Kedd reggel békésen pakolgattam a tankönyveim a szekrényemben, amikor odalépett hozzám Lory. Érdeklődve fordultam felé. Talán az éjszaka gerincet növesztett? Eszébe jutott a szerencsétlen másik lány, akit megcsalt a pasija a legjobb barátnőjével?

– Eirini, beszélhetnénk?

– Persze! – vágtam rá rögvest. – Engem elsősorban az érdekelne, tudtad-e, mi zajlik Bray és Zaya között.

A lány összeszorította kirúzsozott száját. Az égnek emelte kék szemét, majd türelmetlen sóhajt hallatott. A választ ezzel megkaptam, de tőle akartam hallani.

– Tudtam, igen. Viszont nem ezért jöttem.

Az szép.

– Hát akkor? – tudakoltam sürgetően. Elég nyomasztóvá vált a társalgás, amint bevallotta a tényt, amit eddig is sejtettem. Rohadékok, mindannyian.

– Nincs kedved pénteken elkísérni egy buliba? Megismertem múltkor egy srácot, aki meghívott, de Zaya nem ér rá, és...

– Állj! Bocs, de nem. Mióta kiderült a kis titkotok, felém sem néztél. Annyit sem kérdeztél hogy vagyok. Szerintem ezt a kamubarátságot akár lezárhatjuk. Menj egyedül!

Felhúzta az orrát, a háta mögé dobta barna tincseit, és magamta hagyott. Beleegyezően fordítottam hátat. Kivettem pár füzetet, beletömködtem a táskám, és meglódultam az angol órámra. Nem érdekelt továbbá sem Lory, sem a magatartása. Arra jó lennék, hogy kihasználjon, de ebből nem eszik. Apollón biztos azt mondaná, ne alacsonyodjak le az emberke szintjére, míg apa vitába bonyolódna vele, hogy ne degradálja őket. Anya szintén közbeszólna, aztán húsz perc vita után Apollón belefáradna, és lelépne, fenntartva a véleményét, amely nem változott hosszú élete során. Kezdtem megérteni, alapvetően mi baja az emberekkel. Persze nekem nincs gondom velük, mindig arra neveltek, hogy ugyanannyit érnek, akár mi. Viszont ilyenkor megingott a hitem bennük.

Már majdnem elértem a teremig, mikor valaki megragadta a felkarom. Megrántott, behúzott egy kisebb helyiségbe. Automatikusan ütöttem. Pofon vágtam a támadóm, ezért kénytelen volt hátratántorodni. Rám emelte sötét íriszét, és elvigyorodott.

– Normális vagy? – förmedtem rá azonnal.

– Milyen erőszakos valaki.

Megigazgattam a táskám pántját.

– Megverlek, ha itt akarsz kinyírni!

– Azt hittem, ezen már túl vagyunk. – Nestor összefonta a karját, nekidőlt az egyik szekrénynek. – Jó erőset ütsz, basszus! A srácot, aki megcsalt, nem verted meg? Nekem tartogattad?

– Bárkinek tartogatom, aki berángat a takarítószertárba. Szóval? Mit szeretnél tőlem?

– Van kedved bemenni Detroitba?

A kérdésére megráztam a fejem. Nem értettem. Miért pont Detroit? Mármint oké, Royal Oak, ahol lassan nyolc éve élünk, nincs messze tőle, de mi a franc dolgom lenne Michigan állam legnépesebb városágban? Nem véletlenül költöztünk egy kisebbe. Anya nem bírja a nyüzsgést, és az igazat megvallva, én is jobban érzem magam itt. Ritkán jártam csak Detroitba. Utoljára két éve, mikor apa rájött, hogy van állatkert, és mindenképpen meg akarta nézni.

– Minek?

Megvonta a vállát, majd ellökte magát a szekrénytől.

– Miért ne? Mit taníthatnak egy magunk fajtának ebben az iskolában?

– Elég sok mindent – feleltem kétkedve.

– Van egy kis elintéznivalóm, és arra gondoltam, velem tarthatnál.

Továbbra is értetlenül meredtem sötét szemébe. Az ezüst pöttyök kiélesedtek, mikor kitágult a pupillája. Nem féltem tőle, ráadásul már tudta, agyonverem, ha bármivel próbálkozik, úgyhogy egy alku körvonalazódott az agyamban.

