"-Talán félsz? - vonta fel a szemöldökét. Tekintete kihívó volt, amit ha nem álltam volna, talán egy pillanat alatt itt hagy. A pohárra bökött az ujjával, majd mindentudón elvigyorodott. Nem ismert, de sejtette, hogy ezzel megfogja az önbecsülésem -ami egyébként nincs, de ezt neki nem kell tudnia. 

-Nem félek én semmitől - hazudtam. Bár, mondhatom, hogy mégsem? Hiszen minden, amitől félek az emberek, és a váltakozó természetük. Most itt vagyok, egy fiataloktól zsúfolt szórakozóhelyen és nem remegnek a kezeim, ráadásul szóba elegyedtem egy fiúval. Erős kifejezés...

-Akkor miért hezitálsz? - kérdezett vissza. Megrántottam a vállam és egy húzásra lehörpintettem az égető alkoholt. A torkomat marta végig, köhögni kezdtem és éreztem, ahogy a szemeim próbálnak kiesni a helyükről. -Ez a beszéd! - nevetett fel az idegen. 

-Ez borzalmas! - nyögtem. A homlokát ráncolta, gondoltam, nem hallotta amit mondtam, vagyis nyöszörögtem. Nem baj, az is csak igazolná a gyengeségem. Itt az ideje talpra állni és megerősödni.

Nem gondoltam komolyan.

Semmit se gondolok komolyan.

Az egész életem a komolytalanságokról szól.

Vagy a fájdalmas, horror humorról, mint például; "Engem még a macskák se szeretnek, huh? Szétkaristolták a karom, ez valami sátáni cucc." Néha bejön.

-Van kedved táncolni? - hajolt közelebb, orromat megcsapta az édes illat. Hiába a füst, ami mind a pult mögül, mind a szabályokat nem ismerő, dohányzó emberek közül kúszott az arcomba. Valahogy elbódított az övé, és az első, amit megállapítottam, hogy túl sok parfümöt használ. Nem szabadna érdekelnie, sőt, feltett egy kérdést, amire még percekkel később se válaszoltam. Mélyen beszívtam a levegőt és érdeklődve meresztettem rá a szemeimet.

-Mit akarsz tőlem? - tört ki belőlem az igazán fontos kérdés. Ez így nem járja, évekig nem találkozom senkivel, mindenki átnéz rajtam, aztán egyszer csak iskolát váltok, lesz egy barátom, aki elrángat egy szórakozóhelyre, ahol egy helyes fiú táncolni akar velem. Túl sok egyszerre. 

-Azt hittem, szívesen táncolnál velem. Ne haragudj, ha félreértettelek, én... - magyarázkodott. Hamar leesett a tantusz, azt hitte, hogy meleg vagyok.

De hát az vagyok!

És akkor ő is!

Gyerünk, Louis, táncolj vele!

A belső hang hiába biztatott az előre tartó lépésekre. Rémülten ráztam meg a fejem és leugrottam a magasított székről, aztán már ott se voltam. Pillanatok alatt találtam meg a kijáratot, pedig idefelé Ashton vezetett és aligha jegyeztem meg az útvonalat. Jut eszembe, szépen magamra hagyott. El ne felejtsem majd megköszönni neki néhány epés megjegyzéssel. Van ehhez jogom, igaz? Hiszen, barátok vagyunk. De a barátok nem hagyják ott egymást szó nélkül. Azt hiszem, nincs szükségem rá. Kis dolog, felhúztam magam rajta (szerintem igenis jogosan), pár napra belekóstolhattam a barátság fogalmába, de ennyi éppen elég is volt. 
Vajon csak egy kibúvót keresek, mert megijedtem ettől az egésztől? És most, hogy megtaláltam, teljes súllyal támaszkodom erre? 

-Minden oké? - szólalt meg mellőlem a már ismerős hang. A biciklitároló vasrészének támaszkodtam és a kihalt utcát figyeltem, míg a gondolataimba merültem, valószínűleg ezért nem hallottam meg őt.

-Minden - bólintottam. 

-Mi a neved? - kérdezte. Most csevegni fog velem?

-Louis - sóhajtottam halkan.

-Louis mi? 

-Nem fogom elmondani. Nincs szükségem a zaklatásodra, hogy majd egyszer csak a házam előtt legyél és megalázz, vagy elgyere az iskolámba és elvágd az egyetlen esélyem az osztálytársaim előtt, nem, ezt nem engedhetem meg - hadartam levegővétel nélkül. 

-Hé, nyugi. Nem akarlak bántani - húzta össze a szemöldökeit. Értetlenül bámult rám, majd hirtelen felém nyújtotta a kezét. -Harry Styles.

-Mi? - kérdeztem vissza meghökkenve. 

-Az én nevem Harry Styles. Tizenhét éves vagyok, egy pékségben dolgozom és anyám nem tud róla, hogy illegálisan alkoholt iszom. Mondjuk, ebben a kócerájban minden illegális... - forgatta meg a szemeit. 

-Miért mondod ezeket el nekem? - zavartan hátráltam egy lépést. 

-Mert reméltem, hogy így te is megnyílsz előttem - tárta szét a karjait tehetetlenül.

