🌹BINGO, TE FASZ!🌹

- Harmat! - kopogott kettőt ajtómon, közben egy párnát a számhoz szorítottam, ami arra szolgált, nyelje el keserves sírásom hangját, miközben minden egyes porcikám remegett.
- Harmat, sajnálom! Elborult az agyam, de az istenért is! Mit hittél mi lesz? Hogy majd egy szó nélkül hagyom? - sóhajtott egyet idegesen.
- Viszont nem téged foglak büntetni. Nézd, az ember követ el hibákat. Részeg voltál előtörtek az emlékek, és.. - ismét egy gondterhelt, nehéz sóhaj hagyta el a száját. - Ugye tudod, hogy sosem bántanálak? Drágám, már hat éve várok rád, hat éve hogy minden reggel úgy kelek fel, talán ma lesz a napja, hogy viszont m
szeress... - ezt meghallva elpattant bennem valami, felálltam, dühös léptekkel az ajtóhoz mentem, majd feltéptem azt.

- Szeretsz?! Te szeretsz engem? - ordítottam a képébe, miközben az enyémet könnyeim áztatták.

- Mindennél jobban, nekem te vagy az életem!

- Fogd már be, csak fogd be! - ragadtam meg hajam a tövénél - Hát nem veszed magad észre, te szerencsétlen? Hogy milyen szánalmas is vagy? Te elfelejted, miért viselem minden nap ezt a kurva gyűrűt? - kiabáltam, elé emelve az ékszer az ujjaimon. - Hogy miért élek veled évek óta egy házban? Mindent csak is Diáznak köszönhetsz, az ő iránta érzet szerelmem az, ami még itt tart, semmi más! Mert ez a szerelem! Feláldozni magad a másikért, de te önző vagy, és engem dobsz oda, csak hogy neked jobb legyen. Mikor látod már meg a valóságot? Négy ember életét keseríted meg! Az enyémet, Diázét, a lányunk Mira életét, aki még mindig minden évben karácsonyra azt írja a levelében a Mikulásnak, hogy végre találkozhasson az apukájával, és te saját magad is tönkre teszed. Velem csak az időd vesztegeted, mert velem sosem lesz boldog jövőd. Sosem leszek szerelmes, sosem fogok rád máshogy nézni, mint most és sosem leszünk egy család! Tőlem nem lesz gyereked! - sziszegtem.

- Mindent, amit akartam az életében, mindegy milyen áron, de elértem. Te, és Mira az utolsó dolog, amit fel fogok adni, nem érted?

- Te beteg vagy... - csóváltam a fejem végig nézve rajta. - Komoly segítségre szorulsz, te szociopata.

- Csak is te vagy az oka! Annak pedig, hogy te ilyen vagy csak is Diàz az oka! - azzal megfordult, és lekocogott a lépcsőn. Már csak annyit hallottam, hogy beszáll a kocsiba és elhajt valahova.

A testem még most sem hagyta abba a remegést, egyszerűen nem jutott el az agyamig, hogy mi is történhetett volna. Mi van akkor, ha legközelebb egyáltalán nem kapja el a felismerés?

Nem éreztem ma magam képesnek arra, hogy Mirával úgy tudjak foglalkozni amit ő érdemel és amihez hozzá van szokva, így felhívtam anyut, és megkértem, hogy had maradhasson még ott ma, és ha úgy érzem hogy jobban vagyok, még ma este elviszem, de az hogy épp egy fél üveg vodkánál tartok, nem vezet a jó irányba.

Egy jó óra múltán én, és a fél üveg vodkám felbotorkáltunk az emeletre, de mèg nem tudtuk merre visz az utunk, de valamiért az Milán dolgozószobájába vezetett.

Úgy ki csaptam az ajtót, hogy annak kilincse a falhoz verődött, miközben újabbat kortyolva az üvegbe szememmel végig mértem a szobát, majd vállam megdobva felnevettem egy aprót, ahogyan megláttam a bekeretezett esküvői fotónkat az asztalán.

