Sirius Black holtfáradtan esett be az ajtón. Egész nap halálfalókat üldözött, mivel egy kicsit abnormálisan viselkedtek. Össze-vissza hopponált az országban és semmi eredménye nem volt. Egyszerre az összes halálfaló eltűnt, mintha valami kiszívta volna őket az ország területéről. Remus a legutóbbi veszekedésük óta nem állt szóba vele és Sirius se kereste a társaságát, ám így egyedül nyilván nem sok esélye volt a halálfalók nyomára akadni. A nap végére Dumbledore engedélyével Sirius elmehetett a búvóhelyére, hogy pihenjen egyet. A férfi pedig kihasználta a lehetőséget, hazament és ruhástul eldőlt az ágyon.

Már majdnem elaludt, amikor valami szörnyű érzés kerítette hatalmába. Nem tudta megmondani, mi, de úgy érezte, valami szörnyűség történik. Egyből éber lett, kirohant a kertbe, felült a frissen elkészült motorbiciklijére és elindult.

Gondolkozott, hová menjen először: Peterhez vagy Jameshez. Végül Peter mellett döntött. Ő volt a legvédtelenebb kettejük közül, így neki lehetett a legnagyobb szüksége segítségre. Amikor leszállt és benyitott már tudta, hogy valami nincs rendben.

- Féregfark! - kiabálta, de nem érkezett válasz.A búvóhely üres volt.

Sirius minden helyiséget átnézett, de Peternek a nyomát sem látta. Mielőtt azonban igazán aggódni kezdett volna, észrevette, hogy minden berendezési tárgy a helyén volt: a székek, az ágyak, a képek, minden. A falak is sértetlenek voltak. Peter láthatóan önként távozott innen.

Sirius szíve annyira összeszorult, hogy levegőt sem kapott. Kirohant, felpattant a motorbiciklire és azonnal Jamesék felé vette az irányt. Közben igyekezett csillapítani a légszomját, de képtelen volt rendesen lélegezni. Rettegett, annyira félt, mint még soha életében.

Már a távolból látta, hogy hatalmas baj van. A háznak csak a fele látszódott. Amikor aztán leszállt, csiga módjára vánszorgott le az ülésről, a szemét le nem véve az épületről. A bejárati ajtó be volt robbantva, az emelet fele teljesen hiányzott, mintha egy hatalmas robbanás tűntette volna el. Egy hatalmas erejű átok...

Sirius térde annyira remegett, hogy félő volt, menten összeesik. Noha a Sötét Jegy nem lebegett a ház fölött, a férfi érezte, tudta, hogy mi történt. Voldemort itt járt. És megölte a teljes Potter családot.

Előtörtek a könnyei, úgy érezte, mindene összetörik a fájdalomtól, elméje a semmibe zuhant, pörgött szédülten, megállíthatatlanul, de még így sem tudott elmenekülni a valóság elől. Elvesztette Jamest, a legjobb barátját, a testvérét, azt, aki megmentette őt, aki befogadta, aki otthont adott neki, mikor félholtan nem volt hová mennie. Elvesztette Lilyt, aki olyan volt, mint a nővére, aki szerette őt, bármikor szívesen látta, ahogy annak idején Mrs Potter. És elvesztette Harryt, a kicsi, ártatlan Harryt, akit fiaként szeretett, és aki még csak esélyt sem kapott az életre. A szíve majd megszakadt; ki akarta tépni, hogy ne érezzen semmit, annyira fájdalmas volt, hogy azt hitte, elvérez a kíntól. Egész testében remegett, rázta őt a zokogás, amit nem tudott és nem is akart enyhíteni.

Hirtelen mozgást érzékelt a házból. Sirius gyorsan letörölte a könnyeit és előkapta a pálcáját. Bár még mindig remegett, elszánta magát, hogy amint kilép Voldemort, azonnal támadást indít. Nem érdekelte, hogy ez felér egy öngyilkossággal. Nem nagyon érdekelte már semmi.

