🌹 KAMU KAPCSOLAT 🌹

Nyugodtságot éreztem, és legfőbbképpen kipihentséget. Na de várjunk csak! Ez nem az én szobám, nem az én ágyam, és nem az én takarom!

Amilyen nyugodtan ébredtem, olyan hirtelen ültem fel, és néztem körül, mert fogalmam sem volt hol vagyok, de mikor megláttam Diázt a gépnél ülve, fülessel a fején, miközben egy YouTube videót néz, már leesett. Most komolyan elaludtam Diàz agyában, amíg a postán volt?

- Jól aludtál? - vette le a füles vigyorogva.

- Diáz, én annyira sajnálom! Esküszöm nem akartam elaludni, csak...

- Miért kérsz bocsánatot? - fordult felém a székkel, könyökét térdén megtámasztva.

- Mégis hány ember csinálna ilyet?- sziszegtem lehajtott fejjel. - Basszus, hány óra? - nyíltak tágra szemeim a felismerés gyanánt.

- Nincs olyan késő, fél kilenc múlt - nézett a monitorra.

- Fél kilenc? - emelte le magamról a plédet, amit biztos voltam benne, hogy ő tett rám.

Azonnal a táskámba nyúltam a telefonomért, és igen... négy nem fogadott hívás anyutól

- Ki fog nyírni - túrtam feszülten a hajamba.

- Nyugi már, nem csináltál semmi rosszat. Mondd meg az igazat.

- Hogy feljöttem hozzád, és elaludtam? Sosem venné be, hogy "csak" aludtam.

- Nagykorú vagy. Ha történt is volna valami, sem látom a problémát, amiért idegesek lehetnének rád - igen, gondolom nála más a helyzet ilyen szinten.

- Te nem ismered anyámat. Ő egy kicsit... speciális, fogalmazzunk úgy.

- Értem - bólintott mosolyogva. Most így ebben a homályban, hogy ketten vagyunk egy szobában, el kell ismernem,  nagyon helyes srác. Mármint eddig is láttam, de most valahogy még jobban annak tűnik, hogy beszélgettem vele, és kiderült mégsem olyan, mint azt gondoltam.

- Melyik busszal jutok haza?

- Gyere, elkísérlek - állt fel a székből.

Ahogy kinyitotta az ajtót, felcsendül egy nyolcvanas évek zene, és ahogy haladtunk le a földszintre, egyre erősödött. Szilvi épp aerobic edzést nyomott a tévé előtt, amit nagyon élt.

- Viszlát! - köszöntem azért be neki.

- Szia, Harmat! Gyere máskor is! - mosolyogott rám, azzal visszatért a tánchoz.

- Kikészít, komolyan mondom - állt meg mögöttem Diàz, hogy levegye az előttem logó kabátját, és kulcsot. Hasa a hátamhoz ért egy pillanatra, amitől bizsegés járta át a testem.

- Hol van az apukád? - kérdeztem rá, mikor elindultunk az utcán, ahol már teljesen sötét volt, és hideg is.

- Nem lakik velünk, évekkel ezelőtt elváltak.

- Óh, sajnálom!

- Én nem. Megértem aput - ezt hallva kérdően néztem rá, de nem kérdeztem, így meghagyva neki választás, miszerint el szeretné-e mondani vagy sem. - Nyilván látod anyu még mindig a tinédzser korát próbálja élni. Világbéke, fű, szeretet, a holnap nem számít. Mikor megismerkedtek apuval, azt mondta bulis volt vele az élet, nyilván nagy volt a szerelem is. Apu érettségi után ügyesen forgatta a pénzt és megvették ezt a házat. Nagy családot akartak, viszont mikor megszülettem én, jöttek a bajok. Anyu nem akart felhagyni ezzel az életmóddal, ahogy most sem. Nem igazán ment neki az anyaság, ahogy mai napig nem megy - tette zsebre kezét, miközben sétáltunk. - Apu megvárta, amíg egy kicsit nagyobb leszek, és már fel fogom a dolgokat. Mindezek ellenére én nem akartam egyedül hagyni anyám. Életképtelen, nem mer a postára se lemenni. Szóval apu ránk hagyta ezt a házat, nem kért belőle semmit, azóta meg boldog házasságban él az új feleségével meg a kisfiával.

- Hány éves?

- Hat.

- Biztosan szeret téged - mosolyogtam rá, így is próbálva kihozni a legpozitívabb dolgot a történetből.

- Azt hiszem - vont vállat - Nem is tudom mért mondtam ezt el neked - nevetett fel egy aprót, fejét ingatva.

- Nem mondom el senkinek.

- Nem azért - nèzett előre vállat vonva - Neked van testvéred?

- Egyke vagyok - sóhajtottam.

- Én nem bánom, hogy nincs. Mármint olyan aki velem lakna, nyugisabb így.

- Nekem jól jönne. Így minden rám hárul, és csak egy valakiért kell aggódniuk.

- Szorosan fognak?

