NESTOR

– Eirini Mavridopoulos! – Maddox feldúlt hangja szakította félbe a Dionüszosz felnyársalásával kapcsolatos gondolatmenetem. Nem értettem, mi az istenekért nem volt képes felfogni a nevem. Annyira nem nehéz. Sőt! Eléggé egyszerű. Érthető. Apám rettentően kreatívnak bizonyult, amikor kitalálta. Akár át is adhatták volna neki a legegyedibb fiúnévért járó trófeát. Vagy lecsukhatták volna plágiumért, mert úgy sejtettem, sok ihletett adott neki Pülosz egykori királya, akit szintén így hívtak, akárcsak engem. Azt állította, kedvelte a fickót. Inkább nem kérdeztem rá, milyen értelemben, nehogy olyasmivel kelljen szembesülnöm, ami nem különösebben érdekelt.

Vespera lélekszakadva loholt a férje után, míg Apollón zsebre dugott kézzel, kényelmes léptekkel közelített felénk.

– Moddix! – kurjantotta Dionüszosz. Elfintorodtam. Egyáltalán nem kedveltem a boros csávót. – Ezer meg egy éve! Mikor találkoztunk utoljára? És elhoztad Vestarát is! Elképesztő!

Maddox rá sem bagózott a lelkes köszöntésre. Megállt velünk szemben. Homlokán mérges ráncok gyülekeztek. Zöld szeme méregtől csillogva vizslatta egyetlen lányát. Rini azonban nem futamodott meg. Összefonta a karját, és dacosan megemelte az állát. Beleharaptam a számba, hogy ne vigyorogjak. Még mindig elképesztett a határozottsága. Talán ez fogott meg benne? Tényleg belezúgtam? Rohadj meg, Zinon! Nem éreztem a magaménak ezt a szerelem témát, viszont azt tudtam, hogy Rini vonz engem. És ennyi épp elegendőnek tűnt ahhoz, hogy minden bevessek érte. Még az Olümposzra is feljöttem, pedig alapvetően eszem ágában sem volt. De mit tehettem volna? Egyedül nem engedhettem fel. Gondoltam, ha úgy hozza a helyzet, akkor inkább szembeszállok a dühös istenségekkel, noha szinte biztosra vettem, nem ismertek fel. Ezeknek a farkaknak fogalmuk sincs róla, kik a szüleim. Maximum a fateromra emlékeztethettem őket. Anyám vonásaiból nem sokat örököltem, ami valljuk be, elég örömteli. Elnézve az egyre gyülekező istenségeket, hálás lehettem a sorsnak, amiért a külsőm alapján megállapíthatatlan, ki szült meg. Enélkül is elég problémát okozott ezzel a titános incidenssel. Alig vártam, hogy beszélhessek vele!

– Élek. Megvannak a végtagjaim, és nem raboltak el – magyarázta eltökélten Rini. – Úgyhogy nyugodj meg, apa! Minden oké.

– Ne csináljunk jelenetet! – Vespera megragadta a párja karját. Kék szeme a lányára villant, aztán rám. – Nincs rá szükségünk.

– Pedig én imádom a drámát! – sóhajtotta Dionüszosz. – Nelsonnal beszélgettünk, mielőtt...

– Nestor – vágtam a szavába. – Nestor a nevem!

Hiába. A fickó rázendített, és a kibaszott Queenről kezdett dumálni. Maddox mélyet sóhajtva adta meg magát neki, miután egy vészjósló, apai szigorral megspékelt pillantásban részesítette Eirini-t.

– Ne foglalkozz vele! – Vespera megkerülte Rini-t, és belekarolt a másik oldalán. Közben végig engem figyelt. – Semmi értelme. Lassan húsz éve ismerem, de nem zavarja, hogy nem Vestarának hívnak. Engedd el, Nestor!

Elhúztam a szám.

– Remekül hangzik.

– Pedig nem is illik hozzád a Nelson – paskolta meg Rini az alkarom, de a figyelmét az előttünk magasodó épületekre szegezte. Közvetlen a legnagyobbra és leghivalkodóbbra. A főisten viskójára, aminek a tetején ott magasodott egy mocskos nagy szobor.

Zeusz felemelkedett a trónjáról, és megköszörülte a torkát. A sokaság elcsendesedett, még Dionüszosz is befogta végre a pofáját. Azt hittem, zene lesz füleimnek végighallgatni a főisten mondandóját, de tévedtem.