Azonban, aki kijött a házból, az nem Voldemort volt, hanem egy hatalmas, széles óriás; Hagrid, a Roxfort vadőre. Sirius és James sokat jártak nála, amikor a Tiltott Rengetegből kellett visszahozni őket. James gondolatára Siriusnak ismét könnyek szöktek a szemébe, de vissza kellett tartania őket, mivel nem akarta, hogy Hagrid sírni lássa. Azonban a meglepetéstől még sírni is elfelejtett, amikor megpillantott egy kicsi, bepólyált valamit az óriás karjában.

Hagrid már kiért az udvarba, amikor észrevette a férfit.

- Sirius! - nézett rá meglepetten. - Hogy kerülsz te ide?

- Mi van nálad, Hagrid? - kérdezte Sirius, nem törődve a kérdéssel. Ha tényleg az, amire gondol...

- Inkább ki - helyesbített az óriás. - Harryt hoztam ki onnan. Ő ugyanis életben maradt.

- Tessék?! - Sirius azonnal Hagrid előtt termett és lenézett a keresztfiára. A fájdalom egy kicsit enyhülni kezdett. Harry mosolygott és érdeklődve figyelte, mi történik körülötte. Sértetlen volt, leszámítva egy különös, villám alakú sebhelyet a homlokán.

- Mi történt? - nézett fel a férfi Hagridra.

- Tudjukki megjelent itt és rájuk rontott - magyarázta a vadőr. - Fogalmam sincs, hogyan, amikor a Fidelius bűbáj működésben volt. Jameséket felkészületlenül érte a támadás. Tudjukki végzett vele is, majd Lilyvel is, de Harryt nem tudta megölni. Amikor megtámadta a kicsit, egyszer csak eltűnt. Nyoma veszett. Valószínűleg elvesztette az erejét.

Hagrid ezt mind egy szuszra hadarta el, mielőtt ő is sírni kezdett volna. Sirius végigsimított a kisfiú arcán és halványan elmosolyodott. Legalább ő megmaradt Jamesből.

- Hagrid, nem bíznád rám Harryt? - kérte. - Én vagyok a keresztapja, majd én vigyázok rá...

- Nem lehet - rázta a fejét az óriás. - Dumbledore azt mondta, a nagynénjéékhez kell vinnem. Ott nagyobb biztonságban lesz.

- De hát ők sosem fogják megérteni Harryt! - rökönyödött meg Sirius. Hallott Lily nővéréről, a mugliról, aki teljesen elzárkózott a varázsvilágtól. - Velem úgy élhetne, mint a szüleivel... - Elcsuklott a hangja, képtelen volt folytatni.

- Parancsot kaptam - jelentette ki Hagrid. - Nem adhatom neked.

Sirius tudta, hogy nincs esélye. Ha Dumbledore parancsolt valamit Hagridnak, azt az óriás maradéktalanul végrehajtotta. Sóhajtott egy nagyot és így szólt:

- Akkor vidd el a motorbiciklimet - mondta. - Könnyebb lesz azon elvinned. Nekem már nincs szükségem rá. - Egyszerre jelentéktelennek érzett minden munkát, amit azon a járművön dolgozva töltött. Az is elvette azt a kevéske időt, amit Jamesékkel tölthetett volna.

- Köszönöm - mondta Hagrid és Sirius vállára tette a kezét. - Nagyon sajnálom. Hidd el, nekem is hiányozni fognak.

- Tudom - nyögte ki a férfi, mivel képtelen volt többet mondani.

Figyelte, hogyan szállt fel Hagrid a járműre, kezében a bepólyált Harryvel. Mielőtt elmentek volna, Sirius adott még egy puszit a fiú homlokára: pontosan a sebhelyére. Érezte, micsoda pusztító átok okozta rajta és magában hálát adott az égnek, hogy Harry életben maradt, még ha nem is tudta, miért.

Amint Hagrid és Harry eltűntek az égen, Sirius összeszedte magát és elindult a ház felé. Tudta, mit fog találni odabent, tudta, hogy valószínűleg sosem fogja majd elfelejteni, de mindenképpen látnia kellett. Muszáj volt elbúcsúznia Jamestől és Lilytől.