-Miért akarod, hogy... - kezdtem volna újra az értetlenkedést, azonban Ashton a nevemet kiabálva esett ki az ajtón. Amikor meglátott, megkönnyebbülten a mellkasára tette a kezét és mellém sétált.

-Már mindenhol kerestelek! - mondta rosszallóan.

-Ott hagytál a pultnál - morogtam sértetten. 

-Hosszú volt a sor a mosdónál! - mutatott rá eltűnésének okára, majd megrázta a fejét és megfogta a kezem. -Mindegy, mennünk kell! Valami balhé van odabent, kihívták a zsarukat és tudod, mi nem lehetnénk itt! - mondta gyorsan, majd húzni kezdett. Kétségbeesetten, hirtelen elhatározás után visszafordultam és Harry csalódottságtól csillogó szemeibe néztem. 

-Louis Tomlinson! - és valamiért, az arcára kiült mosoly engem is vigyorgásra késztetett."

Hosszas tanakodás után, mocorogni kezdtem a kényelmes székemen. Dr. Payne fellesett rám a szögletes szemüvege mögül, de rögtön visszabújt a papírok közé. Nem tudom, miket olvas, de egyfolytában ezt csinálja és olyan, mintha sose fáradna el. Feltűnően nyújtózkodtam, de rám se hederített. Nem értettem, ha most kezelés van, miért nem velem foglalkozik? 

-Dr. Payne... - kezdtem halkan. Levette a szemüvegét és becsukta a mappát. Az arcán átsuhant egy grimasz, szerintem totál kiakadna, ha most azt mondanám, hogy csak vécére kell mennem. Szívesen eljátszanám vele, de van ennél sokkal fontosabb dolog is, amiről muszáj tudnom.

-Mondd csak, Louis - biztatott a folytatásra. 

-A gyógyszerek, amiket szedek... Mit tesznek velem? - nagyot nyeltem, mikor meglepődve pislogott rám. Aztán kihúzta a fiókját és elővett egy kis dobozt.

-Olvasd el - adta a kezembe. Szemeimet átfuttattam a sorokon, de a nyugtató hatáson és az enyhe befolyásoltságon kívül nem sokkal jutottam előrébb. 

-Van, amire nem emlékszem tisztán. Mielőtt behoztak az intézetbe, valahogy olyan halványnak tűnnek azok az emlékek - motyogtam. 

-Ez nem baj. Az agyad megpróbálja előtérbe helyezni az új helyzeteket, amiken átlépsz. De ettől még nem fogod teljesen elfelejteni a régi életed - magyarázta. Nem firtattam tovább, lassan bólintottam és a fali órára néztem. 

-Nem három órakor kezdődik a szabadidő? - köszörültem meg a torkom. Dr. Payne helyeslően biccentett és visszatette a gyógyszeres dobozt a fiókba. -Akkor Harry miért van már a padnál, mikor nekem két percbe telik kiérni? 

-A szobám közelebb van az udvarra vezető ajtóhoz - kaptam a választ már Harrytől, aki a padon fekve lógatta le a lábait. 

-Szóval amint hármat üt az óra, már is ott van érted az orvosod? - kérdeztem hitetlenül, majd látva szenvedését, szememet forgatva emeltem meg a fejét, hogy a combomra tegyem. 

-Általában akkor van vége a kezelésnek. Néha előbb is kienged, ha jól viselkedek és mondok pár infót magamról, meg az életemről - mosolygott fel rám hálásan, majd felhúzta a lábát és a háttámlára támasztva helyezkedett el kényelmesen. 

-Mondd, te kapsz gyógyszereket? - a számat harapdálva kaptam el a szemeimet dr. Payne vészjósló tekintetétől. Nem csinálunk semmit, csak kényelmesen ülünk -vagyis Harry fekszik, de fogjuk rá most az egyszer, hogy ez nem így van-, de látom rajta, hogy ki van éleződve, bármilyen mozdulatra felugorhat és adhat parancsot, miszerint két méterrel távolabb kell ülnünk egymástól. Szóval én meg se mozdultam és Harry is csak annyit tett, hogy a szemére szorította az alkarját, a Naptól való védelem végett.

-Néhányat igen - válaszolta. -De sose nyelem le. A nyelvem alá rejtem és mikor a doki belenéz a számba, semmit nem lát. Amikor pedig kimegy, a párnahuzatba teszem a pirulát.

-Szóval tiszta vagy? - döbbenten söpörtem félre egy tincset a homlokáról. Megmagyarázhatatlan mozdulat volt és egy percig kellemetlenül szóltam magamra, hogy mégis mekkora butaságot csináltam, de Harry halvány mosolyát látva, nem ostoroztam magam tovább.

-Teljesen - bólintott. -Talán neked is ezt kellene tenned, és akkor emlékeznél rám.

-Emlékszem rád - erősítettem meg a hangom. Elhúzta a kezét a szeme elől és elkapta a tekintetem.

-Szóval emlékszel az utolsó randevúnkra? Amikor a belváros egyik panelházának tetején szeretkeztünk? - vonta fel a szemöldökét. Az ereimben meghűlt a vér, tágra nyílt szemekkel meredtem le rá. 

-Hogy mi? - vinnyogtam elvörösödve. Amíg én a zavaromat próbáltam leplezni, ő szomorúan elmosolyodott és visszatette a kezét az arcára.