🌹MÉG EGY HIBA🌹

- Hogy mi? - támasztottam meg magam tenyeremen a konyhapulton.

- Nagyon sajnálom, Harmat! De jobbnak láttam szólnia, ha esetleg.. mielőtt...

- Ne mondj semmit, indulok! Tíz perc és a bejáratnál találkozunk! - tettem le azonnal, majd mint aki az életéért rohan, szaladtam a kocsihoz. Mondjuk valahol stimmel. Diàz életéért rohantam.

Azt sem tudom becsuktam-e a kocsim ajtaját, vagy hogy egyáltalán a kulcsot kivettem, semmi sem érdekeket. Minden elsötétült körülöttem, mindent elfelejtettem rajta kívül. Nem volt külvilág, nem voltak zajok, sem emberek.

Ahogyan a bejárat felé rohantam, már láttam Nórit benn várakozni, körmét rágva. Ránéztem, ő pedig szemével ebben az ezred másodpercben sok mindent elmondott. Sajnálatot láttam, szomorúságot, és egyben bátorítást is, hogy készüljek fel, mindegy mi lesz.

Egyetlen szó nélkül indultunk a lifthez, amire mintha már évek óta várnék. Mikor végre kinyílt, bunkó módon, nem foglalkozva az épp kifelé tartó emberekkel, utat törtem magamnak, majd idegesen Nórira néztem. 

- Legfelső.

Hát hogyne. Az intenzív a legfelső szinten van. Szerencsémre mindneki kiszállt a Liftből, így ketten maradtunk. Nóri törte meg a csendet.

- Nem lenne szabad bemenned hozzá, fontos hogy senki se lásson meg.

- Tudom - nyeltem egyet magam elé nézve, állkapcsom össze szorítva. - Nagyon rosszul néz ki? - kaptam rá hirtelen tekintetem.

- Kívülről nem - felelte, és mielőtt még bármit is kérdezgettem volna, nyílt az ajtó.

Előbb ő hajolt ki, körül nézett, csak aztán intett, hogy menjek.
Amikor kiléptem, mintha egy teljesen más helyre kerültem volna. Oda lenn nagy volt a nyüzsgés. Emberek zsivaja, cipőjük kopogása a laminálton, a mentők kintről behallatszó szirénázása, ám itt teljesen csend volt. Alig láttam egy-egy ápolónőt, akik mind a korlapokat olvasva sétáltak a folyosón, csendben,  egyik helyről a másikra.

- Ezeket fel kell venned. - nyomott a kezembe egy csomó zöld holmit. Volt benne egy köpeny, ráhúzható zacskó a csípőre, és hajháló is.
Miközben kapkodtam fel őket, éreztem, ahogyan szívem egyre hevesebben dobog. Szinte az egész testem átjárta a nehéz, dübörgő, gyors ütem.
- Gyere - indult meg balra, én pedig utána.

Pár méter után megállt jobbra egy ajtó előtt, kezét a kilincsre tette, de előtte rám nézett. Alig észrevehetően bólintottam egyet, eztán nyílt az ajtó. Gépek csipogása ütötte fel a fülem, térdeim ezzel egy időben mintha megdermedtek volna, és szinte fájdalmas volt meg mozdítani őket.

Ám ami még fájdalmasabb volt, az Diàz látványa a kórházi ágyon. Hiába volt rajtam maszk, kezem a szám elé kaptam, miközben szemeim könnyek árasztották el, és minden homályos lett.

- Gyere ülj le - vezetett Nóri az ágy mellett levő székhez, amire mint egy zsák, erőtlenül dobtam le magam.

- Diàz... - suttogtam elképedve, kezem a kézfejére téve, ahogy lassan végig néztem rajta.

Bal lába gipszben volt, mellkasa és bal válla bekötözve. A felkarján volt még egy kötés, amit már kezdett átáztatni lassan a vér, nyakán merevítő, arcán csak pár kisebb karcolás.
Lassan felálltam, és óvatosan leemeltem róla a takarót. Bal combján is kötés volt, hasonló állapotban a gézzel rajta, mint a karján.

- Uram isten! - takartam vissza remegő kezeimmel, ahogy szipogva leültem.
- Hogy... vagy miért?

