"És imádkozz Istenhez, Ő meghallgat
És imádkozz Istenhez, Ő meghallgat."

Minden pillantás éget. A bőröm alá férkőzik és megöl belülről. Nem látom a szándékot, egy érzés költözik a mellkasomba, semmi több. Gyűlölet. Szánakozás. Fájdalom. Az utóbbi az enyém, és csak az enyém.

-Nézd - hangom visszhangot vert a csempéken. Figyelmen kívül hagytam a két ápolót, akik a mosdótál mellől nézték végig a zuhanyzásom és a reménytelennek tűnő próbálkozásom. -Elég kellemes - mondtam, miközben benyúltam a vízsugár alá.

-A kezedet nem fogja bántani - nyöszörögte Niall. Az arcára pánik ült, miközben próbált hátrálni, ám a falak nem engedték túl messzire.

-Szóval a testemet igen? - kérdeztem vissza, majd egy lépéssel teljesen eltűntem a záporozó víz alatt. -Kicsit csiklandoz, de nem csinál semmit.

-Nem szabadott volna együtt jönnünk - közölte zilálva. Szemei a testemen jártak, jobban mondva, a bőrömön végigfutó vízcseppeket bámulta.

-Dr. Payne szerint nagyon jó barátok vagyunk. Te és én - vetettem rá egy kérdő pillantást, és mikor nem mozdult, megerősítettem a hangom. -Barátok vagyunk, ugye?

-A barátok nem kínozzák egymást! - kiáltotta. Az egyik ápoló felé nyúlt és megragadta a karját. -Ne!

-Aggódsz értem? - érdeklődtem.

-Még szép! Meg fog ölni! - toporogva hisztizett, mert ez tényleg nem volt más. A semmin akadt fel -ez csak az én szemszögem. Nem tudom, ő mit érezhet.

-Csak megtisztít, Niall. A barátok segítenek egymáson, és én pont ezt teszem - mondtam, miközben a kezemre nyomtam egy kis tusfürdőt.

-Ha segíteni akarnál, akkor megértenél - sírta el magát. Szomorúan lehajtottam a fejem és a törölközőmet kértem, miután végeztem a zuhanyzással.

-Nem bánt - suttogtam közelebb masírozva a szőke fiúhoz. Rettegve emelte maga elé a kezeit. -A víz nem bánt! - mondtam újra. Felvettem a ruháimat és az ajtóra mutattam, nem akartam végignézni, ahogy megfürdetik Niallt. Az egyik ápoló visszakísért a szobámba és rám zárta az ajtót, holott biztos voltam benne, dr. Payne ma még benéz hozzám. És ahogy erre gondoltam, újra kattant a zár, az orvosom egy zacskóval a kezében jött be a szobába.

-Hogy vagy? - kérdezte kedvesen.

-Azt hiszem, Niall menthetetlen - sóhajtottam, mintha nekem is lenne közöm a szőke gyógyításához.

-Rendes tőled, hogy megpróbálsz segíteni neki - biccentett, majd az ágyam szélére ült. -Hoztam neked két kiflit, meg kell enned őket - a zacskót gondosan a zsebébe gyűrte. Nem mintha szerettem volna bármit csinálni vele. Mondjuk a fejemre húzni. Eszembe se jutott...

-Újra szedni fogom a régi gyógyszereket? - kérdeztem, s közben az egyik kis kiflin nyammogtam.

-Igen. Ma este még nem, de holnap reggeli után már megkapod a két pirulát - mondta félretűrve az összegyűrt takarót.

-Pedig jól érzem magam nélkülük is... - motyogtam teli szájjal. Dr. Payne felsóhajtott és a rácsokra emelte a tekintetét.

-A tegnapi eset...

-Nem akarok róla beszélni! - ellenkeztem. Ma nem gondoltam Harryre és tudtam, hogy miután az orvos felhozta a tegnap történteket, egész éjszaka agyalni fogok. -Azok után is ki fogják őt engedni? - kérdeztem, a biztonság kedvéért.

-Az orvosa dönti el. Valószínűleg igen - bólogatott.

-De hát engem hetekig nem engedtek az udvarra, miután az enyém lett a pad! - felháborodva löktem félre a megmaradt kifli felét. -Ez igazságtalan! Ő veszélyes!

-Csak, mint te - nézett a szemeimbe. Rögtön elhallgattam és a szavain gondolkoztam. Csak, mint én? -Aludj. Holnap reggel jövök érted, rendben?

-Rendben - szusszantottam. Türelmesen megvárta, amíg befészkelem magam a takaró alá és csak azután ment el, hogy befordultam a fal felé.

Meg kell védenem a padomat. Az a hely az enyém, senki nem veheti el tőlem!

---

A tegnap esti elhatározásom csupán addig tartott, míg meg nem láttam Harryt a padomnál. Félszemmel fellestem dr. Paynre, ki faképpel vezetett oda. Képes még azok után is leültetni mellé, hogy rám hozta a frászt? Én ezt nem értem.
Totál össze vagyok zavarodva, és talán ez vezérelt az ingerült felszólalásomhoz, miután az orvos magamra hagyott.

-Ez az én padom! Menj innen! - zöld szemeit rám emelte és féloldalasan elmosolyodott.

