"-Még mindig olyan furcsa? - kérdezte Olive halkabban, miközben közelebb hajolt anyához. 
  A lépcső legalsó fokán ültem és néha fellestem a frufrum alól a vendégünkre; anya barátnőjére. A kérdését egyértelműen rám értette, kissé kényelmetlenül kezdtem mocorogni.

-Jól van - válaszolta anya. Hazudott. 

-Louis, nem mesélsz egy kicsit az új suliról? - intézte felém a szavakat. Őszintének tűnt, én mégis magam elé emeltem a falaimat és hátrébb húzódva szegeztem a szemeimet a padlóra. Nincs mit mesélnem, ez az iskola is maga a pokol. Kivéve azt, hogy eddig senki nem beszélt velem a csendes srácon kívül. 

Ha a furcsaságoknál tartunk, ő kimondottan az. Az utóbbi hetekben jobban megfigyeltem és nem csinál többet, mint én. Persze, ő már régóta ismeri az osztálytársainkat és ez meg is látszik az órai csoportos feladatoknál, ahol mindig mi maradunk utoljára a tagválasztásnál. Csak akkor nyitja ki a száját, ha nagyon muszáj, egyébként meg egyfolytában mosolyog és hallgatózik. Valójában nem is láttam őt annyit beszélni bárkivel is, mint mikor velem tette -és valljuk be, az se volt valami hosszú társalgás. 

-Félénk. De szerintem jól érzi magát ott, igaz, Lou? - leszorítottam a szemhéjaimat. Persze, hogy jól. 

-Az unokaöcsém is oda jár. Azt mondta felettébb kedvesek a tanárok és a diákok is tisztelettudók - ecsetelte a "tapasztalatait" Olive. Akkor, ezek szerint az unokaöccse még nem találkozott az osztályfőnökömmel. Szívtelen dög, totál le van lassulva. Ha nagy nehezen ráveszem magam és kérdezek valamit, úgy tíz perc késéssel kapok választ. És hiába kértem segítséget a könyveim beszerzéséhez, vagy a kiválasztott órák egyeztetéséhez, egyszerűen lerázott. Végül anyu hozta haza a könyveket, az órákon pedig kicsit változtattam, most azt tanulom, amivel semmit nem akarok majd kezdeni az életben. Elég szerencsétlen vagyok. 

Mélyet sóhajtottam és felálltam, magamon érezve a két nőszemély pillantását sétáltam a konyhába egy pohár vízért, és aztán már nem ültem vissza a helyemre. Felmentem a szobámba és bezárkóztam, majd levetődtem az ágyra és a plafont bámulva gondolkoztam. Túl sok dolgon jár az agyam, talán lassítanom kéne. Elterelhetném a figyelmem a tanulással. Nem, ez nem fog megtörténni. Rengeteg a tananyag, inkább neki se állok és majd imádkozom, hogy ne engem hívjanak ki felelni, vagy, hogy ne írjunk dolgozatot. A lustaságom fog a sírba vinni.

Milyen jó lenne...

Felkaptam a fejem, mikor kopogtak a bejárati ajtón. A hangokból ítélve, anya és Olive annyira belefelejtkeztek a beszélgetésbe, hogy nem hallottam azt a bizonyos "Egy pillanat, nyitom!" mondatot. Az ablakomhoz siettem, ahogy mindig, mikor valaki érkezik a házhoz. Leellenőrzöm, hogy lemehetek, vagy nem érdemes. Most viszont, fogalmam sincs mit kéne gondolnom. A döbbenet megrázott, szó szerint bevertem az üvegbe a fejem. Mit keres ő itt?! Egyáltalán honnan tudja, hogy hol lakom?! Mégis mit akar?! Mintha megérezte volna, hogy nézem, felpillantott az ablakomra. Mosolyogva intett egyet és az ajtóra mutogatott. Nem, biztos, hogy nem engedem be. 

-Anya, nem nyitod ki? - kiabáltam. Valószínűleg nem hallotta, és már én sem értettem a szófoszlányokat. Fogadni mernék rá, hogy hátramentek a kertbe. 

Elhúztam a függönyöm és visszaültem az ágyam szélére. Mit akarhat tőlem a csendes srác?"

-Most lennél végzős, nem igaz? - kérdezte dr. Payne. 

-Nem - ingattam a fejem. 

-Hát? - értetlenül ráncolta a homlokát, miközben a kezembe nyomta a pohár hideg vizet.

-Nem jutottam volna el idáig - vontam vállat. 

-Alábecsülöd magad - bólintott. A szemeimet forgatva dőltem hátra a széken. 

-Csak tisztában vagyok a képességeimmel - sóhajtottam. -Nem is voltak nagy céljaim. Én tudtam, hogy egy kajáldában, vagy egy bárban fogok dolgozni, mint vécépucoló, vagy jobb esetben felszolgáló. De olykor megfordult a fejemben az is, hogy megkérem Janice nénikémet, talán befogadott volna a virágüzletébe - gondolkodón billentettem oldalra a fejem.

-Tudod, mit gondolok én? - köszörülte meg a torkát az orvos. Kérdőn pillantottam rá, mire széttárta a karjait. -Belőled akár még nagy ember is lehet!

-Hát persze, de ez nem fog megtörténni, amilyen szar kajákat adnak itt... - szándékosan értelmeztem félre őt, és ezt észre is vette. Megadóan bólintott és a papírjai fölé hajolt. 

