Mivel a beszélnünk kell nem túl jó ómen, a gyomrom már cigánykereket vetett, amikor kiértünk az iskola elé. Nestor elkísért, arra az eshetőségre, amit felvázoltam neki két perccel ezelőtt. Attól tartottam, a szüleim valahogy rájöttek, hogy vele kószáltam a könyvtárban tanulás helyett. Ebben az esetben pedig szerettem volna, ha a saját szemükkel látják őt. Talán akkor megnyugodnak. Ha el akart volna rabolni, ma kétségen kívül nyílt rá alkalma, mégsem láncolt egy sziklához a Tartaroszban. Sőt, az apja még ebédelni is elhívott. Persze ettől függetlenül lehetnek hátsó szándékai, azonban nem aggódtam. Tényleg bezárhatott volna oda, de nem tette.

A fehér Cadillac Eldorado bekanyarodott a parkolóba. A szívem heves vágtára kapcsolt, ahogy végignéztem, miképp parkol le. Az apám kiugrott a kocsiból, a tekintete egyenesen rám szegeződött. Aztán intett egyet.

Oldalra sandítottam. Nem értettem, miért nem reagált a mellettem álló...

Mert Nestor már nem állt mellettem. Oké! Ennyit a segítségéről.

Sóhajtva indultam felé. Közben ezerszer átgondoltam a védőbeszédem.

– Minden rendben, kicsim? – kérdezte az apám, miután rámarkoltam az anyósülés felőli oldalon lévő ajtókilincsre.

– Igen. – Csak azután válaszoltam, miután mindketten helyet foglaltunk a járműben. Felé fordítottam a fejem. Gondterheltnek látszott. – Miről akartál beszélni? Talán valami baj történt, apa?

Nagy levegőt vett, de nem nézett rám. Az iskola irányába meredt, majd lehajtotta a fejét.

– A nagymamádról van szó.

A szemem kitágult. Az aggodalom elhatalmasodott rajtam.

– Melyikről? – érdeklődtem nagyot nyelve. Sejtettem, nem Démétér vagy Hesztia lesz a téma, hanem az emberi mamáim. Talán Carol vagy Rose... megsérült?

– Rose meghalt az éjszaka.

A lélegzetem elakadt. Először lefagytam, aztán a fájdalom fénysebességgel hatolt belém. A mamám meghalt? Az a nő, aki az életem első tíz évében minden nap ott volt mellettem? Anyukám anyukája? Ennyi egy emberélet? Hatvanhét röpke év, amiből mindössze tizennyolc jutott vele. Tény, szerencsésebb vagyok másoknál, hiszen sokaknak ennyi sem adatik meg, mégis...

Az ajkam megremegett. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

– Mi... mi történt? – szipogtam halkan. Apa újabb mély levegőt vett, és felém nyújtott egy egész csomag zsebkendőt. Az örök felkészült.

– Szívroham. – Megcsóválta a fejét. – Mire reggel odamentünk, már nem élt.

Hát ezért nem voltak otthon.

– Istenek – motyogtam összeszorult torokkal. – Anya... anya jól van?

– Jól lesz – simogatta meg a könnyektől maszatos arcom. Még nem jutottam el odáig, hogy megtörölgessem. – Itt leszünk mellette.

– Hol van most?

– Most otthon. Holnap intézzük a temetést. Pár napig Rockville-ben leszünk.

Rockville. Az emlékek megrohamoztak. A mamám mosolya, kedves szavai. Állandó engedékenysége, amivel annyi bajba sodortuk magunkat. Minden reggel kakaót készített nekem, majd beszélgettünk. Mindig meghallgatott. Alig győztem törölgetni a csorgó nedvességet. A fájdalom éles késként hatolt belém, a húsomba vájva szaggatott cafatokra. Életem első tíz évében vele éltünk. Aztán ideköltöztünk Royal Oak-ba, de havonta visszajártunk hozzá, ahogy apa emberi szüleihez is.

– Ne-nem találkozhatunk vele az alvilágban? – hüppögtem kétségbeesve.

– Nem, kicsim – rázta meg a fejét. Zöld szemében bánat csillogott. – Tudod, hogy Hádész senkit sem enged a lelkek közelébe. Hinnünk kell benne, hogy békére lelt. Nem lehet másképp, jó ember volt.

A pillantásom a talpam alatt húzódó gumiszőnyegre siklott. A hírek letaglóztak. Nem találtam a szavakat, míg a könnycsatornáim úgy gondolták, Niagara-vízeséssé válnak.

Apa átölelt. Ráhajtottam a vállára a fejem, és csak sírtam. Egészen addig simogatta a hajam, amíg el nem apadtak a könnyeim. Szomorú sóhaj szökött ki belőlem, mialatt elhúzódtam tőle, és kifújtam az orrom. Ha nekem ennyire fáj, anya mit érezhet most? Vele akartam lenni.

– Menjünk haza anyuhoz! – kértem csöndesen.

