"Ashton nem beszél velem. Sőt, mi több, átnéz rajtam. Nem volt hosszú a barátságunk, engem mégis szíven ütött a viselkedése. Visszahúzta a falait és megint nem beszél senkivel, mondjuk én sem, de mi ketten két, különböző világban élünk. Totál mások vagyunk, már az elejétől fogva tudnom kellett volna, hogy szét fogunk válni. A lelkem azonban nem tudott teljesen, s legfőképpen véglegesen összetörni az elbukott próbálkozás miatt, mert a barátságunk ugyan véget ért, számomra éppen alakulóban van valami új. Valami egészen más. 

Harry rám akaszkodott. Vár az iskola előtt minden nap, délutánonként pedig felhív és ostobaságokról beszél, aztán persze bocsánatot kér, amiért folyton feltart, de én sose bánom. Szeretem hallani a hangját, főleg mikor viccet mond, amin csak azért nevetek, mert... nem tudom. Ez a srác egyáltalán nem vicces. 

-Szia! - széles mosollyal az arcán üdvözölt és felkelt a hideg lépcsőről. Egy rövid ölelésbe vont, amit még mindig nem sikerült megszoknom. 

-Ma merre megyünk? - kérdeztem kíváncsian. Nem láttam rajta meglepettséget, vagy botránkozást, amiért ma nem a szobámban akarok kuksolni, hanem vele lenni és elmenni valahova. Mert általában hazakísér, és a házunk előtt mondom el neki, hogy semmihez sincs kedvem, csak egyedül akarok lenni -mint mondtam, remekül kijátszott, mert a szobámban egyedül voltam, de ő attól még előszeretettel beszélt hozzám a telefonban, így olyan volt, mintha együtt lettünk volna. 

-Gyere át hozzám - vetette fel az ötletet. Hirtelen megtorpantam, félve pillantottam fel rá és ő szinte azonnal megértett engem. Fura, pedig még csak három hete ismerjük egymást. Rendben, csak egy, mert az előtte lévő kettőn nem is találkoztunk és beszéltünk. 
-Nincs otthon senki - mondta mosolyogva. Hosszasan kifújtam a levegőt és lassan bólintottam. Nem akarok találkozni a családjával, érzem, hogy képtelen lennék a normális viselkedésre. A kínos szituációkat pedig rendre bevonzom. 

-Legalább megmutathatom, milyen zenéket hallgatok - motyogtam halkan. A szeme sarkából rám sandított és a fejét ingatva szökkent egyet.

-Csak nem The Fray? - itt volt az idő, hogy újra megálljak. De most a megdöbbenéstől majdnem el is estem. 

-Honnan tudtad?! - kérdeztem hitetlenkedve, mire eltátotta a száját.

-Basszus, így lenne telitalálatom a lottón! - hüledezett. 

-Hát, most már mindegy. Eljátszottad a szerencsédet - kuncogtam. Lassan megszokhatnám, hogy a közelében nem tudok faképet vágni.

-A szerencsémet? Azt már akkor eljátszottam, mikor találkoztam veled - közölte vidáman. Zavartan lehajtottam a fejem és újra elindultam, válasz nélkül hagyva a... bókot? Ez az volt, nem igaz? 

-Mondd, hogy vannak hangszóróid - néztem az ég felé reménykedve. 

-Naná! A szobám minden sarkában - lökte meg a vállam. Értetlenül néztem rá, mire kissé odébb húzódott. -Mi van? 

-Ne érj hozzám - ráztam meg a fejem. 

-De hát megöleltelek a suli előtt...

-Csak ne érj hozzám, Harry - forgattam meg a szemeimet.

-Oké - suttogta. Az út szerencsére nem volt hosszú, tíz perc múlva már a ház előtt álltunk és Harry a kulcsokkal bénázott, ami, ha jobban belegondolok, elég mulatságos volt. Nem minden nap látni embert, aki a kulcsaival veszekedik. 

-Nem nézek körbe, mondd meg hol van a szobád - hadartam lesütve a szemeimet. Lassan visszazárta az ajtót és felém fordult.

-Miért lettél hirtelen ilyen furcsa? - kérdezte óvatos hangsúllyal. 

-Furcsa lettem? - túrtam hátra a frufrum. -Szerintem eddig is az voltam.

-Inkább menjünk fel és hallgassunk zenét - mondta, miközben lerugdalta magáról a cipőjét. Egyetértve követtem a példáját és lábujjhegyen lépkedtem fel a rövid lépcsősoron. Amikor kitárta előttem a folyosó elején lévő egyik ajtót, összeráncolva a homlokom néztem körbe a fürdőszobában.
-Csak, hogy tudd, merre van a mosdó.

-Vissza tudom tartani - biccentettem. 

-Louis, engedj fel, kérlek! - egyet dobbantott a lábával és felém nyújtotta a karját. -Csak én vagyok itt. 

-Az bőven elég... - motyogtam félrenézve. 

