🌹IGAZSÁG VAGY BOLDOGSÁG🌹

- És ki az anyukád?

- Nem beszélgetek idegenekkel. Ha most megbocsátasz, be kell mennem a zsírkrétáimért - bólintott, mint valami nagy asszony, Diàz pedig meglepődött mosollyal felàllt és utat engedett neki.

- Segíts! - motyogtam Tázinak a kezem a szám elé téve, mintha csak a körmöm rágnám.

- Hogyan?

- Csak fogd meg a kezét és vidd ki, majd jövök utánatok.

- De...

- Csak csináld!

- Jó! - forgatta szemeit, azzal rámosolygott Mirára mikor kijött. - Mehetünk, édesem?  - nyújtotta kezét, amit a lányom mosolyogva elfogadott és szerencsére szó nélkül ment vele, észre sem vette, hogy én nem mentem utánuk.

- Az a kislány - jött felém Diàz. - Tázi lánya? - emelte meg szemöldökét. Nem is azzal van a gond, hogy van egy lánya, hanem azzal, hogy Mira fehér mint a tej, Tázinak pedig erősen brazil beütése van, kreol bőrrel.

- Igen, miért? - fontam össze karom, miközben igyekeztem nem remegni az idegességtől. 

- Tázi brazil.

- Mira egy örökbe fogadott kislány. Neki és a barátjának nem lehetett gyereke, ezért baba korában örökbe fogadtak Mirát. Azóta sajnos elváltak, és közös a felügyelet, de természetesen nagy részben az anyjával van. - Harmat, hogy a fenébe lehet ekkorát kamuzni?

- És a kislány tudja?

-Persze - simogattam meg feszülten balfelkarom.

- Aha - nézett az irányukba sejtelmesen.

- Látom befoglaltàtok apu régi irodáját - tereltem a szót.

- Állítólag már csak ez volt szabad. Mármint, látom hogy Mirának van ott egy két dolga. Ő is minden nap itt van?

- Tázi nem mindig tudja kire bízni most, hogy nyári szünet van, úgyhogy igen. De majd megemlítem neki, oldja meg a felügyeletét, és kivisszük onnan a cuccait.

- Engem nem zavar. Ő volt itt előbb, és különben sem fogok olyan sokat dolgozni - mosolygott.

- Ezt meg hogy érted?

- Fingom nincs az építőiparrol, majd a mennyasszonyom rendezi ezeket.

- Áh, te csak a pénzes zsákja vagy? - csúszott ki.

- Szerinted csak ezért mondott igen? - nézett rám úgy, hogy bele remegtem.

- Én... - szólaltam meg pár hosszú másodperc után. - Nem tudom miért mondott igent, és nem is az én dolgom. Most ha megbocsátasz...

- Holnap reggel találkozunk, Harmatom! - köszönt el, de erre a becenévre megtorpantam, majd lassan visszanéztem rá.

- Ezt nagyon gyorsan fejezd be! - sétáltam vissza hozzá idegesen. - Ne hívj így! Mi van ha meghallják?

- Megszokás. Bocs.

- Ajánlom, hogy szokj le róla! - sziszegtem a képébe.

- Hogyan hívjalak? Bakonyiné?

- Nem ez a nevem. És hívj egyszerűen Harmatnak!

Azzal megfordultam, és otthagytam.

- Hogy mit tettél?! - akadt ki Tázi, miután délután nálunk beavattam, hogy mostantól Mira az ő lánya. - Te nem vagy normális! Nekem gyerek? Ráadásul örökbe fogadott? Ez borzalmasan hangzik! Nem vagyok egy anyafigura!

- Nem is kell annak lenned. Nézd.. - vettem mély levegőt. - Születése óta ismered Mirát, mindent tudsz róla. Egy csomószór vigyáztál már rá, és aludt is nálad, menni fog! Ez csak pár hét, amíg ki nem találom, hogyan is tüntessem el Diázt, és Antóniát a cégtől.

- Ez a terv borzalmas, Harmat! Nem fog sikerülni, le fogunk bukni. Mégis mit mondasz Mirának? Hogy mostantól engem hívjon anyának? Mi van ha meghallja valaki a cégnèl?

