámok cikáztak keresztül.

Mozdulni akart, segíteni rajtuk, dühét kitölteni, de keze nem engedelmeskedett, nem indult el, hogy kiszórhasson egy mindent elsöprő igét. Mintha láthatatlan láncok kötötték volna gúzsba, minden tagja mozgásképtelenné vált. A körülötte elterülő kép szélei elmosódtak, ahogy tekintete egyetlen helyre fókuszált, az előtte megjelenő halomra, a megmerevedett arcokra, fennakadt tekintetekre. Sikoltani, ordítani akart, de teste nem követte utasításait, egyedül szemeivel sikerült feljebb néznie, hogy Voldemort önelégült, gúnyos vigyorával szembesüljön.

Gyengének, tehetetlennek érezte magát. Dühe, kétségbeesése elképzelhetetlen mértéket öltött. Láthatatlan erő száguldott végig bőre alatt, s mikor már azt hitte a varázslat végre kiszakad belőle, s bosszút állhat, mintha egy falba ütközött volna, semmi nem történt.

Ismét ordítani akart, hangot adni a mérhetetlen fájdalomnak, a veszteségnek, ami gyötörte. Az erő, mely képtelen volt kiszabadulni s bevégezni feladatát egyre csak nőtt, míg már belülről marta és perzselte a fiút.

– Nem megy Potter? A nagy Harry Potter tehetetlen? – vigyorgott Voldemort, gúnyos nevetése végig visszhangzott a csarnokon. – A kis Harry...

***

– ...arry, ébredj! – Ron hajolt a fiú fölé, próbálva kirángatni barátját a delíriumból, ami kínozta. Harry álmában kiabált, görcsösen vonaglott, a verejték cseppekben gördült le halántékán, és egy jó pár percnyi szólongatás után sem nyitotta ki szemeit.

Neville is aggódva figyelte, ahogy mindenki hőse ilyen kiszolgáltatott, már-már szánalmas helyzetben szenvedett tulajdon álmai miatt. A fekete tincsek kuszán meredtek szét, a zöld szemek ide-oda ugráltak a szemhéjak alatt.

– Harry!

A fiú kiáltva ült fel, s azzal a lendülettel az addig elfojtott erő egyszerre robbant ki belőle. A fénysugarak betöltötték a szobát, eltalálva az ágy mellett álló két fiút, megperzselve a baldachinos függönyt, és a falakat is. Ron és Neville elvágódtak, Harry pedig visszahanyatlott, és immár nyitott szemmel lihegett. Egész teste remegett, ahogy próbálta tüdejét oxigénnel megtölteni, füle pedig sípolt a mágia kisüléstől.

Még nem sikerült teljesen magához térnie, csak dermedten meredt egy pontra az erőlökéstől még mind lengedező baldachinon. Megfeszült a maró érzéstől, amely úgy perzselte végig testét, mintha vére vált volna savvá.

– Ron! Harry! – vágódott ki az ajtó. Harry alig hallotta Hermione elfojtott sikolyát, az álmok utóhatasától a szoba még mindig forgott vele. – Hívd McGalagonyt! – adta ki az utasítást a háta mögött álló lánynak, majd mikor már távolodó, szapora lépteket lehetett hallani, hozzá tette, hogy Madam Pomfreyt is.

A lány pillanatokon belül már a nyöszörgő Ron mellett térdelt a földön.

– Ron! Ron! – ellenőrizte pulzusát, miközben agya már akörül forgott, vajon mi történhetett.

Hermione Nevillehez fordult, hogy őt is ellenőrizze, a fiú kábán pislogott a plafonra. Mivel messzebb volt, őt nem érte annyira a kirobbanó erő, csakhamar megrázta fejét és ülésbe tornázta magát. Végül a lány Harry mellé igyekezett, aki immár oldalára fordulva, összekuporodva zihált.

Hermione finoman a hátára fordította a fiút, aki grimaszolva figyelte a sötét foltot maga előtt.

– He-Hermione..? – motyogta, amint már csak bizsergett a mágia és kezdte felfogni mi is történik körülötte.

– Nyugi Harry, mindenki jól van... Csak maradj nyugton... – Hermione hangja elcsuklott az idegességtől és aggodalomtól. A lány szavai mintha villámcsapásként érték volna Harryt, megérezve a füstszagot azonnal szemüvege után kapott, amit a boszorka készségesen oda is adott neki.

Mellkasába fájdalom hasított, amitől némán elnyíltak ajkai, de nem kiáltott fel, aggódva kúszott el az ágy széléig, hogy megszemlélhesse a káoszt, amit okozott.

– Harry! – szólt rá neheztelőn a lány.

– Jól vannak? – kérdezte elfúló, karcos hangon.

Harry pontosan tudta mi történt, pár hete kezdődött ez az egész, és azóta egyre rosszabb lett... Egy év telhetett el a háború vége óta, s mindenki azt mondta, hogy a sok trauma utóhatásaként amiben része volt, normális az, hogy rémképeket lát. Ezzel még ő maga is megbírkózott volna, azonban nem csak egyszerű rémálmok gyötörték. Varázsereje indulatait követve úgy robbant ki belőle, mint Roxfortba kerülése előtt, csakhogy most nem csak egy állatkerti terrárium eltűnő üvegéről volt szó. A legrosszabb pedig az volt, hogy bármi, ami kizökkentette előidézhetett egy ilyen rohamot, akár napközben is. Márpedig igen sok bosszantó és idegesítő tényezővel járt az, hogy ő volt Harry Potter.

