EIRINI MAVRIDIPOULOS

Lábujjhegyen osontam végig a folyosón. A fogam összeszorítva közelítettem meg a lépcsőt. Megigazítottam a hátizsákom, és sebtében lelopakodtam az előszobáig. Bekukucskáltam a nappaliba, de sötétség honolt odabent.

Reszkető kézzel nyomtam le a kilincset. Paranoiás módjára, két másodpercenként a hátam mögé lestem, de a falióra kattanásain kívül nem ért el hozzám egyéb hang.

Kiléptem a széles verandára. Behúztam magam mögött az ajtót. Leszaladtam a négy lépcsőfokon, azonban a garázs előtt megtorpantam. Az egyik bokor megrezzent. Kitágult a szemem.

– Én vagyok az! Nyugi! – suttogta Bray.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és megszaporáztam a lépteim. Folyamatosan a szüleim hálószobájának ablaka felé pillantgattam. Sötétség. Hamar el kell iszkolnunk, mielőtt apa megneszeli az eltűnésem.

– Miért bujkálsz abban a bokorban? – kérdeztem Braylentől, miután mellé léptem. – Mondtam, hogy a sarkon várj!

– Nem tudtam, eljössz-e. – A szőke fiú kiegyenesedett, majd rám vigyorgott, és magához vont egy gyors csókra. Cinkos mosolyt villantottam rá, aztán összefontam az ujjainkat. Forró bőrének érintésére kirázott a hideg. Vagy talán illett volna kabátot vennem. Az idei február hűvösebb, mint vártam.

– Miért ne jöttem volna?

– Mert az apád utál engem.

Megforgattam a szemem. Lassan egy éve ugyanaz a nóta. Bray meg van róla győződve, hogy a szüleim ki nem állhatják, közben ez nem igaz. Egyszerűen túlféltenek. Azt hiszik, az első szellő elsodor. Hajlamosak elfelejteni, hogy istennő vagyok. Ahogy azt is, képes vagyok megvédeni magam, hiszen a családom gondoskodott róla. Olyan harci kiképzésben részesültem Athéné – a bölcsesség és győztes háború istennője – által, mint előttem senki. Ráadásul minden képességem adott: bármikor helyet változtathatok – teleportálni menő, nem? –, és fél gondolatomba kerül mosolygós idiótává tenni az ellenfeleim. Olyan nyugodttá válnak, mintha bekaptak volna egy zsák nyugtatót. Csak van előnye annak, ha az ember a béke istennője. A legviccesebb dolog mégis az, hogy ezáltal nincs olyan személy a földön, akit ne tudnék fél másodperc alatt elaltatni, csak kicsivel több erőfeszítésbe kerül. Olykor megfordul a fejemben, ha nagyon koncentrálnék, az ellenfél – nem mintha sokkal találkoztam volna – szívét is meg tudnám állítani, mikor elhalmozom a belőlem áradó békével. Egy leheletnyivel többet kapna, és vége.

– Nem utál, csak nem örült, mikor a múltkor arra ért haza, hogy meztelenül fekszem a kanapén. Te örülnél, ha a lányod a kanapédon kamatyolna a pasijával?

Nos, apám nem csattant ki az örömtől.

– Mindig a legrosszabbkor állít be. Néha úgy érzem, előre tudja, mikor kell jönni.

Erőltetetten felnevettem.

– Ne butáskodj! – nyögtem ki. – Inkább menjünk, mielőtt itt terem.

– Miért nem kérdezted meg inkább, eljöhetsz-e?