- Ahj, nem tudom, oké? - túrtam idegesen a hajamba. - Miràt még megoldom... - harapdáltam ajkam.

- Miért nem mondtad inkább azt, hogy a tiéd, és Milán az apja?

- Nem tehettem.

- Mert?

- Mert... Tudod aznap hajnalban, mikor hazavitt bennünket.

- Igeeen?

- Akkor ugye utána engem is haza hozott, és...

- Ti szexeltetek? - csapott az asztalra döbbenten, kérdéseket pedig egy bólintással tudtam le. - Mi? Miért nem mondtad? Milyen volt? - kérdezte izgatottan.

- Milyen lett volna? Persze hogy fantasztikus - vontam vállat. - Annyi év után - ábrándoztam.

- Jó, de még most sem értem mi köze ennek a Mira ügyhöz.

- Az, hogy Diàz azt hitte a szobàm közös Milánnal.

- És akkor elmondtad neki, hogy sosem volt köztetek semmi - esett le neki.

- Így van.

- Jó, de nézd...Nem jobb lenne inkább azt hazudni, hogy Milán az apja, mintsem hogy èn az anyja?

- Akkor örökre meggyűlölne.

- Harmat, ne haragudj hogy ezt mondom, de azok után amit a tetőn mondott neked nem mindegy? Különben is jegyese van.

- Tudom, de akkor is. Már csak azért is! - erősködtem, és ebben a pillanatban megérkezett Milán is, természetesen totál feldúltan, és azonnal egy üveg whiskyt ragadott meg, plusz egy poharat.

- Ez hogyan történhetett meg?! - ült le hozzánk az asztalhoz. - Hogy játszhatott ki ennyire? Hogy nem vettem észre?

- Annyira elvakított a csillogás, hogy gondolom nem láttad a kisbetűs részeket.

- Most komolyan, Harmat? Ezzel jössz, hogy az én hibám?

- Miért, ki jött be nagy boldogan reggel, hogy megvan a megoldás? Tessék, Diàz az, remélem örülsz!

- Fejezzétek be, szerintem van ennél nagyobb gondotok is - szólt Tázi.

- Igaz. Mira. Diàz találkozott ma vele - néztem rá unott fejjel ujjaim összekulcsolva amiken az állam pihentettem, és vártam hogy a feje teljesen vörösre váltott.

- Hogy mi?!

- Igen, de nyugi. Semmit sem sejt. Ugyanis azt hazudtam neki, hogy Mira Tázi örökbe fogadott lánya - ekkor Milán mintha lefagyott volna mozdulatában, rám majd Tázira nézett, és így szólt.

- Ti hülyék vagytok - ivott bele italába. - Elmondhattad volna az igazat. Hogy te az anyja, én az apja.

- De ez nem igaz! - csaptam az asztalra - Pontosan ezért nem mondtam neki, mert nincs az az isten, hogy az én lányom téged apának hívjon, még ha az egész csak egy színjáték is.

- Majd én akkor holnap kicsit felvilágosítom - tett úgy, mint aki meg se hallotta amit mondtam.

- Bravó, ezzel még nagyobb gyanúba keversz minket. Akkor miért mondtam volna ma neki azt amit? Egyből rájönne.

- Mira többet nem jön be az irodába!

- Tudod, hogy ez nem fog megtörténni, ne is erőlködj.

- Akkor a te dolgod lesz őket egymástól olyan távol tartani, amennyire csak lehet, különben...

- Ne is folytasd. Ismerem a fenyegetéseid, ne fáraszd magad feleslegesen.

Másnap reggel gyomorideggel keltem fel, sejtésem sem volt, mi vár ma rám. Megnéztem az órát és még csak fél öt volt, de esélyét sem láttam annak, hogy visszaalszok.

Mielőtt még lementem volna a konyhába benéztem Mirához, aki még aludt. Tegnap nem beszéltem vele, képtelen voltam rá, és az egész éjjelt arra szántam, hogy összeszedjem gondolataim, mégis mit és miképp csináljak/mondjak.

Egy csésze kávéval leültem a kanapéra, és annak kortyolgatása közben a telefonomon néztem át pár e-mailt.

- Jó reggelt, anya!  - kaptam oda fejem Mirára, aki álmosan dörzsölgette szemét a lépcsőn, babakék pillangós pizsamájában.

