NESTOR

Utálom a kibaszott kacsákat. Mármint az élőkkel nincs feltétlenül problémám. A halott dögökkel gyűlt meg a bajom. Mire kiszedegettem és leégettem a kacsacombról az apró kis pihéket és tollmaradványokat, azt hittem, megkeresem a kötelet, és inkább fellógatom magam az egyik legmagasabb, közönséges jegenyefenyőre. Persze az ágaik nem túl masszívak, de minden bizonnyal meg tudnám oldani, ha túltengne bennem az öngyilkosságra való hajlam. Úgy általában nem szokott, de régen párszor eszembe jutott. Nem mintha bármikor sikereket érhetnék el benne. Túlságosan halhatatlan vagyok ehhez a kiváló, roppant izgalmasnak hangzó tevékenységhez. Na, meg a nyaktörés nem lehet kellemes. Az akasztásos halál szar. Mi van, ha nem törik el időben a nyakam? Kink van kedve fuldokolni? Akár húsz percig is tarthat! Az hosszú idő, kivéve, amikor istenit szexszel az ember. Akkor elég rövidnek tűnhet.

És... már megint itt tartottam. Mióta Rini úgy döntött, hogy lefekszik velem, képtelen vagyok kiverni a fejemből a meztelen testének látványát. Jó, a kacsacombokról nem éppen ő ugrott be, de felé terelődtek a gondolataim, épp úgy, ahogy az elmúlt időszakban állandóan, mióta először csatlakozott hozzám az ebédlőben. Annyira összeszartam magam, hogy három hétig inkább nem mentem iskolába. Aztán összeszedtem a tökeim, és szóba elegyedtem vele. Nem tőle rezeltem be, hanem attól, ahogy reagáltam rá. Előtte is láttam, mennyire jó csaj, de nem terveztem a közelébe menni. Így is rohadtul fárasztónak bizonyult folyamatosan azt kamuzni a nyughatatlan anyámnak, hogy szemmel tartom meg ilyenek. Igen, valóban utánajártam. Megtudtam, hol lakik, kik a barátai, merre jár iskolába, azonban ennél tovább nem terveztem elmenni. Minek? Nem akartam bántani, csak kielégíteni az anyám vágyait. Nos, ez határozottan rosszul ment, ugyanis az utóbbi időben sorozatosan lemondtam a találkáinkat. Nem szerettem volna Eirini-ről társalogni vele. Nem éreztem fairnek, hogy kiadom őt a háta mögött, főleg azután, ami elindult kettőnk között. Hogy mi is az pontosan? Nem tudtam, csak azt, hogy totál cseppfolyóssá válik az agyam a közelében, feláll a farkam, erősebben dobog a lázadó szívem – ami elég nagy probléma, mert még sosem tapasztaltam hasonlót –, és képtelen vagyok nemet mondani neki. Zinon szerint belezúgtam. Ja, ezt a totál gáz szót használta. Ki beszél így? Valami tizenhárom éves kiscsaj vagy egy nagymama. Seggbe kéne rúgnom, amiért egyáltalán felhozta ezt a baromságot. A szerelem nem az én asztalom. Tulajdonképpen azt sem vágom, mit jelent. Sosem voltam szerelmes. Dugni is csak egyszer nyílt lehetőségem. Két éve átjött valami csaj. Apám egyik barátjának a lánya, és mindketten jól akartuk érezni magunkat. Nos, ez sikerült is. Annyira szarul, hogy öt percig bírtam. Nos, legalább ezen a fázison már túlestem, így az Eirini-vel tartott szexmaratonunk faszán sikerülhetett. Kurva életbe! Rini mindenhol ott van. Beleköltözött a fejembe. Most is mit csináltam? Nekiálltam krumplit hámozni. Kibaszott konyhatündér vált belőlem az apám mellett. A faterom odavan a főzésért, nekem meg nem volt más választásom, mint asszisztálni hozzá, noha sosem szerettem. A mosogatás a halálom.

Mélyet sóhajtottam. A tekintetem a faterra vándorolt, aki lelkesen kavargatta a levest.

– A természetjárás során fontos kiválasztanunk a megfelelő cipőt. A papucsot mindenképpen hagyjuk otthon! A hegyes-dombos vidék különösen kellemetlenül érinthet bennünket, amennyiben strandpapucsban tervezzük megmászni a meredekebb emelkedőket. Fontos kiválasztanunk a megfelelő hátizsákot...