- Mondhatni. Apu annyira nem, inkább az anyám, aki mindig mindent megpróbál rám erőltetni, amiről ő azt gondolja jó lehet nekem. Viszont sosem kérdezte meg, hogy én ezeket akarom-e. Ott van például Milán - gesztikuláltam jobb kezemmel - Folyamatosan nyaggat, hogy menjek el vele valahova, és kedveljem meg.

- Hogy mi? - nevetett fel - És az apád mit szól ehhez?

- Amint mondtam, ő a csendes társ. Bár még nem igazán volt dolguk a pasi ügyeimmel.

- Nem mondtad el soha?

- Nem volt mit elmondani - vontam vállat, mikor megláttam, hogy megérkeztünk a buszmegállóhoz, és a busz is érkezett felénk.
- Köszönöm, hogy elkísértél - néztem fel rá.

- Semmiség. Holnap találkozunk - lépett kettőt hátra, megfordult és visszasétált a sötét utcán, én meg csak bámultam utána.

- Most akkor felszállsz vagy sem? - förmedt rám a buszsofőr, amire összerezzentem, és kínos mosollyal a fejemen felléptem.

- Egy jegyet szeretnék - kutattam a tárcám után.

Kicsit több, mint fél óra múlva otthon is voltam így negyed tízkor, úgy hogy fogalmuk sem volt, merre voltam idáig. Remegett a gyomrom, muszáj voltam rágyújtani. Nem vagyok egy nagy dohányos, de mikor stresszhelyzet van, mindig lapul egy doboz Vogue a táskámban. A falnak dőlve elszívtam a cigarettát, eztán beütve a kapukódot sétáltam be a házba, ahol még égett a villany. Anyu, apu és... ezt nem hiszem el. Milán ücsörögtek a nappaliban. Mit keres ez még itt?

- Sziasztok! - köszöntem oda

- Harmat, hol voltál eddig? Mért nem hívtál vissza? Itt aggódtam magam halálra, hol a telefonod? - bombázott anyám kérdésekkel.

- Nyugi már. Egy iskolai prezentáción dolgoztunk egy osztálytársammal, és elszaladt az idő - próbáltam higgadt maradni.

- Mégis kivel? Ismerjük? Mért nem szóltál nekem?

- Nála voltunk, és mint mondtam, elszaladt az idő, a telefonom meg lemerült. Itthon vagyok - tettem a lazát, bár tény, hogy nem volt okom idegesnek lenni. A legrosszabb amit tettem, hogy aludtam egy jót.

- Egy fiú, igaz? - dühödött be.

- Igen, és? Kilencedik óta ismerem, egymást kaptuk párba.

- Akkor összegzem - tette kezét maga elé, próbálva játszani a higgadttat, de tudtam, ilyenkor a legdühösebb. - Iskola után egy szó nélkül elmész egy fiúhoz, egész délután nem veszed fel a telefont, és este fél tízkor esel haza! Szerinted én hülye vagyok? - emelte meg a hangját

- Harmat, szerintem mondd el nekik az igazat - szólt bele Milán, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá, hogy neki most mégis mi a baja, és mit szól bele.

- Milyen igazat? - ment fel anyám vérnyomása még jobban

- Miről beszélsz? - néztem végig rajta ingerülten.

- Valószínűleg a barátjánál volt, akivel volt szerencsém találkozni is - ilyen nincs. Fogd már be a szádat, te szerencse csomag!

- Harmat, igaz ez? - jött közelebb apu is egy pohár itallal a kezében, meglazított nyakkendővel. - Mégis mikor találkoztál te vele? - esett le apunak, amit Milán mondott.

- Én az egyik nap csak elmentem Harmat iskolájához, hogy...

- Te elmentél a lányom iskolájához? - dühödött be, amire nem bírtam mosolyom eltakarni - Zaklatod, vagy mi?

- Nem! - pattant fel a kényelmes bőrfotelből, ahol eddig terpesztett, mintha csak otthon lenne.
- Nem értem el, bocsánatot akartam kérni tőle személyesen is, és meghívni egy vacsorára, ekkor jött oda a barátja, aki nem túl kedves módon ezt ellenezte.

- Az eszem megáll! - képedtem el, miközben felé indultam. - Mégis hogyan reagált volna, amikor évek óta folyamatosan koslatsz utánam, és én szemmel láthatóan nem akarok tőled semmit? - kiabáltam rá, mert már végképp nem bírtam.

- Látod, Zsolt! - mutatott rám, mint valami óvodás. - Ezt teszi a lányoddal az a huligán.

- Elég! - ordította el magát apám, amire mind össze rezzentünk - Milán, most arra kérlek menj el, te pedig Harmat menj fel a szobádba, ezt holnap megbeszéljük - utasított mindenkit senkire sem nézve. Ilyenkor jobb volt menekülni.

- Rendben - kapta fel zakóját - Jó éjszakát! - köszönt oda, majd mikor mellém ért, meg így szólt - Én csak a javadat akarom - nézett mélyen a szemembe, a legfőbb vágyam pedig az volt, hogy itt helyben pofozzam fel, de nem lehetett.

