🌹FELEDTESS EL VELEM MINDENt, AMIT NEM AKAROK TUDNI🌹

- Na, most hogy ezzel megvolnánk, beszéljünk a hétvégi rendezményről, amit a cég hatvanadik évfordulója alkalmából kerül megtartása. - ecsetelte nagy örömmel Milán, a megbeszélés végén. - Arra gondoltam, mivel a céget az én gyönyörű szép feleségem nagyapja alakította - nyúlt kezemért Milán, hogy puszit adjon rá, és ebben a percen egy apró reccsenést ütötte fel a nagy termet.

Mindenki Diàzra kapta a tekintetét, ugyanis az ő kezében tört el egy ceruza.

- Antónia - szólt neki rá sem nézve - Intézz már légy szíves rendes ceruzákat. Ezek szarok... - mormolta, miközben itt csak én tudtam, milyen düh zajlik most le benne.

- Áh, Diàz! Veled is akartam beszélni kicsit a modorodról - fonta össze ujjait Milán kicsit előrébb hajolva az asztalon. - És az öltözködésedről.

- Hallgatlak - dőlt hátra vigyort erőltetve az arccal, ölében pedig összefont ujjait pihentette.

- Amint látod, itt mindneki a munkához megfelelően öltözködik...

- Amint látod - vágott szavába - én vagyok az oka, hogy te most ott ülhetsz - mutatott a helyére szigorúan. - Nekem köszönhető, hogy kihúztam a céget a szarból. És különben is, nekem nem ez a fő munkahelyem.
Ebben igaz volt. Sokat van benn, de neki még így is a box maradt az első, bár a balesete óta még egy meccsen sem vett részt.

- Mindegy.. amit szóba akartam hozni az évforduló kapcsán, az nem más, minthogy szeretném, ha Harmatról szólna egy kicsit. - itt furcsán néztem fel a papírokból, nekem fogalmam sem volt semmiről, mindneki engem nézett, köztük Diàz is, aki jobb szemöldökét megemelve elvett egy kis üveg szénsavas vizet az asztalról, lecsavarta a kupakját és lazán beleivott abba, de tekintete nem eresztette az enyémet.

- Szóval arra gondoltam... - folytatta Milán - Hogy énekelhetnél valamit - Diàz ebben a percben kiköpte a vizet, és az én szemem is kikerekedve marad volna, ha az épp nem a lábszáram éri.

- Bocs, Harmatom... - szabadkozott nevetve, és ahogy a lábam nézte, láttam, hogy neki is leesett, hogyan szólított mindenki előtt, de gyorsan kapcsolt. - Tudok jobbat! - csettintett - Főzz te az egész bagázsra, csináld te a büfét! - vigyorgott rám, aki még nem mondott semmit.

- Diàz, fogd vissza magad a sértege... - kelt védelmemre Milán, de belőlem olyan hangos nevetés szakadt fel, ami már évek óta nem, ahogy Diazból is.

- Ha annyira ismered a feleséged, akkor tudnod kéne, hogy két dologhoz nem ért. Éneklés és a főzés.

- Akkor minek bátorítottál mindig a kocsiban?  - kérdeztem még mindig az emlékek mámorában, félig nevetve, könnyeim törölgetve.

- Azt hittem tudtad... - döbbent le - Én azért húztam fel a zenét, hogy a te hangod ne halljam - és ez volt a második, hogy a kelleténél kicsit hangosabban nevettünk fel.

- Elnézést - hajolt közelebb Noémi - Ti egy pár voltatok, vagy... ?

- Csak egy buta gimis szerelem volt az övék, semmi több - rendezte le azonnal Milán, így a jó kedvet is azonnal elvágva.

- Ja.. - bólogatott Diàz elmélázva aprókat ide-oda forogva a széken. - Semmi több - nézett úgy a szemembe, hogy nekem is vízért kellett nyúlnom.

Miután Milán már nem tudott mibe belekötni, hamar lerendezte a megbeszélést, és rohant is a repülőtérre, ugyanis munkaügyben külföldre utazik így csak a hétvégén jön, amitől én majd kicsattanok.

- Felveszed nekem megint azt a kék ruhát? - állt meg mögöttem Diàz, miközben mindneki más a tárgyaló termet hagyta el, és már csak ketten maradtunk.
Azonnal leesett, melyik kék ruhára gondolt. Amit akkor vettem fel, amikor kamuból eljátszottuk, hogy együtt vagyunk Milán miatt. Amit akkor vettem fel, amikor először táncoltunk. Amit akkor vettem fel, amikor Diaz azon az éjjelen 18 éves lett, és amikor azon az éjjelen egymással vesztettünk el a szüzességünk.