- Te mért nem alszol? - néztem rá az órára, ami negyed hatot mutatott.

- Nem tudom - kuckózta be magát mellém. Itt az idő!

- Figyelj csak... - karoltam át. - Ugye tudod, mit meséltem apukádról?

- Hogy pilóta, és egyfolytában a világot járja, meg hogy szebbnél szebb helyeken van.

- Tudod mit mondott nekem? - tettem állam feje búbjára.  - Hogy haza repült.

- Hogy mi? - ugrott fel azonnal. A csillogás szemében egyszerre melengette és gyilkolta meg a szívem.

- Igen, de most jól figyelj rám - vettem ismét az ölembe. - Az apukád nagyon régóta távol van, szerintem megérdemli, ha most kicsit mi játszanánk vele.

- Tudja egyáltalán, hogy hol vagyok?

- Nem, de meg fog találni. Emlékszel még mit mondtam neked, mi a legerősebb dolog a világon?

- A szeretet.

- Így van! Szóval hagyjuk, hogy az apukád szeretettel találjon meg. Engem ismer, szóval azt nem tudhatja, hogy én vagyok az anyukád, mert akkor neki túl könnyű lenne.

- Most akkor te is elmész ?

- Nem! Dehogy is! Egy percre sem hagylak magadra, kicsim! - pusziltam meg. - Ahogy mondtam, ez csak egy játék. Tázi lesz az "anyukád" amíg apa meg nem talál.

- És ha így sosem talál meg?

- Megígérem neked, hogy a suli kezdés első napján ő fog téged vinni, rendben?

Magam sem tudom, hogyan is gondoltam ezt az egészet. Amint látszik, egy egész éjjel sem volt arra elegendő, hogy átgondoljam a tervem, pláne amit a nyár végéről mondtam. Június vége van, az idő szorít, mégis hogyan gondoltam ezt az egészet? Milán meg fog ölni engem, és a lányomat is.

- Hát te? - néztem furcsán Milánra, aki még mindig pizsamában csoszogott le a lépcsőn.

- Nem érzem jól magam, nagyon megfáztam - szólalt meg rekedtes hangon, bedugult orral.

Olyan szép őt gyengének látni. Mindig ezt kérném karácsonyra, ha lehetne.

- Akkor ma itthonról dolgozol?

- Igen - nézett rám, majd a kint várakozó Mirára, aki valami sündisznót vadászott a kertben.
- Viszed őt is?

- Megmondtam neked, hogy ha csak nem iskolában van, minden percet velem fog tölteni - sziszegtem a fogaim között. - Morgolódás helyett inkább azon töprengj, hogyan teszed ki az új részvényeseinket - emeltem meg a táskám, ahogy végig néztem rajta, majd hátat fordítva elhagytam a házat.

Hevesen vert a szívem, mikor beértünk a mély garázsba, nehogy Diàz is pont ebben a pillanatban jelenjen meg és meglássa, hogy Mira az én autómból száll ki.

- Jó reggel! - köszönt oda nagy vigyorral az arcán Tázi.

- Hál' istennek! - tettem kezem a mellkasomra. - Kicsim - guggoltam le Mirához. - Nem felejtetted el a játékot igaz? Tázi az anyukád a nyár végéig - Mira határozottan bólintott, azzal szökdécselve a lifthez indult, én pedig átadtam Tázinak Mira rózsaszín kis hátizsákjàt.

- Profi alakítást várok - nyeltem egyet előre nézve.

- Én is - nézett rám aggódóan, azzal beszálltunk a liftbe.

- Jó reggel! - köszönt oda Anita.

- Jó reggelt!

- Harmat, fel kéne menni a könyvelésre, Zoli szeretne beszélni veled.

- Baj van? - ijedtem meg.

- Nem, nincs. Csak egy két papír.

- Rendben. Öt perc és megyek - mosolyogtam.

Letettem a cuccom az irodámba, gyorsan átnéztem a határidő naplóm, azzal indultam is a lifthez.

Beszállva megnyomtam azt a gombot, ami a legfelső szintre vezetett, de egy emelettel fentebb megállt a lift, és ahogy az ajtó kinyílt, azzal a szívem zakatolni kezdett.

