-Harry Styles.

-Mi? - kérdeztem vissza meghökkenve.

-Az én nevem Harry Styles. Tizenhét éves vagyok, egy pékségben dolgozom és anyám nem tud róla, hogy illegálisan alkoholt iszom. Mondjuk, ebben a kócerájban minden illegális... - forgatta meg a szemét.

-Miért mondod ezeket el nekem? - zavartan hátráltam egy lépést.

-Jól vagy, haver? - érintette meg a vállam egy fiú.

-Én... igen... - motyogtam és vissza fordultam Harry Styles felé, azonban tekintetem a rikító zöld szemek helyett az oszloppal találkozott.

-

-Harry? - hitetlenkedtem. A göndör srác mosolyogva állt elém.

-A nővérem ugyanebbe a suliba jár - mutatott fel az épületre.

-És eljöttél érte? - érdeklődtem, figyelmen kívül hagyva a furcsálló tekinteteket, amiket az ajtón kivonuló diákoktól érdemeltünk ki.

-Ne szólj hozzá, ő egy őrült - suttogták.

-

-Nem nézek körbe, mondd meg hol van a szobád - hadartam lesütve a szemeimet.

Nem kaptam választ. Körbenéztem a parkon és leültem egy padra.

-

-Rossz napod volt, és ez másokra is átragad. Énekelsz egy szomorú dalt, csakhogy visszafordítsd az egészet. Azt mondod nem tudod, azt mondod ne hazudjak. Egy mosolyon ügyködsz és indulsz a dolgodra - dúdolta. Továbbra is döbbenten meredtem utána, mire megtorpant és felém fordult. -Felrúgod a leveleket, és oda a varázslat...

-Rossz napod volt, a kamera nem hazudik. Visszatér minden a régi kerékvágásba, és már nem is törődsz azzal, hogy volt egy rossz napod.

Egyedül táncoltam a szeretett parkban, miközben az egyik legkedvesebb dalomat énekeltem.

-

-Megcsókolhatlak? - kérdezte hirtelen. A játékos mosoly lefagyott az arcomról, megszeppenve kaptam el róla a szemeimet.

-Tessék? - kérdeztem vissza magas hangon.

-Megcsókolhatlak?

Magányosan figyeltem, ahogy a szél messzire repíti az aranyos kis buborékokat.

-

-Louis! - szorosan lehunytam a szemeimet, amikor rájöttem, anya még mindig nem hajtott el. Istenem, miért csinálod ezt velem?
-Menj be az iskolába! - parancsolta. A telefonomra néztem és az időt megjegyezve fordítottam hátat az egyetlen szülőmnek.

Nyilván nem látta azt, amit én.

-

-Nem nekem kedvezett az időjárás - húzta el a száját, ahogy nedves tincseibe túrt. Így még dögösebbnek tűnt, mint általában szokott lenni.

-Majd megszáradsz - legyintettem. Anya ezt a percet választotta megfelelőnek, hogy feltűnjön és értetlenkedve sétáljon elénk.

-Louis...

-Anya, ő itt Harry. A barátom - bólogattam.

-Édesem, miről beszélsz? - kérdezte könnyesedő szemeit rajtam tartva.

-

Megfeszült az állkapcsom, ahogy előrenyújtottam az aprót a sofőrnek. Illedelmesen elköszönt, majd amint a járdára léptem, már el is hajtott. Itt álltam, a belváros egyik legmagasabb panelháza előtt. Lábaim önmaguktól vittek, a liftet hívó gombot lenyomva néztem körbe. Sehol senki. Még a felvonóban is egyedül álltam, de egyáltalán nem bántam. Beletelt néhány percbe, hogy az épület tetejére érjek, eközben végiggondoltam az egész életemet.
Hogy mit rontottam el, hogy miért lett belőlem olyan ember, amilyen valójában vagyok. Visszaléphettem volna, a kezemben volt a döntés, de ahogy kiléptem a "Vigyázat" felirattal leragasztott ajtón, eszembe sem jutott megfordulni.

A várost szemléltem. Innen még a saját otthonomat is láthattam volna, ha tüzetesebben keresem. A szél hátrafújta a frufrum, szabaddá téve az arcom. Kezeimet a hátam mögé szorítottam és elindultam. Előre, és csak előre. Egyetlen egyszer álltam meg ezután, amikor a tető szélére értem. A mélybe pillantva megszédültem, túl magasan voltam ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Hosszasan felsóhajtottam és lehunytam a szemeimet, amikor az ajtó hangos zajjal csapódott ki és egy férfi kezdett kiabálni. Mit keres ő egy panelház tetején?
Talán ő is le akar ugrani? Egyedül teszem meg ezt a lépést, nem csatlakozhat hozzám senki! Dühösen megfordultam, hogy ezt tudassam vele, de ő már pontosan előttem állt és megragadva a kezeimet rántott le maga mellé.

-

-Ki ő? - kérdeztem kíváncsian, de nem kaptam választ. Árgus szemekkel méregettem a fiút, ám amikor az ajtónál hirtelen felnézett, megrekedt bennem a levegő. A magamnak felállított parancs azt ordította a fülembe, hogy kapjam el a tekintetem, de képtelen voltam rá. Zölden rikító szemei a pillanat töredékéig fogva tartottak.

-Kicsoda, Louis? - kérdezett vissza dr. Payne, miközben ugyanarra szegezte szemeit, amerre én. -Kiről beszélsz? - ismételte, majd homlokát ráncolva pillantott le rám. -Jól vagy?

