Az emberek néha azt mondják, jó barát a magány. Szeretnek egyedül lenni, mert akkor ismerhetik meg önmagukat a legjobban. Mert akkor nincs, ki határokat szabjon nekik, a saját útjukat járják.
Hazugság.
Ha szeretnek egyedül lenni, nem tennék hosszú ideig. Napok telnek el, mikor azt mondják; hé, találkoznom kell az egyik barátommal, mert hiányzik! Nem akarnak tovább magányosan élni, mert mégsem annyira jó, mint amilyen az első pár napban. Megelégelik a saját gondolataikat, amik sosem ütköztek falakba.

De ha nincs barát, aki segíthetne? Ha mindenki elfordul, mert nem vagy képes elfogadni önmagad?
Nincs olyan, hogy túl csúnya, hogy túl unalmas, hogy túl kínos. Nincs mit szégyellni, mert minden ami te vagy, egy személyiség, egy gondolkodó ember.
Én itt rontottam el.

Dr. Payne sokat mesélt nekem az elfogadásról és a szeretetről. Arról, hogy mennyire befolyásoljuk a külvilágot a saját viselkedésünkkel. Nem azért voltam más, mert a fiúkat szeretem. Nem a melegségem miatt néztek ki az emberek, nem ezért kerültek el engem.
Egyszerűen csak nem kértek abból a sötétségből, ami körülvett minden egyes alkalommal, amikor az utcára léptem. Figyelmen kívül akarták hagyni a sebeimet, mert féltek tőlük. Minden folttól, minden vörös hegtől hátratántorodtak és azt mondták, valami nincs rendben velem. És ők jól akartak lenni. Azt gondolták, ha szóba állnak velem, ők is ugyanerre a sorsra jutnak.

Ironikusnak találtam, hogy a szabadidős terem tévéje egy olyan filmet adott le, amiben az egyik főszereplő egy meleg férfi volt. Mindettől függetlenül, ámulattal figyeltem az életét, mert ő boldognak tűnt.

Én is az voltam Harryvel. Tudtam, hogy nem jó, ha rá gondolok, mert ő sose létezett. Csak a képzeletem játszott velem egy olyan játékot, amiben esélytelen voltam. Most, hogy ezt már tudom, valahogy sokkal nehezebbnek tűnik minden. Másképp látom a világot és nagyobb figyelmet szentelek a körülöttem élő emberekre. Látom, hogy milyen problémákkal küzdenek és rájöttem; ők rosszabb helyzetben vannak, mint én.

Hiszen én magam alakítottam úgy az életem, hogy az elpazarolt éveim kísértsenek engem. Ha akkoriban nem lettem volna annyira félénk, ha el tudtam volna fogadni, hogy milyen ember vagyok én, talán határozottan előre tudtam volna lépni. Felfigyeltek volna rám és barátkoztak volna velem.
Kár, hogy erre túl későn jövök rá. Nem tudom visszafordítani az időt, hogy megállítsam apát és visszaszívjam minden átkozott szavamat. Nem tudom lemosni magamról a hegeket, örökké rajtam maradnak.

-Louis? - lassan emeltem fel a fejem, hogy tekintetem találkozhasson dr. Payne aggódó szemeivel. -Beszélj, kérlek.

-Nem tudok... - suttogtam fájdalmasan. Az orvos felállt a székéből és elém sétált. Leguggolt, a térdemre tette a kezét és biztató pillantásokkal illetett.

-Sokkal jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok - mosolygott rám. -Nagyon sokáig voltál távol - használt tágabb kifejezést. -És hirtelen léptél egy hatalmasat.

-Mi erre a megfelelő magyarázat? - kérdeztem rekedten.

-Mintha újjászülettél volna - emelkedett fel, majd visszament az asztalához. -Volt egy hasonló hatással bíró gyógyszer, amit végül nem kaptál meg. Szabályozta volna a figyelmed.

-Ez volt a baj? - grimaszoltam.

-Ameddig próbáltalak kezelni, az agyad ellenkező módra váltott és semmit nem érzékeltél a külvilágból - bólintott. -Koncentrációra volt szükséged.

-Más embernek érzem magam - köszörültem meg a torkom.

-Jó értelemben? - vonta fel a szemöldökét.

-Mintha kiszabadultam volna egy helyről, ahol bezárva tartottak - magyaráztam.

-Ez nagyon jó, Louis - újra elmosolyodott és valamit felírt a lapjára. -Mire gondolsz még?

-Hiányzik - mondtam. Dr. Payne keze megállt, meglepődve és egyben félve pillantott fel rám, csak ekkor folytattam. -Hiányzik Diana és Theo. Hiányzik Harry, mert igazán szerettem őt. De egyikőjük se volt igazi, és ez... ez szomorúvá tesz.

-Teljesen érthető - biccentett felém.

-Nem! - kiáltottam fel kétségbeesetten. -Hogy hiányozhat valaki, aki nem is létezett?!

-Mert számodra igenis létezett - sóhajtotta. -Az elméd azon része, amelyik elzárkózott a külvilágtól, megteremtett magának egy helyet, ahová berántotta a tudatalattid. Úgy tudnám jellemezni, hogy saját magad alkottál egy más világot, ahol olyan dolgok történtek, amiket te szabályoztál.