Aggasztó volt, hogy egyre intenzívebb volt az erő, és egyre gyakrabban történt hasonló. Íme, megint miatta sérültek meg barátai, mert nem tudta maga mögött hagyni a múltját. Olyan álmokat látott, amiknek volt köze a történtekhez, de ténylegesen sosem következtek be. A félelmei befolyásolták a képek alakulását negatív irányba, olyan hatást keltve, mintha még mindig tartana Voldemort visszatérésétől.

Görcsösen hajába túrt, próbálva visszafogni könnyeit, amik szemeit kezdték szúrni.

***

– Nem! Nem érted! Most az egyszer megúsztátok, de mi lesz legközelebb? – kiabálta Harry a gyengélkedő ajtaja előtt állva, a falba kapaszkodva. Még mindig érezte, ahogy mellkasán a bőr ég mikor mozdul. Ott ahol mágiája kiszakadt egy cikkcakkos égési seb maradt hátra bizonyítékul.

– Harry, senki nem hibáztat. Nem a te hibád! – fogta meg karját Hermione, hogy visszatartsa.

– Harry! Állj meg! Nem a te hibád haver! – értett egyet a pudingos szájú Ron, az egyik ágyból. – Még ingyen pudingot is kaptam! – lengette meg a tálkát boldogan.

– De meg is halhattál volna! – fordult barátja felé, s máris érezte, hogy szíve furán dobban, s egy apró energia hullám fut végig felemelt kezén. Ijedten engedte le karját, s bizsergő tenyerét másik kezével fogta meg, hogy gátat szabjon a remegésnek. A lány habozva engedte el és lépett egy aprót távolabb.

– Harry? – kérdezte Hermione, s tétován elindította kezét a fiú felé, aki kapkodva vágta ki az ajtót, majd sietős léptekkel, összeszorított fogakkal indult el.

– Ne kövess! – kiabálta vissza.

– Harry állj meg! – indult el Hermione barátja után.

– Állj meg! Ne kövess! – hangja szigorúan csengett, a lány végre megtorpant. – Komolyan Hermione – sóhajtotta nyugodtabban -, csak adj egy kis időt! Tudom, mit csinálok – fordult vissza, szinte már könyörögve. A lány nagyot sóhajtott, majd bólintott egyet, kezével aprót intett.

– Menj – mondta halkan, s visszafordult a gyengélkedő felé. - Én megnézem Nevillet és Ront – hangja szomorúan csengett. Bármennyire is volt biztos abban Hermione, hogy nem kellene, elengedje Harryt, visszacsukta maga mögött az ajtót és hagyta, hogy a másik elsétáljon.

A fiú lendületesen haladt, szinte, mint akit üldöztek. Magányra vágyott, hogy összeszedhesse gondolatait, hogy dűlőre jusson a helyzetet illetően.

A háború miatt nem fejezték be tanulmányaikat, s ez az új tanév is csak nemrég kezdődött el, még nem volt ideje megszokni azt, hogy tényleg vége, hogy nem kell Voldemorttól féltenie szeretteit.

McGalagony, Madam Pomfrey, sőt még a Mágiaügyi miniszter, azaz Kingsley is minden erejével segíteni próbálta azt, hogy tovább tudjanak lépni a háborúban küzdő diákok. Sokan szereztek olyan traumát a harci helyzet során, ami akár az egész életükre hatással lehetett. Harry nem tagadta, hogy mély benyomást tettek rá is az események, például rémálmait is ennek tulajdonította. Azonban a többiekkel ellentétben ő nem tudta rávenni magát, hogy ezekről beszéljen valakivel, pedig jelenleg is több szakember látogatott el heti rendszerességgel az iskolába. Nem tudta képtelensége okát, hiszen nem volt szégyen elismerni azt, ha segítségre lett volna szüksége, de ő nem érezte úgy, hogy bárki is tudna neki segíteni, barátait és családját leszámítva.

Minduntalan ott lebegett felette a bárd, a hírnév, aminek köszönhetően olyan szintre jutott helyzete, hogy az orvosok egy része maga is bántotta volna, csakhogy utána segíthessen rajta és elmondhassa magáról, segített a nagy Harry Potteren – de ez az élet más területeire is igaz volt, Harry szinte már rosszul volt a hírnévtől, a rivaldafénytől. Az egész világ torznak hatott körülötte. Hiszen istenítették őt, a kiválasztottat, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, csakhogy ez nem jelentette azt, hogy tiszteletben tartották a magánéletét, a döntéseit. Minden nap, minden Reggeli Próféta újabb cikket hozott le róla, amik szokás szerint elég szélsőségesek, a valóság kiforgatott verziói voltak.

A valóság teljes hazugsággá formálása volt az is, mikor a tárgyalásokat követően azt állították, már az ellenség pártját fogja. Csak azért, mert kiállt azon állítása mellett, hogy a Halálfalók gyerekei nem érdemelnek Azkabant. Arra nevelték őket, hogy vagy szolgálják Voldemortot, ellenkező esetben halált hoznak az egész családjuk fejére. Bárki, bármit mondhatott, Harry is bármit megtett volna szerettei védelmében.

Néha úgy érezte az egész élete attól kezdve, hogy Hagrid megjelent és megnyitotta előtte a varázsvilágba vezető ajtót egy hosszúra nyúlt, furcsa álom...

Nem figyelte merre tart, így végül a Rengeteg szélén találta magát. Sóhajtva telepedett le az egyik fa tövébe, mindenkitől távol, hogy senkire ne jelenthessen veszélyt. Bármennyire is fájt a tény távol kellett maradjon a többiektől, mindaddig, míg rá nem jön miért viselkedik úgy körülötte a mágia ahogy. Ébren még valamennyire kitudta védeni az esetleges rohamokat, de álmában?

Gondolatai lassan lenyugodtak, a fáradtság málhás súlyként húzta le szemhéjait. Nem tellett sok időbe, míg az álmok nélküli sötétség maga alá temette.

***