– Elődjeink elszabadultak. – Szünetet tartott, és széttárta a karját. – Féljétek a titánok hatalmát, ám a probléma addig nem valós, míg fel nem fedik igaz szándékaikat! – jelentette ki. Zúgolódás támadt a tömegben. Rini rám pillantott, én pedig rá. Mi a tetves franc? – Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, egyelőre nem teszünk lépéseket az ügyben, kizárólag arra fókuszálunk, hogy megtaláljuk a tettest, aki ránk szabadította legnagyobb ellenségeinket!

– Ez egy kibaszott idióta – mormolta Vespera az orra alatt. Eirini halkan kuncogott, Maddox pedig fintorogva figyelte a szónokló vén faszt. Lerítt a körülöttem lévőkről, mennyire nem ragadtatta el őket Zeusz gyáva nyilatkozata.

– Az informátoraim szerint Erisz a titokzatos fiával dolgozik össze – folytatta, mire megfeszültem. Harag zúgott végig a mellkasomban, és nehezen álltam meg, hogy ne morduljak fel. Nem lepett meg a vád, valahol logikus, hogy azt gyanúsítják, akit nem ismernek. Egyedül az zavart, hogy tényleg nem ismernek. A többségnek fogalma sincs róla, hogy Erisz fia egyenlő Thanatosz fiával. Ez hasznomra válhatott. A nyílt színen rejtőzhettem. Majdnem felhorkantam a gondolatra. Rejtőzni... Mintha én lettem volna az áruló. De nem én voltam. Akkor ki? Ki engedte őket szabadon? Ki juthatott be észrevétlenül apám felségterületére? Vagy olyat kellene keresni, aki eleve ott volt?

A kérdések még jobban felbőszítettek. Olyan erősen szorítottam össze az állkapcsom, hogy azt hittem, menten szétroppan. A hátam bizseregni kezdett. A szárnyam úgy gondolta, nagyon szeretne előbukkanni, és messzire repíteni. Nem hagytam. Visszafogtam.

– Nestor – súgta aggodalmasan Eirini, és az oldalamba fúrta a karját. Rápillantottam. – Lehet, el kéne menned.

Megcsóváltam a fejem. Egyelőre nem. Gyanús lett volna, ha elmenekülök, és én nem menekülök. Gyávaság. Sok minden elmondható rólam, de ez nem.

Könnyű lenne elszabadítani a káoszt. Megvédhetném magam. Egy karlegyintéssel, azonban sosem bizonyultam meggondolatlannak vagy céltalanul erőszakosnak. Támadni pedig butaság lenne. Egyelőre biztonságos, hiszen továbbra sem vettek rólam tudomást. Ez válhatott az egyetlen előnyömmé. Nem tudták, hogy akit keresnek, köztük "bujkált", és nem terveztem felfedni magam vagy a képességeim.

– A cél a fiú megtalálása? – érdeklődött valaki az első sorból.

– Hozzátok elém, hogy kikérdezhessem!

Fantasztikus. Ettől a perctől kezdve az egész Olümposz rám vadászott. És miért? Mert anyám nem tudott túllépni egy majdnem húsz évvel ezelőtti eseményen, és mániákusan odavan a háború egykori istenéért.

– A gyűlést berekesztem! – közölte Zeusz.

Kínomban vagy szánalmamban – nem is tudtam eldönteni – beletúrtam a hajamba.

Ezért rángatott fel ide mindenkit? Három kibaszott mondatért? Meg kellett volna fojtani, hátha tanul belőle.

– Nagyszerű – morogta Rini az orra alatt, és kibontakozott az anyja fogásából, majd felém fordult. – Menj haza, mielőtt baj lesz!

Aggodalmasan mért végig.

– Igaza van! – Maddox mellénk lépett. Hunyorogva pásztázott, tekintetéből kiolvastam a felém irányuló ellenszenvét. Ennek ellenére meglepett, amiért nem ordította el magát, hogy "itt van a feltételezett áruló, fogjátok el". Könnyen megszabadulhatott volna tőlem, mégsem tette. Ez tiszteletet ébresztett bennem a férfi iránt. Minden oka meglenne rá, hogy távol tartsa tőlem a lányát, de azt gondoltam, pont miatta nem tett így.

– Menj! – szólított fel Apollón. – Dolgod van, Thanatosz fia.

Valóban. Meg kellett keressem az anyám.

Végigmértem Eirini szép arcát. Nem törődtem a közönségünkkel, közelebb léptem hozzá, és megcsókoltam a homlokát.

Egy szó visszhangzott a fejemben, mialatt hátrálni kezdtem, hogy helyet változtassak: fontos. Rini fontos nekem.