- Állítólag beragadt a kocsi. Tempomatot használt és a fék egyszerűen nem működött. Nem igazán volt más választása. Vagy a villanyoszlopba hajt bele, vagy egy kamionba - hajtotta le fejét.
Ezt halva lehúztam a maszkom, majd tenyerem számhoz szorítva próbáltam nem ordítani a sírástól.

- Mikor épül fel? - kérdeztem percek múltán.

- Bárcsak választ tudnék neked adni, Harmat! - simította meg hátamat. - Még nem tért magához.

- A-azt mondtad - töröltem le könnyeim szipogva - Kívülről nem olyan rossz a helyet. Mégis mi van még?

- Nincs mit kertelnem. Agyrázkódás, bal oldalt egy épp bordája sem maradt, és a jobb oldalán is kettő tört. A tüdeje elég csúnyán megsérült. Alig tudtuk leállítani a belső vérzését. Egy ami biztos, ma nem fog felkelni. Sok fajdalom csillapítót kapott, és jobb is neki, ha nem tér magához. Nagyon nagy fájdalmai lesznek.

- Nem megyek innen sehova, amíg fel nem ébred! - néztem vissza rá.

- Tudod, hogy ezt...

- Mondom nem megyek sehova! - fordultam Nóri felé. - Ha kell megveszem az egész kibaszott kórházat, nem fogok innen elmenni! És remélem hogy ebben segíteni fogsz! - néztem rá könyörögően, ám mégis céltudatosan.

- Persze - sóhajtott egy nagyot. - Legalább addig menj ki, amíg kicserélem a kötéseit, jó?

Arra ébredtem, hogy nagyon fáj a nyakam, és mikor kinyitottam a szemem, a szobában már sötét volt. Elaludtam Diàz agyára hajtott fejjel. Mikor realizáltam, hogy ez nem csak álom volt, ismét az a rossz érzés fogott el. Keserűen sóhajtottam egyet, azzal kezem a kézfejére téve megsimítottam ahogyan felálltam, de mintha megmozdította volna egyik ujját.
Azonnal vissz kaptam tekintetem.

- Diàz? Hallasz engem? - fogtam meg a kezét, ami alig érezhetően, de aprót szorított az enyémen
- Hallasz! - nevettem fel könnyes szemmel. - Nem hagytál itt! - adtam puszit ajkaira. - Minden rendben lesz, nem megyek sehova. Jól leszel, oroszlánom! - simítottam meg óvatosan arcát, és észre vettem, ahogy pillái megremegtek.

Lélegzet visszatartva vártam, hogy kinyitja-e a szemé, és így lett, ha csak résnyire is.

- Kurvára fáj... - nyöszörgött alig halhatóan.

- Hol?

- Az oldalam - akarta megemelni a kezét, de arca még fájdalmasabb képet vett fel, hisz a törött karját akarta felemelni.

- Ne mozogj! Hívom Nórit!

- Harmatot hívd, ne Nórit... - hunyta le ismét szemét.

Nem törődve azzal, ami mondott rohantam ki megkeresni barátnőmet, aki épp a mosdóból jött ki.

- Felkelt! Be-beszélt is, de nem tudja szerintem mit, és azt mondja nagyon fáj az oldala.. meg..- habogtam

- Oké, nyugodj meg! - tette kezét vállamra. - Most menj ki a folyosóra, igyál egy kávét, én hívom az orvost, hogy ránézzen. Nem láthatja meg hogy benn hagytalak. Amint tiszta a terep szólok, most menj! - intett a fejével.

- Oké - bólintottam, azzal ő indult is. - Nóri! - szóltam utána, aki visszanézet. - Vigyázz rá.

Kisurrantam a folyosóra, ahol egy lélek sem volt. Azt sem tudtam hány óra van. A telefonom benn volt a szobában, óra pedig nem volt rajtam. Be nyúltam a nadrág zsebembe, amiben szerencsémre volt egy ezres, így idő töltés gyanánt elmentem a szemben lévő automatához egy kávéért.

Amíg vártam, hogy az le főjön, körül néztem, és találtam is egy fali órát. Hajnal negyed kettő múlt.