– Nem kapcsolnád ki? – csaptam le az asztalra a hámozót. Apám olyan lesújtó pillantásban részesített, hogy belém fagyott a szó. Ezek szerint kénytelen leszek továbbra is elviselni ezt a valamit. Állandóan ilyen baromságokat kellett hallgatni, mert szerinte relaxáló. Legszívesebben mészárlást rendeztem volna tőle. Helyette lemészároltam a burgonyákat.

– Tudod, fiam, fontos uralkodnunk az indulatainkon. Mi bajod ezzel a kazettával? – Lejjebb tekerte a hangerőt az egymillió éves rádióján.

– Mi bajom? – A hangom megemelkedett. – Ki megy papucsban túrázni, de komolyan?

– Senki, hiszen előre figyelmeztetnek rá, hogy ne abban menjünk!

– Oké. Kérdezek jobbat! Ki hallgat manapság kazettát, apa? – Megcsóváltam a fejem. – Az is csoda, hogy tudom, mi az. Őskövület vagy.

– Te meg egy pimasz kis taknyos! – Pofán vágott egy konyharuha. Röhögve visszaküldtem a feladónak, mire apa felháborodottan felém fordult. – Nestor!

– Thanatosz?

– Szeld fel gyorsan azt a burgonyát, vagy megmutatom Eirini-nek a kis kori képet, ahol istennőnek akartál öltözni! – fenyegetett, miközben felém bökött kettőt a fakanállal. – Sőt, felhozom, hogy tiarát kértél a hetedik születésnapodra!

– Kegyetlen vagy – mormoltam, és már neki is kezdtem a vagdosásnak. – Megígérted, hogy sosem mondod el senkinek!

Még csodálkozott rajta, hogy az anyámnak akartam öltözni, mikor sosem láttam? Persze mostanra megértettem, miért, hiszen anya hajlamos csúnya dolgokra buzdítani másokat. Valószínűleg a faterom nem akarta, hogy Erisz rosszra csábítson, ami egy részről érthető, másrészről viszont mégiscsak az anyám. Még akkor is, ha éppen fontosabb neki a dráma és a bosszú. Azért mindig kaptam tőle a születésnapomra valami apróságot. Tavaly például egy varázstárgyat, amit inkább eldugtam egy dobozba a szekrény legmélyére, mielőtt apám rájön az ittlétére. Állítólag egyszer használatos, de órákig fájdalmakat okoz annak, aki a csuklójára húzza. Nem terveztem használni, de úgy gondoltam, egyszer még jól jöhet. Ki tudja, kitől kell megvédenem magam vagy a szeretteim.

Az apám nem méltatott válaszra, így csendben, a túrázás komoly kockázatait hallgatva fejeztük be a főzést. Mire elkészültünk, már patakokban csorgott rólam a víz, így gyorsan lefürödtem. Nem akartam rossz benyomást kelteni Rini vagy a szülei előtt. Eleve féltik tőlem, úgyhogy be kell bizonyítanom, nem vezérelnek rossz szándékok, ebbe pedig beletartozik az elfogadható kinézet is. Nem festhetek hajléktalannak, aki most jött a kukázásból. Egyébként meg mindig szerettem öltözködni. Az elegáns ruházat tekintélyt parancsolóan hat, míg a sportos csábításra alkalmas lehet. Egy sima, fekete póló kiemeli az izmaim, melyeket nem a szél hordott össze. Kemény munkát fektettem bele, hogy odanőjenek. Na, meg valljuk be, nem egyik napról a másikra tanul meg az ember repülni. Erős vádli kell ahhoz, hogy megfelelően elrugaszkodjak, illetve az érkezéskor sem kellemes pálcikákra érkezni. Elég szarul festenék, ha csak a lábamra edzettem volna, ezért beiktattam pár felülést, súlyzózást, futást, de mindig előrevettem a lábnapot. A mai napig heti háromszor nekiláttam.

Begomboltam a sötét ingem, majd megüzentem Eirini-nek ezzel az izgalmas gondolatátvitellel, hogy jöhetnek. Ide tudnak teleportálni, mert a fater szabad utat biztosított nekik. Amúgy elég nehezen álltam meg, hogy ne szóljak Rini-hez. Néha eszembe jutott, mennyire vicces lenne néhány mocskos dolgot súgni neki, amikor nem tartózkodom a közelében, de mindig elhessegettem az ötletet. Az úriemberek nem csinálnak ilyesmit. De az lennék? Minden kétséget kizáróan nem, szóval...

