Széles mosollyal az arcomon fészkelődtem az alacsonyított székben, a saját testi épségemet is kockára téve ezzel, de nem nagyon érdekelt, ahogy az sem, hogy az idősödő nő mögöttem egyfolytában csettintget a nyelvével és láthatóan egyre idegesebb.

-Ne mocorogj! - szólt rám harmadjára is. Óvatosan bánt velem, néha megállt és parancsolón pillantott rám a tükörben. Sajnos elfelejtettem a nevét, pedig sokszor ültettek ebbe a székbe, hogy levágja a frufrum, amit mindig szándékosan növesztettem meg. Most viszont, én kértem meg dr. Paynet, hogy a mai nap tényleg varázslatos legyen és megjelenésileg se úgy lépjek utcára, mint egy hajléktalan. 

-Bocsi - nyöszörögtem. Elnézően mosolygott rám, majd újra ujjai közé fogta a meghosszabbodott tincseimet. 

Alig tudom felfogni, hogy ma kiengednek. Hazamehetek, végleg búcsút mondhatok ennek a helynek. Ugyan a Karácsonyt és az Újévet még nem üdvözölhettem anyával, a tél még mindig tart és bízom benne, hogy legalább egy hétig még élvezhetem a hóesést a saját ablakomból nézve. 
Az ajtó kivágódott, az orvosom lépett be rajta érdeklődő arckifejezéssel. 

-Hogy állunk? - kérdezte közelebb sétálva hozzánk, végül pedig leült egy másik székbe. 

-Nem bír meglenni egy helyben! - mormogta a nő.

-Hé! - sértetten húztam fel az orrom. Már két perce ülök mozdulatlanul, most miért panaszkodik?!

-Izgatott vagy, Louis? - fordult hozzám dr. Payne. 

-Még szép! - kiáltottam fel. -Ez idióta kérdés volt.

-De ugye azt tudod, hogy hetente vissza kell még járnod hozzám ellenőrzésre - kérdőn kereste a tekintetem a tükörben, azonban én leszegtem a szemeimet az ölemre. Mégsem inthetek búcsút örökre. Még nem. 
-Csak egy rövid beszélgetés.

-Körülbelül öt perc? - vontam fel a szemöldököm. Felkuncogott és megrázta a fejét.

-Meglátjuk, jó?

-Jó - sóhajtottam elégedetlenül. 

-Anyukád délután háromra jön érted. Előtte még itt ebédelsz, aztán elbúcsúzhatsz a padodtól - ismertette velem a tervet. 

-Nem vihetném magammal? - kérdeztem félénken, újra nevetést kicsalva belőle.

-Nem. Sajnos nem - válaszolta. 

-Kár. Egészen hozzám nőtt - mondtam elgondolkodva. -Gondolom, ki lesz cserélve. Senki nem akar egy olyan padra ülni, amibe bele van vésve a nevem - szándékosan nem említettem meg Harryt. 

-Szeretnéd? - dőlt előrébb dr. Payne.

-Akkor elvihetem? 

-Nem, Louis - forgatta meg a szemeit. -Ne légy akaratos.

-Bocsánat. Igaza van - feleltem meghunyászkodva. A nő mögöttem a magasba emelte az ollót és fáradtan vigyorodott el.

-Kész is! Helyes fiú lett belőled ezzel a frizurával - növelte a saját egóját.

-Miért, eddig nem voltam helyes? - értetlenkedtem. Dr. Payne szeme felcsillant gúnyos, számon kérő hangnememet hallva. Mostanában eleresztettem a rossz megjegyzéseimet magamról, saját magamtól. Még mindig nem voltam teljesen kibékülve azzal, aki valójában vagyok, de már minden könnyebb. Mondhatjuk így is.

-Dehogynem! - emelte fel a hangját a nő, mire megugrottam a székben. -Jaj, ne haragudj!

-Semmi baj - legyintettem, majd lehúztam magamról a fekete ruhaanyagot. Dr. Payne már az ajtónál állt várakozva, az időn tanakodva követtem őt vissza a szobámba. 

Látva az ágyat és az aprócska asztalt, rossz érzés kerített magába. Ahogy egyre jobban lettem, ez a hely úgy lett egyre nyomasztóbb, mintha ki akarna lökdösni innen, mert már nem vagyok hozzá méltó. Leültem a matrac szélére és kíváncsian pislogtam az orvosomra.

-Rendben leszel? Fél óra múlva jövök érted - nézett a karórájára. 

-Rendben - bólintottam. Hezitálva tette a kezét a kilincsre, miközben engem pásztázott. Tudtam, hogy szíve szerint még egy darabig bent tartana, de nincs már rá semmi indoka. Koromnak megfelelően viselkedem és a koncentrációm is a helyére állt. Szóval, most olyan vagyok, mint egy átlagos, tizenkilenc éves srác. Kivéve egy valamit.

Hiába gondolkodtam éjjeleken át, hiába válogattam az ezernyi lehetőség közül, végül nem tudtam választani. Egyelőre nincsenek terveim, komoly céljaim az életben. Persze dr. Payne szerint már az is hatalmas előrelépés, hogy életben akarok maradni. Akkor mégis van, majd otthon felírom egy lapra. Életcél: Maradj életben!
Nem vagyok humoros. 

---

A saját kabátomat húztam magamra. Hihetetlen, de ugyanaz az illat lengett körbe, mint amire emlékszem. Vajon anya direkt nem váltott át másra?

