EIRINI

– Mind eltűntek!

Ez volt az a mondat, mely után a vacsora megsemmisült. A szüleim teljesen kiakadtak, amint kiderült, hogy igazából nem csak Koiosz került szabadlábra, hanem az összes kicseszett titán. A félisten srác alig mondta végig a gondokat, apám már rángatott engem és az anyám hazafelé, mintha az otthon kényelme megvédene a "vérszomjas" olümposziak elődeitől. Még elköszönni sem tudtunk egymástól Nestorral. Szegény nemrégiben megismert kisfiú pedig teljesen kétségbeesett, amikor Thanatosz maga vezette ki a helyiségből, közvetlen a távozásunk szent pillanatában. A létezése nem lepett meg, hiszen Apollónnak sok afférja van. Az viszont igen, hogy nem gondoskodott Calixról. Láttam apán, mennyire nem tetszett neki, noha nem mutatta ki. Szinte biztos voltam benne, hogy már előre kigondolta, miket fog az apja fejéhez vágni, amikor legközelebb találkoznak.

– Ha ebben Erisz keze van – kezdte apa a nappali kellős közepén járkálva –, azonnal keresnünk kell egy biztonságos helyet! A titánok segítségével napok alatt a birtokába juthat Árész összes darabja.

Anya idegesen, csípőre tett kézzel meredt rá.

– Azért azt, ami nálunk van, nem olyan könnyű megszerezni. Egyedül én tudom kivenni.

Összerándult a gyomrom a gondolatra, hogy anyának bármi baja eshet. Nem a haláltól féltettem, az nem tűnt valószínűnek. Sokkal inkább a kegyetlenségtől, mely érheti. Ezekről a bizonyos titánokról azt suttogták, nem ismernek könyörületet. Ezerszer rosszabbak, mint az istenségek. Úgy tartják, a mostani, olümposzi istenek véres háború árán zárták őket a Tartaroszba. Előttük ők uralták a világot. Állítólag Kronosz, a főtitán képes több méter magasra nőni, és eltaposni bármit, ami az útjába kerül.

– Épp ez az! – fakadt ki apu. – El akarnak majd rabolni! Szerinted hagyom, hogy bajod essen, szerelmem? – A hangjából áradó kétségbeeséstől megborzongtam.

– Ne miattam aggódj! – Felém pillantott. – Ha elrabolnak sem veszem ki nekik az oltárból a lábfejet. Meg tudom védeni magam. Eirini-t kellene biztonságos helyre juttatni!

Jaj, egek! Ezt nem hiszem el! Mert nyilván én képtelen lennék vigyázni magamra.

– Na jó! – csattantam fel. – Ezt fejezzétek be! Semmi szükségük rám. Inkább azt áruljátok el, miért anya tud csak hozzáférni. Mi értelme ennek? Miért oda dugtátok, és miért a lábfeje van itt?

Apám feszülten rázta a fejét.

– Lényegtelen!

– Azért, mert Apollón azt adta nekünk – felelte anya. – Ráhúztunk egy fekete zoknit, a végét megkötöttük egy hajgumival...

– Rózsaszín hajgumival – dörmögte apa.

Elvigyorodtam.

– Azzal! – Anya megforgatta a szemét. – Mert ez lényeges, mi? Mindegy. Kréta szigetén Apollón templomot emelt apádnak a születése alkalmából. Vagy... valami ilyesmi. Abban van egy oltár mindenféle furcsa, görög szimbólummal. Hesztia bűvölte meg, és egyedül én vagyok képes nyitni a mágia miatt. Ennyi az egész. Ezért rejtettük oda Árész lábfejét. Erisz egyszer megpróbálta megszerezni. Akkor rabolta el... – Nagy levegőt vett, és oldalra nézett. Nem akartam felzaklatni a kérdéseimmel.