Szóval nem csináltam ilyesmit, mert nem szerettem volna elijeszteni a lányt. Leginkább ismét az ágyamban akartam tudni, azonban előtte meg kellett győznöm a szüleit. Vállalom, mert nem hazudtam neki: jól akarom csinálni. És őt akarom.

Fasza, mi? Megint rajta töprengtem. Hiszen állandóan ott van a agyamban.

Egyenesen a palota főbejáratához sétáltam. Reméltem, Rini-nek sikerül a megfelelő helyre hozni a családját, és nem kell átkutatnom értük a fél Tartaroszt. Habár őt ismerve, szinte biztos voltam benne, nem fog hibázni. Ám, ha mégis, majd a szemére vetem, hátha nekem esik. Nem tagadhattam, beindított, amikor szembeszállt velem. Oké, már az is, hogy egy pillanatig sem félt tőlem.

Tompa kopogás szakított ki a gondolataim közül. Nem vágtam, miért nem jöttek be.

– Komolyan, Maddox? – szidta Vespera a férjét. – Szerinted egy ekkora épületben meghallják, ha kopogsz?

– Induljatok már be! – kiáltotta idegesen Rini.

Elvigyorodtam, és szélesre tártam előttük a kétszárnyú ajtót.

Az összes szempár rám szegeződött. Maddox tekintete úgy mért végig, mintha folyamatosan attól tartana, hogy hirtelen a családja torkának esem, míg Vespera félpillantásokkal illetett. Egyedül Rini mosolygott. Világosbarna haja a vállára omlott, zöld szeme, amit egyértelműen az apjától örökölt, ezúttal ragyogott. Szokás szerint farmert viselt. Nem bántam. Általában remek rálátásom nyílt a bomba seggére. Ha tudná, mennyit bámultam a csodálatos fenekét, biztosan késztetést érezne egy verésre. Baszki! Tulajdonképpen nekem már egy apró érintés is megfelelne. Magamhoz akartam vonni, és megcsókolni.

Elkaptam róla a szemem, mielőtt valami baromságot teszek, és a szüleire néztem. Szólásra nyitottam a szám, de beszélni nem bírtam, ugyanis a faterom elrontotta a bulit.

– Á! Maddox, Vespera, Eirini! Csodálatos, hogy ideértetek! – Mellém lépett, és rácsapott a vállamra. – Nestor már nagyon izgatott! Kikészítette a családi fényképalbumot!

Lassan fordítottam felé a fejem. Ezt reméltem, nem gondolta komolyan.

– Én nem...

– Ne szégyenlősködj! – vigyorgott rám, majd megpaskolta a vállam, és a vendégeinknek szentelte a figyelmét. – Gyertek beljebb! Elkészült a vacsora! Nestor segített benne.

Úgy tűnt, apám eltökélte, hogy kínos helyzetbe hoz. Talán tényleg nem kellett volna beszólnom a túrázókra. De nem gond, tulajdonképpen nem zavar, ha meglátják, milyen kiskölyök voltam.

Az invitálásra beljebb léptek. Apa átkarolta Maddox és Vespera vállát, ahogy hosszas magyarázásba kezdett a palotáról, így Rini mellém araszolt.

– Szia, drága! – Lopva arcon csókoltam, majd átkaroltam a derekát, és elindultunk az ősök után. – Hogy vagy?

– Feszülten – felelte halkan. – Apám szerint ma meghalunk, anyám meg folyamatosan veszekszik vele, hogy miért ennyire pesszimista. Általában fordítva szokott lenni, de azt hiszem, anyának nincs baja veled. Meséltem rólad neki.

– Remélem, csak jókat – vigyorogtam rá, mire megforgatta a szemét.

– Eltökélten meg akarod kedveltetni magad a szüleimmel? – Megtorpant, egyenesen elém lépett. Várakozón pislogott rám hosszú szempillái mögül.

– Igen! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Mondtam már, drága. Jól akarom csinálni. Kis lépésekben és a körülményekhez képest normálisan. Amint megbékélnek velem, elviszlek randizni.

– Azért a lánykéréssel várj pár évet! – bökte meg játékosan a hasam.

