"Kidugtam a fejem az ajtó és a falam közötti résen, így néztem végig a rövid, keskeny folyosón. Nem hallottam lentről semmit, ezért gondoltam azt, hogy anya már elment dolgozni. Nem akarok vele találkozni, újra belém kötne és elrontaná a napomat. Nagyokat lépve rohantam le a konyhába, hogy magamhoz vegyek két szelet vajas kenyeret, majd azokkal a kezemben siettem vissza a szobámba, hogy időben elkészüljek. 

Csak azért járok be az iskolába, mert tudom, hogy utána egy csodálatos világ vár rám. Harry teremtette kettőnknek, szóval azt hiszem, van egy közös világom vele, de néha úgy érzem, ő sokkal jobban megérdemelné, ha nem szennyezném a levegőjét. Visszatalálnék a saját birodalmamba, a sötét, sivár helyre, ahol nincs nyoma a szeretetnek és kedvességnek. Ahol a fájdalom diktál, ahol minden egyes perc kínnal jár együtt. Tegnap megkérdeztem, mennyire ragaszkodik hozzá, hogy én is jelen legyek az életében, és azt válaszolta, hogy képtelen lenne elengedni engem. Miért okoznék neki szándékosan fájdalmat?

Miután magamra kaptam az egyik kinyúlt pulóverem, előkerestem a kulcsaimat és vállamra kapva a táskát bukdácsoltam az ajtóhoz. Ha nem szólok semmit, vajon feltűnik az iskolában, hogy nem vagyok ott? Amúgy is, az osztálytársaim szerint egyfolytában láthatatlanosdit játszom, miért ne tehetném meg most valójában?
Akár elmehetnék Harryvel sétálni. Nem, ez kizárt, ő is suliba jár.
Szívás. 

-Louis! - éppen a zárat próbáltam rendesen elforgatni, de amikor a nevemet hallottam a ház elől, idegesen rántottam a mellkasomhoz a kulcsomat. Sarkon fordultam, az út szélén a fekete autónk várt. Anya lehúzta az ablakot és vigyorogva integetett nekem. Basszus, ez nem jött össze. -Gyere kincsem, elviszlek - kelletlenül sétáltam oda hozzá, majd bevágódtam mellé. 

-Azt hittem, már elmentél - motyogtam csalódottan. 

-Valóban, előbb kellett volna indulnom, de aztán valamiért úgy döntöttem, mégis megvárlak - vonta meg a vállát.

-Hát ez csodálatos - sóhajtottam. Fejemet az ablaknak döntve bámultam magam elé és még akkor se mozdultam meg, mikor anyu a pulcsimat rángatta.

-Miért ezt a régi ruhát vetted fel? Borzalmas! - sipítozott. Szeretem anyát, őszintén. De mostanában annyira idegesítő. Folyton a nyakamra jár, semmi se jó neki. 

-Csak tegyél ki a suli előtt, könyörgöm - nyöszörögtem. Sosem hittem volna, hogy valaha is örülni fogok az iskola látványának, de szabályosan kiugrottam a kocsiból, mikor az lelassított az épület előtt. Egy intést intéztem anya felé, majd önként akartam bevonulni a pokolba, azonban valami megállított. Úgy értem, valaki. A testemnek csapódott egy másik és hangos nevetését hallva szinte azonnal felismertem őt. Egy röpke pillanatra viszonoztam az ölelést, de hamar elhúzódtam Harry karjai elől. 

-Szia, Louis! - vigyorgott rám. -Elkísértem Gemmát, milyen véletlen, hogy pont most érkeztél meg! - ez a fiú annyira energikus. Mintha tömény cukrot reggelizett volna. 

-Igen - válaszoltam tömören. -Neked nincs ma suli? - kérdeztem a homlokomat ráncolva.

-Nincs. A tanárok valami kirándulásra mentek, vagy nem is tudom - vágott elgondolkodó arcot. 

-Nem igazán érdekel - emeltem magam elé a kezeimet. 

-Louis! - szorosan lehunytam a szemeimet, amikor rájöttem, anya még mindig nem hajtott el. Istenem, miért csinálod ezt velem?
-Menj be az iskolába! - parancsolta. A telefonomra néztem és az időt megjegyezve fordítottam hátat az egyetlen szülőmnek. 

-Ő az anyukád - jelentette ki Harry. Amolyan "Na nem mondod?" fejjel néztem rá, aztán a kopott lépcsők felé indultam.

-Majd találkozunk, Harry - búcsúzkodtam.

-Itt leszek, oké? - kérdezett vissza. A vállam felett néztem rá, mire leült egy padra az utca másik oldalán. 

-Egész nap itt leszel? - hitetlenkedtem. 

-Szerintem megéri várni - tárta szét a karjait. 

-Megőrültél - ingattam a fejem mosolyogva. -Majd néhány szünetben kijövök hozzád.

-Megtisztelsz vele - újra azok az észveszejtő gödröcskék. Mikor összegezhetem az érzelmeimet, és mikor mondhatom azt, hogy szerelmes vagyok? 
-Hé, Louis! - szólt utánam, mikor már a bejárati ajtónál toporogtam. 

-Igen? - pillantottam rá sietősen, megemelve a hangom.