Diáz állt előttem, zsebre tett kézzel, egy világos farmerben, és egy fehér rövidbújúban. Nyakán mint mindig, az ezüst lánca csillogott, ahogy a jobb karján is. Mikor belépett hófehér Reebok cipőjében, úgy hozta magával az illatát is, ami a mentolos rágójával keveredett. Térdeim remegni kezdtek, és hirtelen az is elfelejtettem, hogyan kell egyszerűen csak normálisan állni.

- Jó reggelt! - mosolygott egy hangyányit pimaszul.

- Neked is.

- Áh, te is felfelé tartasz - hajolt oda túlságosan közel, ahogyan a gombot akarta megnyomni.

- Mégis mi dolgod neked a könyvelésen?

- Egy régi jó barátom dolgozik ott. Úgy gondoltam, ma bemutatkozom a kollegáimnak - mosolygott céltudatosan, mint akinek a terve mindegy egyes kis részlete tökéletesen ki van dolgozva, és az egész csúszik mint kés a vajon.

- Jó reggelt, Irma néni! - köszöntem oda kedvesen a takarító nőnek.

- Jó reggelt, Harmat! - tett ő is így. - A fiatal embert még nem láttam.- nézett végig rajta.

- Havasi Diàz! - fogott vele kezet.

- És hogy tetszik lenni? - érdeklődtem táskám combom előtt megtartva mind két kezemmel, miközben éreztem, ahogyan a mellettem álló minden egyes mozdulatom az emlékezetèbe égeti.

- Harmatkám... nem vagyok a legjobban. Betegeskedem.

- Mi a baj?

- Utána olvastam az interneten és hát... - nézett körül, azzal bizalmasan közelebb hajolt. - Prosztata.

Erre Diàz öklét szája elé téve aprót felnevetett, amit köhögésnek álcázott.

- Őhm.. Irma néni... - próbáltam elfedni mosolyom. - Azt hiszem ez nem lehetséges. Legalábbis nálunk nőknél.

- Nem értem - támaszkodott meg a felmosó boton.

- Ha csak magának nincsen heréje, nem sok rá az esély, hogy prosztatája legyen - egyszerűsítette le Diàz, nekem pedig helyette is égett az arcom, hogy ennyire nyers.

- Irma néni, ha bármiben segíthetek, csak szóljon. Megtudom adni a családunk orvosának telefonszámát, hivatkozzon csak rám. Ha végzett ma, keressen meg.

- Köszönöm, kedveském - fogta meg a kezem, Diazon meg úgy nézett végig, mint a véres rongyon, azzal tovább állt a kis kocsijával.

- Mi a.... - nézett utána csodálkozva.

- Na csak! Az első napodon mégsem megy olyan jól a bemutatkozás? - vigyorogtam rá.

- Még a héten megpuhítom az öreg lányt - nézett utána.

- Sok sikert! - kerültem ki, de aztán jött is utánam, hisz egy irányba tartottunk.

Mint kiderült, Diàz Zolihoz jött, aki a fejesünk a könyvelésen. Évek óta itt dolgozik, és Milán egyik nagy bizalmasa is.

Miután én elintéztem vele amit kellett, még maradtam átnézni pár mappát, amik a mai megbeszéléshez esetleg kelleni fognak.
Összeszedtem mindent, azzal a mellkasom elé téve a mappát indultam kifelé, de meghallottam Diàz és Zoli igencsak bizalmasra hajló beszélgetését.

- Tesó, rizikós lesz. Nem is tudom - sóhajtott Zoli.

- Nem lesz az, bízz bennem, mikor vertelek én át?

- Mégis minek neked ez az egész?

- Az magánügy.

- Megteszem a tőlem telhetőt, de ugye tisztában vagy vele, hogy nekem ez a munkámba kerülhet?

- Csak csináld, ahogy mondtam, és nem fogsz lebukni.

- Rendben.

Nem tudom pontosan minek voltam a fültanúja, de egy biztos. Valami van a könyvelésen, ami Diàznak ahhoz kell, hogy egy lépéssel közelebb kerüljön a céljához, és bármennyire fáj, én ezt nem engedhetem. A mi szerelmünknek már nincs jövője, de a cégnek amit apám hagyott rám, igenis van.

