🌹M A J D N E M G Y I L K O S O M 🌹

Ki is az a Mira? A kislányunk Milánnal.
Na, mármint nem úgy. Azt hiszem jobb lesz, ha kezdem az elejétől, dióhéjban.

A tervem, miszerint milyen egyszerű lesz kijátszani Milánt, brutális kudarcba fulladt. Így már huszonöt éves fejjel visszagondolva nem is tudom hol volt az eszem. Akkor lettem tizennyolc, Milán pedig már a huszonhatot taposta, telis tele volt kapcsolatokkal, pénzzel és ha ez nem lenne elég, csak nagykutyákkal játszott. Esélyem sem volt ellene, de akkoriban naiv voltam, vakmerő és fiatal. Azt hittem menni fog, de mélyebb gödörbe estem, mint amekkorát elbírtam képzelni.

Milán szó szerint fogva tartott, és fenyegetett. Már az első nap megbántam a tettem. Senkihez nem mertem fordulni, vagy segítséget kérni, Diàz pedig olyan volt, mintha halottá vált volna. Számomra egyszerűen megszűnt létezni. Minden kapcsolatot megszüntetett köztünk, hetekig nem hagyhattam el a házat, ahonnan végül elköltöztünk, nehogy Diàz megtaláljon. Megpróbáltam éjjel megszökni, de lehetetlen volt. Milán kamerákat szerelt fel, figyeltetett engem, és mint az később kiderült; nyomkövetőt tetetett az autómra. Egy igazi megszállott pszichopatával zártam össze magam.
Mindig azzal jött, ha bárkinek mesélni merek, megöleti Diázt, és tudtam nem viccel, de Diázon kívül lett még egy nagyon fontos személy az életemben, akit kénytelen vagyok védeni mindentől, mert ő magától képtelen lenne. Diàz és az én kislányom; Mira.

Az incidens után pár héttel tudtam meg, hogy terhes vagyok. Akkor már a második hónapban jártam, és azt hiszem ez volt/marad is életem legkeservesebb, legmeggyötrőbb időszak egyben.

Sosem felejtem el azt az érzést, amikor megláttam a két piros kis csíkot. Nem tudtam mit jelent ez számomra. Szabadságot, vagy még több szenvedést? Mivel még mindig itt vagyok, az utóbbi lett a nyerő.
Nem is gondolkodtam, Milán elé álltam, közöltem vele, hogy terhes vagyok méghozzá Diàz gyerekével. Azt hittem majd mint terhes nő, lesznek vele szembe vagy akárhogy is jogaim, de nem így lett. Nem mellesleg biztos voltam benne, hogy azonnal, mint egy rongyot el fog dobni magától, hisz mi lehetne neki annál rosszabb, mintsem Diàz gyerek a házában? Pechemre vagy éppen legnagyobb szerencsémre Milán megszerette a lányom, de ez nem volt mindig így.
Teljesen ellene volt, mindent elkövetett, hogy abortuszra menjek, de nem sikerült neki. Egy délután az a mocsok " véletlen" lelökött a lépcsőn, annak reményében, hátha elvetélek, de nem így lett.

Amikor beindult a szülésem, aznap hallottam egy telefonbeszélgetést, miszerint nem fogja meg tűrni a kislányom ebben a házban, tekintve hogy kitől van. Napokig nem aludtam, őrködtem, hogy még csak a közelébe se juthasson. A végkimerültség szélén álltam, és csak bámultam lefelé a nagy mélységbe, amíg le nem zuhantam. Egy délután nem bírtam tovább, úgy aludtam el, hogy Milán épp itthon volt. Amikor felébredtem Mira sehol sem volt. Már minden lehetséges szörnyűség lejátszódott a fejembe, amikor is megtaláltam őket Milán szobájában, ahogy éppen a karjaiban fogja, és ringatja.
Ez egy sorsfordító perc volt az ő számára. Három dologra is rájött.

Első, hogy Mira  ártalmatlan, és semmiről sem tehet. Ő csak egy kisbaba.
Második, egy "tökéletes kellék" a boldog családkép fenntartására a külvilág számára.
És harmadik, ami a legfontosabb; Mira lesz az ő legnagyobb fegyvere ellenem.

Tudja, hogy nincs olyan, amit ne tennék meg a lányomért, veszélybe sodorni meg végkép nem akarom, és nem is fogom. Így végül a szeretet győzött, de milyen formában? Itt ragadtam egy ketrecben, csak azért, mert szeretek. Két embert szeretek, de együtt hárman sosem lehetünk.

Ez lenne az én keserédes történetem az elmúlt hat évből.

- Mira! - léptem be reggel a szobájába, majd leültem mellé az ágyra. - Kelj fel, kicsim! Indulunk! - simítottam ki gesztenyebarna haját a homlokából.

- Anya, csak még öt percet! - nyöszörgött takaróját fejére húzva.

- Te kérted, hogy nyári szünet alatt gyere be velünk dolgozni, tessék! - csikiztem meg oldalát, amire felnevetett. Csak ezért a nevetésért élek mèg.