- Nem hiszem, hogy feljön rám, de van valami, ami biztosan jobban tetszeni fog neked - most komolyan flörtölök?

- És mond, az a ruha is úgy végzi éjjel, mint a másik? - lépett közelebb.

- Diáz! - szóltam rá, ahogyan mellkasára tettem a kezem körülnézve. - Ezt nem csinálhatjuk!

- Pedig csinálhatnánk, ha bíznál bennem...

- Ez nem erről szól.

- Tudom, tudom - vett egy mély levegőt - De basszameg, Harmat már lassan nem bírom - mélyült el a hangja még jobban. - Nem bírom, hogy mindennap látlak, és nem érinthetlek meg. Egyszerűen megőrjítesz! Gyere át ma éjjel hozzám!

- Eszednél vagy?! - csúszott ki a számon a kelleténél talán hangosabban is.

- Hát nem egyértelmű, hogy nem? - simította meg az arcom. - Tíz után otthon vagyok.

- Miért pont tíz után? - gondolkodtam hangosan, mire ő aprót felnevetett.

- Meccsem lesz.

- Tessék?!  Diàz, hogy gondoltad, nem vagy jól!

- De jól vagyok.

- Nem, nem vagy! Alig egy hónapja a balesetnek, te teljesen hülye vagy?- indultam meg bosszúsan, hogy magunkra zárjam az ajtót, hogy senki se hallja meg a veszekedésünket. - Nem mész, és kész! - fontam össze karjaim magam előtt dacosan.

- Rendben - bólintott.

- Tényleg? - csillant fel a szemem.

- Nem - nevetett ki - Muszáj elmennem, túl sok meccset hagytam ki.

- És ha erre elmész, talán meg többet fogsz kihagyni. Mi van, ha pont a vállad vagy a bordád üti meg?

- Üthet, mert amint már említettem, jól vagyok! - tárta szét a karjait, én meg beleütöttem az oldalába, amire felszisszent.

- Látom mennyire. Bele se merek gondolni, mi van ha az ellenfeled üt meg ott.

- Akkor csak reménykedem benne, hogy ma eljössz a meccsre, és ápolgatsz utána - hajolt olyan közel, hogy a mellkasom azonnal hevesebben emelkedett le és fel. Diàz még megajándékozott egy pimasz mosollyal, azzal elsétált, én pedig megrökönyödve néztem utána.

- Nem vagy jól... hova mész? - suttogtam magamnak halkan.

- Anya! - rohant be Mira, én pedig ijedten kaptam fel a fejem, hogy Diàz nem-e hallotta meg, de már rég lement a lifttel.

- Igen?

- Aludhatok ma nagyinàl? Papi azt mondta, elmegyünk moziba megnézni azt az új mesét! - ugrándozott örömében.

- Persze, hogy aludhatsz - simítottam meg arcát mosolyogva.

- Papiiii! - rohant ki, mikor meglátta aput feljönni a liftel. Meglepődtem, nem tudtam hogy jön.

- Hàt te? - érdeklődtem.

- Moziba viszem az unokámat.

- Vagy úgy! - sandítottam Mirára, hiszen tőlem még csak most kert engedélyt.

- Szivecském, hoznàl nekem egy kávét?

- Máris! - rohant ki. Mira úgy kezeli már az itteni kávé gépeket, mint a nagyok.

- Mi a baj? - ült le apu zakóját megigazítva.

- Semmi.

- Harmat... - döntötte oldalra fejét.

- Csak kicsit sok a stressz mostanában az életemben - ültem le én is.

- Csak nem az újdonsült társ miatt?

- Diàz? Nem, dehogy is! - legyintettem a hülyét játszva.

- Mikor akarod elmondani neki?

- Mégis mit? - éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben kalapál.

- Hogy Mira az övé.

- Nem kell elmondanom neki - néztem rá szigorúan.

- Ha neki nem is, a lányodnak lassan már magyarázattal tartozol, ha csak nem akarod, hogy Milán legyen az apa figura az életében.

- Papi, itt a kávé! - rohant vele vissza Mira, és csodálkozom, hogy nem lötyögtette ki.

- Megint tettèl bele minden jót?

- Még szép! Hozom a táskám, és mehetünk.