-Legyen szép napod - kacsintott rám.

Kétségtelenül szép napom lesz, ebben biztos vagyok." 

-Föld hívja Louist - egy kéz került az arcom elé, mire megrettenve hőköltem hátra. Nagyokat pislogva néztem szét a szobában, végül pedig megálltam Harry kérdő arckifejezésénél. -Merre jártál?

-Nem tudom - köszörültem meg a torkom. 

-De, tudni akarom - dőlt előre. Fürkésző tekintetét az arcomon legeltette, zavarba ejtve engem. 

-A múltban - feleltem szűkszavúan. A szemeit forgatva tette a tenyerét a térdemre.

-Pontosabban? 

-Otthon és az iskola előtt - sóhajtottam megadóan. 

-Annyira félelmetes, amikor elmész - engedte el a lábam. Enyhe hiányt éreztem, ami azt illeti, szeretem, ha hozzám ér. Ez a különbség a jelen és a múlt között, fogalmam sincs miért löktem el magamtól őt, mikor olyan erős öleléseket ad, és egy érintése képes más szemmel láttatni  a világot. 

-Miért? - értetlenkedtem. 

-Hát, magad elé meredsz és semmire nem reagálsz. Megpofoztalak és eldőltél, mintha nem lettél volna eszméletednél - magyarázta elmerengve az emlékein.

-És ez félelmetes? - dőltem hátra a szék támlájának. 

-Igen. Mert nem tudtam, mikor jössz vissza - bólogatott. -De már egész sokat láttál. Hamarosan emlékezni fogsz a szeretkezésünkre.

-Harry, miért vagy annyira fenn akadva a szeretkezésünkön? - kérdeztem feszengve. Egyértelműen zavarba hoz ez a téma kettőnk között. 

-Mert csodás volt - válaszolta egyszerűen. Beharaptam a szám és félrenéztem. -Persze, az előtte lévő időszak is nagyon szuper volt, de mindenre a panelház tetején tettünk pontot.

-Pontot? - homlokomat ráncolva vetettem rá egy pillantást. -Miért?

-Valamivel le kellett zárnunk az ismerkedésünk időszakát - mosolyodott el. -És ezzel együtt el is indítottunk egy új fejezetet az életünkben.

-Amit már nem tudtunk elkezdeni - suttogtam megtörten. Az ő arca is komollyá változott, szemeiből kihunyt az őrült csillogás, ami akkor kapott helyet, mikor a szép emlékeknek engedett szabad utat a fejében. El tudtam képzelni, ahogy a gondolatai cikáznak és magára kell szólnia, hogy ne mondjon el semmit. 

-Tudod, az a fejezet lett volna a legszebb - elfordította az arcát, szemeit ezúttal az ablakra tapasztotta és tudtam, hogy szeretne egy gyönyörű kilátást, amit nem kaphat meg, mert a hotellel szemben egy sokkal magasabb épület állt. A szürkére festett falat csodálta úgy, mintha minimum az Eiffel tornyot látná élőben. Ki tudja, hogy mit lát ő valójában. 

-Sosem fogom megbocsátani anyának - mondtam halkan. Harry ajka megremegett, mintha egy apró mosolyt akarna elfojtani. -Még ma sem értem, miért száműzött egy elmegyógyintézetbe - grimaszoltam. 

-Talán örök rejtély marad - biccentett. 

-Kérdezhetek valamit? - húztam magam alá a lábaimat. Könyökömmel a karfán támaszkodtam és kíváncsian pislogtam a göndör fiú felé. 

-Persze - biztatón nézett rám, mire elgondolkodva pásztáztam végig arca minden szegletét.

-Miért mondtad azt az elején, hogy egy hülye kísérletet végeznek rajtunk? - kérdeztem. 

-Uhm... Nem tudom - vakarta a tarkóját zavartan. Kínosan elmosolyodott és megvonta a vállait. -Csak össze voltam zavarodva.

-Ugyanazt tettem Niallel, mint Diana és Theo velem - jutott eszembe. Hirtelen kezdett marcangolni a bűntudat, hiszen nem volt szép dolog köszönés nélkül elhúzni az intézetből. Elvégre valamilyen szinten közel álltam Niallhez. 

-Diana és Theo? - értetlenkedett Harry, mire legyintettem egyet és megráztam a fejem. 

-Csak két ismerős az intézetből - hazudtam. 

-Szerintem Niallt hamarosan ki fogják engedni - mondta. Szemében büszkeség villant, amire nem tudtam semmit reagálni, hiszen egyáltalán nem értettem őt. 

-Honnan veszed? - vontam fel a szemöldököm. 

-Dr. Graham szerint a próbálkozásaid után Niall egyre többször akart egyedül fürdeni - vigyorodott el szélesen. 

-Micsoda? Te ezt honnan tudod? - kérdeztem döbbenten. 

-Hallottam, amikor a kezelőorvosommal beszélgettek ebéd közben - csettintett a levegőben. -Szóval majd itt kint találkozunk vele.

-Ez remek! - csaptam a combjaimra izgatottan. Kiszabadultunk, együtt vagyunk, Niallt ki fogják engedni és talán lesz esélyünk arra, hogy hárman induljunk neki a nagy világnak.