Ahogy megpillantotta a küszöbön fekvő, csendesen szundító csecsemőt, Petunia Dursley, azonnal mindent megértett. Az igazat megvallva, értette már a dolgokat a leges legelejétől kezdve. Pontosan tudta, hogy nem véletlenül bámulta a házat egy szürke macska napokon keresztül és talán még a férje által leírt, különös külsejű emberek kilétéről is volt némi elképzelése. Egyszerűen csak nem merte beismerni. Nem merte beismerni, hogy kamaszkora és nővére emlékei, amelyek elől oly sokáig igyekezett elmenekülni, most újra rátaláltak. Mr.Dursleynek eszébe sem jutott ezeket a felettébb furcsa dolgokat felesége ''abnormális,, testvéréhez kötni, ezzel ellentétben Petunia jelentéktelen kis apróságokban is meglátta a varázslatot és milliószor elkönyvelte már, hogy csupán üres képzelgések ezek. Ezért hát nem is mert férje elé állni félelmével. Igyekezett magában elrendezni kétségeit és egyébként is, tisztában volt vele, hogy panasza üres fülekre találna. Ha Petunia Dursley magába nézett, pontosan tudta, hogy házassága nagyon régen kihűlt már, talán csak kisgyermekük és a megszokás tartotta össze. Vernon Dursley volt az első ''szerelme,, és miután hosszú évek múltán is tartott még kapcsoltuk, evidens volt, hogy egybe kelnek és tekintve, hogy minden normális családban van legalább egy gyermek, megszületett Dudley. Sohasem éreztek egymás iránt elsöprő, égető szerelmet, csupán nyugodt és mindennapi életet szerettek volna. Vernon Dursley is egy teljesen átlagos családban nőtt fel, ahol minden szabályokra és logikus elvekre épült, talán ezt találta az Evans lány a legvonzóbbnak a férfiban. Ő maga is szabály szerető, reális és egyszerű ember volt, pont olyan, aki valamiféle kárpótlást nyújthatott Petuniának túlságosan is különleges gyermekkora miatt. Ugyanis ezek voltak azok az évek, amelyeknek pillanatait az ifjú asszony a leginkább igyekezett kitörölni emlékezetéből.

Tulajdonképpen, Petunia nagyon boldog kislány volt, tökéletes kapcsolata volt édesanyjával és édesapjával, nővérével pedig elválaszthatatlanok voltak. Születése óta tisztában volt vele, hogy Lily, az egyetlen testvére és egyben legjobb barátnője, nem olyan, mint a többiek. Különleges. Ez néha félelmetes is tudott lenni, például ha magára haragította a vörös kislányt, sokszor se perc alatt bőrig ázott, vagy éppen a kezében lévő kakaó landolt hirtelen szőke tincsiben. De tulajdonképpen, nagyon szerette nővére képességeit és általa néha ő is különlegesnek érezhette magát. Szeretett karácsonykor is tarka pillangókkal játszani, vagy esetleg nyaranta a hóban fürödni. Ezek voltak azok az apró kis titkok, amelyek összekötötték a két kislány szívét és igazán különlegessé tette a kettejük kapcsolatát. A kis Petunia Evans mindig is úgy érezte, nincs ami közé és nővére közé állhatna. Azonban mekkorát tévedett... elég volt egy ócska papírfecni, amit egy koszos bagoly dobott be a postaládájukba. Elég volt pár régi tintával firkantott sor és egy nevetséges pecsét és nővére sosem volt a régi többé. Petunia arcán legördült egy apró könnycsepp, ahogy felidézte nővére arcát, mint a levelet a kezében tartva azt kiáltozza; ,,Boszorkány vagyok!! Anya, apa, halljátok!? Boszorkány vagyok!''. Visszarepült egy pillanatra az időben és ismét ott állt az ajtóban egyes egyedül, a virágos kis ruhácskájában, kezében a többi, jelentéktelen levéllel és hallgatta szülei elismerő szavait. Ekkor először érezte magát feleslegesnek és túlságosan hétköznapinak. A régi emlékek felkavarodása pedig éppen egy ugyanolyan, ócska papírfecni okozta, amely a küszöbön fekvő csecsemő mellett volt, a földön.

A fiatal asszony gyorsan letörölte könnyeit és körbe nézett maga körül, remélve, hogy senki nem látta iménti gyengeségét. Aztán rájött, hogy éjszaka van, mindenki alszik és ő is csak a hangos motorbúgásra és pár villanásra ébredt fel. Leguggolt és felvette a levelet a baba mellől.

Tisztelt Petunia Dursley!