- Hagyd, majd később kidobom - vettem el a kávét, ugyanis Mira túl jó szívű kislány, és minél finomabbra akarja készíteni a kávét. Szokott tenni bele pár kocka csokit, cukorkát, gumi cukrot, és néha szörpöt is.

~~~

Este egy zuhany után még vizes hajjal egy törülközőbe csavarva magam ültem az ágyon, majd a telefonom után kaptam, és megnyitottam az instát. Egyenesen Diàz oldalára mentem, ahová ki is posztolta a ma esti nagy meccset sztoriba. Aztán megnéztem a szponzora oldalát is, akik egyenesen már napokkal ezelőtt beharangozták az egészet. Itt csak nekem van eszem? Diàz nincs jól, az istenért is!

Idegesen eldobtam a telefont, ledobtam magamról a törülközőt, majd felkaptam egy fekete tangát, egy csokoládébarna, spagettipántos testre simuló ruhát, ami pontosan a térdem alá ért. Kezembe akadt még egy pár arany kiegészítő, mint nyaklánc, óra, gyűrű, és mivel este felé már hide szokott lenni, a biztonság kedvéért a vállamra kaptam egy farmerdzsekit. Kedvenc fehér Dior cipőm sem hiányozhatott, amit miután felvettem, már indultam is. Hogy mégis hová? Diáz meccsére. Őrült volnék? Totálisan, de nem érdekel, nem hagyom, hogy még jobban ártson magának.

Amilyen szerencsém volt, természetesen dugóba keveredtem. Alig voltam négy kilóméterre, mikor a meccs már elkezdődött. Vagy fél órája ültem az autóba, mikor végre megindult a sor, de már így is réges rég elkéstem, és még parkolót is kellett találnom, de mivel az nem volt, így tilosban álltam meg. Szaladva nyomtam le a gombot, ami lezárja az autót. Mikor beértem a csarnokba, mintha egy másik világba csöppentem volna. Rég jártam már meccsen. Pontosabban az volt a legutolsó, amikor Milán elszakított minket egymástól.

A tömeg hangos volt, és izgatott. Tele volt a hely, és beletelt egy kis időbe, mire átverekedtem magam az emberek között, hogy a lehető legközelebb kerülhessek Diázhoz, de tudom, hogy még így sem lát, vagy hall engem. Amint mondtam, írtó zajos itt, és a szemébe csordogáló vér miatt nem hiszem, hogy sokat lát. Bevallom, Diáz minden egyes meccsét nyomon követtem, és a srác egyenesen egy legenda lassan, de ilyen ramatyúl még sosem láttam. Teste minden egyes porcikája izzadt, láttam, ahogy nehezére esik koncentrálni, fájnak a még be nem forrt csontjai, és el van fáradva. A szívem szakadt meg őt így látnom, mégis mire gondolt? Csoda, hogy túl élt egy ekkora balesetet, de ő hetekkel később máris ringbe száll.

- Ezt mégis hogy engedhettétek? - indultam meg Gabi és egy másik férfi felé, akit akkor láttam, mikor Diáznak egy millió forintot fizetett anno az első komolyabb meccse miatt. Azóta a menedzsere is egyben, és mivel követem Diáz karrierjét, tudom, hogy azóta Gabi is a csapat oszlopos tagja.

- Harmat? - döbbent le Gabi, akit már vagy öt éve nem láttam. - Hogy kerülsz ide?

- Inkább Diáz hogy kerül oda? - mutattam fel rá idegesen. - Hogy tehetted ezt vele, miért nem próbáltad lebeszélni?

- Szerinted nem próbáltam? Hajthatatlan! - simította idegesen hátra fekte haját, amit azota megnövesztett, és kis lófarokba fogta. Kiengedve alig érhet a tarkójáig, de tény, ez a haj jobban áll neki, mint a régi.

- És maga? - tettem csípőre a kezem a másik férfit bámulva.

- Nagy Viktor, nagy örvendek! - nyujtotta jobbját.

- Tudom ki maga, nem ezt kérdeztem - böktem oda a kelleténél talán flegmábban is, amit kicsit meg is bántam, de az istenért is, életem nagy szerelme ott van fenn, és szenved!

- Ne engem állíts be rossz  fiúnak, volt választási lehetősége. Itt senki nem kényszerít senkit - láttam a szemében, hogy igazat mond, de mielőtt bármit válaszolhattam volna, a tömeg felhördűlt, így mind oda kaptuk a fejünket.