-Vissza fognak térni valaha is? - kérdeztem reménytelenül.

-Nem. A következő hónapokban azon fogunk dolgozni, hogy minden rendben legyen veled - felelte. -Utána pedig hazamehetsz.

-Tessék? - döbbenten, pislogás nélkül meredtem rá. Pontos figyelemmel követtem végig, ahogy széles mosoly nyúlt az arcán, majd határozottan bólintott egyet.

-Átlendültél a holtponton. Hamarosan hazamehetsz és olyan életet élhetsz, amilyet szeretnél - tárta szét a karjait, mintha ezzel vázolni tudná előttem a mindenséget, amit még meg kell ismernem.

-Valós barátokkal? - mocorogtam a széken izgatottan.

-Természetesen - azt hiszem, ő most igazán büszke rám.

---

A pulóveremet húzogattam magamon, miközben a szürke felhőket néztem a fejem felett. Eltakarták a Napot, ezért dr. Payne rám adta a saját pulóveremet, nehogy megfázzak. Egyfajta dicséretnek vettem ezt, és nagyon hálás voltam, amiért a kedvenc ruhámat viselhettem. A szökőkút szemközti oldalán lévő padon Howard ült, feltűnően csendes volt ma.

A lábamat lóbáltam és félredöntött fejjel pásztáztam a férfi kifejezéstelen arcát, amikor hirtelen rám kapta a szemeit és elmosolyodott.

-Kirúgtam őt - tátogta. Az én arcomra is széles mosoly kúszott, ahogy felemeltem a hüvelykujjam. Úgy tűnik, őt is ki fogják engedni, talán előbb, mint engem.

A szerkezetet bámultam és minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjem a fejemből az édes szavakat, de egyszerűen nem bírtam megállni. Ugyan a víz nem játszott vígan, én mégis elképzeltem, ahogy a nyomás váltogatja a kék és zöld színű folyadékot és két oldalról feldobja, hogy a mederben egymásra találjanak. Elhomályosult szemeimet a földre vezettem és megpróbáltam dr. Payne kedves szavaira gondolni, amikor mozgást éreztem magam mellől.

-Szia, leülhetek melléd? - kérdezte Niall és a padra mutatott. Jó ég, nagyon rég láttam őt.

-Persze! - mosolyogtam fel rá. Láthatóan meglepődött, de egy szó nélkül helyet foglalt mellettem.

-Hogy vagy? - érdeklődött. Óvatosan megvontam a vállam és folyamatosan mozgó lábaimra meredtem.

-Jól, azt hiszem - motyogtam.

-Dr. Payne elmondta, hogy mi történt veled. Nagyon sajnálom, Louis - mozgolódni kezdett, mire ránéztem. Kérdőn felhúzta a szemöldökét és enyhén kitárta a karjait. Hezitáltam, először nemet akartam inteni, de végül mégis közelebb csúsztam hozzá és átkaroltam őt.

-Tényleg jól vagyok már - sóhajtottam halványan elmosolyodva.

-Szeretném megköszönni, amit értem tettél - húzódott hátrébb tőlem. Értetlenül ráncoltam a homlokom és visszagondoltam mindenre, amit együtt éltünk át. Mit tettem érte?

-Hogyan? - kérdeztem zavartan.

-Ha te nem vagy, talán még mindig olyan rosszul lennék, mint amikor együtt zuhanyoztunk. De, tudod... akkor csak megijedtem. Semmi mást nem éreztem, csak, hogy megfogtad a kezem. Aztán eltiltottak tőlem és nem tudtam elmondani neked, hogy megpróbáltam egyedül zuhanyozni - hadarta. Alig értettem meg őt, de néhány szavából ki tudtam venni azt, amit próbált előadni nekem.

-Várj, akkor te most... - tágra nyílt szemekkel bámultam rá és majdnem felugrottam örömömben, amikor bólogatni kezdett.

-Jövőhéten kiengednek!

-Úristen, ez nagyon jó! - tapsoltam a levegőben. Niall meglökte a vállam és csatlakozott hozzám, ő is lóbálni kezdte a lábait.

-A bácsikám jön értem, nála fogok lakni. Azt hiszem, a város szélén él - közölte elgondolkodva. -Mindegy is, szóval hallottam, hogy téged is elengednek.

-Ó, hát igen, de az még hónapok kérdése - mondtam bizonytalankodva.

-Mit szólnál hozzá, ha eljönnék eléd, és elmennénk egy cukrászdába? - kérdezte izgatottan.

-Megtennéd? - dadogtam letaglózva. Cukrászdába akar menni? Velem?

-Persze! Hiszen barátok vagyunk - forgatta meg a szemeit.

-Barátok? - ismételtem elvékonyodott hangon.

-Miért...? Nem...? - félve pislogott felém, mire felé fordultam és szorosan átöleltem őt.

-Dehogynem! - kiáltottam sírva.

-Louis? Mi a baj? Most miért sírsz? - kérdezősködött, de képtelen voltam válaszolni. Azt mondta, hogy barátok vagyunk. Van egy barátom, aki el akar menni velem egy cukrászdába. Nem akarja megszakítani a kapcsolatot velem és nem is hagy figyelmen kívül.

Szent ég, van egy barátom!