Idegesen jártattam ujjaimat a nadrágom szárán, miközben szüntelenül az ajtót figyeltem. Hamarosan letelik az öt perc, a huszonötödik öt perc. Hirtelen túl melegnek éreztem a levegőt és a fülem is zúgni kezdett, a felgyülemlett feszültség és a kitörni vágyó adrenalin átvette az irányítást a testem felett. Merem remélni, hogy Harry nem vert át, mert ha mégis, azt sosem fogom megbocsátani neki. 

Megugrottam, amikor az ápoló kinyitotta az ajtót és benézett rajta. 

-Pisilnem kell! - mondtam hangosan. Idáig elhallottam panaszos sóhaját, és majdnem bocsánatot kértem, amiért vannak szükségleteim. 

-Rendben. Menjünk - biccentett felém, majd az ágyamhoz lépkedett és erősen megragadta a felkarom. Felszisszentem, de ügyet se vetett rám. Valamelyest örültem, hogy most nem dr. Payne figyelt rám, hanem ez a seggfej, aki fájdalmat okoz nekem. Elrángatott a folyosó végéig, ahol szinte tükörként láttam Harryt, egy másik ápoló mellett. Alig észrevehetően rákacsintottam, mire idegesen elvigyorodott és aprót bólintott. Amint beléptünk a tágasabb helyiségbe és az ajtó becsukódott mögöttünk, a vécéhez bukdácsoltam és a falra néztem.

-Segítene, kérem? - köszörültem meg a torkom.

-Mégis miben? - hitetlenkedett a hátam mögött mély hangon. A nadrágomba varrt, rövid és vékony kötéllel játszadoztam és felöltve a kétségbeesett arckifejezésem fordultam az ápoló felé.

-Nem tudom kikötni... - motyogtam szégyenlősen. A szemeit forgatva jött elém és a nadrágomhoz nyúlt, ám a kötél két vége szabadon lógott. Értetlenkedve pillantott fel az arcomra, mire élesen beszívtam a levegőt és lendítettem a kezem. Az orrát értem el, kissé szédelegve kapaszkodott meg a falban. 

-Mi a...?! - nem gondolkodtam sokat, egyszerűen kigáncsoltam és már rohantam is a kijárat felé. Eszemet vesztve futottam végig a folyosón, aminek a végén benyitottam egy raktár szerű terembe. Szemeimet a fiókok között kapkodtam és vagy húsz neven végigsuhantam, mire megtaláltam a Styles feliratot, nem sokkal arrébb pedig a saját nevemet olvashattam egy hosszított fiók elején. Kikaptam a fóliába csomagolt ruhákat és a karomra akasztva őket rontottam ki a raktárból.

-Hé! Állj! - állított meg egy orvos, azt hiszem Rose kezelőorvosa. Kit érdekel. 

-Oh, engedélyt kaptam a ruháim felvételére, dr. Payne küldött ide - mondtam sietősen. 

-Miért nincs veled senki? - vonta fel a szemöldökét. 

-Hát, én... - kezdtem volna magyarázkodásba, azonban a rácsokkal fedett ablak mellett az egyik beteg rosszul lett. Kiabált és sírt, míg egy fehér köpenyes próbált úrrá lenni rajta, így Rose kezelőorvosa felismerte a helyzetet, és legnagyobb örömömre a kollégája segítségére sietett. Az épület kijárata felé közeledtem rohamléptekkel és reméltem, hogy Harry már kint vár rám. 

Győztes mosoly szökött az arcomra, amikor megláttam szabadjára engedett, göndör tincseit. Remegő kezekkel vette magához a saját ruháit, eközben pedig némán követett engem. A kapu nyitva állt, néhány ember az udvar kezdetén álló, kis ház ablaka előtt várakozott. A látogatók. A biztonsági kamerákat képtelenség lenne kijátszani, így meg sem próbáltam bujkálni, csak mikor a házhoz értem. A vállam felett lestem hátra Harryre, akinek a homlokán gyöngyözött az izzadtság. A szám elé emeltem a mutatóujjam, mire bólintott egyet és a falba kapaszkodva állt lábujjhegyre. Az egész akció addig ment jól, ameddig meg nem szólalt a vészjelző. Idegesítően nagy zajt csapott, most már az egész környék tudni fogja, hogy valaki szökni akar. 

-Futás! - kiáltottam és rohanásnak eredtem a bezáródó kapu felé. Magamban elmormogtam vagy száz imát, hogy sikerüljön, és már a célban voltunk, amikor hirtelen megtorpantam. 

-Louis?! - fordult felém Harry ziháltan. -Gyere már! 

-Várj! - hátat fordítottam neki és az egyik látogatóhoz futottam. -Helló! - mosolyogtam rá, mintha csak szívélyesen üdvözölném, és ő köpni-nyelni nem tudott. Kihasználtam a pillanatot, kitéptem a kezéből a táskáját, aminek tartalma a földre borult. A nő felsikított, én pedig Harry folytonos kántálását hallva vettem el a rózsaszín pénztárcát. A kapu résnyire volt már csak nyitva, a göndör arcán pedig végigfutottak a kétségbeesett könnycseppek. A nyelvemre haraptam, miközben kirántottam a kezem az erős markokból és behúzva a hasam fordultam oldalra. Éppen, hogy kifértem a résen, a kapu két másodperccel később hangos csattanással adta tudtomra, hogy a zár nagyon is működik. Az ápolók, és néhány kezelőorvos a rácsokra tapadtak, míg én hátrahőköltem és végigvezettem rajtuk a tekintetem.