– Rose nagymamád és Elsie-t – fejezte be helyette apa. – Akkor már te is a képben voltál! Itt! – bökte meg anya hasát. Ellökte a karját, mire apa elhúzta a száját, és folytatta a drámát: – Azt akarom, hogy mindketten biztonságban legyetek!

Valaki megkocogtatta az ajtófélfát. Érdeklődve fordultam oda. Nestor bedugta a fejét. Sötét szeme egyből rajtam állapodott meg. Néhány másodpercig elidőzött a tekintete, majd apára emelte az ezüstös ónixszínt.

– Bocsánat, hogy hívatlanul beállítottam! Az apám aggódott, és ideküldött, hogy megnézzem, minden rendben van-e. – Kimérten beljebb araszolt. – Illetve a bizalma jeléül szabad átjárást biztosít hármótok számára a Tartaroszba. Mármint a palotába.

– Miért? – Az apám magához vonta az anyám, mintha csak attól tartana, rögtön köddé válik Nestor jelenlététől.

– Mert jelenleg az a legbiztonságosabb hely, ahol tartózkodhatunk. A fenyegetés idefent jár. Hülyék lennének visszajönni a börtönükbe.

Volt ebben valami.

– Túl gyanús ez az egész! – közölte apa. – Hirtelen felbukkansz itt, szórakozol a lányommal, közben az anyád Árész részeit gyűjtögeti.

– Az anyám eltökélten bosszúra szomjazik. – Nestor megrántotta a vállát. – Nekem semmi közöm hozzá. Viszont... – Futólag rám pillantott, majd vissza a szüleimre. – Mi lenne, ha szereznék némi információt? Nem említettem neki, hogy... közelebb kerültem Rini-hez. – Apa arca mérges grimaszba torzult, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy Nestor befejezze. – Talán ezzel elnyerhetem a bizalmatokat. Nem vezérelnek rossz szándékok, és nem akarok őrjöngő titánokat látni a Földön. Árészhoz meg semmi közöm. Az apám szerint nem volt százas a fickó. Az anyám bízik bennem, mert... – Elhallgatott. Sejtettem, mi következett volna, és nem örültem neki. Hiszen Erisz a halálom kívánta!

– Mert?

– Mert a fia vagyok. Talán elmondja, meddig jutott. Kikérdezem a terveiről.

Apa nem felelt. Néhány másodpercig a semmibe révedt, majd pislogott párat, és újra Nestorra emelte zöld íriszét.

– Erisz meg fog halni. A jövője összes változatában szerepel a halála.

– Hogy lehetséges ez? Hiszen halhatatlan.

– Nem tudom, de ezen információval a birtokodban is úgy gondolod, ezt az oldalt választod?

Felvontam a szemöldököm. Mostanában apa folyamatosan a komoly oldalát mutatta. Persze tudtam, miért. Okoztam elég gondot a hazudozásommal, és nem bízott senkiben, aki fenyegetést jelentett ránk nézve. Ettől függetlenül nem tartottam fairnek, hogy választásra kényszeríti Nestort.

– Így helyes – válaszolta megdöbbentő határozottsággal. Ezek szerint neki nem okozott gondot az a fajta nyomás, ami nekem Zinon bejelentése óta a mellkasom szorította.

– Megbízhattok a fiúban. – Apollón lazán sétált be a nappaliba. Mindent tudó mosoly ült az arcán, ahogy lecövekelt az egyik sarokban. Megigazgatta a pálmafás inget, melyet viselt, majd apára szegezte a szemét. – Fiam, haragosnak látszol.

– Vajon miért? Elképzelhető, hogy kicsit stresszel, amiért a lányom Erisz fiával szórakozik. Elszabadult titánok járják a földet... Ja, meg talán az is, hogy összefekszel ezer nővel, és hagyod, hogy a gyerekeid szenvedjenek!

– Annyira dramatikus vagy. – A plafon felé emelte a szemét. – Lesz idő később megvitatni az utódaimmal kapcsolatos vádpontjaid, de most felmegyünk az Olümposzra.

