Leesett az idei első hó. Az éjszakát az ablak mellett töltöttem, nem foglalkozva a rácsokkal. Elvarázsolt a fehéren világító lámpa alá esett hópehelyáradat. Másfél hónappal ezelőtt még reméltem, hogy a telet már otthonról üdvözölhetem, de sajnos dr. Payne szerint túlságosan korai lett volna még elengedni engem. Első szóra megértettem őt. 

A mai napig gondolok Harryre. Néha csupán a falra bámulok, miközben újrajátszom magamban az emlékeimet Vele. Rájöttem, hogy túl tökéletes volt ahhoz, hogy éljen. Hogy valóban létezzen. Mert nincsenek kivételek, az csak egy félrebotlott mondás volt tőlem. Nincs olyan, hogy tökéletes ember. 

A kölcsönkapott kabát ujját húzogattam, miközben a nyakam köré tekert sálba sóhajtottam. Felhúztam az államig egy kis részét, hogy ha lehajtom a fejem, a számat is eltakarja. Az ajtó előtt várakoztam és szélesen elmosolyodtam, mikor az orvosom szintén vastag kabátban lépett ki az irodájából. Furcsa, hogy egyedül hagyott a folyosón, még akkor is, ha csak két percre. 

-Mehetünk? - vonta fel a szemöldökét. Izgatottan bólintottam és ajkaim szólásra nyíltak, azonban ő leintett. Sokadjára akartam kifejezni a hálám, hogy a hosszú kérlelés után beadta a derekát és engedélyezte, hogy kimenjek az udvarra. 

Tapsoltam egyet a levegőben, toporzékolva követtem figyelemmel, ahogy kitárta előttem a bejárati ajtót. A hideg levegő megcsapta az arcom, nem simogatott, nem hívogatott magához. Én mégis úgy éreztem, jobb helyen nem is lehetnék. Féltem, hogy a cipőm átázik és szembe kell majd néznem a megfázással, de nem történt semmi ilyesmi. Amint a ropogó hóra léptem, elöntött a boldogság. Felnevettem és dr. Payne kiáltásával nem törődve, futni kezdtem. 

-Gyere vissza! - parancsolta. A padomnál álltam meg, amin magasan állt a hótakaró. Nem ültem le rá, de azért végigsimítottam a támláján. 

-Enyém az egész udvar! - mondtam hangosan. Az ég felé emeltem a karjaimat, a fejem hátrahanyatlott és nem sokáig várattam a megfelelő pillanatot. A hátamra dőltem és szüntelenül vigyorogva hunytam le a szemeimet. 

-Meg fogsz fázni - szólalt meg mellettem az orvosom. Oldalra ejtettem a kezeimet, a lábaimat kisebb terpeszbe nyitottam és alkotni kezdtem. Óvodás korom óta nem csináltam hóangyalt. Mindig azt gondoltam, hogy csak a kicsi gyerekek fetrenghetnek a hidegben. 

-Segítsen! - nagyot sóhajtva nyújtotta felém a kezét, mire belekapaszkodva keltem fel úgy, hogy még csak véletlenül se tettem tönkre a művemet. -Hát nem szép?

-De - bólintott. 

-Nem akar hógolyózni? - kérdeztem lehajolva, hogy máris gombócot gyúrjak, de dr. Payne a vállamra tette a kezét.

-Nem.

-És hóembert építeni? - pillantottam fel rá. 

-Nem, Louis - mosolyodott el.

-Kérdezhetek valamit? - egyenesedtem fel. Komolyan pásztáztam az arcát, nem különösebben foglalkozva azzal, hogy mindeközben az ujjaim jégcsappá válnak. -Magának van családja?

-Ez... személyes kérdés - motyogta zavartan, miközben hátrált egy lépést. 

-Attól még válaszolhat rá. Elvégre, ön is tud rólam mindent - vontam vállat. 

-Az orvosod vagyok - köszörülte meg a torkát. 

-Én pedig az öné - feleltem fogva tartva a tekintetét. Felkuncogott és a fejét ingatva tette zsebre a kezeit.

-Nincs feleségem, se gyerekem, ha erre gondolsz - mosolygott rám. 

-Kár. A család sokat számít - billentettem oldalra a fejem. -Ezért van itt minden nap.

-Igen.

-Szóval a munkájának él - analizáltam tovább. 

-Valahogy úgy - mondta bizonytalanul. 

-Minden betegére úgy figyel, mint rám? - kérdeztem kíváncsian. Az arckifejezése egy másodperc alatt megváltozott, feszengeni kezdett és a cipőire szegezte a szemeit. -Rosszat mondtam? - hőköltem vissza ijedten. 

-Nem, dehogy. Tudod, még soha nem dolgoztam olyan pácienssel, mint te - vallotta be őszintén. 

-Nem kezelt még skizofrént? - ráncoltam a homlokom értetlenül. 

-Nem - rázta meg a fejét. 

-Akkor különleges vagyok - húztam ki magam. -Az első skizofrén betege.

-Nem szabadna így vélekedned az elmédről - mondta rosszallóan. 

-De beleírhatja az aktájába, hogy meggyógyított egy mentálisan összeomlott embert - tártam szét a karjaimat. 

-Honnan...

-Olvastam a neten - vágtam a szavába. -Amikor azt mondtam, hogy csak híreket olvasni megyek a könyvtárba... 

-Nem szabadna...