-Nyissák már ki, az istenért! - ordította valaki közülük. 

-Louis, menjünk! - fogta meg a kezem Harry és maga után húzott. Az egyetlen, amivel foglalkozni tudtam abban a pillanatban, dr. Payne kétségbeesett, s egyben csalódott tekintete volt. Azonban ahogy eltűntek a látókörömből, arra koncentráltam, amiért kijöttünk. 

-Jobbra húzódj le! - adtam ki a parancsot, amit Harry készségesen teljesített. Két magas ház fala közé kerültünk, ahol kinéztem magamnak a magas konténereket. Mögé bújtam és magamra rántva Harryt túrtam nedves hajába. -Sikerült! - nevettem fel halkan. Tenyereit az arcomra simította és hálás csókban részesített. 

-Zseniális vagy! - szuszogta fáradtan. 

-Igen? - húztam fel a szemöldököm. -Mondd ezt még egyszer.

-Zseniális vagy. Nem hittem, hogy sikerülni fog, de te...

-Oké, ennyi elég volt - kuncogtam. -Most öltözzünk át. Keresünk valami olcsó hotelt és pár napig meghúzódunk ott. Így jó lesz?

-Felőlem akár itt is maradhatunk, csak legyél velem! - ölelte át a derekam. 

-Ez nagyon nyálas volt - grimaszoltam, mire a nyakamba fúrta az arcát. -Harry?

-Engedd már, hogy felfogjam ezt az egészet! - morogta. Szélesen elvigyorodtam és hátrébb húzódva böktem meg orrommal az arcát. -Olyan könnyen ment! 

-De, ha belegondolsz mégsem. Nagyjából minden a szerencsén múlt. Simán elkaphattak volna már a folyosón is - mondtam komolyan.

-Igazad van. De akkor is profik voltunk - rebegtette a szempilláit. Az égnek emeltem a tekintetem és a karomon lógó ruhákra néztem. 

-Öltözzünk át - mondtam újra. Egy szó nélkül elengedett és leszakította a fóliát a ruhájáról. Meg kellett állnom, hogy ne sírjam el magam. A felső, amit magamra vettem már két éve nem volt rajtam, a nadrág, aminek amúgy szar az anyaga, most mégis simogatta a lábam. A pulóver pedig egyenesen a kedvenceim közé tartozik, talán ezért hozta be ezt anya. Azzal a reménnyel, hogy hamar kiengednek és talán még boldogabb leszek, ha a saját ruháimban léphetek ki a kapun. Harry azt az öltözéket viselte, amiben bevitték őt az intézetbe, tisztán emlékeztem sötétkék pólójára és fekete pulcsijára. 

-Nagyon jól nézel ki - mért végig csillogó szemekkel. 

-Most mondanám, hogy szükséged lenne egy szemüvegre, de nincs időnk - rántottam meg a vállam. -Szóval köszi.

-Kapucnit fel - kacsintott rám, miközben a pulóver említett része mögé nyomkodta össze-vissza álló tincseit. Úgy rendeztem, hogy az arcom fele takarásban legyen és egyáltalán ne lehessek feltűnő. Hülyeség, mi más lehetne feltűnőbb, mint két pulóveres srác ilyen melegben?

-Keressünk egy utat hátul - mutogattam a zsákutcának tűnő sötétség felé. -Szerintem ott át lehet mászni - gondolkodtam hangosan. A kezem után nyúlt, én pedig csodálattal figyeltem, ahogy összefonja az ujjainkat. Nem tudnám összefoglalni, milyen érzések kavarogtak bennem, de szinte repültem a boldogságtól. 

-Te mész elsőnek - szólalt meg kisvártatva, mikor már percek óta a fal előtt álltunk, amire valójában simán fel lehetne ugrani, ha lenne annyi erőnk, hogy ott fel tudjuk magunkat húzni. 

-Jó. Segíts! - pajkos vigyor kúszott az arcára, mire homlokomat ráncolva méregettem őt. -Most mi van?

-Semmi - rázta meg a fejét.

-Akkor? Mire vársz? - tártam szét a karjaimat. Aztán a fal elé álltam és nyújtózkodni kezdtem, Harry pedig megragadta a derekam és feljebb emelt. Az ujjaim elfehéredtek, annyira kapaszkodtam és igyekeztem magamat felhúzni, hogy ne csak Harry tartsa a teljes súlyom. Könyököm a fal tetejére támasztottam és a szemeim tágra nyíltak, mikor a göndör megfogta a fenekem és feljebb tolt. 
-Harry! - kiáltottam fel hitetlenül. 

-Na? Fent vagy már? - csapott rá a hátsómra.

-Baszki! - morgolódtam és felvergődtem a fal tetejére. Mérgesen néztem le az elégedetten mosolygó fiúra. -Itt hagylak!

-Nem tennéd - ingatta a fejét. Pár percig meredtem rá, majd halkan felsóhajtottam és hasra fekve nyújtottam felé a kezem.