– Mert általában a buli végkimenetelének legrosszabb szcenáriója jut eszébe. Nagyon... előrelátó. – Fapofával ejtettem ki a szavakat, mégis majdnem felkuncogtam. Maddox Mavridopoulos, az élet istene, Apollón és Hesztia fia, ráadásul az apám. Tényleg szörnyű szokása, hogy belenéz a jövőbe, és hosszan ecseteli, hányféleképpen sülhetnek el balul a dolgok. Néha úgy tesz, mintha ő sose lett volna fiatal. Persze nem hibáztatom, tudtam, milyen árat fizettek a szüleim azért, hogy olyan világban nőhessek fel, ami – a körülményekhez képest – veszélymentes. De ettől még nem akartam bezárkózni. Nem is várták el, de túl sokat aggódtak. Olykor úgy éreztem, tudnak valamit, amit én nem.

– Menjünk!

Sietős léptekkel lódultunk meg a járdán. Még mindig hátrapillantottam a háromemeletes, kertvárosi házra. Az otthonomra. Még sosem szöktem ki, de ez egy olyan parti, ahova igencsak nehézkesnek bizonyult meghívót szerezni. Talán kicsit veszélyes is. Nem szívleltem az alakokat, akiktől Bray átvette a karszalagokat.

Idegesen szorongattam a barátom kezét. Reméltem, a társaságunk már a megbeszélt helyen parkol.

Két utcával arrébb megláttam az ismerős, fekete Toyotát. Bray kinyitotta nekem a hátsó ajtót, én pedig beugrottam. A pasim követett. Bezsúfolódtunk a másik haverunk mellé, míg az elől ülő két lány ránk mosolygott. Zaya és Lory állandóan együtt járnak, míg a balomon vedelő seggfej, Andrew Braylen legjobb barátja.

Amikor Zaya beletaposott a gázba, kifújtam a levegőt, és grimaszolva Bray felé húzódtam. Andy már megint idő előtt kikészült. Csoda, ha beengedik a helyre.

– Nem öltöztél ki – jegyezte meg Lory. Kék szeme végigsiklott a farmeremen és a hozzá választott bézs árnyalatú blúzomon.

– Sosem öltözik ki – röhögött Andy, és megpaskolta a combom. Rögtön rácsapta a kezére. Szívem szerint csuklóból kifordítottam volna,de mégsem tehetek ilyet.

– Minek? Nekem így kényelmes.

– Nem tök mindegy?! – mordult fel Bray.

Lory fintorogva fordult előre. Sejtettem, Andynek szólt a reakciója.

Ezután Zaya bekapcsolta a rádiót, így azt hallgatva tettük meg az utat a város után található erdőig. Leparkoltunk pár rozoga járgány mellett, és gyalog folytattuk az utunkat. A fákra lila kendőket lógattak, azok mutatták az irányt. Minden egyes lépésnél zörögtek a talpam alatt a levelek, mégsem féltem. Gyerekként rengetegszer jártam az alvilágban. Nem ragadott el Hádész háromfejű kutyája, Kerberosz, szóval nem volt mitől tartanom a sötét erdőben.

Közel járhattunk. A zene dallama egyre erősödött.

Végül egy barlang szájánál torpantunk meg. Két böhöm nagy, széles vállú, öltönyös fickó lecsekkolta a karszalagjaink, majd oldalra léptek.

A nyílás falát különböző színű lámpások díszítették, néhány virágfüzérrel kiegészülve. A zene már itt dobolt a mellkasomban. Egész hamar kilyukadtunk a járat másik oldalán. Különböző életkorú emberek ropták élvezettel a táncot a széles tisztáson. Elmosolyodtam. Alig vártam, hogy engem is elsodorjon az erőteljes ritmus. Szerettem táncolni.

– Pisilni kell! – nyavalygott Zaya. – Bray, elkísérsz?

– Nem baj? – fordult hozzám, mire megcsóváltam a fejem.

– Dehogy, addig Loryval és Andyvel szerzünk valamit inni!

– Király, ott találkozunk!

Braylen elengedte a kezem, és elvonult Zaya oldalán a helyszín jobb oldalára felállított mobilvécék felé. Addig én és a másik két barátom az italpulthoz indultunk.