Diáz hassal a földön hevert, elég közel ahhoz, hogy most beszélni tudjak vele. A bíró már készült visszafelé számolni, mikor odarohantam hozzá. Szájából a vér csordogált, ahogy szemöldökéből is, szeme kezdett bedagadni. Ahogyan ezt megláttam, alig  tőlem fél méterre, amit eddig éreztem még jobban felerősödött, ehelyett teljesen mást ejtettem ki a számon.

- Kelj fel! Hallod? Fel kell állnod, és meg kell neki mutatnod, hogy itt még mindig te vagy  a kibaszott bajnok! Az én bajnokom! - tettem kezem kézfejére, és ekkor esett le neki, hogy itt vagyok.

- Harmat.. - nézett rám fáradtan. - Itt vagy... - a bíró vissza felé kezdett számolni, én pedig ijedten rápillantottam.

- Állj fel, és verd ki belőle a szart is!
Ekkor mintha ez élet tért volna vissza szemeibe, mintha egy sasmadár kellt volna fel a porból állt fel a földről. Nehezen levegőt vettem, és édeskeser mosollyal néztem fel rá, miközben visszamentem Gabiék mellé.

- Elnézést, mi is volt a neve? - hajolt oda Viktor.

Diáz erőre kapott, és úgy állt ott, mint akit semmi sem állíthatja meg. Már-már szinte félelmetes volt, ahogy az ellenfelével bánt. Szépen hozta vissza fel magát, talán még a nyerésre is esélyes lett volna, ám ekkor az ellenfele egy hatalmas ütést mért az oldalára. Szinte biztos voltam benne, hogy a még nem teljesen beforrt csontja most tört el ismét. Sosem láttam ekkora fájdalmat az arcán, mint ebben a percben. A lélegzetem elakadt, és minden eltompúlt körülöttem. Gondolkodás nélkül fel akartam menni a meccs közepén, de Gabi visszahúzott. Diáz egy pár másodpercre összegörnyedt, de mielőtt újabb ütést kapott volna, kiegyenesedett, és ő ütött először, így a másik srác a padlóra került. A bíró letérdelt elé, vissza számolt, és mivel nem kelt fel a három előtt,így Diáz lett a nyertes.
Itt aztán már végképp nem érdekelt, fel mehetek-e vagy sem. Felléptem, és egyenest a karaiba ugortam, miközben arcom a nyakába fúrtam, és csak sírtam.

- Te hülye! Mondtam, hogy ne gyere!

- De mondtam, hogy nyerni fogok - mosolygott a hangja alapján. Lassan elengedtem, de mikor elválltunk, nem néztem a szemébe, mert addigra már pofon vágott a valóság.

Bele telt egy kis időbe, mire minden és mindenki lecsendesült. Diázt még megnézte egy orvos, és mint kiderült, nem tört el ismét a bordája, de megrepedt, és maga az orvosa kérte, hogy vonuljon vissza egy kis időre.

- Nem mondom, nem volt semmi meccs - veregette meg a vállát Viktor az öltözőben - De most egy ideig nem találkozunk. Nem hagyhatom lerobbani a legjobb emberem. Vegyél ki jó pár hét szabit, rendben?

A fiúk elköszöntek egymástól, és Gabi még mondott nekem valamit szemkontaktussal, amit csak mi ketten értettünk. Amikor ketten maradtunk, a csend elhatalmasodott a helyiségen. Lassan felé fordultam, aki egy fáradt, ám őszinte mosollyal ajándékozott meg, miközben jobb karját kinyújtotta, amit elfogadtam, és hagytam, hogy magához húzzon. Átkaroltam a nyakánál fogva, ő pedig derekamat, és csak hosszú másodpercekig bámultuk egymást. Utálom, hogy máris, csak ennytől túl forró a helyiség.

- Mondd csak - húzott még közelebb - Mi vett rá mégis, hogy elgyere?

- Mintha nem tudnád...- néztem félre, de ő államnál fogva gyengéden vissza fordította arcom magáéval szembe.

- De hallani szeretném.

- Aggódtam érted, te hülye. Rohadtúl aggódtam! - gyültek könnyek a szemembe, és valami eluralkodott rajtam, valami nagyon nyugtalan érzés, de nem csak a meccs miatt. Mintha most kezdeném érezni az élet súlyát, hogy pontosan milyen helyzetben is vagyok. Kik vesznek körül, miféle titkokat tartok magamban...