-Tévedsz - jelentette ki. Hitetlenül az ég felé dobtam a kezeimet. -Ez a mi padunk.

-Na jó, mit akarsz cserébe azért, hogy elmenj? - kérdeztem lehuppanva mellé. Próbáltam nem feltűnően nézni a bekötözött ujjperceire, de nem ment. Borzasztóan néztek ki az átnedvesedett, kicsi gézlapok és elképzeltem, mi lehet alattuk.

-Nem fogok innen elmenni - válaszolta. Morgolódva húztam magam alá az egyik lábam.

-De miért nem?

-Tényleg nem ismersz meg? - fordult felém teljes testével. Meghökkenve bámultam rá, de a tanácstalan fejrázáson kívül nem tudtam mást reagálni. Hosszasan fújta ki a levegőt, majd felállt.

Ne.

Most akar elmenni, amikor kérdéseket állított fel bennem?

-Ki vagy te? Honnan ismerhetnélek?! - kérdeztem kétségbeesetten. Az orvosa mellé lépett és Harry anélkül sétált el tőlem, hogy vetett volna rám egy pillantást.

Mi a fene?

-Lucas aggódik érted - halálra rémültem Howardtól. Nesztelenül lépett mellém és olyan közel volt hozzám, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből.

-Hagyj békén - szorítottam a kezem a homlokomra. Senkit nem érdekel, hogy mit mond a fejében élő hang.

-De nagyon aggódik - folytatta.

-Howard, nem érdekel! Nincs miért aggódnia! - ráztam meg a fejem.

-De van. Nem vagy jól! - erősködött továbbra is.

-Mondd meg Lucasnak, hogy nincs joga aggódni értem - mordultam fel kelletlenül.

-Hát jó - vonta meg a vállát, aztán visszasétált a szökőkút másik oldalára. -Lewis.

-Howard! - kiáltottam mérgesen. -Louis vagyok! Louis!

-Ne nekem mondd! Lucas képtelen megjegyezni a neveket! - védekezett rögtön. Megforgattam a szemeimet és felálltam, dr. Payne pedig tükörként követte a mozdulatom.

-Ennyi volt? - kérdezte.

-Szeretnék Harryvel beszélni - nem hagyhatom annyiban a dolgot. Dr. Payne megütközve pislogott rám, majd egy kis fáziskéséssel enyhén oldalra billentette a fejét.

-Őt visszavitték a szobájába - mondta.

-És hol van Niall? - toporogtam egy helyben.

-A szabadidős teremben - ahogy kiejtette a szavakat, máris előre engedett és csak a folyosón fogta meg a kezem. -Zenét hallgatnak. Még egy fél órát kint lehetsz.

-Csak annyit? - meglepődve vontam fel a szemöldököm. -Az túl kevés idő...

-Louis, három órát töltöttél az udvaron - sóhajtotta. Hirtelen megtorpantam, elkerekedett szemekkel néztem az orvosra. Három órát?! Hiszen csak félnek tűnt! Esküszöm, én mindig tudom mennyi idő telik el odakint, de miért akarna dr. Payne átverni? Mintha tudná, min töröm a fejem, sajnálkozva tekintett rám és tovább vezetett. Három óra...

-Szia! - köszöntött Niall szélesen mosolyogva és megütögette maga mellett a padlót. Egy szó nélkül ültem le mellé és pár percig hagytam, hogy a zene elterelje a figyelmem. Mindenki csendben volt, vagy a leghalkabban beszélgetett a partnerével. Amikor a zenegépet használjuk, általában kiélvezzük a dallamokat és nosztalgiázunk, vagy csak simán pihenünk és nem gondolunk semmire.

-Te már kértél számot? - kérdeztem kíváncsian. Niall megrázta a fejét és az egyik asztalnál ülő férfire mutatott.

-Matt után jövök én. De még nem tudom, mit kérjek - látványosan megvakarta a feje búbját és gondolkodóba esett. -Te mit akarsz hallani?

-Mi? Ez most komoly? - izgatottan ütöttem össze a két tenyerem.

-Aha. Elvégre, nekem nincs túl sok ötletem, szóval miért ne - széttárta a karjait, és én majdnem közéjük vetettem magam. Éppen időben kapcsoltam, így csak egy hálás mosolyt mutattam felé és türelmesen vártam a sorunkra. Néhány emlékfoszlány keringett körülöttem a gimiből, mikor mindenki azt hitte, hogy csak kemény zenéket hallgatok, hard-rockot és társait. Közben csak egyetlen együttes volt, akikért igazán rajongtam és egyfolytában őket hallgattam.

Lehunytam a szemeimet, fejemet a falnak döntöttem és a szám akaratlanul is mosolyra húzódott a régen hallott dallamok kezdetekor. Két éve, hogy utoljára tettem el a szekrényembe a fülhallgatót azzal a reménnyel, hogy másnap újra hallhatom a kedvenc dalom. De ez nem történt meg, mert hiába akartam a reggelt valami olyannal kezdeni, ami igazán boldoggá tesz, a karomat megragadták és egy autóba tuszkoltak. Amikor ide kerültem, úgy gondoltam, örökké búcsút mondhatok a dalnak.

-Ne sírj - Niall hangja tompán jutott el hozzám. Amikor rá néztem, nem láttam az arcán undort, vagy félelmet, miközben a könnyeimet törölgette.