– Minek? – vette át a szót anya. – Talán Zeusz felébredt a hosszú téli álomból? Ezúttal időben cselekedne? Esetleg előkapartok pár szerencsétlen félistent, akik elintézik helyettetek a problémát? Kétlem, hogy a titánok számára bármelyik ellenfélnek minősülne!

– Zeusz összehívta az isteneket. – Apollón rám és a mellettem álló Nestorra nézett. – Minden istenséget. Ti ketten velünk jöttök!

– Nem! – Apa szokatlanul szigorúan csattant fel. – Eirini nem fog...

– De igen, Maddox! – Apollón szinte parancsolt. – Fogadd el, hogy Eirini felnőtt. Ott a helye, és annak a fiúnak is.

– Ennek a fiúnak van neve – jegyezte meg. – Nestor vagyok, és nincs kedvem az Olümposzra menni. Semmi keresnivalóm olyan istenek között, akik nem vesznek tudomást a létezésemről, vagy gyűlölnek azért, aki vagyok.

– Nem értem, miért Erisz fiaként emlegetnek. A Thanatosz fia sokkal jobban illene rád. Hasonlítasz az apádra, ráadásul látszik, hogy ő nevelt fel. A származásod nem mérvadó. Isten vagy? Az. – Apollón unottan bámult ránk. – Kedves Nestor, ez nem kérés volt. Jössz, mert ennek így...

– Így kell lennie? – csattant fel anya. – Milyen megdöbbentő!

– Miért baj, ha veletek megyek? – szóltam közbe, és így is apa szavába vágtam. Már épp folytatta volna a vitát, de ezáltal kénytelen volt nekem felelni:

– Mert Héra veszélyt jelent.

Majdnem megforgattam a szemem. Könnyebb lenne felsorolni azokat, akik nem.

– Ugyan, Maddox! Annyira nevetségesen félted az a lányt! Eirini erős, talpraesett és helyén van az esze. Héra nem tud neki ártani. Eirini a legrosszabb napján is felülkerekedne rajta. Athéné kitanította, remek harcos, míg a képességei kiválóak.

Titkon jól estek a nagyapám szavai, noha tudtam, ő sosem bizonyult az apák mintapéldányának. Azt mondta és tette, amit szerinte kellett. Mondjuk nem ő a legrosszabb az istenek közül, általában a cselekedetei jó célt szolgáltak, egyszerűen csak megvoltak a saját elgondolásai és eszméi. Sosem tett semmit céltalanul, így sejtettem, ezúttal is megbújt valami a háttérben. Bármiről is legyen szó, elismerésként fogtam fel a szónoklatot.

A szüleim és Apollón heves veszekedésbe bonyolódtak. Mindenki makacsul a saját igazát kezdte bizonygatni, így jobbnak láttam, ha megvárjuk, míg lejátsszák egymást között. Elgondolkodva fordultam Nestor felé.

– Velem jössz?

Az ezüst pettyek kíváncsian megvillantak.

– Hova?

– Az Olümposzra. Ha rajtuk múlik, ezer meg egy évig ordítozni fognak. Arra gondoltam, odamehetnénk az elosztóból.

– Menni szeretnél? – Nestor megfogta a kezem. A hüvelykujja végigsiklott a tetején. Bólintottam egyet. – Akkor megyünk, drága, de készülj fel, engem nem fognak tárt karokkal fogadni.

– Hátul maradunk. Ha minden istent összehívtak, valószínűleg sokan lesznek. Elvegyülünk. Nem hinném, hogy bárki veled törődne, mikor a titánok tényleges veszélyt jelentenek.

– Csak éppen az anyám keze van az egészben.

– Te mondtad, hogy nem vesznek rólad tudomást. Szerintem a legtöbben azt sem tudják hogy nézel ki.

Összeszorította a száját. Néhány pillanatig hezitált, végül féloldalasan elmosolyodott.

– Benne vagyok, bébi! – suttogta, mire felkuncogtam.