- Shh... -tette kezét tarkómra, és a mellkasának hajtotta fejem. - Átjőssz hozzám? - kérdésére azonnal elléptem tőle.

- Itt sem szabadna lennem, nem hogy...

- És mégis itt vagy -vágott szavamba - Csak ma estére hagyhatnánk ezt a mit szabad és mit nem játékot? Mind a kettőnknek ugyan arra van szüksége jelen pillanatban, és ezt te is pontosan tudod. Miért vonod meg?

- Nem én vonom meg - néztem félre kínosan és idegesen nevetve.

- De igen. Milán úgysincs otthon, csak pénteken jön, sosem tudja meg.

- Látni fogja a kamerán, hogy nem mentem haza.

- Azt én elintézem.

- Mégis hogy? - nevettem fel, de neki tekintete annál komolyabb maradt.
Nem tudtam mire  készült, de megbiztam benne, és miután innen kimentünk, a saját autóm helyett az övébe szálltam be. Az úton nem beszéltünk egymással, de nem is kellet. A csend kellemes volt.

Mikor az autó lefékezett, és megálltunk a ház előtt, a szavam is elállt. Hatalmas volt, de amikor kinyíllt lassan a kapu, és feltárta előttem Diáz otthonát két dolgot éreztem. Mérehetetlen büszkeséget, hogy elérte, amiről mindig is álmodott, és szomorúságot, hogy ez nem a mi kettőnk otthona.

- Kérsz valamit? - indult meg a konyha felé, amíg én bámészkodtam.

- Igen -fogott el valami, mintha a testem vezérelné valami feletébb erős és akaratos dolog, megindultam felé.

- Van itt... -kezdte volna sorolni, de ekkor megragadtam arcát két kezemmel, és lehúztam magamhoz egy csókra, ami igen csak váratlanul érte, hisz a levegőt élesen szívta be, de mikor kapcsolt, lágyan csókolt vissza, és karjaiba zárt.

- Feledtess el velem mindent ma éjjel, amit nem akarok tudni -suttogtam közel az arcához lehunyt szemmel.

Csókokat váltva haladtunk szépen lassan a hálója felé, és mire oda értünk, hiányzott már pár ruhadarab rólunk. Diáz csók közben felkapott, és az ágyára fektetett. Kellemes volt a forró testemnek a hideg anyag az ágyon. Az erkély ajtó is nyitva volt, ahonnan csak a tücskök zenélése és a holfény szűrődött be. Mikor félig rám helyezte testsúlyát, megéreztem merevedését, és innentől fogva nem bírtam magammal. Ellöktem őt magamtól, hogy végre valahára megszabaduljunk a még rajtunk maradt ruháktól.

- Egy a baj, Harmatom - ragadta meg jobb combom, és kicsit lentebb húzott magához - Hibáztál.. - hatolt belém, nekem meg el sem jutott az agyamig, mit is mond, mert én már teljesen bódult állapotban voltam. - Nem fogom ezek után beérni a ma éjjelel - lökött rajtam egyet, aki felnyőgött - Végeztem a hülye kis játékokkal - hatolt még mélyebbre, és ott is tartotta magát. Tudtam, hogy azt akarja nyissam ki a szemem, és nézzek rá, szóval lassan, de megtettem.

- Diáz... - nem tudtam többet mondani, úgyanis szép tempót felvéve mozogni kezdett, majd pár perccel később lassítanított, és csókokat hintett nyakamra, kulccsontomra, majd mellemre, és hasamra, míg nem már a belső combomhoz ért. Remegtek a lábaim, annyira akartam, hogy végre megérintsen.

- Mondd ki!

- Mit? - kérdeztem zihálva,zúgó fülekkel.

- Hogy hiányzom...

- Hiányzol, Diáz... Minden egyes percben hiányzol!
Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy még mosolygott egyet, mielőtt végre valahára úgy kezdett el kénysztetni, hogy minden végtagom zsibbadni kezdett, és még a nevem is elfelejtettem. Ez az éjjel nem e világi volt, az már biztos.

Már hajnalodott, amikor mérhetetlen álmosságot éreztem, a mellkasán feküdve.

- Nem aludhatok el.. -motyogtam.

- Hiszen már félig alszol -nyomott puszit fejembúbjára.

- Diáz, el kell mondanom valamit...

- Majd reggel, most aludj.

Ha tudná, hogy most akartam neki elmondani, hogy van egy lányunk..