- Mi a...? - kaptam a tekintetem jobbra, miközben a folyosón haladtam, és kopogás nélkül berontottam (mostmár) Diàz irodájába. - Mira? Te mit keresel itt?

- Az álomházam rajzolom - felelte fel sem nézve.

- Jó, de megbeszéltük anyukáddal, hogy ez az iroda sajnos már foglalt, és...

- Diàz azt mondta maradhatok.

- Óh, valóban? - pillantottam rá, aki az asztalnál ült, és isten tudja mit művelt azon a laptopon.

- Jah.. - nézett fel értetlenül - Engem nem zavar, és ismersz... bírom a gyerekeket.

- Mira, pakolj össze, és menj át anyukád irodájába, kérlek!

- Nem akarok! Ez volt nagyapa irodája is. Megpróbáltam a másikban is, de nem érzem jól magam. Sötét és nem tágas. Sosincs ott senki.

- De szívem, itt sem volt eddig.

- De ez más! Ezt már megszoktam! Úgyis itt töltöm az egész nyarat, esküszöm hogy nem fogok zavarni! - nézett segélykérően Diázra, nekem pedig a szívem szakad meg.

- Felőlem maradhat - támasztotta meg jobb alkarját az asztalon - A többit Tázival beszéljétek meg - tért vissza a munkához, majd felpillantva még rákacsintott Mirára.

Két héttel később

A tervem, miszerint minél előbb eltűntetem Diàzt és a kis mennyasszonyàt a cégemből, nem alakul valami fényesen, mi több. Napról napra egyre kevesebbet teszek érte. A szívem mélyén pontosan tudom; minden álom Diàz. És az, hogy mindennap láthatom olyan, mintha a mennyországban lennèk, ha csak egy kis időre is, de elképzelem, amit nem lenne szabad, hisz Antonia még mindig a képben van, és láthatólag baromi nagy harmóniában vannak egymással. Jól működnek ketten, ezt mindenki látja, csak a szívem nem akarja elfogadni.

Hogy mi a helyzet Mirával? A "kis játékunk" jól halad. Valójában jobban, mint vártam. Eddig nem akadtak kínos szituációk sehol sem, hisz Mira nem zavar túl sok vizet. Csak akkor keres meg minket, ha éhes. És a tervem, miszerint távol tartom az apjától? Ez is a hülye szívem hibája, ugyanis erősen szólva is kudarcot vallottam.

Természetesen még ott van Diàznál, akivel egy kis barátságot kötöttek.
Hogy mit szól ehhez Milán? Az majd hamarosan kiderül, ugyanis úgy lebetegedett, hogy két hétig az ágyat nyomta, és azóta ma fog előszót ismét munkába állni.

Ma reggel valójában Tázi vitte Mirát magával a munkába, ugyanis nekem reggel munka előtt még volt egy időpontom.

Leparkoltam a kocsit, de mikor eszembe jutott, hogy a telefonom benne maradt, visszafordultam érte, és akkor olyat láttam, amit nem hittem el.
Kétszer is megnéztem, de ezer százalék, hogy Antónia volt az, ám a kocsi, amiből kiszállt, nem Diázé volt. Először furcsának találtam, aztán mint egy jó öregasszony a faluban, meglapultam hogy kileshessem itt a történéseket. A Volán mögül egy férfi szállt ki, de háttal állt nekem.

Megragadta Antónia derekàt, aki mosolyogva átkarolta vállat, aztán megcsókolta.
Kezem a szám elé kaptam, szemeim nagyra kerekedtek, miközben egyszerre éreztem boldogságot, de csalódottságot is.
Valahol örültem, hiszen egy olyan ász volt a kezemben, amivel tönkre tehetem Diàz jegyességét, de miért is tenném? Utána mi majd együtt lehetünk? Nem.
Mindezek ellenére, valahol örülök Diàznak, hogy megtalálta azt, akivel el tudná képzelni a jövőt, és leélni az életét, de milyen áron? Még csak nem rég jöttek össze, és ez a nő már megcsalja? Diázt? Egy ilyen férfit?

Mit tegyek most? Diàz megérdemli a boldogságot, de egyben az igazságot is.