Végül nem szóltam anyáéknak. A döntéssel egészen másnapig vártam, mert arra számítottam, Nestor megpróbál szóba elegyedni velem. Tévedtem. A srác konkrétan iskolába sem jött. Sőt, az egész hetet kihagyta! A következő héten sem jelent meg. Már kezdtem komolyan venni a fenyegetéseit, ám a születésnapomat követő hétfőn a srác felbukkant. Ugyan rám sem hederített, de feketébe öltözve átszelte az iskola folyosóját. Nem úgy tűnt, mintha gyilkolós kedvében volna, így én sem foglalkoztam vele. Szépen bementem az óráimra, lejegyeztem a füzetembe a fontos információkat, az elmúlt három hétben tökéletesített módon hárítottam Bray összes közeledését, és egyszerűen ignoráltam mindenkit. Ők is engem. Nem is gondoltam, hogy ennyire megnyugtató lehet láthatatlannak lenni. Nem ördögtől való dolog a magány. Kellemes.

Egész életemben körbeugráltak. Az istenségek, a szüleim, a nagyszüleim, apa testvérei, még Orthosz, azaz Mounty, anya szörnykutyája is, aki éppen az alvilágban időzik Kerberosz oldalán. Ebből adódóan mindig akadt társaságom. A szüleim egyetlen gyerekeként nem csoda. Még az iskolában is voltak barátaim. Voltak. Igen. Már nincsenek, de valamiért nem bántam. A felszabadult időm magamra fordítottam. Átgondoltam, mi vezetett Braylen árulásáig, morfondíroztam a tetteimen, a szerepemen, a kapcsolatunkon, majd arra jutottam, nem én hibáztam. Mindent megadtam neki, ami tőlem tellett, egyedül a családi titkainkat hallgattam el előle. Egyébként is, ki hinné el, hogy istennő vagyok?

Felsóhajtottam, majd nekifogtam az ebédemnek. Futólag Braylenék asztala felé lestem. Grimaszolva fordultam vissza a tésztámhoz. Azért némileg sértett, hogy a csajok nem próbáltak közeledni felém. Se Lory, se Zaya. Az utóbbit megértettem, a helyében én is elkerülném őt, miután összefeküdtem a csávójával. Na, de Lory? Ennyire semleges volnék, még harmadik kerékként is? Elkeserítő, de felőlem akkor bekaphatják.

– Ez az én asztalom. – Nestor megállt felettem. Sötét íriszével vádlón kémlelt.

Felvontam a szemöldököm, aztán megemeltem a tálcám. Ezután végignéztem az összes széket, végül az asztal alá is belestem.

– Bocs, valamiért nem találom rajta neved. Ülj le nyugodtan! Engem nem zavarsz. Megvannak már a terveid a meggyilkolásommal kapcsolatban? – A szabad szék felé böktem a villámmal.

Átgondoltam. Nem hagyom, hogy megfélemlítsen. Nem mintha jól ment volna. Inkább a figyelmem keltette fel, mivel a beszélgetésünk végére nem féltem tőle, ahogy az elején sem. A közepén egy kicsikét. A lényeg, hogy igenis minden képességem adott. Meg tudom védeni magam. Nincs szükségem extra védelemre. Adjon valaki egy kardot, és lenyisszantom vele a fejét. Vagyis... egyelőre nem. Majd akkor, ha tényleg meg akar ölni.

– Elvetettem őket. – Helyet foglalt velem szemben. Feltűnt, hogy nincs nála étel.

– Milyen nagylelkű vagy!

– Említették már – vigyorgott rám szenvtelenül. – Azt hittem, mostanra kibékülsz a barátaiddal.

– Mert úgy festek, mint akinek szüksége van olyan emberekre, akik nagy ívben szarnak rám? – Bekaptam egy falat tésztát. – Van kivel beszélgetnem. Szerencsére sokak tárt karokkal fogadnak. Van életem az iskolán kívül.

– Tényleg? – Felém hajolt, megtámaszkodott az asztalon. – És mit szóltak a szüleid hozzám?

– Nem tudom. Még nem jöttél el, hogy bemutatkozz nekik.

Nestor felnevetett. Az én szám széle is megrándult a következő harapás előtt.

– Nem mondtad el nekik, igaz?

– Minek? Akár hazudhatsz is. Nem bizonyítottad semmivel, hogy tényleg Erisz lenne az anyád. Semmit sem tudok rólad és a fenyegetésről, amit képviselsz. Addig minek izgassam fel őket?

Várakozva pislogtam rá, mire a srác féloldalasan elmosolyodott, aztán előhúzott egy fekete rózsát az asztal alól. Nos, ez határozottan nem volt nála, amikor helyet foglalt. Letette elém.

– Tessék. Ez elég bizonyíték?