- Mira! - kaptam észbe. Úgy volt, hogy ma érte megyek, és még csak oda sem szóltam.

Szívemben egyszerre most két késszúrás helye vérzett.

- Hogy lehetek ilyen hülye? - vettem el a kávét. Most már túl késő elhozni, biztosan alszik. Rossz anya vagyok, megfeledkeztem a saját lányomról, és még csak az igazat sem mondhatom el neki, mi volt az oka.

Magamat ostorozva leültem vissza a kemény műanyag székre, és iszogattam a túl édes kávémat.

- Tiszta a terep! - szólt ki Nóri úgy negyed órával később.

- Mi van vele? -álltam fel azonnal.

- Jól lesz - dobott egy biztató mosolyt, ezzel egy időben hatalmas kő esett le a szívemről. - Adtunk neki még fájdalom csillapítót egy kis altatóval. Most az a legjobb, ha minél többet pihen, addig sem fáj neki.

- Akkor vissza mehetek? - tettem egy lépést, magas sarkúm víz hangzott ebben az ürességben. Nóri viszont megállított.

- Mind a kettőtöknek jobb lesz, ha haza mész. Te is fáradt vagy, őt pedig nyugtalanná teszed.

- Én?

- Azt motyogta hívjunk téged vissza, mert érzi a parfümöd, és tudja, hogy itt voltál. Had pihenjen, vigyázok rá, és bármi van értesítelek azonnal.

- Nem akarom itt hagyni - néztem a szobája irányába - De igazad van - sóhajtottam fel kezem a farzsebembe téve. - Holnap visszajövök. Szüksége lesz valamire?

- Még nem hinném, de Harmat - nézett körül, azzal aprót közelebb lépett - Mégis mit művelsz? - suttogta bizalmasan - Mi van, ha Milán megtudja?

- Nem tudom, de képtelen vagyok csak így itt hagyni.

- Te még mindig szereted, igaz? - mosolygott halványan.

- Egy percre sem hagytam abba - töröltem le könnyeim.

Mikor beszálltam a kocsimba, mintha egy percre mindent elfelejtettem volna, és csak vezettem. Vezettem egyenesen a kislányomhoz, miközben Milán neve folyamatosan felvillant a kijelzőmön. Már vagy századjára hív. Fogtam a telefont, és kikapcsoltam azt, mielőtt kiszálltam anyuék háza előtt.

Senkit nem kellett felvernem így hajnali három környéke körül, hisz még megvan a kulcsom a házhoz.

Halkan levettem a cipőm, majd a régi szobám felé indultam, ami most Mirának lett kicsinosítva. Csendben kinyitottam az ajtót, és ahogy megláttam, el facsarodott a szívem.

- Sajnálom, kicsim! - suttogtam puszit nyomva az arcára, amire megébredt.

- Anya?

- Shh, aludj vissza! Itt vagyok!

- Hol voltál egész nap? Azt ígérted el jössz értem mèg lefekvés előtt.

- Tudom, kicsim. Nagyon sajnálom! Egy barátom korházban van, őt látogattam meg, és elszaladt az idő.

- Nagyon beteg? - feküdt teljesen a hátára.

- Nem fest jól, de jobban lesz idővel. Holnap délelőtt még bemegyek hozzá, de aztán esküszöm neked eljövök érted, és azt csinálunk a nap további részében, amit csak szeretnél!

- Kisujj eskü? - tartotta.

- Kisujj eskü! Most pedig aludj gyorsan vissza, öt perc és jövök én is - takartam be, azzal táskám felkapva kimentem az erkélyre, kivettem egy doboz cigit, és rágyújtottam.

- Istenem, add kérlek, hogy minél hamarabb jobban legyen! - suttogtam lehunyt szemmel.

Reggel korán ébredtem, alig aludtam pár órát, azt is nyugtalanul. A lányomra néztem, aki mèg békésen aludt, tehát amilyen csendben csak tehettem, kimentem a szobából, lenn a konyhában pedig apuval futottam össze.

- Jó reggel!

- Neked is - nézett rám kissé furcsán, hogy mégis mit keresek itt, és mikor jöttem. - Akarsz beszélni róla?