-Kérem! Most hóembert építek! - ezzel hátat fordítottam neki és az épület faláig sétáltam, hogy onnan kezdjem el az új, ideiglenes barátom megalkotását. 

---

Teljesen áthűltem. A szabadidős terem sarkában kuporogtam, miközben langyos teát iszogattam. Sokkal jobban örültem volna a forróságnak, de dr. Payne szerint kizárt, hogy a kiszabott hőmérsékletű italokon kívül mást kapjak. Még akkor is, ha már egyáltalán nincs öngyilkos hajlamom. 

Hiányzott Niall. Amióta kiengedték, nem üzent semmit, ezért nem is fűzök túl sok reményt ahhoz, hogy valaha is fogom látni őt. Talán most odakint sétál egy barátjával és élvezi a tél ajándékát. Vagy több barátjával. Nem tudom.

Ha egy másik világban élnék, ahol Harry létezik, vajon együtt karácsonyoznánk? Milyen lenne közösen feldíszíteni a karácsonyfát, aztán ajándékot adni egymásnak?
Szerintem egy korcsolyát adnék neki. Biztosan szeretne táncolni a jégen. 

Megráztam a fejem és nagyokat pislogva néztem körbe. Nem szabad rá gondolnom.

Nem szabad.

Amint dr. Paynere akadt a tekintetem, felemelte a kezét és magához hívott. A térdem ropogott, ahogy feltápászkodtam és bicegve siettem oda hozzá. 

-Mit csináltam? - kérdeztem. 

-Van egy meglepetésem számodra - felelte sejtelmesen. Meglepetés? Nekem? Mégis miért?
-Nem jössz?

-De én... - hezitálva szemeztem a padlóval. 

-Örülni fogsz neki! Hiszen már régóta vártál rá - felkaptam a fejem, mire a folyosó felé mutatott. Félénken követtem őt, egészen az irodájáig vezetett.

-Régóta vártam rá? - hümmögtem. Hirtelen nem jutott eszembe semmi, amire régóta vártam volna. Itt bent senki nem kap ajándékot, akkor én miért lennék kiváltságos? 

-Bizony - lenyomta a kilincset, de mielőtt kinyitotta volna az ajtót, még visszanézett rám. Biztatón elmosolyodott és oldalra lépett, hogy ne állja az utamat. Nem kellett sokáig keresnem a meglepetésem, ugyanis ott állt, az ajtóval szemben, pontosan az ablak előtt.

-Anya! - kiáltottam fel megilletődve. Szent ég, már több, mint két éve nem láttam őt. A szám elé kaptam a kezem és remegő lábakkal léptem előre.

-Louis - felém nyújtotta a karjait. Az arcán nem láttam szánakozást, sajnálatot vagy rosszallást. A saját örömöm köszönt vissza rám. Elrugaszkodtam a talajtól és a karjaiba vetettem magam. Szorosan öleltem őt, mintha egy szakadék szélén kapaszkodnék belé. 

-Annyira sajnálom! - nyöszörögtem elfúlt hangon. Könnyek futottak a szemembe és, valójában meg sem próbáltam őket maradásra bírni. Hagytam, hogy végigrohanjanak az arcomon, eláztatva anyu puha felsőjét. 

-Semmi baj, kincsem - suttogta a hátamat simogatva. Szorosan lehunytam a szemeimet és kiengedtem egy halk zihálást. -Nincs semmi baj - ismételte. 

-Sosem akartalak megbántani - sírtam. 

-Tudom.

-Ne haragudj, amiért ennyire rossz fiad voltam - folytattam.

-Louis, fejezd be - ripakodott rám, miközben eltolt magától. Ez az én anyukám. -Te vagy a legszebb kincs, amit kaphattam az élettől. Aggódtam érted. De látom, hogy jól vagy.

-Tényleg? - nevettem fel keserűen, miközben a könnyeimre mutattam. 

-Igen - bólintott határozottan. -Sajnálom, hogy nem figyeltem rád eléggé...

-Jaj, anya. Ne - nyögtem fel a plafonra nézve. Nevetve rántott magához, hogy egy cuppanós puszit nyomjon az arcomra. 

-Büszke vagyok rád! - mondta. Még jobban elérzékenyülve görnyedtem előre.

Büszke rám. 

Mindazok után, amiket tettem, ő azt mondja, hogy büszke rám. Félreteszi a borzalmas időszakot, amikor saját magamat ostoroztam és sebeket ejtettem a testem minden részén. Amikor felhúztam a falaimat és senkit nem engedtem magamhoz közel. Elfelejti, hogy én voltam az okozója mindennek, ami vele és velem történt. 

A jelent látta. A szemei csillogtak, ahogy az arcomat fürkészte. Hiányoztam neki. Két évig nem engedtem, hogy látogasson, és még csak a leveleit sem olvastam el. Utána pedig dr. Payne vonta meg tőle a látogatás lehetőségét, nehogy visszaessek a mélypontra. Pedig sokszor elmondtam neki, hogy hiányzik anyu, de sosem feszegettem a határaimat. Éreztem, hogy idővel láthatom őt. Hogy a szavaim nem találtak süket fülekre. És most itt van. Az egyetlen ember, aki feltétel nélkül szeret engem és törődik velem. Ezt ezentúl nem szabad figyelmen kívül hagynom. 

Karjaim újra köré fonódtak, vigyorogva figyeltem meglepett arcát, miután egy puszit nyomtam rá. 

-Szeretlek, anya - suttogtam.