Erre a kérdésre csak jéghidegen nevetett. Majd ahogy elkezdett nevetni, úgy abba is hagyta. Szomorúan felsóhajtott.

- Nem. Nem gondoltam rá egyszer sem. Az én gyönyörű Lilymet senki sem pótolhatja. Nincs, nem is lesz és nem is volt nála szebb nő az egész világon. Tűzvörös haja, vörösebb volt még a vérnél is. Zöld szemei pedig mindig úgy csillogtak, mint a smaragd - a férfi elmosolyodott felesége emlékén.

Hirtelen felcsaptak a lángok a kandallóban, és megjelent az iskola igazgatója, Albus Dumbledore komoran, Madam Pomfrey társaságában.

- Perselus, Minerva üzent, hogy mi történt. Jól vannak? - kérdezte az agg varázsló.

- A körülményekhez képest. De Ms. Weasleynek és Mr. Longbottomnak mihamarabb ellátás kell. Hermione a vámpírvér miatt gyorsan gyógyul, bár félek, hogy ekkorra sérülést nem tud egymaga meggyógyítani. És meghal. Én Lily után nem tudnám őt is elveszíteni, Albus. Kérlek, segíts! - a bájitalmester szinte már sírva könyörgött az agg varázslónak.

- Nyugodj meg, Perselus! Hermione erős lány, nem lesz semmi baja! Légy erős, Perselus! A fiad miatt is. Ő is erős lesz érted, Dracóért, és a két húgáért is. Poppy!

- Igen, Albus?

- Hogy vannak? - kérdezte Albus.

- A körülményekhez képest jól! Én ennél többet nem tudok tenni. Csak rajtuk múlik, hogy felépülnek-e.

- Milyen sérüléseik voltak?

- Ms. Weasleynek eltört két helyen is a jobb karja, kisebb sérülések vannak az egész testén. A rosszabb sérülései pedig, hogy eltört két bordája, és az egyik majdnem átszúrta a tüdejét.

A két mágus lefehéredve nézett rá a boszorkányra. Nem akarták elhinni, hogy az ifjabb Weasley-fiú képes lett volna megölni a saját húgát.

- És a többiek? - kérdezte végül a fekete hajú varázsló.

- Mr. Longbottomnak mindkét karja, és lába eltörött. De komolyabb sérülései nincsenek. Továbbá néhány zúzódás található a mellkasán, és a hátán.

- És a lányom? Ő hogy van? - kérdezte idegesen Perselus.

- A lányod jól van. A bal karja, és mindkét lába eltörött, plusz néhány zúzódása van. De a vámpírvér miatt egy hét, és kutya baja sem lesz - fejezte be mosolyogva a beszámolót a boszorkány.

Perselus lábai a megkönnyebbüléstől felmondták a szolgálatot, és a szőnyegre hanyatlott.

- Köszönöm, Poppy! Köszönöm! - suttogta a férfi.

A férfi hagyta, hogy a megkönnyebbülés könnyei végig folyjanak az arcán, majd onnan a szőnyegre hulljanak. Nem érdekelte a sok bámészkodó griffendéles, nem érdekelte ki látja őt, a rettegett bájitaltan tanárt, Perselus Pitont sírni. Csak az számított, hogy az ő kislánya jól van, és meg fog gyógyulni.

- Perselus bácsi, jól vagy? - kérdezte egy hang.

Perselus felnézett, és szembe találta magát egy aggódó acélszürke tekintettel. Mikor kitisztult a tekintete annyira, hogy lássa is a tekintet és a hang gazdáját, Draco Malfoy személyében.

- Igen, Draco, jól vagyok! Miért vagy itt?

- Madam Pomfrey szerint az lenne a legjobb, ha Longbottomot, Ginnyt és Hermionét a gyengélkedőre vinnénk. Nathan szerint az lenne a legjobb, ha te vinnéd Ginnyt, ő viszi Neville-t, és én viszem Hermionét.

- Rendben! - bólintott a Mardekár ház feje.

Felállt, odament a sebesültekhez, és átvette fiától a Weasley-lányt. Megvárta míg a két fiú is felveszi a saját terhét, és belépett a kandallóba. A következő pillanatban már a gyengélkedőn álltak. Lefektették a betegeket egy-egy ágyra, majd szép csendben elhagyták a kórteremet, hogy a három páciens aludni tudjon.