- Azt hiszem még nem - túrtam kócos hajamba. - Ne haragudj a tegnapi miatt, nagyon rossz hírt kaptam, és egész délután a kórházban voltam, most is oda tartok. Még dél előtt vissza jövök és elviszem Mirát, neki is megígértem.

- Tudod, hogy annyit maradhat amennyit csak akar, nekünk nem jelent gondod.

- Köszönöm! - indultam meg

- Diáz az? - nem tudom, hogy honnan érzett így rá. Mivel lassan apu az egyetlen, akiben 100%- ig bízom, így mielőtt tovább mentem volna, bólintottam. Biztos voltam benne, hogy ha valaki, akkor ő nem fogja senkinek sem elkotyogni, hol voltam az éjjel, bele értve aput is.

Mikor megláttam Milán kocsiját a felhajtón görcsbe rándult a gyomrom. Már rég munkában kéne lenni.

Be akartam tenni a kocsit rükvercbe, de aztán arra gondoltam, ez az én hazám is, ő az, akinek szégyellnie kéne magát, nem fogok bujkálni.
Milyen abszurd egy házasság. A feleség megcsalja a férjét, akivel még csak egy ágyban sem aludtak soha.

- Hol a fenében voltál egész éjjel? Ezerszer hívtalak! - rohant le azonnal, ahogy beléptem az ajtón.

- Tudom.. ezért is kapcsoltam ki a telefont. - kerültem ki, azzal felindultam az emeletre, de ő utánam.

- Tisztában vagy vele, hogy ezt így nem játsztuk, ugye?

- Mit? - sétáltam tovább a lépcsőn fel.

- Eltűnsz egész éjszakára, és.. - ragadta meg a karom, hogy szembe fordítson magával, ami eléggé fájt, tekintve hogy a tegnapi napon már okozott ott nekem egy lila foltot.

- Normális vagy?! - rántottam ki a karom.

- Most is hozzá indulsz? A kórházba?

- Először is, semmi.. - kezdtem bele ingerülten, de aztán... - Várjunk csak! Honnan tudod, hogy kórházban van?

- Én sem értem, már rég halottas házban kéne feküdnie.

- Te tetted... - képedtem el. Teljesen lezsibbadt mindenem. - Te buheráltad meg a kocsit! - löktem egy hatalmasat mellkasán.

- Én hozzá sem értem! - nevetett irritálóan.

- Persze, hogy nem - léptem egyet hátra - Neked mindenre megvannak az embereid, igaz?

- Most őszintén, Harmat - lépett egyet felém, fejét lehajtva miközben zsebre dugta a kezét és újra rám nézett. - Mi volt abban a szép kis fejedben? - vont vállat - Megtudom, hogy lefeküdtél vele, lesz egy kis ejnye-bejnye és megy minden tovább?

- Te meg akartál engem erőszakolni!

- Amit mondtam is, hogy sajnálok! - ingerült lett.

- És el van intézve? - fontam keresztbe karjaim.

- Nincs. Megígérem neked, hogy soha többé nem érek hozzád az akaratodon kívül. Egy nap úgyis igent mondasz nekem - ezen jót nevettem. - Addig is - folytatta alsó ajkàt megnyalva
- Akármit is fogsz tenni, nem téged büntetlek. Ezt nagyon jól jegyezd meg. Most Diàz volt a cél, de mint a csótány úgy tűnik mindent túl él - dörzsölte meg az állat feszülten. - Szóval ha még egy hibát is el követsz, legyen neked meglepetés, kit veszek célba - nyomott puszit fejemre - Tudom, hogy okos vagy, és helyesen cselekszel. Az én feleségem mindig megmenti akiket szeret, kerüljön az bármibe is, nem igaz? - mosolygott rám, majd elhagyta a házat.

- Hogy van? - tettem fel táskám a pultra, ami mögött Nóri épp valamit a számítógépen ügyködött

- Neked is szia - nézett fel furcsán.

- Bocs, nem sokat aludtam és a kávé is kifogyott...

- És fésűd sem volt?

- Hagyj már! - fogtam össze egy csattal amit a táskámból halásztam elő.

- Reggel felébredt olyan öt körül egy pár percre. Most épp benn van nála a doki, ha kijött bemegyünk.