Most valószínűleg igen össze van zavarodva, de kérem tegye félre irántam érzett haragját és olvassa végig a levelem, mert sajnos nagyon sajnálatos és a jövőre nagy kihatással lévő eseményről kell beszámolnom. A tegnap éjszaka folyamán, Lily és James Potter szörnyű támadás részesei voltak és a Sötét Nagyúr átka végzett mindkettejükkel. Kérem, fogadja őszinte részvétem jómagam és a varázsvilág nevében! Tisztában vagyok vele, hogy ön és nővére kapcsolata már régebben megromlott, azonban valószínűleg értesült arról, hogy Lily nemrégiben egy kisfiúnak adott életet. A kis Harry Potternek így nem maradt önökön kívül más, élő rokona. Petunia, kérem tegye most félre a múlt sérelmeit és nevelje fel ezt a kisfiút úgy, mintha csak a saját gyermeke volna. Ne feledje, nem tehet semmiről, csak egy ártatlan kisgyermek, aki elvesztette a szüleit. Kérem adja meg neki azt a szeretetet, amit Lily és James sajnos immáron nem tudnak.

Üdvözlettel, Albus Dumbledore

Petunia Dursley feldúltan álldogált a sötét éjszakában, az autóút mentén elszórt lámpák halvány fényében, újra és újra elolvasta Dumbledore professzor levelét, miközben nem mert lenézni a lábánál fekvő kisgyermekre. Csak kis idő múltán értette meg végleg, hogy elvesztette testvérét, aki egykor a másik felét jelentette. És nem maradt más emléke utána, csak az a kisbaba, a lábainál. Akkor először vizsgálta meg tüzetesebben a kisfiút. Egy villám alakú sebhely díszelgett a kis homlokán. Biztosan ő is megsérült a támadás során, gondolta magában, miközben félve felemelte a hideg földről. Azonban a kisfiú megébredt. Kis zöld íriszei azonnal kipattantak és kíváncsian nézett nagynénjére.

- Lily...- suttogta a fiatal asszony és kövér könnycseppek kezdtek leszánkázni bájos vonásain.

Magához szorította unokaöccsét és előtört belőle a halk és keserves sírás. A kis Harry édesanyja tekintetét örökölte, nem is volt vitás. Ez a tekintet volt az, amellyel Petunia élete végéig minden egyes napon találkozni fog. Ez a tekintet volt az, amely arra volt hivatott, hogy minden egyes pillanatban emlékeztesse őt nővéréről és arról a különleges kötelékről, amit egyszer magukénak tudhattak. Ez a kötelék nem volt más, mint az igaz és hű, testvéri szeretet, amelyet saját irigysége tépázott meg és büszkesége tett tönkre végleg.

Mrs.Dursley ismét körbe kémlelte az utca minden egyes szögletét és reménykedett, hogy senki nem látta könnyeit. Az éjszaka továbbra is néma és sötét volt, rejtélyes és kegyetlen. Meglepetten és kellemetlenül tolta el magától a törékeny kis csecsemőt, miután észrevette, hogy úgy szorítja maghoz, mintha csak saját gyermekét tartaná kezei között. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy valóban be kellene-e vinnie a kicsit a házba? Valóban helyes döntés lenne-e örökbe fogadni? Ez egy komoly döntés, amit férje nélkül a nő nem hozhatott volna meg, azonban most mégis felvette a levelet a földről és bevitte a kicsit a házba. Pontosan tudta, hogyha egyszer átlépte vele a küszöböt, ki nem teheti a házából. A kanapéra fektette a kisbabát, akinek arcocskája a benti meleg hatására kipirosodott, pedig a fürdőszobába ment. Benyúlt a szekrény harmadik fiókjába, a kozmetikumai és parfümjei mögé. Kiemelt onnan egy régi borítékot, amit egészen kislány kora óta félve őrizget.Ez is egy ugyanolyan ócska papírfecnit tartalmazó boríték volt, mint amire a nővére halálhírét írták. Ez az ócska papírfecni volt az, amely megpecsételte ő és testvére kapcsolatát. Leült unokaöccse mellé, tisztes távolságban a kanapéra és újra szemügyre vette Dumbledore levelét. Azonban akkor vette csak észre, hogy a borítékban van valami más is. Egy precízen élére hajtott fehér lap,amelyet a fiatal asszony ezer közül is felismert volna.

Mélyen tisztelt Dumbledoor professzor!