– A francba! – Andy megbotlott a saját lábában. Elterült a talajon. Loryval hangos kacagásban törünk ki. Elképesztő! Tényleg beállt, és még hol van éjfél?

– Szerencsétlen állat – morogta Lory. – Hozz valamit, Eirini, addig felszedem innen ezt a béna barmot!

Nem ellenkeztem. Semmi kedvem nem volt Andyvel foglalkozni, úgyhogy odaálltam a pult mellé, és reménykedtem, nem fogják elkérni a személyimet. Tizenhét vagyok, az istenekre! Oké, már nem sokáig, de attól még...

Valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Rögtön felé fordultam.

– Mit keresel itt? – Apollón túlságosan ismerős zöld szeme szikrákat szórt felém.

Az istenekre!

– Bulizok? – A hátamon már csorgott az izzadtság a fülledt levegőtől. A szívem a torkomban dobogott. Fél percen belül itt terem az apám, és hazavonszol.

– Akkor itt és most véget ért.

– Miért? Csak jól akarom érezni magam! Kérlek, ne szólj nekik! A barátaimmal jöttem. – A még mindig a földön vergődő Andyre lestem. Apollón követte a tekintetem.

Aztán megragadta a karom, és kirángatott a táncoló testek közül. Egészen a tisztás legszélére húzott.

– Tisztában vagy vele, mi zajlik itt?

– Tánc?

Dühösen sóhajtott.

– Nem. Ezek az emberek – hangsúlyozta ki gúnyosan – mind függők, Eirini. Dionüszosz borát árulják, amitől köztudottan beállnak ezek a gyenge kis lények.

– Nekem nem árt – rántottam meg a vállam.

– De a csalfa barátaidnak igen.

Megemelkedett a szemöldököm.

– Miért csalfák? Ők is most vannak itt először.

– Hát, tudtommal ti csalfának nevezitek azt, aki párkapcsolatban van, mégis mással hág. A monogámia csodái?

Nem akartam elhinni, hogy erről tart nekem kiselőadást. Nem is vágtam, miért teszi. Talán előtört belőle az apáskodó nagyszülő?

– Ez hogy jön ide?

Apollón átkarolta a vállam, és a mobilvécék felé fordított. Odabökött a legszélsőn oldalán smároló párra. Az istenek sújtsanak le rájuk! A düh fellobbant az ereimben.

– Ne vedd magadra, Eirini! Ezek csak emberek. – Megszorította a vállam.

Nem, az állítólagos barátaim.

– Az ott a pasim és a barátnőm! – fakadtam ki. A szívem mélyrepülésbe kezdett, szinte a talajig süllyedt. Úgy éreztem, kitépték a lelkem egy darabját. Hogy tehették ezt velem?

– Szeretnéd, ha csirkévé változtatnám őket?

– Nem, én... – A szavam elakadt. A korábbi magabiztosságom köddé vált. A bensőmben költözött fájdalomtól mozdulni sem bírtam. – Én... nem tudom.

– Vessük a Tartaroszba őket! – javasolta nevetve. – Hádész nem ellenkezne, kedvel téged.

A szomorúság méreggel keveredve hatolt át rajtam. Csak bámultam, ahogy Bray Zaya száját falja, és egyszerűen eltört bennem valami. Reccs. Gatya. Végeztem velük.

Leráztam magamról az apai nagyapám karját, és ökölbe szorított kézzel odamasíroztam a párocskához. Megrántottam Zaya vállát.

Amint megláttak, szétrebbentek. Braylen rémülten nyelt egyet.

– Pisilni kell, mi? – sziszegtem.

– Most először történt meg... – próbált védekezni a lány.

– Sajnálom, bébi! Szeretlek! Hiba volt...

– Átkozd meg őket! Kössük sziklához a testük! Esetleg a csirkék...

Reszketve fordultam Apollón felé. Tényleg szükség van erre, bassza meg?