- Nem maradhatok inkább nagyinál?

- Akkor is fel kell kelned, hogy elvigyelek még munka előtt.

- Igaz - nyitotta ki zöldes sárgás szemeit, pont mint az apjáé. - Akkor mi lenne, ha ma itthon maradnál velem egy napot? Olyan régen volt már, hogy egész nap együtt voltunk, anya!

- Jó lenne, kicsim - sóhajtottam - De ma nagyon sok fontos emberrel kell beszélnem a munkahelyen.

- Én talán nem vagyok fontos ember a számodra? - fonta össze karjait. Még csak öt éves, de néha olyanokat mond és tesz, mint egy felnőtt. Tény, hogy sokat is van felnőttek között, és próbálja szerintem őket másolni.

- Hogy mi?  Te vagy nekem a legfontosabb a világon! - nyomtam puszit arcára. - Megígérem neked, hogy a héten egy nap itthon maradunk egy napot csak mi ketten, és azt csináljuk, amit csak szeretnél, de kérlek most öltözz fel, hogy vigyelek még át a nagyihoz, rendben?

- Rendben! - bólintott.

És így is lett. Amíg reggeliztem és készítettem Mirának is, addig ő szépen elkészült.

- Csinálnál nekem is valamit? - jött be Milán a konyhába.

- Nem! - csaptam be a hűtő ajtót, miközben bekaptam egy szem szőlőt. - Nem tudom miért kérded meg minden reggel, mikor mindig ugyan az a válasz - néztem rá hunyorogva.

- Egy nap belém fogsz szeretni!

- Egy nap még le foglak hányni!