– Veled tartok, de előbb mutasd meg a jobb csuklód! – Borzalmasan hülye voltam, de a kíváncsiságom felülírt minden logikát. Magabiztosan állítom, meg tudom védeni magam, így hiába próbálna tőrbe csalni, nem járna sikerrel.

Nestor feltűrte az ingének ujját. Ekkor esett le, hogy ma fekete inget visel, ugyanolyan színű öltönynadrággal. Haláli...

– Tessék, drágám. – Felém nyújtotta a kezét. Rögtön grimasz ült ki az arcomra. A tetoválása almát és angyalszárnyat ábrázolt. Szárnyak? De... Tanácstalanul álltam a dolog előtt. Erósz? A szerelem istene? Az nem túl valószínű. Akkor ki a büdös fene?

– Ki az apád? – kérdeztem morcosan, mire a csávó elvigyorodott.

– Ha végeztünk, elmesélem. Mit szólsz hozzá?

Vonakodva bólintottam. Apa nyársa húz, amint rájön, mit műveltem, de megéri. Megéri, mert tudni akartam. Ezután még mindig elkerülhetem a srácot, esetleg megemlíthetem a szüleimnek, kivel futottam össze. Előbb viszont tényekre volt szükségem. Azokra pedig úgy deríthettem fényt, ha Nestorral tartok.

○•○•○

Detroit utcái nem túl bizalomgerjesztőek; legalábbis az a sikátor, ahol sétáltunk, kicsit sem nőtt a szívemhez. Ráadásul kicseszett hideg volt. Hiába viseltem bélelt kabátot, vacogott a fogam. Egy idő után ráuntam, és akaratkivetítéssel felfűtöttem magam. Élő radiátorként funkcionálhatnék.

Nestor határozott léptekkel közelített egy épülethez. A bejárata két nagyobb kuka között helyezkedett el. Előtte egy motor parkolt. Felsóhajtottam. Úgy tűnt, valamiféle maffia bűnbarlangba érkeztünk.

A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy átléptük a küszöböt. A srácba fektetett bizalmam másodpercről másodpercre egyre csökkent.

A raktárhelyiség, ahova beléptünk, igazából egy műhelynek bizonyult. Néhány kocsi emelőn várt a szerelőre, a többi négy keréken, szétszerelve búslakodott.

– Mi ez a hely? – kérdeztem halkan, miután megálltunk a helyiség legszélén, ahol két, szakadt kanapét toltak egymás mellé. Előttük egy dohányzóasztal kapott helyet. Még hamutálat is láttam, benne pár elnyomott csikkel. Rokonszenves. Ja, nem.

– Nyugi, minden rendben lesz!

Mhm.

– Nes? – Fehér trikós, nyakig tetovált alak kukucskált ki a velünk szemben elhelyezkedő, kisebb irodába ablakából. Akkor néztem meg jobban, mikor kinyílt a piros, kopottas ajtó, és megindult felénk a szájpirszinges fickó. Nagyon reméltem, ő a szerelő, és Nestornak csak elromlott a kocsija. Nem tűnt túl valószínűnek...

– Leo. Ő itt Eirini.

– Helló! – intettem oda.

– Tényleg istennő vagy? – lépett hozzám közelebb a csávó. Elfintorodtam, majd hagytam, hogy a bensőmben keletkezett energia a képességem formájában áramoljon ki belőlem. Ahogy elért hozzá a lágy, láthatatlan energiahullám, a nyugalom körbeölelte őt, Leo összecsuklott, a feje a kanapéra hanyatlott.

– Komolyan? – Nestor a haverja felé bökött. – Miért csináltad ezt?

– Mit keresünk itt? Ki ez a csávó, és miért lényeges neki, én ki vagyok? – Beleálltam a sötét fiú arcába. Az sem érdekelt, hogy csak a nyakáig értem. Szigorú tekintettel méregettem. Vártam egy kielégítő választ.

– Leo félisten, Héphaisztosz fia. Szükségem van a segítségére, viszont feladatot értelemszerűen nem adhatok neki, így alkut kötöttünk. Hozok neki egy istennőt, találkozhat vele, cserébe...

– Értem, tehát felhasználtál a saját céljaidra – vontam le a szomorú következtetést. Mit vártam Erisz fiától? Valami hasonlót, gondolom. – Remek, akkor most, hogy eljöttem veled, és látott, te már megvagy. Mondd meg a választ a kérdésemre!