- De az állapota nem rosszabbul, igaz?

- Szerencsére nem. Igazából mind elképedtünk, hogy már a tegnap magához tért. Abban sem voltunk biztosak, hogy megéli a reggelt. Valóságos csoda volt ez.

- Oroszlánom - suttogtam mosolyogva.

- Hmm? Mondtál valamit?

- Semmit.

Pár perc múlva Nóri ismét bevezetett a szobájába, de most nem volt ébren. Mindegy, türelmes leszek. Igazából magam sem tudom, mi fog történni, ha felébred. Minden esetre leültem mellé, megfogtam a kezét és vártam.

- Úgy sajnálom, Diàz! Az én hibám, hogy most itt vagy. Nem lett volna szabad azt tennünk, amit...

- Annyira rossz volt? - motyogta alig hallhatóan.

- Diàz! - álltam fel, ő pedig lassan kinyitotta a szemét, és erőtlenül rám mosolygott. - Hála istennek! - örömömben teljesen megfeledkeztem magamról, és ahogy átöleltem, súlyom a mellkasára helyeztem, amire felszisszent. - Ne haragudj, mekkora idióta vagyok!

- Semmi gond. Örülök, hogy itt vagy - fogta meg a kezem.

- Én neked sokkal jobban - ültem vissza a székre, és ekkor tudatosult bennem, hogy most végleg búcsút kell vennem tőle - nagy fájdalmaid vannak?

- Minden elviselhető - ült kicsit fentebb fájdalmas arckifejezéssel. - Miért mondtad, hogy a te hibád? Csak nem a kedves férjed vágatta el a fékem? - húzta ajkát féloldalas mosolyra, de láttam a bosszú tűzét a szemében. - Amúgyis le akartam már cserélni azt a kocsit.

- Fejezd be... - hajtottam le fejem. - Diàz, ez így nem fog menni. Mi nem találkozhatunk többet.

- Ezt Milán mondta neked?

- Nézd meg mi történt! Kis híján meghaltál, az orvos is azt mondta kész csoda, hogy élsz!

- Ismersz engem - mosolygott kissé pimaszul.

- Ez nem játék! Nekem te fontosabb vagy, minthogy még egy ilyet kockáztassak.

- Pontosan tudom. Ekkora áldozatot szerintem még ember nem hozott, mint amekkorát te. És megfogadtam, ha megtalállak, kihozlak onnan, kerüljön amibe kerül.

- De ez már nem csak rólunk szól! Itt több ember élete forog kockán - magyaráztam hevesen.
- Például tudtál róla, hogy amikor évekkel ezelőtt Tázi próbált nekünk segíteni, napokra rá az anyjàt rejtélyes baleset érte a munkahelyen? Egy hajszálon múlott az élete, pont mint neked!

- És látod mind a ketten itt vagyunk. Kicsoda Milán, hogy ő dönti el ki mikor hal meg? - dühödött be.

- Oké, és mi a terved?

- Tönkre teszem, annyira hogy nekem fog könyörögni, segítsek - szemébe újra fellobbant a tűz, az a tűz, ami tudtam nem alszik ki addig, amíg el nem éri a célját. Ilyenkor megállíthatatlan volt.

- Készen állsz rá, hogy ez a ti kis háborútok akár ember életeket követelhet? Mi lesz, hogy ha majd apád lesz a következő, vagy az enyém, vagy anyu, vagy a barátaink, ne adj isten... - majdnem kicsúszott a számon a lányunk neve. - Én nem akarok ebben részt venni! - csóváltam a fejem előre félve már csak a gondolattól, mi van ha Mirát veszi célba.

- Itt sokkal többről van szó, amikről neked fogalmad sincs! - dühödött be, majd fejét elfordítva vett egy sóhajt, és nyugodtabban kezdett bele, már amennyire tudott. - Tudtad, hogy két hétig nem volt hol laknom? Hogy az utcákat jártam amiatt a mocsok miatt? Hogy teljesen tönkre akart tenni? - a fájdalom a hangjában a szívem mélyére fúrt, de potyogó könnyekkel hallgattam tovább, csendben.