- Ennél szánalmasabbat - emeltem el onnan.

A kép tavasz elején készült, nem sokkal az incidens után a klubban. Emlékszem hogy hideg volt, és semmi pozitívum nem volt abban a nagy napban, kivéve hogy én akkor már tudtam Mira növekszik a pocakomban. Hatalmas kamu esküvőt szerveztünk, vagyis inkább Milán csapata. Olyan emberek jöttek el, akiket életemben nem láttam. Ez volt életem egyik legszomorúbb napja, amit az arcom tükröz is, de Milán olyan büszkén vigyorog.

- És még azt állítod, hogy szeretsz! - vágtam földhöz a képet, aminek darabkái szanaszét repkedtek. - Gyűlöllek! Teljes szívemből gyűlöllek te rohadék! - kapott el ismét a sírás, miközben egyszerűen térdre dobtam magam az asztal mögött. - Tönkre tettél és észre sem akarod venni! Mert élvezed hogy szenvedek melletted... - dobtam neki az üveg vodkát is valaminek, ami szintúgy nem érdekelt. - Bárcsak meghalnék végre! Semmi sem változna, eddig is csak tettem, hogy élek... - ekkor fejem elfordítottam jobbra, és megláttam a széfet. Hirtelen abba maradt a sírásom, miközben résnyire nyílt ajkakkal, bedugult orral bámultam azt.

Pontosan tudtam, mit rejt a széf, de nem tudtam a kombinációt.

- Lássuk csak... - tettem hajam a fülem mögé szipogva, ficánkolva egyet. - Mivel akkor egoista fasz vagy, biztosan a születésnapod.. - pötyögtem be, se semmi. - Talán a hülye anyádé? - próbáltam meg ezt is, de sikertelen volt - Ugye nem az enyém? - kérdeztem félve, de szerencsére nem ez volt az. - Mi az, ami még fontos lehet neked? - töprengtem, miközben tenyerem megtámasztottam a szőnyegen, de azt megszúrta valami. Felszisszentem, és már buggyant is ki a vér.

- Az a kurva fotó! - tettem rá ajkam a sebre.
- Hát persze! - világosodtam meg, azzal írtam is be az esküvőnk dátumát - Bingo, te fasz! - nyitottam ki a nehéz fém ajtót.

Volt itt pár irat, meg egy barna bőrkötéses kis füzet, amit eddig nem láttam. Természetesen egy kis kézpénz, de ami engem érdekelt, az legalul volt. Egy ezüst markolatú pisztoly.

Lassan nyúltam be érte, és ahogyan felemeltem, az meglepően nehéz volt. Mèg sosem fogtam ilyesmit a kezeim közt. A fém hideg volt, és csillogott. Ez a csillogás egyszerre két dolgot is jelentett, de én ebben az állapotomban jelenleg csak is a pozitívumot láttam. Ma este így, vagy úgy, de szabad leszek.

Nem tudom meddig ülhettem a szőnyegen ki Zoomolva, ölemben a fegyverrel, de a nevem szólítgatására lettem figyelmes, ami egyre csak erősödött.

- Itt meg mi történt? - nézett végig elképedve dolgozószobáján, ami vodkától bűzlött és tele volt a padló kis üvegszilánkokkal. - Harmat, jól vagy? - indul meg, de én felálltam, és egyenesen neki szegeztem a pisztolyt.

Milán szemei kigubbadtak, megdermedt, mint egy jégcsap. Sütött róla mennyire nem érti a szituációt.

- Ha egy lépést is teszel felém, esküszöm hogy lelőlek!

- Drágám, részeg vagy, tedd azt le és beszéljük meg! - lépett lassan egyet felém mellkasához emelt kezekkel.