-Csak nyugodtan. Van időnk - mosolygott rám kedvesen, majd leült a bejárat előtti padra, dr. Payne mellé. Gondolom kér majd néhány tanácsot, szóval messzebbre kell elmennem nehogy meghalljam őket. Ismerem anyát, nála az anyaság szent, kínosan érzi magát, ha nem tud kezelni egy helyzetet. Az első buktatón elesett, amikor kiderült, hogy beteg vagyok. 

Az út csúszott, minden lépésemre ötször jobban kellett figyelnem. Kezeimet a zsebembe gyömöszölve néztem körbe, szemeim itták a látványt. A szökőkút, a kert, a padom...
Esküszöm, megpróbáltam magamba préselni valamiféle hiányérzetet, vagy fájdalmat azért, mert itt hagyok mindent. De nem ment. Örültem, hogy magam mögött hagyhatom az épületet.
A havat rugdosva sétáltam oda a szenthelyemhez, a padomhoz. Megálltam előtte és csak néztem rá, mert ez volt az egyetlen, ami tényleg az enyém volt. Mindenki tudta, hogy az engedélyem nélkül nem ülhet le rá.
Keserűen elmosolyodtam és letöröltem a hótakarót a fáról. Elolvastam a nevem, ami valószínűleg már örökre ezen a helyen fog díszelegni. Aztán felegyenesedtem és mélyet sóhajtottam.

-Viszlát, Harry - suttogtam lehunyva a szemeimet. Nem akartam több időt eltölteni itt, így sarkon fordultam és nagyobbakat lépve siettem vissza anyához. 

-Mehetünk? - kérdezte a fejére húzva a sapkáját.

-Naná! - vigyorodtam el, mire halkan, de boldogan felnevetett. Elnyomtam magamban az enyhe csalódottságot, amiért Niall nincs itt, pedig megígérte. Valahol, legbelül éreztem, hogy nem fog eljönni. 

-Louis, akkor ahogy megbeszéltük, várlak vissza pénteken! - nyújtotta felém a kezét dr. Payne. Hátrálva méregettem a karját, amit ő értetlen homlokráncolással kísért. Az ajkai szólásra nyíltak, de megráztam a fejem és félretolva a kezét, szorosan átöleltem őt. Ledöbbent, ezt a feszült testtartásából is észrevettem, na és kicsit késve ölelt vissza. De megtette, és ez volt a lényeg.

-Köszönöm! - mondtam elfúltan a kabátjába. 

-Érezd jól magad odakint - suttogta lehajolva hozzám. -És majd mindenről számolj be nekem - kacsintott rám, amikor elhúzódtam tőle. 

-Így lesz - bólogattam. Meglapogatta a vállam és anyára nézett. 

-A telefonszámom magánál van, bármikor felhívhat - megforgattam a szemeimet, miközben elléptem tőle. Nem lesz szükség a telefonhívásra. 

-Nagyon hálás vagyok, dr. Payne - mondta anya és átfogva a vállam húzott magához. -Ezer köszönet is kevés lenne.

-Ugyan már! Túl sokat időznek itt, menjenek! - hessegetett minket a kapu felé, amit nevetve fogadtunk. Azt hiszem, anyának igaza van. Sosem leszek elég hálás az orvosomnak. 

A régen látott autót észrevéve megugrottam és izgatottan futottam hozzá. 

-Szia! - köszöntem. Talán hülyeség, de mindennek, amit régen láttam, köszönök és szívélyesen fogadom. Mert minden hiányzott. 

-Pattanj be! - nyitotta fel az ajtókat anya és kissé vacogva ült a volán mögé. Bevágódtam mellé és azonnal a rádióval kezdtem szórakozni, hogy a hazafelé vezető úton már hallhassam a váltakozó dallamokat. 

-Változott valami otthon? - kérdeztem belelapulva az ülésbe. 

-Nos, átfestettem a szobád. Remélem nem baj, a falad annyira karcos volt, és koszos. Jobb, hogy így térsz haza - magyarázta.

-Nem baj. Milyen színű lett? - kíváncsiskodtam. Megkönnyebbülten felsóhajtott és megrázta a fejét. Talán attól tartott, hogy majd ideges leszek amiért változtatott a szobámon? 

-Majd meglátod - biccentett. Az út további része csendben telt, pedig tudtam, hogy mindkettőnknek van miről beszélnie. Három év hosszú idő, vele is történtek dolgok, talán még több is, mint velem. Nem, ebben biztos vagyok. 

Ahogy a feljáróra hajtottunk, elképedve tapadtam az ablakra. Itthon vagyok!
Igen, ezért is meglepődhettem volna, de volt ott valami más is, ami miatt teljesen ledöbbentem. 
Egy srác állt az ajtónk előtt, sállal az arca előtt, nagykabátban. Homlokomat ráncolva szálltam ki az autóból.

-Niall? - kérdeztem félve. 

-Ó, végre! - leugrott a lépcső két fokáról és elém sietett. -Bocsi, csak igyekszem nagyban kerülni az intézetet - magyarázkodott, de én továbbra is tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Tényleg itt van?! -Louis?

-Niall! - kiáltottam fel zokogással kevert nevetéssel, miközben szinte ráugrottam. Meglett az eredménye, mindketten a hóba dőltünk. A szőkeség megszeppenve nézett fel rám, de két másodperccel később kitört belőle a nevetés, és ez engem is kuncogásra késztetett.

-Fiúk! Tessék felkelni, még a végén megfáztok! - szólt ránk anya megjátszott dühvel. Elmosolyodott, ahogy enyhén oldalra billentette a fejét és büszkén figyelt minket.