Megtörten próbált kilátni a rácsok között, az ablaka az udvarra nézett. Eleinte számolta a másodperceket, a perceket és órákat, de két év hosszú idő. Megőrülne, ha az idősíkkal egybeolvadna.

Megőrülne.

Vicces.

Kereste a válaszokat, de mindig zsákutcába futott, képtelen rájönni, hogy miért kell itt lennie. Az elmegyógyintézet sivár falai tönkreteszik az amúgy is labilis lelkiállapotát. Monoton hangok, ugyanazok a gyógyszerek és fehér köpenyesek. Beszélnek hozzá, de nem mondanak semmit. Meghallják őt, de nem értik a szavait. 

Nincs vele semmi probléma. Tud mosolyogni, tud sírni és egy nap többször ideges. Mint egy átlagos ember. Sosem csinált semmit, ami őrültté tehetné őt. Vagy beteggé, hogy megmaradjon a jobb kifejezés. Ennek ellenére az anyja mégis elhozta őt ide, bármiféle magyarázat nélkül. 

Kattant a zár, ebből tudta levonni a következtetést: Három óra van.

Orvosi kísérettel bármerre mehet, de, mint minden beteg, ő is az udvart választotta. 

A köves úton lépkedett, kissé koszos cipőjére szegezve a szemeit. Már vakon eljut a szökőkútig, ami az udvar közepén díszelgett, de mindig csak annyi vizet engedtek bele, amennyi nem okozhat kárt senkinek. Nem tudta elképzelni, hogy bárki is belefojtsa magát a nyomásokkal játékot űző vízbe. 

Leült a padra. A padjára. Belevéste a nevét. Csak az újak nem tudják, hogy az övé, de egy szánakozó, rendre utasító tekintettel mindig elüldözi őket. A kezelő orvosa megtartotta a tíz méter távolságot, amit a rendes viselkedéssel érdemelt ki. Örült, hogy az üres szobáján kívül van még egy hely, ami csak az övé. 

Legalábbis, eddig így volt.
De aztán jött valaki, akivel szívesen megosztotta a padját, segítségért cserébe. 
Rá kellett jönniük, hogy miért került az elmegyógyintézetbe. 
És ő megbízott benne.
Ez okozta a vesztét.