- Kész vagyok! - robbant be Mira is a konyhába, aki már csattogott is az asztalhoz, hogy elfogyaszthassa reggeliét.

~~~

- Hulla vagyok! - dobtam le magam az irodámban lévő kanapéra.

- Hát, ez a pasi nem volt könnyű eset, de hé! Meggyőzted! Harmat megint megcsinálta, ügyes volt főnök asszony!

- Tázi, ezerszer megkértem, hogy fejezd ezt be - mosolyodtam rá.

Hogy hogyan is került Tázi a cégünkhöz? Úgy, hogy ő a legjobb barát a világon.

Azon az estén felkeresett, és mindent elmondtam neki. Próbált segíteni, hogy kapcsolatba kerülhessek Diázzal, és találkozzak vele, de ez túl hamar Milán füléhez jutott, és kórházba került miatta Tázi anyja. Kis híján meghalt egy "munkahelyi baleset" miatt, amit Milán rendezett meg. Életemben nem volt akkora bűntudatom, mint akkor, de ő mégsem hagyott cserben, sőt! Feladta, hogy divattervező lesz, és főiskolát váltott miattam. Egy helyen diplomáztunk ugyan azon a szakon, és életem minden fontos pillanatában ott volt, mert tudta mennyire nehéz ez az egész nekem, és nem akart magamra hagyni semmilyen terén sem. Így történt az, hogy miután lediplomáztunk, Tazi "hivatalosan" nevezve, az asszisztensem lett, viszont ő sokkal több itt annál, és ezt mindneki tudja ezen a helyen. Ha én nem vagyok, automatikusan ő a főnök, és minden amit mond, olyan mintha én mondanám. Néha úgy érzem vele irányítom ezt az egész birodalmat, és nem Milánnal.
Lényeg a lényeg, sosem lehetek elég hálás neki mindazért, amit tett és tesz értem.

- Képzeld! - kezdett bele vigyorogva - Ma este a kedvenc buli helyeden Reggeton este leeesz!

- És? - vettem le magassarkúm, hogy felhúzassam lábaim a kanapéra.

- Mi az hogy és?

- Kezdődik... - forgattam szemem sóhajtva egyet, felkészülve az érvekre.

- Nézz már ránk! Itt vagyunk huszonöt évesen, és csak a munka, a munka, a munka - tapsolt mellé hármat.

- Karrier - javítottam ki

- Nem. Kezdem azt hinni, hogy munkamániás lettél.

- Tudod, hogy a munka segít felejteni.

- Ahogyan az alkohol is! Menjünk már el kérlek!

- Tázi, nincs hozzá hangulatom. Hívd fel Nórit.

- Nóri megint 24 órás ügyeletben van. Bedobnám neki, hogy menjünk buliba valószínű feldugná a seggembe a endoszkópot.

- Az lehet - bambultam előre kezeimmel babrálva.

- Hé - éreztem meg kezét a térdemen - Nem vagy jól, látom.

- Évek óta nem vagyok jól - csúszott ki.

- Tudom, mármint... most nagyon nem vagy jól. Ha nem kapcsolsz kicsit ki, megint totál le fogsz betegedni. Nézd, Mira amúgy is anyádnál van, elvan ott, imádják egymást, szóval ez már el is van intézve. Milán meg nem most indul valami tárgyalásra Kínába? - nézett az órájára.

- De, már a reptérre tart.

- Jó, akkor nincs mese, ma este kilenckor nálad vagyok, és indulhat a buli.

Tázi nem az a fajta lány, aki ha valamit a fejébe vesz, nemet mondhatsz neki, úgyhogy munka után átmentem anyuhoz, hogy ma még lássam Mirát, és közöljem hogy ma ott alszik mert "anyának fontos elintézni valói vannak"

Hullafáradtan estem be az ajtón, egyszerűen lerúgtam a cipőmet valahova a sarokba a táskámmal együtt, és miközben átsétáltam a nappalin, ledobtam a blézerem a kanapéra, így egy zöld nadrág kosztümben és egy fekete melltartóban tartottam tovább a konyhába, ahol valami étel után néztem.

Mikor ez megvolt, vettem egy gyors zuhanyt, és ledobtam magam a kanapéra, de a sorozatomból egy egész részt sem tudtam megnézni, ugyanis elnyomott az álom.

- Te most szórakozol velem??? - kiabált rám valaki, én meg riadtam ültem fel, azt sem tudva hol vagyok. Aztán megláttam Tázit egy fekete flitteres miniruhában, brutál kék csillogós szemfestékkel, fekete rúzzsal, ezüst magas sarkúban egy üveg drága pezsgővel a kezében.

- Baszki, mennyi az idő? - dörzsöltem meg jobb szemem.

- Pont annyi, hogy tíz perced maradt elkészülni - bontotta fel közben a pezsgőt, amibe bele ivott.

Habár én nem csíptem ki magam annyira, mint barátnőm, de úgy vélem tíz perc alatt egész jól összekaptam magam.
Egy vörös, teljesen testre simuló, pánt nélküli ruhát vettem fel, egy fekete magas sarkú szandával. Mivel hajra és siminkre nem maradt túl sok időm, így egyszerűen kibontva hagytam, felcsaptam egy szemtust, adtam egy kis színt és fényt az arcomnak, és a trükk ami mindig beválik, az a piros rúzs.

Nem akartam elrontani Tázi hangulatát azzal, hogy totál nem volt hangulatom bulizni, így az alkoholt hívtam segítségül, ami aztán a végen meghozta a kedvem, és azt kell hogy mondjam, egész jó kis este lett, ami hajnali félnégybe torkollott.

- Baszki, láttad azt a csávot? - botorkáltunk ki röhögve a klubból, és így pár óra tánc és hangos zene után, zúgni kezdett a fülem, és minden egy kicsit más lett ide kint.

- Aha, mégis mi baja volt? - röhögött velem együtt, majd megbotolva kilötykölte a pezsgőt.

- Szerintem minden - szívtam be egy kis friss levegőt, mintha ez segítene bármin is a józanodás terén - Köszi, hogy rávettél. Tényleg jó buli volt.

- Mondtam én - kacsintott mosolyogva.

- Csak Milán meg ne tudja... - haraptam be alsó ajkam.

- Ugyan már, Kínában van, nem fog rájönni, annyira paranoiás vagy!

- Csodálkozol?!

- Nem, de most lazíts. Olyan jó esténk volt... gondtalan - találta meg a megfelelő szót - Ezt nem hiszem el! - csillantak fel nagy zöld szemei, ahogyan csuklómba kapaszkodott két kézzel.
- Lángos!

- Úúh! - fordultam én is felé - Mi a francot keres egy lángosos bódé hajnalban a klub mellett?

- Fogalmam sincs, de az ürge egy zseni, aki ezt kitalálta! Esküszöm hozzá megyek! Milyet kérsz? - kutakodott a táskájában.

- Sajtos tejfölös.

- Fokhagyma?

- Mehet! - bólintottam.

Amíg Tázi sorban állt, én kicsit arrébb léptem, hogy megkeressem a cigim a táskámban. Kivéve egy szálat az ajkaim közé vettem, de a gyújtó már nem lett olyan könnyen meg, mint a doboz, és mikor vége a kezem köze akadt, sikeresen az kótyagos fejemnek köszönhetően, leesett, egyenesen az úttestre, én pedig gondolkodás nélkül leléptem a járdáról, és amikor lehajoltam érte, hangos duda, kegyetlen fékcsikorgás vájt a fülembe, szemeim pedig kiégette két nagy fényszóró.

Egy pillanatig azt sem tudtam hol vagyok. Nem tudtam élek-e még, vagy megsérültem, ahogyan itt ültem az enyhén nedves és hideg aszfalton, úgy három centire az orromtól egy rendszámtáblával szemezve. Igyekeztem észhez térni, vissza a valóságba, miközben próbáltam helyre állítani a szívverésem, de amikor meghallottam a kocsi tulajának hangját, az ismét kalapálni kezdett.

- Normális vagy?! - förmedt rám, ahogyan kiszállt, én meg csak dermedten vártam, hogy végre szemügyre vehessem a majdnem gyilkosom, ezzel is biztosra menve, nem hallucinálok. - Kis híján elü... - akadt el a szava, nekem pedig a lélegzetem is, ahogyan megpillantottam Diázt. Ismét, hat év után.