Az apám homlokon puszilt, majd beindította a vén autóját. A hazaút csendesen telt. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk.

Hazaérve hanyagul ledobtam a táskám az előszobában. Anyára a nappali kanapéján találtam rá. Várakozás nélkül vetődtem mellé, rögtön szoros ölelésbe zártam. Nem kérdeztem semmit. Nem volt szükség szavakra. Olykor a tettek sokkal többet mondanak, így addig öleltem, és sírdogáltunk együtt, amíg apa is csatlakozott hozzánk.

○•○•○

Másnap reggel borzalmas állapotban tántorogtam le az emeletről. A sok bőgéstől feldagadt a szemem, míg a fejem lüktetett. Nem jött meg a kedvem helyre hozni magam. Akaratkivetítés nélkül is lehet élni.

Úgy döntöttem, bemegyek az iskolába. Alapvetően nem tettem volna, de tekintve arra, hogy az ebédszünetet a Tartaroszban kell töltenem, ha nem szeretnék Rose mama után halni, nem sok választásom maradt. Nem tudtam, Thanatosz mennyire sértődékeny, így a katasztrofális éjszaka is után is muszáj voltam megjelenni.

Sóhajtva vettem fel a kabátom, majd markoltam fel az apa által a konyhaasztalon hagyott bankjegyeket. A szüleimmel már az este lefutottuk a sulis köröket. Megértették, hogy nagyon fontos dolgozatokat kell írnom, így nem maradhatok. Egyébként is elég lesz szembesülni a Rose mama hiányával, amikor a temetés lesz. Addig távol szeretném tartani magam Rockville-től.

Ma is gyalog indultam a gimnázium felé. Ezúttal nem került halálos isten az utamba, ami egyrészről meglepett, másrészről viszont valamiért arra számítottam, hogy itt lesz. Nem értettem, miért gondoltam, hiszen tegnap szó nélkül lelécelt.

Az iskolába érve, rögtön a szekrényemhez mentem. Lepakoltam pár felesleges könyvet, majd kivettem a füzetem. Amikor megfordultam, hogy angolra menjek, egyenesen Braylenbe ütköztem.

– Eirini... Húha! Elég levertnek festesz. Történt valami? – kérdezte az arcom fürkészve.

– Hagyj békén, kérlek! – suttogtam alig hallhatóan.

– Mi a baj? – Megragadta a vállam, azonban nekem határozottan nem volt erőm ehhez. Nem akartam Bray közelében lenni, csak kibírni valahogy a napot ebédszünetig.

– Semmi! – jelentettem ki egy fokkal magabiztosabban, és kicsavarodtam a keze alól. Ezután szó nélkül elsétáltam.

Balra kanyarodtam a folyosón, és sikeresen nekiütköztem valakinek. Mondjuk lehet, nem a padlót kéne pásztázni, miközben sétálok, és azon gondolkodni, mi a fenéért nem képes békén hagyni az expasim.

– Bocs. – Ekkor felnéztem. Nester felvont szemöldökkel állt előttem. Sejtettem, ő lépett be elém, nem én voltam béna. – Eltűntél tegnap.

– El. Tudod, képes vagyok érzékelni a gyászt.

Eltátottam a szám. Mi a fene? Habár logikus. Talán megérezte apán?

– Értem.

– Sajnálom, drága.

A tekintetéből együttérzést olvastam ki, mely eléggé meglepett.

– Köszi.

– Hahó! – kiáltotta valaki.

– Megmondtam, hogy nem fog békén hagyni – közölte Nestor. A szemében úszó ezüst csíkok elsötétültek. Így még inkább halálos istenségnek festett. Belebizsergett a tarkóm a látványába. Vajon letépi Bray fejét, ha közelebb jön? Már tegnap sem szimpatizált vele túlzottan. Vagy megperzseli a Tartarosz tüzén? Nos, nem tudtam, mit mondott el rólam az, hogy éppen nem érdekelt, mi lesz a kullancs sorsa.

– Nincs most erőm ehhez – sóhajtottam hátrasandítva a felénk igyekvő Bray felé.

– Eirini! – A srác idegesen szólítgatott. – Beszéljünk már!

– A rohadt életbe! – A kezem ökölbe szorult.

– Bízol bennem? – kérdezte Nestor.

– Nem! – vágtam rá feldúltan.

– Helyes! – Ezzel megragadta az állam, és egyszerűen megcsókolt. 

○•○•○

Sziasztok!

Ez most egy rövidebb fejezet, és majdnem elfelejtettem publikálni. Éppen betegen fekszem itthon, mint valami halott, aztán beugrott itt, hogy péntek van. Na, mondom, idevonszolom a lázas seggem :D Szóval jelen!

A következő fejezetben várható:

-  Egy alku

- Egy ebéd a Tartaroszban

- Thanatosz

- Egy új barát, aki nehezen tartja a kis száját

Köszönöm, hogy itt vagytok velem! ♥