-

Valamit csinált, túl sokáig volt csendben. Vagy feladta a kommunikálást? Egyáltalán minek jött ide?
Ijedten ráztam meg a fejem, mikor a combja az enyémhez ért és hangosan vette a levegőt.

-A nevem Harry.

Felkiáltottam, miközben remegő, vöröslő kezeimet a mellkasomhoz szorítottam. A körmeim fájdalmasan felszakadtak, mintha égnének az ujjperceim, ahogy lenéztem a padra és a véres feliratra.

-

-A tegnapi eset...

-Nem akarok róla beszélni! - ellenkeztem. Ma nem gondoltam Harryre és tudtam, hogy miután az orvos felhozta a tegnap történteket, egész éjszaka agyalni fogok. -Azok után is ki fogják őt engedni? - kérdeztem, a biztonság kedvéért.

-Nem, Louis. Nem volt ott senki, akiről ma szót ejthetnél - válaszolta, miközben a bekötözött ujjaimat tapogatta.

-

-Lucas aggódik érted - halálra rémültem Howardtól. Nesztelenül lépett mellém és olyan közel volt hozzám, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből.

-Hagyj békén - szorítottam a kezem a homlokomra. Senkit nem érdekel, hogy mit mond a fejében élő hang.

-De nagyon aggódik - folytatta.

-Howard, nem érdekel! Nincs miért aggódnia! - ráztam meg a fejem.

-De van. Nem vagy jól!

-

-Beszélhetek Harryvel? - tértem más témára.

Dr. Payne csalódottan, tanácstalanul ingatta a fejét.

-

-Miért vagyunk itt? - értetlenkedett. Egyesével kezdtem elé pakolgatni a könyveket. -Mi van a halál után?

-Igen - bólintottam határozottan.

Némán, rejtett írással jegyeztem fel magamnak a szökés napját és menetét. Mindent pontosan elterveztem.

-

-Louis? - zökkentett ki a gondolataim közül Harry mély hangja, mire megfordultam és mosolyogva néztem kérdő arcára.

-Emlékszel még a zene címére? - kérdeztem.

-Melyikre? - értetlenkedett.

-Amelyikre táncoltunk - forgattam meg a szemeimet, és amikor továbbra is tudatlan arckifejezést mutatott felém, panaszosan sóhajtva folytattam. -Az udvarotokban...

-Ó! Emlékszem! - kiáltott fel boldogan.

Magamon érezve sorstársaim semmitmondó tekintetét táncoltam a dalra, kitöltve a szabadidős terem közepét.

-

-Keressünk egy utat hátul - mutogattam a zsákutcának tűnő sötétség felé. -Szerintem ott át lehet mászni - gondolkodtam hangosan. A kezem után nyúlt, én pedig csodálattal figyeltem, ahogy összefonja az ujjainkat. Nem tudnám összefoglalni, milyen érzések kavarogtak bennem, de szinte repültem a boldogságtól.

Pár szeméttel teli dobozt toltam a fal mellé, hogy biztonságosan fel tudjak mászni és minél hamarabb átjussak a túloldalra. Nem kaphatnak el.

-

-Egy szobát kérek, Harry Styles nevére - mondtam a recepciós hölgynek, aki a billentyűzet felé hajolt és feljebb tolta érdekes formájú orrán a szemüvegét. Maga elé bólogatott, majd a kezembe adott egy kulcsot.

-Tízes szoba - elégedetten forgattam az ujjaim között a szobakulcsot.

---

-Gyorsan! Segítséget! - tompán jutott el a tudatomig az orvosom kétségbeesett hangja.

A szemeim előtt fekete karikák jártak táncot és valami keményen feküdtem, súlyt érezve a mellkasomon és csuklómon.

-Gyerünk, Louis... - suttogta az arcomba hajolva.

Hirtelen eszembe jutott, amikor két évvel ezelőtt, a bekerülésem napján arról beszélt, hogy nagyon sok embert veszített már el, akiket tovább kellett küldenie egy sokkal komolyabb és szigorúbb intézetbe, ahol nem kezelést kapnak, csak ellátást és egy helyet, ahol élhetnek.

-Te nem veszhetsz el! Erős vagy! - folytatta, miközben egy gyengéd pofont mért az arcomra.

A látásom lassan kitisztult, így már tudtam, hogy az udvaron vagyunk. Dr. Payne arca kitakarta az ég csodás látványát, amit sokkal szívesebben bámultam volna.

Hangosan felnyögtem, majd egy másodperccel később kitört belőlem a mindent elsöprő zokogás. A testem rázkódott, a levegőt nehezen vettem és azt kívántam, bárcsak meghalnék. Úgy tűnik, dr. Payne örült a kitörésemnek. Boldogan és büszkén mosolyogva húzott fel ülő helyzetbe.

Úgy tudnám jellemezni az elmúlt időszakot, mint egy lélekjárást. Mintha kiszakadt volna belőlem valami, ami olyan utat tett meg távolléte alatt, hogy a fájdalmat próbálta palástolni boldog, de nem igazi pillanatokkal.

Bármiféle szégyenérzet nélkül fúrtam az arcomat az orvosom nyakába, aki nem tett le rólam, több, mint két évig foglalkozott velem. Elvesztettem majdnem három évet az életemből. Tévhitben éltem és jelenleg nem éreztem semmi mást, csak a szívemet, s lelkemet körbeölelő gyászt.