Elsőként őt vette észre. A lépcsőn feküdt, ernyedt végtagokkal, üveges szeme a semmibe meredt, szemüvegének egyik lencséje megrepedt. Azt a ruhát viselte, amit alig pár napja, amikor Sirius utoljára látta. Sirius megállt és lenézett a legjobb barátja holttestére. Ha nem látta volna a szemét, megesküdött volna rá, hogy csak alszik. De tudta, hogy nem így volt. Térdre borult, minden sejtje üvöltött a fájdalomtól, kiabáltak némán az éjszakába, ő pedig ráborult James mellkasára és olyan erős zokogás lett úrrá rajta, amelyet még soha nem érzett. Kapaszkodott James talárjába, úgy ragadta meg, mintha visszahozhatná belé az életet, miközben kiabált és ordított, hogy valahogy elérje, hogy James is hallja, hogy meghallja őt és visszatérjen...

Nem tudta, milyen sokáig feküdt ott. Amikor legközelebb felnézett, már pirkadt. A szeme vörös volt a zokogástól, de még egyszer lenézett a legjobb barátja arcára, hogy végleg elbúcsúzhasson tőle. Levette a szemüvegét, a szeméhez nyúlt, lassan lezárta a szemhéját és visszatette a szemüveget. Felállt és elindult, követve a pusztítás nyomait, hogy Lilytől is elköszönhessen.

A nő látványa még jobban megviselte. Olyan apró volt halálában, akár egy tinédzser, pedig, amíg élt, Sirius sosem vette észre. Az ő szeme is üveges volt és már sehová nem nézett, de megörökítette az utolsó rettegés emlékét, mielőtt a halál érte jött volna. Sirius nála is eltöltött egy pár órát, mivel, mikor kilépett a házból, a nap már az égen járt. Lassan elmúlt a gyász első hulláma és ekkor egy új érzés kerítette hatalmába: a végtelen bűntudat.

Ő tehetett róla, hogy James és Lily meghaltak. Ha elvállalta volna a titokgazda szerepét, ez sosem történt volna meg. Akkor biztonságban lettek volna. Nem kellett volna Peterre bíznia őket...

Mikor Sirius eddig jutott, minden mást kisöpört a fejéből a harag és a gyűlölet pusztító tüze. Ott és akkor új értelmet nyert ez a két szó a számára. A Fidelius bűbáj védelme csak úgy szűnhetett meg, ha Voldemortnak elárulták a rejtekhelyüket. És ezt csak egyvalaki tehette meg... Peter búvóhelye sértetlen volt, ami azt jelentette, hogy önszántából árulta el őket. Ő volt a kém.

Sirius megmarkolta a varázspálcáját, amit öntudatlanul vett ki a zsebéből. Elfehéredtek az ujjai, olyan erővel szorította. Meg kellett találnia Petert, hogy megtorolja James és Lily halálát. Voldemort már eltűnt, de az áruló köpönyegforgató még szabadon volt és Sirius mindenáron ő maga akart bosszút állni. Nem engedhette át a Minisztérium embereinek ezt az örömet.

Visszament Peter búvóhelyére, ahol a lakásban animágus érzékeit segítségül hívva megjegyezte a kis patkány szagát. Ezután elindult a keresgélés. Folyamatosan hopponált, kutyává változott és szimatolt, hogy megtalálja Peter szagát az egyes helyeken.

Végül sikerült egy kis mugli városban a nyomára akadnia. Peter emberi alakban volt, ami külön örömöt jelentett Siriusnak; látni akarta, hogyan könyörög az aljas féreg az életéért. Látszólag céltalanul botorkált az utcán, idegesen tördelte a kezeit, és folyamatosan körbe-körbe pislogott.

Sirius lesből csapott le, akár a vadászkutya. Petert teljesen váratlanul érte, ahogy Sirius megragadta a grabancát és nekilökte a kerítésnek. Egész testében remegni kezdett, amikor meglátta a férfi tekintetében az eszelős, állatias gyűlöletet.

- Hogy árulhattad el őket? - suttogta Sirius haragtól remegő hangon.

Peter tekintete össze-vissza ugrált és Sirius még látta az örömtűz lángjait a szemében, mielőtt elkezdődtek a megállíthatatlan események.

- Lily és James! - kiabálta hirtelen Peter. - Sirius! Hogy tehetted ezt??