- Neked sejtésed sincs, mennyit kutattam utánad. Amikor egy kis nyomot találtam, rám küldött négy-öt embert, akik kezem, lábam eltörték, csak hogy tönkre tegyék a karrierem. Ennyire voltam attól - mutatta ujján - hogy mindent elveszítsek, mikor döntenem kellett. Vagy tovább kereslek, és meghalok, vagy abba hagyom és újjá építem az életem. Az utóbbit választottam - tartott kis szünetet - De csak hogy tudd, egy percig sem adtalak fel. Mindegy egyes nap azért keltem fel, hogy erősödjek. Hogy amikor majd újra találkozunk elhozhassalak onnan, de te nem bízol bennem.

- Nem benned nem bízok - szipogtam - De te sem tudsz mindent!

- Akkor mondd el! - fogta meg a kezem. Nem tudtam semmit sem mondani, csak a fejem rázni.

- Nem tehetem - suttogtam.

- Nézz csak magadra. Nézd meg mit tesz veled. Én elhiszem, hogy a külvilágnak nagyon meg tudod játszani a tökéletes életed, hogy minden fasza, de engem nem versz át. És arra kérsz, hagyjalak így? - nézett végig rajtam. - Harmat, én a fejembe vettem valamit, és ezen semmi sem fog változtatni.

- Ebben nem fogok konzultálni. Nem fogom végig nézni, ahogy bántják a szeretteim, és minden nap attól rettegni, most vajon ki van kórházban, ne adj isten ki halt meg!

- Bízz már bennem, az istenért is!

- Te meg higgy már nekem! Én élek vele hat éve! Bármire képes, ha rólam van szó.

- Ahogy én is! - kiabált rám. Megállt a levegő a szobában. Minden szó a torkomra forrt.

- Ha tudnád, hidd el te sem kezdenél bele - álltam fel. - Ha olyan fontos vagyok neked, ahogyan azt mondod, többé nem keresel meg. Nem kezdesz bele bosszúba, és végre tovább lépsz. Olyan sikeres vagy, és tehetséges. Miattam nem kell aggódnod, én már beletörődtem - vontam vállat mosolyt tettetve. - Én jól leszek, ha tudom hogy te is jól vagy. És ez csak úgy működhet, ha külön vagyunk, és úgyis maradunk. - vettem fel a táskám.

- Harmat! - szólt rám, aki épp indulni készült.

- Vigyázz magadra, kérlek!

- Nem mehetsz így el! - fordultam meg, ekkor már utat engedhettem a könnyeimnek. - Harmat! - kiabált utánam, de én utat törve magamnak, fog szorítva hagytam el a helyiséget, és meg sem álltam, amíg a kocsimba nem ültem.

Sosem voltam ennyire bizonytalan és összezavarodott. Nagy hibát követtem el, ami mèg egyszer nem fog előfordulni. Mira élete és biztonsága sokkal fontosabb nekem akárminél.

- Szia, anyu! - hívtam fel, mikor már kicsit össze szedtem magam. - Előkészítenéd Mira cuccait? Tíz perc és elhozom - csatoltam be magam.

- Szívem, Milán már elvitte.

- Hogy mi? - fagytam le.

- Igen, azt mondta tudsz róla.

- Nem! Semmit sem tudok, hogy engedhetted el? Mondtam apunak, hogy én megyek érte!

- Apád reggel elment a barátaival horgászni, nem volt otthon és nekem nem is szólt. Jaj, drágám ne legyél már ennyire ki akadva, hiszen az apja! Biztosan csak fagyizni vitte.

- Igen, biztosan.. - motyogtam, majd egy szó nélkül ki nyomtam a telefont, és Milánt hívtam.

- Csak nem Mira miatt hívsz? - szólt bele nyugodtan.

- Hol van a lányom, te rohadék? - kiabáltam rá

- Nem értem a meglepődést részedről. Szóltam neked, de te már megint nála voltál. Mondtam, hogy még egy apró hiba, és megbánod.

Na Hello! Huh, nagyon siettem ezzel a résszel, azt hittem sosem érek a végére. Nem tökéletes, de kezdek megint rá érezni a dolgokra 😅 remélem azért tetszett neked.
Puszi❤️