– Azt mondtam, elmondom, ha végeztünk. Még nem végeztünk. – Sötét írisze dühtől csillogott. Az ezüst pöttyök élesen, fenyegetően ragyogtak.

– De igen – mosolyogtam rá, majd hátráltam egy lépést. Felemeltem a kezem, és bemutattam neki. Aztán szó nélkül hazateleportáltam.

Fújtatva rogytam le az ágyamra. A padlót fixírozva rágcsáltam az ajkam. Az információt ugyan nem szereztem meg, de valamivel előrébb jutottam. A szárnyakkal.

Akár maradhattam volna, azonban nem tetszett a helyzet. Nem akartam belekeveredni semmiféle isteni játszmába. A menekülés logikusnak tűnt. Nem az én dolgom, mivel üzletel a srác, ráadásul tagadni sem próbálta, hogy csak kihasznált. Lecsapott egy lehetőségre, úgyhogy ő is bekaphatja. Csatlakozhat Brayhez, Zayához, Loryhoz és ahhoz az alkoholista Andyhez. Eleve rossz ötlet volt vele menni. Nem is értem, miből gondoltam, hogy megválaszolja a kérdésem.

Az ajtóm kitárult. Apa homlokráncolva csatlakozott hozzám. A pillantásom az órára tévedt. Ekkor döbbentem rá, még jócskán iskolában kéne lennem.

– Hát te? – kérdezte, miközben behajtotta a bejáratot.

– Rossz napom van, hazajöttem. – Féligazság, mégsem hazugság. – Láttad, hogy jövök, mi?

Vajon mit látott még? Tud már Nestorról? Ha igen, miért ennyire nyugodt?

– Nem, szívem. Nem töltöm az egész életem a jövőben. Bele is bolondulnék. Hallottam, hogy megjöttél.

Micsoda szerencse!

– Apa – vágtam bele a rizikós kérdésbe –, mi köze lehet a szárnyaknak a halálhoz?

Nestor furcsán reagált, mikor a halált emlegettem neki. Azt említette, jók a megérzéseim, és megkérdezte, már félek-e. Színtisztán emlékeztem, még a fekete szeme is megvillant.

– Thanatosz jutott eszembe – felelte egyszerűen. – Sosem találkoztam vele, elszigetelten él. Állítólag szárnyai vannak. Ő felel a lelkek begyűjtéséért, akiket utána Hádészhoz kísérnek. Nem sokat tudok róla, láthatatlan számomra. Ő a halál megtestesítője. Még az istenek is félnek tőle. Néhány úgy gondolják, ha nagyon akarná, képes lenne elvinni a halhatatlan lelket is. Mi maradna belőlünk? Egy élő test. De miért, kicsim? Miért kérdezed?

A felismerés homlokon csapott. Ő lenne az apja? Thanatosz? Biztos voltam benne, hogy igen.

– Csak szóba került angolon – mentettem a helyzetet. – Reggel odajött hozzám Lory. Azt akarta, hogy kísérjem el valami buliba, mert Zaya nem ér rá. Nemet mondtam, ez elcseszte az egész napom. Úgyhogy most itt vagyok.

– Eirini, van valami, amiről tudnom kéne?

Meghűlt bennem a vér.

– Nem tudom, mire gondolsz – válaszoltam ártatlanul, még rá is mosolyogtam.

– Ha lenne valami baj, ugye szólnál nekem? – Apa leült mellém, és megfogta a kezem. – Miért vagy itthon igazából?

Jaj... Tényleg ennyire borzalmasan hazudnék?

– Lógtam a suliból – vallottam be, hátha ezzel meggyőzhetem. – A Lorys ügy után leléptem. Sétálgattam Detroitban.

– Akkor ezek szerint mégiscsak zavar, hogy a barátaid ennyire...

– Nem! – vágtam a szavába, nem akartam, hogy összefüggésbe hozza a kettőt. – Csak kellett egy kis nyugalom.

Apa kétkedve méregetett, végül megpaskolta a kézfejem, és felkelt.

– Gyere, elviszlek fagyizni!

Nevetve emelkedtem fel. Hiába van tél, fagy és múltam el tizennyolc, apa mindig tudja, hogyan dobjon fel. 

○•○•○

Mi várható a következő fejezetben?

- Nestor
- őszinte Nestor
- védelmező Nestor
és Nestor.

Köszönöm a figyelmet! ♥