○•○•○

Kokkala Görögország egyik legdélebbi települése. Picike. Alig látszik a térképen, pedig az Égei-tenger kristálytiszta vize mossa a kavicsos partot. Azt hittem, az emberek bírják a tiszta vizet és búvárkodásra alkalmas partokat, azonban ahogy végigsétáltam a standon, egy lélekkel sem találkoztam. Talán a kora tavaszi tizennégy fokos hőmérséklet tette vagy egyszerűen mindenki inkább eltűnt a napágyon fekvő Erisz közeléből, mert megérezték a szíve mélyén rejlő gonoszságot.

Dühös voltam rá.

Megálltam mellette. Feltolta a szemén lévő kockakeretes napszemüveget. Fekete tincsei hátrasimultak tőle. Rám szegezte sötétbarna íriszét, és kortyolt egyet a kör alakú, napernyős asztalkán lévő koktéljából. Mintha csak nyaralt volna. Fürdőruha nélkül. A sötétkék, bokáig érő, csípőnél összeszűkülő egyberuha nagyon elütött a hely hangulatától.

– A fiam elárult engem.

Felvontam a szemöldököm, de nem húztam elő a zsebembe rejtett kezem.

– Mivel, anyám?

– Elkerültél, elutasítottad a kérésem, és összeszűrted a levet azokkal, akik kiiktatták Árészt.

– Majdnem húsz éve történt – mondtam vonakodva.

– Mintha tegnap lett volna.

Megforgattam a szemem, és megkerültem az anyám. Leültem a jobbján elhelyezett napágyra. Megtámasztottam a könyököm a combomon, és felé hajoltam.

– Miért akarod igazából bántani Eirini-t? Nem értem.

– Maddox és Vespera elvették tőlem Árészt! Darabokra szaggatták! Miért érdemlik meg a békét, miután ők sértettek meg először? Meggyilkolták Árész egyik legkedvesebb imítheosát*. Alexander remek katona volt! Tudod, hol találtunk rá? – Drámai szünetet tartott. – Egy kihalt főút mellett egy erdőben! Egy jelöletlen sírhelyet szántak neki. Árész jogosan követelte Maddox halálát! Csak Apollón bekavart. Akkor nem tudtuk, hogy Maddox isten. Nem halt meg, pedig Árész behajította a Sztüxbe, miután elvágta a torkát. – Az istenekre! – Szerinted nem jogos a háború, miután ez a sok botor isten melléjük szegődött? Hádész, Démétér és Perszephoné még hagyján! Várható volt. De Zeusz? Még Zeusz is! Jogos követelés volt Maddox halála, mégis Apollón segítségével Árésszal számoltak le. – Felsóhajtott, és elfintorodott. – Megpróbáltam később Árész fiaival bosszút állni, de a két használhatatlan kurafi elbukott. Velem együtt. Így kivártam. Ezért szükségem van rád, hogy megöld a lányt, Nestor! Te vagy az egyetlen, aki képes rá!

Hátrahúzódtam. Tiltakozni akartam, talán még csapkodni is, hiszen a bennem fellobbanó méreg kézzel foghatónak tűnt, mégis kivártam. Néha nem árt az önuralom.

– Miért én vagyok az egyetlen, anyám? Eirini egy istennő. Halhatatlan.

Sunyi félmosolyra húzta a száját.

– Van lelkünk. – A mellkasához érintette a tenyerét. – Lobog bennünk az érzelmek fáklyája, ezért vagyunk képesek haragudni, bosszúra éhezni, fájdalmat tapasztalni és szeretni. Kinek erősebb, kinek gyengébb. Sok minden függ neveltetéstől, a leélt évektől, de létezik itt bent egy kis lángnyelv. A lélek. A lényünk megfoghatatlan része.

– És?

– Te vagy a káosz, Nestor. Halálos káosz.

Fasza!

– Köszönöm, ez nagyon jól hangzik. Elég sorozatgyilkosos.

Kiszélesedett a mosolya, előbukkantak fehér fogai. Az arcáról sütő végzetesnek látszó őrület megszólaltatta a vészharangokat az agyamban. Baljós hangulat telepedett rám.

– Képes vagy elvenni egy isten lelkét, Nestor. Magadba szívhatod az erejét, a testének lényegét. Megszerezheted a képességét, csak akarnod kell. Elvehetsz tőlük mindent, ami számít. Megfoszthatod őket a lánytól. Olyan kínt ültethetsz el a szívükben, amit ők okoztak nekem, amikor elvették tőlem Árészt és kitaszítottak maguk közül. Engem száműztek!