Biztosan tetszik tudni, hogy a nővérem( Lily Evans) felvételt nyert a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolába. Azért írok most a professzor úrnak, hogy megtudhassam, lenne-e arra lehetőség, hogy én is vele mehessek és együtt kezdhessük ott a következő tanévet. Én még nem tudok sem pillangót, sem havat varázsolni, mint ő, de ígérem, mindent meg fogok tenni, hogy behozzam a lemaradásom! Szorgalmasan fogok tanulni és mindent megteszek majd, hogy mintadiák lehessek!

Válaszát előre is köszönöm, Petunia Evans.

A kisebbik Evans lány könnyei ismét megeredtek, ahogy viszont látta a majdnem húsz éves levelét. Abban a pillanatban ismét gyerekkorában járt, a virágos kis ruhácskájában volt, a zöld falú nappalijukban ücsörgött Lily mellett és a szürke kiscicájukat simogatták. Azt a kiscicát, amit, még karácsonyra kaptak nagyszüleiktől és hatalmas vita kerekedett az ügyből, mivel az édesanyjuk sosem szívlelte a szőrös kis kedvenceket és hónapokig kétséges volt, megtarthatják-e.

Arcát megtörölve, elővette a válaszlevelet és azt is olvasni kezdte.

Kedves Petunia!

Legnagyobb sajnálatomra, ebben az ügyben nem lehetek segítségedre. Tudod, az iskolánkba csak azok a 11 éves gyerekek kerülhetnek be, akiknek a varázslat a vérükben van. Hogyha te nem tudsz még pillangót, vagy havat varázsolni, akkor ezek szerint, te nem vagy boszorkány származású. Igazán sajnálom, hogy nem lehetsz az iskolánk növendéke, mert igazán szorgalmas, elszánt és kedves kislánynak tűnsz.

De egy percig se csüggedj, kedves Petunia! Az élet varázspálcával és anélkül is egyaránt gyönyörű. Remélem te is megtalálod majd a helyed és rájössz, hogy pontosan olyan különleges és csodás vagy, mint a nővéred.

Üdvözlettel, Albus Dumbledore

Sokadszorra olvasta már a levelet, de még most is dühöt ébresztett benne. Nem igazán tudta ő maga sem eldönteni, hogy a professzorra haragudott a visszautasításért, vagy magra, amiért a része akart lenni ennek az egész őrületnek. Ekkor felkapta maga mellől az összes levelet, amelynek bármi köze volt a varázsvilághoz és egy mozdulattal ketté tépte mindent, majd a kukába hajította. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy megóvja Dudleyt attól az érzéstől, amit neki kellett átélnie kisgyermekként. Tisztában volt vele, hogy nővére csemetéje varászló lesz, és azzal is, hogy az ő kisfia pedig egy teljesen normális, tökéletes ember. A világért sem hagyta volna, hogy emiatt az ellentét miatt gyermeke unalmasnak és értéktelennek érezze magát. Következő útja a vendégszobába vezetett, mivel úgy döntött, ameddig nem pakol ki a lépcső alatti gardrobból, addig itt fogja elszállásolni a kis Harryt. Felállította Dudley utazóágyát, majd visszament a nappaliba unokaöccséért, aki addigra mély álomba merült. Petunia óvatosan felemelte a babát. Nem szerette volna, ha felébredne. Nem akart ismét a szemébe nézni. Felvitte az emeletre, lefektette, majd ő is visszafeküdt hortyogó férje mellé. Hajnali négy óra volt. A fiatal asszony nem tudott már ismét elaludni. Egyre azon gondolkodott, hogyan vethetne véget ennek az ''varázslósdinak,, és mindennél jobban várta már, hogy férje felébredjen. Össze volt törve, félt úgy érezte szertefoszlott régi vágya: az átlagos családi élet.

Sziasztok!

Csak pár szóban szeretnék beszélni magamról, mert itt igazából nem is én magam, hanem az általam megfogalmazott Petunia Dursley érzései az igazán fontosak. Fekete Eminek hívnak, 14 éves vagyok és wattpadon körülbelül egy éve vagyok aktív. Eddig egy Dramione fanfictiont és annak folytatását tudhatok magaménak, az eredeti éppen átírás alatt áll ( és 11K nézettségnek örvend), szóval abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy a történet közepéből hiányoznak események, de igyekszem pótolni a hiányt annyira, amennyire a központi felvételire való készülés engedi. Az előbb említett műveim mellett ( Everything Has Changed, Magnet) belekezdtem egy teljesen saját történetbe, ami Cuz you're my haven névre hallgat, de sajnos most szünetel és csak a Dramione történet befejezése után folytatódik majd. Ha személyesen keresnétek, selflover_girl néven megtaláltok.

Remélem tetszett a rész

Emi❤❤