– Basszus! Akkor visszaviszem a szobámba a gyűrűt. – Összefontam az ujjaink, és folytattuk az utunk a folyosón. – Haladjunk, nehogy azt higgyék a szüleid, hogy már most elraboltalak.

– Az később lesz?

– Persze, Rini – nevettem. – Már előkészítettem a cellád.

– Van benne tévé?

Megcsóváltam a fejem. Ezt a csajt lehetetlen kizökkenteni.

– Legyen?

– Persze! Meg kulturált mellékhelyiség és minimum egy kétszázszor kétszázas ágy. Cserébe kapsz tőlem egy verést. Mit szólsz hozzá?

Felkuncogtam.

– Elfogadom. Lehet, melléd zárkózom. Egész nap túrázással kapcsolatos kazettákat hallgattam. Kezdek megőrülni. Tudtad, hogy Rodrick Jameson, a természetjáró felesége a vadonban szülte meg az első gyereküket? Úgy gondolták, egy túra még belefér, aztán hopp! Kicsúszott a gyerek valami tábortűz mellett. De Rodrick felkészült volt. Extra plédet csomagolt, így volt mibe beletenni az utódját. Aztán a hátán cipelte a feleségét az első kórházig. Mondjuk szerintem ez enyhe túlzás...

– Nestor, jól vagy?

Megtorpantunk a nyitott ebédlő előtt.

– Nem. Mondtam, hogy egész délelőtt a csávóról és a tanácsairól kellett kazettákat hallgatnom!

Rini elmosolyodott. Szép vonásai igazán bájossá váltak tőle. Szív alakú arca ilyenkor felragyogott, míg a szeme ellágyult. Abban mindig minden ott volt. Amikor dühös, elképesztően csillog. Árad belőle a tűz, hiába a béke istennője.

– Ez nevetséges.

– Nekem mondod?

– Még ma bejöttök? – rondított bele apám a társalgásunkba. Elég csúnya pillantásban részesítettem, de végül odavezettem Rinit a kör alakú asztalhoz, és kihúztam neki egy széket az anyja mellett. Az apja tekintete borúsan vetült rám. Vajon egy tízes skálán mennyire gyűlölheti ezt az egészet? Tízre szavaznék.

Leültem Eirini másik oldalára, aztán hátradőltem. A fater lehetetlenül vigyorgott a rengeteg, gőzölgő kaja felé hajolva. Büszkén figyelte az ételhalmot, amit ketten hoztunk össze. Mondanám, hogy megható apa-fia délelőtt volt, de az hazugság lenne. Párszor megfontoltam, hogy lemetszem a saját fülem.

– Várunk még valakit? – kérdezte Maddox az egyetlen üres széket kémlelve.

– Elképzelhető, hogy Zinon csatlakozik hozzánk.

Ó, bassza meg! Utoljára reggel láttam őt, akkor is éppen rohant valahova. Nem említette, mi dolga akadt. Mostanában mintha elkerült volna, és rohadtul nem értettem, miért teszi.

– Az igazi? – vonta fel barna szemöldökét Rini apja.

– Igazi? – Apám a homlokát ráncolta. Hát igen. Elképzelhető, hogy elmesélhettem volna, mit hazudtunk...

Természetesen Maddox belekezdett a történetbe, míg apám időközönként gyilkos pillantásokkal illetett. Nem tettem büszkévé, ez lejött.

Miután megvitatták a bűneinket, végre elkezdődött a vacsora. A zöldséglevesnek nem lett nagy sikere, habár úgy vettem észre Maddoxot nem kell félteni az éhenhalástól. Kezdtem megérteni, melyik út vezet a szívéhez. A kacsacombot majszolva már vidáman dumált az apámmal. Néha Vespera is kérdezett valamit, de többnyire csendben volt, és nagyon lassan evett. Sokszor elidőzött a helyiség falán kúszó növényeken. Rini egyszer-egyszer odasúgott nekem valamit, látványosan forgatta a szemét az apja megjegyzéseire, de tutira imádta a sült krumplim. Már megérte a szenvedést.

A desszertnél – házi csokoládé torta – tartottunk, amikor az ajtó nagy csattanással kitárult. A nyolcéves Calixszal néztünk farkasszemet, aki halálra vált arckifejezéssel vizslatott bennünket. Zöldeskék szeme félve járta be a számára idegenekkel teli szobát. Az itt élő árvák egyike, akikről az istenségek nem gondoskodtak. Történetesen Apollón fia, bár kétlem, hogy a csávó tudna a létezéséről. Az anyja évekig dugdosta, aztán itt kötött ki, miután a nő múlt évben balesetben elhunyt. Könyörgött a lelke az apámnak, hogy vigyázzon az egyetlen gyerekére.