Sirius semmit sem tudott reagálni, mert a következő pillanatban felrobbant az utca, ahol álltak. A közelben lévők, akiknek a jelenlétéről a férfi csak most szerzett tudomást, mind meghaltak, Sirius azonban egy pálcasuhintással megvédte magát, így őt csak hátravetette. A por mindent beborított, emiatt Sirius csak homályosan látta, hogy Peter egy késsel levágta az ujját, majd átváltozott és patkányként lemenekült a csatornába.

Sirius lassan felállt és körülnézett. Ahol az előbb ő és Peter álltak, egy hatalmas lyuk tátongott. Körülötte ismeretlen, szerencsétlen muglik holtestei hevertek és mindenki rá bámult. Sirius újra a kráter felé fordult - majd elnevette magát. Keserű, örömtelen nevetés volt ez; nevetett, hogy Peter, aki mindig, minden helyzetben rájuk támaszkodott, képes volt így kivágni magát a szorult helyzetből, ráadásul sikerült rá, Siriusra terelnie a gyanút... Sirius tudta, hogy elítélik, hiszen a mugli szemtanúk vallomása alapján őt mondják majd ki bűnösnek. Csupán abban reménykedett, hogy megkapja a dementorcsókot, ami megváltja majd a szörnyű bűntudattól és a szenvedéstől.

A Minisztérium emberei nemsokára a helyszínre értek. Ott letartóztatták és elvitték kihallgatásra. Azonban Sirius, miután elmúlt a keserű valóság miatti nevetőhulláma, ismét depresszióba esett. A dementorok, akiket mellé rendeltek, eszébe juttatták a legrosszabb emlékeit: az első otthon töltött karácsony, amikor a szülei egész szünetre bezárták a szobájába, mert griffendéles lett; a veszekedés és az utolsó kínzás azon az éjszakán, amikor elszökött a Grimmauld térről; a nap, amikor hírt kapott Regulus haláláról; mikor halálosan összeveszett Remusszal; James és Lily holtteste...

Képtelen volt felelni Barty Kupor kérdéseire, így alig fél óra után már azt vette észre, hogy úton van a dementorokkal az Azkabanba. A szigeten az egyik legeldugottabb cellába dugták és a két dementor, akik ide hozták, őrködni kezdtek az ajtó előtt.

Sirius csak kuporgott a földön és azt kívánta, bár megcsókolná az egyikőjük: még az is jobb sors lenne, mint azzal a tudattal együtt élni, hogy a halálát okozta a legjobb barátjának. De azok a csuklyás lények még csak feléje sem pillantottak. Nyilván parancsba kapták, hogy addig kínozzák a fagyasztó, fojtogató köddel, amíg bele nem őrül. Sirius semmi másra nem tudott gondolni, csak James és Lily üveges szemére, ernyedt testükre; arra, hogy Remus most biztosan azt hiszi, ő ölte meg azt a tizenkét muglit és ő volt az áruló, ahogy végig gyanította... arra, hogy ő tehetett róla, hogy a kis Harry árvává vált.

Harry... Sirius szíve mintha összezsugorodott és elszállt volna belőle, annyira fájt neki, hogy egyedül kellett hagynia a kisfiút, ráadásul tönkre is tette az életét. De... Sirius tudta, hogy ő ártatlan. Lehet, hogy rossz döntés volt Petert ajánlani, de nem ő árulta el Jamest és Lilyt Voldemortnak. Nem volt halálfaló. És talán van még valami feladata az életben...

Úgy döntött, nem adja fel. Harryért életben kell maradnia. És talán egyszer eljön az idő, amikor tisztázhatja magát.

Sziasztok!

Remélem, sikerült helyesen megragadnom Sirius gondolatait és nem lett túl összecsapott. Személy szerint én imádom a Harry Potter világát, legmeghatározóbb gyerekkori élményem, emiatt is kezdtem bele a Harry Potter: Vörös és Zöldsorozatba, ami most a harmadik, egyben utolsó könyvénél tart. Ha arra jársz, nézz be, hogy megtudd, milyen lett volna, ha Harrynek születik egy ikerhúga, akit Lucy Lily Potternek hívnak...

Remélem, írhatok még ide, nagyon élvezném - ismét - újraírni a sorozatot, ezúttal más szemszögekből.

Viszlát legközelebb!

Anna