Megütköztem a szavain. Nem tartottam őket baromságnak, de tudtam, ha képes is lennék ilyesmire, sosem használnám Rini ellen. Ahhoz... túl fontos lett a számomra. A halálának gondolata meglehetősen furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Felgyorsult a szívverésem. Fájdalom költözött belé, mintha a benne pumpáló vér fellázadt volna a gondolat ellen. Nem akarta. Én sem akartam. Én megvédeni szerettem volna. Megragadni, magamhoz láncolni, és mindenkit eltávolítani, aki ártani bír neki. Könyörtelen határozottság tört rám. Pontosan tisztában voltam vele, Eirini nem egy eszköz számomra. Ő valami más. Valami több.

Ő a mosoly egy fárasztó nap végén.

Ő a nyugalom.

Ő a tűz.

Ő az őrület.

Ő maga a béke.

Az én békém.

És dögöljek meg, ha hagyom az anyámnak, hogy bántsa őt.

Oké, talán Zinonnak igaza volt. Lehet, tényleg belezúgtam. Undorítónak tartottam ezt a nagymamás szót, de átkozottul igaznak éreztem.

– Nem! – jelentettem ki, és kihúztam magam.

Anyám szemében düh csillogott. Kiült a napágy szélére, és megragadta a csuklóm.

– Ez nem kérés, Nestor. – Körmei belevájtak a bőrömbe. – Megteszed, vagy kényszeríteni foglak! Hidd el, megvannak az eszközeim rá! Megölöd a lányt! Próbáld ki a képességed valakin! Például Zeuszon. Egy elosztóból nagyon könnyen az Olümposzra juthatsz. Kerüld meg a...

– Ja, még Zeuszt is nyírjam ki, anyám? – sziszegem. Teljes tébolyultság lakozott a fejében. Ekkor döbbentem rá, hogy a bosszú, mely hajtja, sosem fog kihunyni benne. Addig nem, míg sikerrel nem jár.

– Akkor öld meg Hádészt! – Újabb rémisztő vigyor. – Vedd el az alvilágot, és többé nem lesz gondod, gyermekem. Te lehetsz az istenek új korszakának sötét királya!

Bassza meg! Baj volt. Minden porcikám beleremegett a borzalmas felismerésbe. Összeszorítottam az állkapcsom, és nagyot nyeltem.

– Nem.

Belém vágta éles körmét. Kiserkent a vérem. Aranyszínű cseppek hullottak a talpunk alatt húzódó kavicsokra. Lassan felemeltem a fejem, belenéztem felbőszült tekintetébe. Téboly. Őrület.

– Meg fog halni a lány, Nestor. Meg kell halnia! – ordított egyenesen a képembe. A szavak az egész világom megrengették. Bizsergett a hátam. A szárnyaim elő akartak bukkanni. Minden erőmre szükségem volt, hogy visszatartsam őket, ugyanis az önuralmam időközben elpárolgott. Átengedtem magam a mérhetetlen fekete, folyós, brutális haragnak.

Meg kellett védenem őt.

Kitéptem a kezem a szorításából. Talpra ugrottam.

– Nem! – ismétlem erélyesen. – Felejtsd el! A nevét is töröld ki a fejedből, különben te leszel az első, akin kipróbálom ezt a képességet!

– Ez az! – Anyám kecsesen felkelt, és két kezébe fogta az arcom. – Szabadíts el a káoszt, Nestor! Engedd el! Ott van benned. Eddig annyira jól csináltad! – Megsimította a járomcsontom környékét. Pulzált az ereimben a fékezhetetlen energia. Minden hang, amit kiejtett a száján, olaj volt a tűzre. – Elhitetted a lánnyal, hogy kedves vagy, hogy érdeklődsz iránta. Szerinted már beléd szeretett? Játssz még vele egy kicsit, fiam! Vegyél el mindent, amit ad! – Megremegett a karom. A kezem ökölbe szorult. Hogy merte kiforgatni az érzéseim? Hogy képes elhitetni magával, hogy ez számomra csak egy játék? Nem látta, mennyire közel álltam valami visszafordíthatatlanhoz? Miért hitte rólam mindenki, hogy gonosz vagyok? Sosem ártottam senkinek. – Az lenne a legjobb, ha nemzenél neki egy gyermeket, és utána, közvetlen a szülés után gyilkolnád meg. – Felnevetett. – Mindkettőt! Kezdhetnéd a gyerekkel, majd folytathatnád a lánnyal. Bízna benned, meglepődni sem lenne ideje, és már halott lenne.