- Kurvára nincs mit megbeszélni! Mit beszéljünk meg? Mégis mit?! - üvöltöttem torkom szakadtából. Ez volt az a pont, ahol egy pszichiáter is kevés lett volna ide. - Évek óta keseríted meg az életem, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni... könyörögtem már eleget, és sosem mentem vele semmire. Ma megbizonyosodtam róla, nem is fogok mindegy mit teszek. Ennek a szarnak csak úgy lesz vége, ha egyikünk meghal... - hangom elmélyült a mondat végén, felszegeztem állam, és olyan magabiztosan tartottam kezemben a tárgyat, mintha értenék is hozzá.

- Kezdesz megijeszteni... Amint meghúztad a ravaszt meg fogod bánni! Nem gondolkodsz most tisztán, és...

- Mit bánnék meg? - nevettem fel miközben könnyeim hullottak. - Csak azt bánom, hogy azon az éjjelen beszálltam a kocsidba. Nem pedig a tegnapit.

- Szóval erre megy ki - engedte le kezeit lassú mosolyra húzva ajakit, amik egyszerre voltak csalódottak is. - Diàz miatt, mi? Azt hiszed ha engem megölsz, vele lehetsz?

- Hallgass!

- Nem érted, drágám? Örök csapdában vagy. Ha élek, sosem leszel az övé. Ha megölsz, mész a börtönbe. Ti ketten sosem lesztek együtt! - kiáltotta el magát, miközben hirtelen megindult felém.

Félelem vezérelve, hogy most vajon mit fog tenni, meghúztam a ravaszt, a levegő megdermedt. Csak egy kattogás, ennyi hallatszott. Nem értettem mi történt, és újra meghúztam, de semmi.

- Mi van már? - próbálkoztam újra többször is, majd mint akit pofon vágtak tört rám valami. - Úristen! - dobtam el remegő kézzel, és ahogy bámultam a padlón, kettőt hátra léptem, de beleütköztem a szekrénybe.

Nem tudom miért nem sült el, csak azt tudom, ha ez valóban megtörtént volna, Mirának nem lett volna többé anyukája. Egy gyilkos lett volna, aki bár a szerelmért ölt volna, de akkor is egy anya, aki önző módon a saját fájdalma miatt hagyta volna magára. Hisztériába kezdtem, ez nem én vagyok.

- Nyugi, nyugi! Semmi baj - rohant oda Milán, aki szorosan magához ölelt. Meglévő erőmmel még próbáltam őt ellökni magamtól, de nem ment. A végén már csak bele törődtem, és rajta sírtam ki magam. Úgysem volt más választásom és nem is lesz.

Másnap reggel iszonyatos fejfájással keltem fel, ezáltal úgy döntöttem, ma kihagyom a munkát. Milán szerencsére nem így tett, így azt terveztem a mai napot a lányommal töltöm. Már a reggelim után pakoltam épp el, amikor csörgött a telefonom.

- Szia, Nóri! - köszöntem bele, miközben vállammal a fülemhez tartottam a mobilt és a táskámba kutakodtam a kulcsom után.

- Szia, mit csinálsz? - szólt bele kissé furcsán.

- Most indulok Miráért. Baj van? - tettem le a táskát, hogy megfoghassam a telefont, miközben tekintetem átment aggódóba.

- Hát... - fújta ki a levegőt. - Nem tudom helyes szólnom neked erről, de ha meg nem szólok az sem helyes.

- Nóri, bökd már ki!

- Az éjjel történt egy brutális autóbaleset a pályán éjjel egy körül. Elszállt a fék. A sofőr az intenzíven van, őszintén szólva nem tudom, hogy megéli-e a holnapot.

- Óh... ez szörnyű - hirtelen nem tudtam mit mondjak. Mármint ez tényleg nagyon rossz hír, de mit kezdhetnék én ezzel?

- Harmat... Diàz vezette a kocsit.

Helloka, babáim! Vasárnap érkezik a folytatás. Szétszedtem egy rész kettőre, mer túl hosszú lett, illetve igyekszem a kövi részt nagyon érzelmesre megcsinalni, remélem elkapom 😂