Lassan rágtam a sajtszószos ételt, miközben azon őrlődtem, miféle szerzet lehet a fickó. Nem lehet félisten, hacsak nem az a képessége, hogy rózsákat növeszt a semmiből. Inkább tűnt akaratkivetítésnek, mintsem sima adottságnak. Az akaratkivetítés – ami annyit tesz, hogy elképzeljük, mit szeretnénk, az pedig valóra válik –, pedig kizárólag az istenek módszere. Jómagam is képes vagyok rá. A tekintetem a jobb csuklója felé vándorolt, ám kiváló módon takarta, így nem láthattam mit ábrázol a theïkósa. Pedig az isteni tetkóból kiderülhetne, melyik istenségtől származik. Minden istentől származó egyed rendelkezett vele. Én szintén. Mivel az anyám az érzelmek istennője, míg az apám az élet istene, az enyém elég csinos kis tetoválás. Egy függőleges vonal, melynek két végén háromszög fekszik, míg a közepén egy hullám ível át. Amolyan egyensúlyt szimbolizál.

– Miért fekete?

– Szeretem a feketét.

– Azt látom, halálfiú.

Nestor a homlokát ráncolta. Sötét szeme egy másodpercre megvillant.

– Honnan veszed?

Oldalra döntöttem a fejem. Nem értettem, mire utalt.

– Mit?

– Hogy közöm lenne a halálhoz.

Hát ezzel meg mi a fészkes fenére utal? Talán beletrafáltam valamibe?

– Megérzés – mentem bele a saját játékomba, hátha kiszedhetem belőle. Ki a franc lehet az apja, ha isten?

– Jók a megérzéseid. – Már megint vigyorgott. – Most már félsz?

– Ez a fétised, Nestor? Szereted, ha félnek tőled a csajok? Mert akkor el kell keserítselek, kicsit sem vagy ijesztő számomra.

Azért ez hazugság. A sötét pillantása képes lenne belém fojtani a szót, főleg, mikor a semmiből villan egyet, jelezve, valami megmozdult benne. Ezzel együtt a teste is reagál. Izmos válla megfeszül, míg a karja mozdul egy picit. Van benne valamiféle furcsa, megmagyarázhatatlan elegancia, ami valóban könnyen félelmet ébreszthet.

– Te viszont engem eléggé megijesztesz. Itt ül veled az ellenséged, drága. Te pedig úgy eszel, mintha éheztetnének.

Várakozva meredt rám. Lenyeltem a tésztát, és felnevettem.

– Szerintem nem akarsz bántani. Idevarázsolhattál volna egy kést is, belém vághattad volna, helyette megleptél ezzel a gyönyörű virággal. Igazi úriember vagy!

Nestor megcsóválta a fejét, aztán hátradőlt. Összefonta a karját. A pillantásom önkéntelenül siklott a duzzadó bicepszére. Rendben van a fickó. Kár, hogy az ellenségem vagy micsoda. Egyébként miért visel télen rövid ujjú pólót? Degradál kabátot hordani? A múltkor volt rajta. Így legalább láthatnám a csuklóját, de nem. Természetesen befelé fordította.

– Vagy talán túl feltűnő lenne egy diákokkal teli étkező közepén késekkel hadonászni – hozta fel egyre komolyabban.

– Nem tudom. Nekem aztán mindegy. Eldönthetnéd, ki akarsz-e nyiffantani. Ha igen, akkor csak szólnom kéne anyáéknak, hogy urnás temetést rendezzenek. Nem akarnék koporsóba kerülni. Gondold el, véletlen felébredsz a föld alatt, mert amúgy mégsem haltál meg... Az szívás.

– Halhatatlan vagy.

– Nem mondod? De attól még lehetnek gondolataim, nem?

A srác ismét mosolygott.

– Nem akarlak bántani, Eirini. Túlságosan szórakoztató társaság vagy. Szívesen ebédelek veled.

– Tehát közlöd, hogy az ellenségem vagy, most meg már barátkozni akarsz? Ráadásul nem is eszel, halál! – Szándékosan hoztam fel újra. A kérdésemre azóta sem kaptam meg a választ. Ki a franc ez? Erisz fia, értem, de azon túl?

– Igazad van, éhes vagyok. – Ezzel felkelt, azonban mielőtt távozott volna, letett még egy fekete rózsát elém. – Holnap ugyanitt, Rini.

– Ri... – Nem tudtam számonkérni, egyszerűen hátat fordított, és elsétált.

○•○•○

Ledobtam a táskám az előszobaszekrény mellé. Átszeltem a bézs árnyalatú előszobát, és befordultam a konyhába. Azt hittem, itt fogom találni apát.

Mivel a számításaim nem jöttek be, átcaplattam a nappaliba. A világos bőrkanapé üresen tátongott. A pillantásom végigsiklott a kis kori képeimen, melyek a falat díszítették. Feltett szándékomban állt kikérdezni az aput, tud-e esetleg rajtam kívül más isten születéséről. Egy biztos: az isteneknek tudnia kell. Amikor megfogan egy isten vagy istennő, az Olümposz jelez. Elvileg. De honnan tudhatnám? Engem sosem engedtek a közelébe. Persze az alvilágba igen. Hol a logika? Nem tudtam. Érdemes lenne erről a szüleim megkérdezni.