Tudtam. Tudtam, hogy az elém táruló képre eltört bennem valami. Anyám... Az anyám azt javasolta, hogy olyan módon áruljak el egy nőt, ahogy egy igazi pszichopata tenné. Aztán öljem meg. Öljem meg a gyerekemmel együtt.

Ennyit értem neki én is? Katonaként használna fel egy bosszúhadjárathoz? Hiszen eddig is ezt tette! Mekkora faszfej voltam, amiért belementem Eirini megfigyelésébe. Ezzel egy olyan folyamatot indítottam el, amit már lehetetlenség visszafordítani. De közben rátaláltam egy olyan részemre, amiről nem tudtam, hogy létezik. Arra a részemre, amely képes a szerelemre.

– Eressz el! – Ellöktem a karját.

– Ez csak egy szép képzelgés volt – legyintett, mintha az előbbi mondatainak bármely része humorosan csengett volna. Egyenesen a lelkemig hatoltak, mintha tőrt vágtak volna belém, és háromszor megforgatták volna. Sosem tudnám bántani Rini-t. És a saját gyerekem? Akkor inkább tépjenek szét, és daraboljanak fel, mint Árészt. – Nincs rá idő! Ezért kell gyakorolnod, Nestor! Kronosz napokon belül lépni fog. Elpusztítja a városokat. Ókeánosz elsüllyeszti a maradékot. Addig a lánynak meg kell halnia. Szükségünk lesz a képességére, amit csak te vehetsz el tőle. Valahogy le kell nyugtassuk a titánokat, miután mindenki elpusztult.

Sosem tapasztaltam hasonló mérget. Ellepte az elmém, végigszáguldott a testemen.

A szárnyaim a semmiből bukkantak elő. Anyag szakadásának tompa hangja törte meg a szél susogását. Alig hallottam a fülemben lüktető vértől. Elsötétült a világ körülöttem. Remegtem. Többé nem láttam tisztán. Nem voltam önmagam. Elvesztem a valóság és az elém táruló borzalmas kilátások határvonalán.

– Indulj, Nestor! – parancsolt rám Erisz. – Ha nem ölöd meg a lányt, elintézem, hogy élete végéig egy szakadék alján vesztegelve töltse az örökkévalóságot, súlyos lázálmokban, folyamatos szenvedések közepette. Egészen addig, amíg eszét nem veszti az éhezéstől, a hidegtől...

Nem.

Nem!

Nem engedhettem!

Elkaptam anyám torkát. Belé fagyott a szó. Páni rémület villant fel a szemében, mielőtt örökre kihunyt volna benne a fény. Egy perc sem kellett hozzá. Vége. Vége volt, mielőtt észbe kaptam volna.

Jeges borzongás rázott meg, majd a gerincem mentén végigfutott a forróság, ellentétben a szívem tájékával, ahol fagy körvonalazódott. Erő töltött meg. Fájdalmas. Ijesztő. Hatalmas.

Az ujjaim a levegőt markolták. Sötét, sűrű füst vette át Erisz testének helyét, és mint a hamut, elsodorta a gyenge, tengerparti szellő. Egyszerűen... elporladt. Füstté válva lett a semmié.

Leeresztettem a karom. Hátratántorodtam.

Istenek!

Ne.

Nem.

A tetteim súlya visszavonhatatlanul nehezedett a vállamra. Lenyomott, eltiport. Oxigén után kapkodva szorítottam a kezem a mellkasomra.

Talán mégis gonosz voltam. Talán mindvégig én voltam a leggonoszabb.

A káosz.

A halál.

Mert a káosz halállal keveredve szállt a földre.

Ez lettem én. A halál és káosz megtestesítője.

Gyilkos.

Istenek életének fenyegetője.

A megtestesült veszély minden halhatatlan számára.

○•○•○

imítheos* - félisten

A Blind and Frozenből ismerős lehet a kifejezés, de ha van olyan, aki azzal nincs képben, annak talán nem az, így inkább leírtam. :D

Nos, ez lett volna Nestor fejezete, legközelebb a huszonhetedik fejezetben találkozhattok a kedvenc istenfiúnk szemszögével, de addig sem lesz belőle hiány, ne aggódjatok. Új szerepben fog díszelegni, megmutatja egy olyan oldalát, amit nem láttunk még tőle. Már ha éppen az ebben a fejezetben történtek nem lettek volna újdonság :D 

A következőben várható:

- Eirini szemszöge

- Vespera és Maddox

- Eirini szökési kísérlete

- egy új Nestor

Köszönöm, hogy velem tartotok! ♥

(Ja, nincs péntek, de ma szabadságon vagyok, és gondoltam, jöjjön a fejezet! :D)