-Akkor csináljuk azt, hogy én most lemegyek a konyhába. Te addig bemész a szobámba és körbenézel, lerázod magadról a feszültséget és benyomod a Hogyan ments meg egy életet dalt - oktatott ki, miközben kihátrált a helyiségből. 

-Harry, ez nagyon ijesztő! - néztem utána rémülten, de ő egy szó nélkül hátat fordított és lesietett a konyhába."

Az asztalon kopogtattam az ujjbegyeimmel és az eddig összegyűjtött könyveken tartottam a szemeimet. Reméltem, hogy így figyelmen kívül tudom hagyni a hátamat, az oldalamat és az arcomat perzselő tekinteteket. Ez az intézet könyvtára, ha nem figyelsz eléggé, az egyik beteg megöli magát egy könyvvel. 
Bele lehet halni az olvasásba?
Vagy ha kitépek egy oldalt és megeszem a papírt, megfulladok tőle?

Nem volt időm tovább gondolkodni az esetleges lehetőségeken, mert az ajtó nyitódott és két fehér köpenyes vezette be rajta a göndör fiút. Számomra göndör, még akkor is, ha most felkötötte a haját egy kontyba. Az orvosa súgott valamit a fülébe, majd elengedte őt. Türelmesen vártam, hogy lomha léptekkel az asztalig sétáljon, majd leüljön elém.

-Miért vagyunk itt? - értetlenkedett. Egyesével kezdtem elé pakolgatni a könyveket. -Mi van a halál után?

-Igen - bólintottam határozottan.

-De... egyáltalán miért van itt ilyen könyv? Ez nem egy elmegyógyintézet? - kérdezte suttogva, hogy csak én halljam. 

-Nem tök mindegy? A lényeg, hogy van, és el kell mondanom neked a tervem - előrébb dőltem, miközben magam alá húztam az egyik lábam és egy félpillantást vetettem dr. Payne-re. -El fogunk szökni innen.

-Louis, ez nem... - kezdte, azonban a szavába vágtam.

-Én már kiterveltem mindent! 

-Akkor minek olvasunk a halálról? - vonta fel a szemöldökét.

-Mert, ha nem jönne össze a szökés, második választás a halál - mutattam rá a lényegre. Pár pillanatig dermedten bámulta az arcom, aztán óvatosan az egyik kötetért nyúlt. 

-És mi lenne a terv? - szinte hangtalanul beszélt, és enyhén oldalra fordult, hogy egyik ápoló se láthassa miről van szó. Egy ceruzát fogtam a kezembe, mire dr. Payne felállt és figyelmeztetőn tett felém egy lépést.

-Csak rajzolunk - mondtam ártatlanul. Az amúgy sem hegyes ceruzával ugyan mihez kezdhetnék? Az orvos biccentett egyet és visszaült a székére. 
-A látogatási idő alatt kinyitják a kapukat. Mindketten kikérjük magunkat a mosdóba, ahova követnek az orvosok ugyebár. Gyorsnak kell lennünk, hogy be tudjuk őket zárni.

-Be akarod zárni őket a mosdóba? - kérdezett vissza döbbenten. 

-Úgy nyerhetünk egy kis időt. Kifutunk az udvarra, ahol az ápolók nagy része a látogatókkal fog törődni - folytattam nagy beleéléssel. 

-Mert akkor még nem lesz három óra - végre ő is tisztán lát. A szabadidő alatt az ápolók nagyja az udvaron van, de három óra előtt mindenki a látogatókkal foglalkozik, ami számunkra előny. 
-Hatalmas szerencse kell ahhoz, hogy ez sikerüljön...

-Körülbelül annyi, hogy megnyerhesd a lottót - mosolyodtam el halványan, mire felkapta a fejét és elkerekedett szemekkel pásztázta az arcom.

-Emlékszel?!

-Folyton a telefonodon lógtál, és nem hagytál engem békén - emeltem égnek a szemeimet. Halkan felnevetett és a fejét ingatva lapozott egyet a könyvben. 

-Mondd, hogy nem élvezted - pillantott rám jelentőségteljesen.

-Kizárt, hogy ilyet mondjak! - emeltem magam elé a kezeimet. -De inkább foglalkozzunk azzal, amiért idejöttünk. Azt hiszem, még sok dologra kell emlékeznem - egyetértve bólintott és teljes figyelmét a leírottaknak szentelte. Pont úgy, ahogy én. Csakhogy a kezdeti izgatottság helyét átvette az értetlenkedés, mert minden könyvben mást írtak. Volt író, aki jelentéktelen dolognak nevezte a halált, hogy megszűnünk létezni és nincs a továbbiakban semmi. Ezzel ellentétben volt egy, ami a reinkarnációról írt, és egy, ami a Mennyországról szólt. Három könyvet lapoztam át, három elmélettel. Ahogy felnéztem és megláttam Harry tanácstalan arckifejezését tudtam, hogy ő sem érez másképpen.