Sóhajtva, türelmetlenül indultam a lépcső felé. Az első emeletet körbejárva sem találtam rájuk. A másodikra fel sem néztem – ott többnyire vendégszobák vannak –, hanem egyszerűen továbbhaladtam a harmadikra. Befordultam a halványlilában pompázó szobám falai közé, és lerogytam a széles ágyamra. Magamhoz rántottam a laptopom, és felnyitottam a tetejét. Átfutottam a közösségi médiát, rákerestem Nestorra, ám nem találtam róla semmit. Mintha nem is létezne.

Lecsaptam a készülék tetejét, majd felkeltem, és meglódultam a konyhába. Közben azon morfondíroztam, hogyan reagált a srác, amikor halálnak neveztem. Ebből kiindulhatnék, de a halálról Hádész jut eszembe. Hádészról az alvilág. Az alvilágról meg a halál. A halálról még a Tartarosz.

Töprengve húztam elő a szombati csokitortám maradékát. Lehuppantam az asztalhoz, és majszolni kezdtem.

Hádésznak biztosan nincs gyereke Erisztől. Perszephoné idegbeteg lenne. A férfi amúgy is utálja a kölyköket. Ráadásul arról mindenki tudna.

– Kicsim? – Annyira megijedtem anya hangjára, hogy ugrottam egyet a széken. Felé fordultam, mire csodálkozva felkuncogott. – Minden oké? Milyen volt a napod?

– Unalmas, eseménytelen – feleltem két falat között. – Kérsz tortát?

– Olyan vagy, akár az apád. – Mellém sétált, és megpuszilta a fejem búbját, aztán elővett egy lábast.

Megvontam a vállam.

– Azt mondják, az első lánygyerek mindig az apjára hasonlít. De sosem derül ki, mivel nincs testvérem.

– Ez zavar téged? – Anya fakanállal a kezében pördült felém.

– Nem, nem tudom. Nem igazán. De miért nincs?

Mindig annyian vettek körül, fel sem tűnt, hogy egyedül vagyok.

– Fiatal voltam, amikor születtél, hallani sem akartam még egyről. Aztán időről időre feljött a téma, de...

– Nem volt kedvünk pelenkázni! – Apa leült velem szemben, rám vigyorgott. – Lássuk be, rengeteget kakiltál. Úsztunk a szarban, Eirini. Nincs mit szépíteni ezen.

– Te teljesen hülye vagy – sóhajtotta anya, majd előpakolt pár hozzávalót a főzéshez a hűtőből. – A lényeg, hogy veled akartunk boldogulni.

– Érdekes – bólogattam a tortám eszegetve. – És amúgy rajtam kívül van még valaki?

– Mire gondolsz? – kérdezte apa.

– Velem hasonló korú isten vagy istennő. Született más?

– Miért kérdezed ezt? – Anya gyanakodva méregetett.

– Csak érdekelt, sosem említettétek. – Szedett-vedett hazugság. Reméltem, jól csinálom, és nem bukok le idő előtt.

– Nem tudok róla – válaszolta apa. Őszintének látszott. – Vagyis öt évvel ezelőtt volt egy eset. Hébé, a fiatalság istennője szült egy gyereket. Azóta is kérdéses, ki az apa. Senki sem vállalja.

– Vagy nincs neki – tette hozzá anya.

– Erósznak van egy halom fia – folytatta apa. – Ők félistenek. De ez nem túl meglepő. Szemmel tartom a fickót.

Anya fújtatott egyet. Inkább nem kérdeztem rá, most éppen miért zavarja a szerelem istenének neve, viszont ezzel Hádészt szépen kizártam a lehetséges apajelöltek közül. Időközben rájöttem, hogy pár hete, amikor hazahozott, akkor is elejtett egy mondatot, amiből nyilvánvalóvá vált, nincs szüksége gyerekre. Erisszel meg... nem hinném. Egyszerűen nem tudtam elképzelni róla.

– Vannak új barátaid? – váltott témát anya. Nem bántam, nem akartam lebukni a kérdezősködéssel.

– Nem, de nem baj. – Letettem a villám, a maradékot apa felé toltam. – Tetszik kicsit egyedül. Csak az bánt, hogy Lory ennyire semleges, és inkább Zaya felé húz. Úgy döntöttem, leszarom őket. Nem én voltam a szemét, hanem Bray és Zaya, szóval én nem fogok utánuk futkosni.

– Azért próbálj meg barátkozni – kötötte a lelkemre az apám. – Menj oda valakihez!

Megvolt, de ezt mégsem ismerhettem be.

– Oké, így lesz – mosolyogtam rá, hátha megnyugszik, majd felkeltem. – Most megyek, van egy beadandóm.

Rohadtul nincs, de ki kellett találnom, ki a franc Nestor. Túlságosan érdekelt ahhoz, hogy hagyjam veszni, így várakozás nélkül elvonultam. Időbe fog telni, azonban tudtam, nem fogom feladni, amíg rá nem jövök, miféle szerzet a fickó. Ha kell kínos módon felcsapom az internetet. Még az is jobb, mint a tudatlanság.

○•○•○

Sziasztok!

Ismét péntek, így új fejezet! :) Mi a véleményetek Nestorról? Esetleg van tippetek az apajelölteket illetően?

Ezen kívül köszönöm, hogy velem tartotok! ♥