A nap folytatása legalább olyan csodás, mint a kezdete volt. Nem elég, hogy alig tudok a munkámra koncentrálni, na, vajon ki miatt. De a nap közepén még a gépem is elszáll, így elveszik a munkám nagy része, valamint az egész ebédszünetem a laptopom helyreállításával telik. Aztán kezdhetem előröl, azt, amit ma már egyszer megcsináltam. Azaz foglalkozhatok megint, az IMC-vel. Remek!
Mire végzek mindennel, amit mára terveztem – mert olyan nincs, hogy valamit elhalasszak – addigra már este fél tíz is elmúlt. Fáradtan nyújtózom egyet felállva az asztalomtól. Hosszú volt ez a nap, ráadásul holnap, megint foglalkozhatok JaeBummal. Ilyenkor nem szeretem annyira a munkámat. Összeszedem a dolgaimat és indulok is haza. A parkolóba érve, egy halvány fél mosollyal konstatálom, hogy már JunHo is hazament, így megint én hagyom el utoljára a céget. Na, ha ezért nem leszek az év dolgozója, akkor soha semmi másért sem! Beszállok a kocsimba, indítom a motort és, semmi. A motor még csak meg sem nyikkan. Hát ez csodálatos, dőlök hátra az ülésben. Mivel a buszok már rég elmentek és a következő is majd csak valamikor hajnalban jön, ezért két opció maradt. Egy: itt töltöm az éjszakát, kizárt! Kettő: hazasétálok, valószínűleg ez lesz. Nagyot sóhajtva szállok ki a járműből és veszem az irányt hazafelé, majd holnap hívok egy autómentőt.
Épp befordulok egy sarkon, amikor is egy kocsi hajt mellém, először kicsit megijedek, de aztán felismerem a járművet, ami le is lassít mellettem, majd lehúzza az ablakot.
- KyungHee, mégis mi az istent csinál ilyenkor itt? – Hallom meg JaeBum kissé számon kérő hangját.
- Maga szerint mégis mit? Épp hazafelé tartok – mondom rá sem nézve.
- De miért gyalog, úgy tudtam van autója.
- Van is, csak bemondta az unalmast – felelem továbbra sem lassítva, mire JaeBum elhajt mellettem és nem sokkal előttem leállítja a kocsit, majd ki is száll.
- Ez esetben hazaviszem, és nem fogadok el nemleges választ! – mondja határozottan és ki is nyitja előttem az autó ajtaját. Először megfordul a fejemben, hogy nemet mondok, de hát, messze lakom, így végül egy szó nélkül szállok be a járműbe. Majd mikor JB is beszáll, lediktálom a címet.
- Hmmm ez érdekes. Még mindig ugyan ott laksz? – Fordul felém mosolyogva.
- Talán gondja van ezzel? – Kérdem kisé ingerülten.
- Nem, nincs – helyes. A továbbiakban csendben ülünk az autóban, amit végül ő tör meg. – Ugyan már KyungHee, legalább a cégen kívül ne viselkedjünk úgy, mintha idegenek lennénk.
- Mégis miért ne? – Fordulok hozzá. – Hiszen azok vagyunk. Mert ne gondold, hogy ez másképp van, csak azért, mert egyszer évekkel ezelőtt a kanapémon aludtál. Az előtt és azután is ugyan olyan idegenek voltunk egymás számára, mint amilyenek most is vagyunk – mondat végét már csak az ablakon kinézve motyogom. Valamiért rossz érzés az, hogy ez így van. De nincs mit tenni, egyrészt igazam van, másrészt pedig ellenségek vagyunk. És nekem bőven elég harcot vívni a cége ellen, nem akarok ellene is. Főleg, hogy közel sem vagyok benne biztos, hogy menne. Elmélkedésem közben arra leszek figyelmes, hogy megállunk, de még nem is vagyunk a házamnál. JaeBum finoman az állam alá nyúlva fordítja maga felé a fejemet, majd vészesen közel hajolva néz a szemeimbe.
- Lehet, hogy most ezt még így gondolod, de szeretném, ha ez megváltozna – suttogja halkan. – És mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megismerjelek! – Mondja, majd elhajolva tőlem indítja be újra a motort. Csend telepszik az utastérre, feszült és kissé izgatott csend. Nem igazán tudok, mit kezdeni a kialakult helyzettel. Nem értem JaeBum viselkedését, sőt néha a sajátomat sem. Mert már az egyetem óta szerettem volna megismerni ezt a férfit, megtudni, mi történt vele akkor este és, hogy miért hazudott. De most, hogy felnőttem és ráadásul ellene dolgozom, nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó ötlet lenne, de attól függetlenül, még mindig ismerni akarom. Talán ezért is tartottam meg a levelét, nem tudom. Mint ahogy azt sem, miért ilyen bonyolult az élet. Végül lassan, nagyon lassan, elérjük a lakásom, ami előtt ott parkol egy ismerős autó. Amint megáll a kocsi én már pattanok is ki, éppen abban a pillanatban, mikor az ismerős jármű tulajdonosa kilép a házam ajtaján.
- YugYeom! – kiáltom és faképnél hagyom kísérőmet.
- KyungHee – tesz hasonló kép kis öcsém is, majd szorosan magához ölel. Hiába, három hete nem láttuk egymást. Az nagyon hosszú idő! Kibontakozva az ölelésből fordulok meg, hogy megköszönjem JaeBumnak, hogy haza hozott, de mire megperdülök, ő már ott sincs. Se JaeBum, se kocsi, észre sem vettem, hogy elhajtott. De vajon miért: Ez különös.