Aggódva fordultam felé. A sráccal sokat beszélgettem, miután tavaly idekerült. Alkalmanként hiányolta az anyukáját, én meg úgy voltam vele, legyünk haverok, hátha nem válik belőle megkeseredett felnőtt. Egész jóban lettünk. Valószínűleg az én hibám, amiért ideszökött a kastély másik feléből. Megemlítettem neki tegnap, hogy kik érkeznek ma hozzánk.

– Calix – emelkedett fel apa –, nem kéne itt lenned.

– Ő kicsoda? – érdeklődött Vespera.

– A nálunk lakó félistenek egyike – közölte Thanatosz. – Olyan istenségek gyermekei, akik nem kívánnak foglalkozni az utódjaik életével. Az édesanyja tavaly sajnálatos módon elhunyt, így magamhoz vettem a gyermeket, hogy békében és biztonságban nevelkedhessen.

– Ez... kedves.

– Tényleg az – tette hozzá Rini. – Sokan vannak. Múltkor láttam őket a kertben Hesztiával.

– Meg valahol szomorú – mondtam Calixot fürkészve. A kis keze remegett, de nem tűnt úgy, hogy tágítani tervezne.

– Én... – Előrébb lépett, és nagyot nyelt. – Calix vagyok. Ta-találkozni akartam veled. – Maddoxra szegezte eltökélt íriszét.

– Akkor gyere beljebb, és csukd be magad mögött az ajtót, fiam! – invitálta apa. – Illik kopogni, mielőtt betörünk valahova. Nyughatatlan természet.

A fiú úgy tett, ahogy kérték tőle. Becsukta az ajtót, majd bátortalanul beljebb araszolt.

– Miért velem? – tudakolta Maddox. Kíváncsian kémlelte a gyereket.

– Hesztia sokat mesélt rólad. – Calix Maddoxhoz sétált. Minden mozdulatát kimértség jellemezte, de nem futamodott meg. – Te vagy Maddox, Apollón fia. Isten vagy. Azt hiszem, az én apukám is Apollón.

Döbbent csend övezte a vallomást. Eirini felém lesett, mire megrántottam a vállam. Nem túl meglepő, nekem meg nem jár minden percben az árvákon az eszem, mikor sokan vannak. Eszembe sem jutott az összefüggés, egészen tegnapig, mikor összefutottam vele a folyosón.

– Igazat beszél – vette át a szót apa. – Mutasd meg a theïkósod!

Nem kellett kétszer kérni. Rögtön felhúzta a pulcsijának ujját, és odadugta a csuklóját Maddox orra elé.

– Szép. Az enyém csak egy kicsit más, látod? – tartotta felé a karját. Innen semmi rálátásom nem nyílt a tetoválásra, úgyhogy feltételeztem, babérkoszorú, valami extra jellel, ami az anyjára utalhat. – Kérsz egy kis tortát?

Calix bólintott, mire Maddox nemes egyszerűséggel az ölébe vette, és elé tolt egy már előre levágott szeletet. Futólag Rini-re pillantottam, aki mosolyogva nézte, hogyan pátyolgatja az apja a fiút. Az anyja szintén nem tűnt bosszúsnak, inkább érdeklődőnek.

Az a nyomorult ajtó egyszeriben ismét kicsapódott. Ingerülten felsóhajtottam. Mivel szembesítjük még a vendégeinket? Mintha nem lenne elég Maddox orra alá egy kölyköt dörgölni.

Zinon megkapaszkodott a kilincsben. Lihegve próbálta kinyögni a gondját. Eléggé szétesettnek látszott.

– Emlékeztek Árész azon darabjára, ami... ami itt volt nálunk? – Irdatlan csend övezte a kérdést, így folytatta: – Nos, már nincs itt. Koiosz kiszabadult, és magával vitte.

Ezek szerint nem jut idő a tütüs képeimre. Igazán fasza!

○•○•○

Sziasztok!

Köszönöm, hogy velem tartotok! :)

A következő fejezet tartalmából:

- Eirini szemszöge

- Apollón

- egy kis vita

- egy kis Dionüszosz

- egy kis Olümposz