Anyáékra sandítottam. A kis diskurzusunkból semmit sem vettek észre, annyira belemélyedtek a vitájukba.

– Az Olümposzon találkozunk! – kiáltottam el magam, de nem vártam meg a választ. Azonnal helyet változtattam, még mindig Nestor kezét szorongatva.

Az erdei, romos kunyhóhoz érve, a nimfa fintorogva fogadott bennünket. Úgy tűnt, megzavartuk valamiféle fontos tevékenységben, amit nem igazán akart az orrunkra kötni. Természetesen bediktáltatta velünk a nevünket, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Még szerencse, hogy Nestor emlékezett, mit hazudott múltkor az anyjával kapcsolatban. Eugenia. Végül is...

A nimfa húzta a száját, mikor elmeséltük, hogy az Olümposzra tartunk, de nem tett megjegyzéseket. Nem különösebben érdekelte. Úgy volt vele, majd Zeusz lehajít onnan, ha nem lát szívesen; legalábbis az arca erről árulkodott.

Áthaladtunk az ajtón, mely egy négyzet alakú, lámpákkal megvilágított pici, búraszerű helyiségbe vezetett. Ugyanúgy festett, mint a Chicagói, leszámítva, hogy itt a széfszerű átjáróra "A legnagyobbak legnagyobbjai" kifejezést vésték görbe, görög betűkkel. Vettem a bátorságot, hogy felolvassam hangosan. A zár kattant egyet, a kerek ajtó pedig lassan kinyílt.

– Azon agyalok, milyen büntetést szabnak ki rám, amint rájönnek, ki vagyok – hozta fel Nestor, miközben beléptünk az istenek otthonába.

Hatalmas, korinthoszi oszlopos, templomszerű épületek tárultak a szemem elé. Félkör alakban helyezkedtek el, míg kellős középen egy szökőkút kapott helyet. Az építmények tetején elképesztő, aprólékosan megmunkált szobrok magasodtak az ég felé. Ott volt Apollóné is. Egy hárfát szorongatott a kezében.

Kövekkel kirakott út vezetett a félkör közepére. A szökőkút körül már látványos tömeg gyűlt össze. Mind a legszebb épület lépcsői felé néztek. Az oszlopok között egy konkrét aranyból készült trónt raktak le. Zeusz megtámasztotta a könyökét a karfáján, az egyik lábát átvetette a másikon. Érdektelenül kémlelte a sokaságot. Rettentően unhatta a várakozást. Elegáns, fekete öltönyt viselt, mintha már előre felkészült volna az istenségek fogadására. Zöld szeme a semmibe révedt. Vállig érő, szőke haja szinte világított, ahogy ráesett az arany oszlopokról visszatükröződő napfény.

A tekintetem feljebb siklott. A háromszög alakú homlokzat felett a főisten kristályszobra egy villámot emelt a magasba.

– Tessék? – kérdeztem vissza. Teljesen letaglózott a látvány. A szívem a bordáimat verte. Egyszerűen képtelen voltam bármi másra figyelni, kizárólag az járt a fejemben, hogy végre eljutottam az Olümposzra, ahonnan határozottan kitiltottak a saját szüleim. Nem értettem, miért nem hagyták, hogy felfedezzem ezt a pompát. Talán veszélyesek az utat szegélyező, színes bokrocskák? Hiszen világítanak! Csodálatosak! Mi bajom eshetne itt? Minden békés hiába terjeng várakozással teli feszültség a levegőben.

– Semmi. – Nestor közelebb húzódott hozzám. Átkarolta a derekam, és én hagytam neki. Belekapaszkodtam a szabad kezébe. Olyan izgatottság tört rám, hogy alig bírtam féken tartani magam. Hiába jártak baljós idők, éppen az Olümposzon álltam! Ugrálni támadt kedvem. – Tetszik, mi? Azért téped le a karom, drága?