Síri csend volt, amíg Milán becsukta maga után az ajtót, majd mikor ez megtörtént, anyám rákezdett.

- Holnap felhívom az iskolát, nem mész be! Elmegyünk a nőgyógyászomhoz.

- Tessék? Mégis miért?

- Hogy tudjam, miket művelsz a hátam mögött, és ha ez igaz a barátoddal, akkor...

- Anna, ezt most fejezd be! - dühödött be apám ismét. - A mi lányunk nem hülye! Pontosan tudja mi hogyan történik, és én bízom benne annyira, hogy ha bajba kerülne, lesz mersze segítséget kérni tőlünk, nem igaz?

- De igen - bólintottam félének.

- Na látjátok! - legyintette fel karját idegesen, végszóként.

Alig vártam, hogy végre felmehessek a szobámba, becsukhassam az ajtóm, és egyedül lehessek, ám ez nem tartott sokáig. Anyu kopogott az ajtómon, választ meg nem várva pedig be is nyitott, mint mindig.

- Meg szeretném ismerni a barátod.

- De...

- Semmi de! Nem kérdezek már semmit, mert ki tudja mit hazudoznál nekem megint össze - szegte fel állat. - Mihamarabb meg akarom ismerni.

- Milán meghívta a jövő heti rendezvényre - ugrott be.

- Legyen. Remélem legalább valaki magadhoz valót választottál, ha már a jó élet Milán mellett nem kellett. Most nézd meg magad, hogy mennyire megbántottad szegény fiút - ingatta fejét, ahogyan megvetően nézett végig rajtam.

Dühös voltam, és szomorú, amiért meg sem hallgatott. Lassan betöltöm a tizenkilencet, sosem csináltam még semmi hülyeséget, erre mikor egyetlen egy este később érek haza egy iskolai feladat miatt, oda az egész bizalom.

Felmerül a kérdés, miért kevertem magam még a jelenlegi helyzetemnél is nagyobb bajba, és miért tartottam fenn anyuéknak a kis álcát, miszerint barátom van. Nem engedhettem meg Milánnak azt az örömöt, hogy kiderül az egész csak egy kitaláció volt, na meg persze ott van anyám, akinek szintén nem árt, ha kicsit helyre teszi magát. Még hogy nőgyógyász... még mit nem! El sem tudom képzelni, hogy mi ketten Diázzal bármi olyat tegyünk. Vagy talán mégis el tudnék róla fantáziálni?

Piszkosba átmenő gondolataimból egy újabb kopogás szakított meg, ami az ajtót érte, csak ezúttal apu volt az.

- Kérem az igazat - állt meg előttem.

- Már elmondtam. Átmentem suli után egy iskolatársamhoz egy prezentáció miatt.

- És mért nem szóltál? - kérdezte higgadtan.

- Mert anyu írt, hogy siessek haza, Milán átjön kávézni - fintorogtam, mire ő elmosolyodott.

- Nem is vagytok együtt, igaz? - neki sosem tudtam hazudni. Mindig átlátott rajtam.

- Nem - babráltam kezeimmel félénken - De már nem bírtam, úgy érzetem megfolyt! Oda jött az iskolákhoz, hát már ott sincs nyugtom tőle? - tártam szét karjaim. - Aztán Diàz pont akkor jött ki, rögtönöznöm kellett, még csak ő sem tudott róla! - magyarázkodtam hevesen. - Aztán mit ad isten, hogy pont vele osztottak be? Szóval igen, felmentem hozzá, de csak is a lecke miatt. Viszont mivel nagyon ki voltam merülve a reggeli stressz miatt, de bealudtam az ágyon, ezért nem vettem fel a telefont, anyunak meg nem mondtam el, mert úgysem hinné el - hadartam le feldúltan, ide oda mászkálva.

- Jól van, én hiszek neked - tette kezét vállamra.

- Igen?

- Persze. Mindig is hittem.

- Akkor most mi legyen azzal az estéllyel?

- Hívd el - bólintott határozottan

- Óh, ő nem hiszem, hogy el szeretne jönni. Már így is egyszer kellemetlen helyzetbe hoztam, na meg az ilyes fajta dolgok nem hiszem, hogy neki valók.

- Miért nem?

- Mert ő más, mint mi. Ő nem egy társasági ember, más körökből származik.

- Harmat. Remélem nem keveredtél rossz társaságba - nézett rám komolyan, talán kissé fenyegetően is.

- Nem, erről szó sincs. Ő nem rossz srác, tényleg nem az - mosolyogtam el akaratomon kívül.

- Ez esetben próbáld meg elhívni. Nem te lennél az egyetlen aki örülne neki, ha Milán végre kicsit visszavenne - ezt hallva nagy vigyor ült ki arcomra. Ezek szerint már ketten vagyunk ellene. Most már csak azért szurkoljunk, hogy Diàz beadja a derekát egy ilyen puccos dologra.