-Ha ma kiengednélek innen, hova mennél? És mit csinálnál? 

-Miért, van erre esély? - a szemeim felcsillantak, izgatottan kezdtem mocorogni.

-Ez csak egy kérdés, Louis - csalódottan hajtottam le a fejem válaszát hallva. 

-Hazamennék. Anyával lennék és zenét hallgatnék - feleltem. 

-Mit gondolsz, újra magadhoz érnél? - értetlenül hőköltem hátra. 

-Azt itt is meg tudom tenni... - rajta volt a sor, hogy összezavarodjon. Aztán, amikor megértette a felfogásom, mosolyogva rázta meg a fejét.

-Nem így értettem - jót szórakozott rajtam. Hát, örülök neki, legalább egyikünk jól érzi magát. 

-Ha úgy gondolja, hogy megint megvágnám magam, vagy satuba szorítanám a karom, akkor téved - biccentettem. -Tudom, hogy apa elvitt mindent a garázsból. Már akkor, amikor lelépett azzal a ribanccal - morogtam. -Nem lenne lehetőségem rá.

-De kívánnád? - kérdezte.

-Miért beszél ennyire kétértelműen?! - kiáltottam fel. 

-Kísértésbe esnél? - hát, ez se sokkal jobb kifejezés. 

-Ha azt mondom nem, és itt tartanak még évekig, akkor kapok majd borotvát? - érdeklődtem.

-Csak rajtad múlik, hogy meddig maradsz itt - mondta, s közben az asztalára ejtette a tollát, amivel egész eddig idegesítően csattogott. 

-Beszélhetek Harryvel? - tértem más témára. Az órára nézett, majd bólintott egyet.

-Öt perc múlva három óra. Ma se beszéltél túl sokat - jegyezte meg elégedetlenül.

-De többet, mint eddig bármikor! - védekeztem. Elpakolta a mappáját és felállt, majd szokásosan mellém lépve karolta át a kezem. Azt hiszi, hogy elszöknék? Ez csak a követelmény, egy szabály, de eléggé frusztrál. 

-Miért nem inkább Niallel beszélgetsz? Azt mondtad, Harry veszélyes - szólalt meg, mikor az udvar felé sétáltunk. Összeszűkítettem a szemeimet, ám csak a papucsomra tudtam kérdőn tekinteni. 

-Nyilván, ha veszélyes lenne, nem engednék ki - mondtam. Egyértelművé vált számára, hogy nem fogok engedni a találkozókból. Főleg, hogy Harry minden alkalommal a padom...szóval a padunknál van, még mielőtt én odaérhetnék. 

-Tudod mit kell tenned, ha baj lenne - suttogta, majd elengedett, és míg ő az ellentétes irányba indult, a bejárat előtti lépcsőhöz, én a padomhoz sétáltam. 

-Azt hittem, ma nem jössz ki - mondta a lábait lóbáló, göndör fiú, fel sem nézve rám. Ma furcsán hullámos a haja, lehet, vágtak belőle egy kicsit. Alaposan végigmértem őt, vékony bokái kilátszódtak a szürke nadrág alól, a papucsát maga elé rugdalta, hogy ne zavarja. A padba kapaszkodott kezeivel, új kötések voltak az ujjain. Nagyon nehezen gyógyulhat neki, ha még mindig kötözni kell, bár nem tudhatom, mennyire szakadtak fel a körmei, hiszen amit én láttam, az csak vér volt. Vér, mindenhol. 

-Tudom, ki vagy - erősítettem meg a hangom, miközben leültem mellé. Tekintetemet nem szakítottam el róla, és még számomra is furcsa volt valakin hosszabb ideig tartani a szemeimet. 

-Tényleg? Sok időbe telt, hogy emlékezz rám - morogta. Talán megsértődött? 

-Miért vagy itt? - kérdeztem figyelmen kívül hagyva csípős hozzászólását. 

-Amiért te is - válaszolta. 

-Harry, én nem... Én nem tudom, miért vagyok itt - suttogtam letörten. Végre rám nézett, szemeiben megértés csillant. Lassan közelebb csúszott hozzám.

-Akkor megérted, hogy én miért kerültem ide - felelte ugyanolyan hangsúllyal, mint ahogy én beszéltem az előbb. 

-Nem... - ráztam meg a fejem. Annyira összekuszálódott minden! 

-A semmiért, Louis. Ez egy játék. Játszanak velünk. Oktalanul zártak be minket ide! Kísérleti alanyok vagyunk, megpróbálják elhitetni velünk, hogy a fejünkben van a baj, pedig nem! Mindketten normálisak vagyunk, és mondok még valamit - döbbenetemből az se zökkentett ki, hogy teljesen a fülemhez hajolt. -Niall is az.

-De ő... - kezdtem, ám a szavamba vágott. 

-Nem fél a víztől. Ő nagyon okos. Valamivel itt kell tartaniuk. Ezért nem vízzel fürdetik meg, hanem valami egészen fájdalmas anyaggal. 

-Mit akarnak elérni ezzel? Miért van szükségük ránk? - kérdeztem halkan. Hátrébb húzódott és tanácstalanul rázta meg a fejét.

-Nem tudom. De össze kell tartanunk. Együtt képesek vagyunk megszökni innen.