– Nem izgalmas? – kaptam felé a tekintetem. A pillantásunk összeért. Az ő szemében is égtek az ezüst pontocskák. Nem mondta ki, de sejtettem, számára is élmény itt lenni.

– Azt hiszem, nekem is tetszik.

– Tényleg?

– Sosem képzeltem, hogy egyszer láthatom.

– Ó! Helló! – A fekete hajú férfi elénk lépett. Összefont karral, széles vigyorral mért végig bennünket. Összeszorítottam a szám, nehogy hangosan felnevessek a kockás rövid ujjú pólóból és rövidnadrágból álló szettjén. Pizsama? – Vestara és Moddix lánya! Destiny!

Felsóhajtottam. Dionüszosz sosem volt normális. Sosem értettem, miért csinál úgy, mintha nem tudná a nevünket.

– Eirini. A nevem Eirini.

– Hát persze, Destiny! – legyintett vidoran. – A barátod hasonlít Thanatoszra. Talán a fia vagy?

– Igen.

– Kiváló! Mondd csak, Destiny, merre találom a szüleid? Rég láttam Vestarát! Moddix meg olyan morcos volt a múltkor, mikor összefutottunk. Még a legújabb Queen lemez sem dobta fel!

– Legújabb Queen lemez? – kérdeztem vissza, mire Dionüszosz tapsolt egyet.

– Persze! A Queen örök, Destiny! Énekeljek egy részletet...

– Inkább ne tedd! – vágott a szavába Nestor. Dionüszosz zöldeskék pillantása ismét rá vándorolt.

– Hogy hívnak, Thanatoszra hasonlító, mogorva, humortalan, életunt fiú?

– Nestor. – Újabb rövid válasz. Inkább vakkantás.

Kezdtem aggódni.

– Nelson! Csodás név, kis barátom! Mi bajod a Queennel?

– Utoljára mondom el, de a nevem Nestor, és nem Nelson. A Queennel semmi bajom. Az nagyobb baj, hogy azt hiszed, létezik még ez az együttes.

– Hm. Te nagyon hasonlítasz apádra. Ugyanolyan morcos természet vagy, igaz?

Morcos természet? Az a Thanatosz, akivel én találkoztam, kicsit sem olyan.

– Nem igazán.

– Pedig én látom – mozgatta fel-le a mutatóujját. – Uncsi a Tartarosz? Néha gyere ki onnan! Jót tesz a földi a levegő, Nelson!

Nestor ingerülten felsóhajtott.

– Hogy megy a boreladás? – váltottam témát, hátha ezzel oldhatom a hirtelen támadt feszültséget.

– Még sosem ment ennyire jól! – rázta a fejét elégedetten. – Küldök nektek ajándékba pár palackkal! Thanatosznak és neked is, Nelson!

– Ez kedves tő...

– Eirini Mavridopoulos!

Jaj, apám! Szó szerint.

○•○•○

És...

Itt akadtam meg a könyvvel novemberben.

De... van egy jó hírem, mert végül februárban sikerült felvennem a fonalat. Úgyhogy van még készen 4,5 fejezetem, amit szépen felrakok majd, csak izé, muszáj maradnunk ennél a heti egy pénteknél, amíg be nem fejezem. Ha sikerül (most tartok 50K szónál amúgy), akkor heti kettőt szeretnék majd publikálni. :)

Ezt mindenképpen jelezni fogom, és fel is fog tűnni, hogy már nem heti egy nap jön, nyilván :D

Nagyon köszönöm, hogy a heti egy publikálás ellenére olvassátok és velem vagytok! Annyira királyok vagytok, hogy hű! Mindenkinek kiosztanék egy Nestort ajándékba, meztelenül. :D

És akkor a következő rész tartalmából:

- Nestor szemszög (egyelőre ez lesz az övé, de a későbbiekben még várható)

- Erisz

- egy új képesség felfedezése

Nos, innentől ráfordulunk a könyv második felére, és suhanunk a végkifejlet felé.