– Maga meg ki a franc? – mérte végig Bray. Sosem találkoztak, mindig sikerült úgy intézni, hogy elkerüljék egymást.

– Kedves rokon. – Mellém állt, majd grimaszt vágott, miközben Braylen vizslatta. – Igazán kezdhetnél valamit a hajaddal, elég megbotránkoztatóan festesz. A szűk nadrág meg már húsz éve sem volt divatos. Lagymatag fiúcska.

– Fejezd be, kérlek! – sóhajtottam. Minden feltörekvő indulatom visszafogtam. – Meg tudom oldani egyedül!

– Ki ez a fickó, Eirini? – kérdezte Zaya.

A nagyapám, még mindig. Nem mintha bárki elhinné.

– Nem számít, ki ő – rivalltam rá. – Undorodom tőletek!

– Bosszú, Eirini! Senki sem sérthet meg minket!

– Támogatom! – A női hangra égnek emeltem a szemem. Démétér – az anyám anyja – kecses mozgással libbent mellém. A tenyere a hátamra siklott. Mi a francért van itt ő is? – Rendben vagy, virágom? Kívánod, hogy majomkenyérfát készítsek a fiúból és a lányból?

– Kik ezek a furcsa szerzetek? – Bray hátrált egy lépést. Zavartan mustrálta Démétér virágokkal díszített, szőkésbarna hajkoronáját. – Eirini, beszéljük meg négyszemközt!

– Nem! Eleget láttam! Ne keressetek többet, különben...

– Különben megismerkedtek a halál hűvös szellőjével! – Hátrahajtottam a fejem. Hádész vészjóslóan tornyosodott fölém, egyenesen a volt barátaimra szegezte ijesztő íriszét.

Hát, ez kiváló! Már csak Zeusz hiányzik! De ő nem fog eljönni. Sosem jön el.

Zaya közelebb húzódott az expasimhoz, megragadta a kezét, és ráncigálni kezdte. Bray hezitált néhány pillanatig, aztán beadta a derekát, és hagyta, hogy elcibálja a rohadt ribanc.

– Mit kerestek itt? – Sebtében fordultam az istenek felé.

– Alkukat kötünk – felelte Démétér.

– Utódokat nemzünk – tette hozzá Apollón. – Szükség van imítheosokra, különben...

Jaj, egek!

– A magad nevében beszélj! – dörmögte Hádész. – Hazaviszem a lányt, mielőtt Vespera megjelenik és dühöngő anyaszerzetté változik. Nem szeretem, amikor kiabál velem.

Vespera, az anyám újabban egészen megnyugodott, de az istenségek szerették eltúlozni a dolgokat. Kiskoromból származtak olyan emlékeim, mikor kifakadt előttük, de az már múlté. Az érzelmek istennője, Zeusz és Démétér lánya, szóval szerintem megbocsáthatók a hangulatingadozásai. Mindent összevetve, nem lehetne jobb anyukám, és ezt ők is pontosan tudják, hiába magyaráznak.

– A táskám a kocsiban maradt – susogtam elhalóan. Az ajkam rágcsálva pislogtam rájuk. Meg sem próbáltam ellenkezni, felesleges volna. – Benne vannak a cuccaim, és...

Démétér hirtelen felém nyújtotta a hátizsákom. Babakék, bokáig érő egyberuhája sem libbent meg közben.

– Parancsolj, virágom. Most menj! Nem fiatal istennőknek való ez a hely. Erisz is jelen van. Nem örülnének a szüleid, ha összefutnál a viszállyal vagy a fiával.

○•○•○

Sziasztok!

Úgy döntöttem időközben, hogy péntekre módosítom azt a szombatot, mert pénteken mindig több időm van, mint hétvégén. :) Úgyhogy minden pénteken új rész: jövő héten megismerkedünk a titokzatos Nestorral! :)

Köszönöm, hogy időt szántál a történetemre!