–Héj... – simította meg a karomat Maya. –Jól vagy?

Megtöröltem az arcomat, és szipogtam párat.

–Jól leszek – mondtam és feltápászkodtam a földről. Bíztam benne, hogy egyszer majd így lesz, de most még nem voltam jól.

–Akit felvesznek a Stanfordra, annak nem szabadna sírnia – vígasztalt, de ezután még inkább kikívánkozott a sírás.

–Tudom – feleltem fojtott hangon. Szerettem volna határozott lenni, hogy a belépőm és az egész cécó érjen valamit.

De nem ment. Nem voltam túl Graysonon. Nem tudtam a bálra gondolni, sem az új külsőmre, ami egészen eddig feldobott és azt gondoltam, ad majd elég magabiztosságot. A Stanfordra sem, csak rá. Ahogy egész este le sem vette rólam a szemét. Észrevettem. Nem volt haragos, pedig az utolsó találkozás elég viharosra sikerült. Azt hittem, azt reméltem, hogy egy kicsit majd beszélgetünk. Hogy én is megengedhetem magamnak, hogy rendesen megnézzem. Csak lopva tudtam egy-egy pillantást vetni rá. Csak titokban ismertem el, hogy mennyire elegáns, hogy a fehér ing és a zakó milyen iszonyú jól áll neki. Hogy még mindig ő suliban a legjobb pasi. Habár le mertem fogadni, hogy alig töltött el tíz percnél többet a készülődéssel. Mint úgy általában.

Aztán persze emlékeztetnem kellett magam, nem jelent semmit, hogy hiányzik.

–Sajnálom, hogy kikotyogtam – bűntudattól megnyúlt arccal nézett rá Maya. – Nem kellett volna.

–Nem baj... Csak... nem akartam elmondani neki...

Bűnösnek éreztem magam, habár már nem tartoztam neki semmivel. De nem akartam, hogy így nézzen rám, hogy azt higgye hazudtam neki.

Még most is mentségeket keresek... Annyira hülye vagyok. Mintha még számítana, hogy csak féltem elmondani, hogy ha nem szakítunk, nem is mentem volna oda.

De már nem számított, neki pedig nem volt joga számon kérni.

–Bántott téged – emlékeztetett óvatosan.

–Ezt is tudom és nem felejtettem el, csak most egy kicsit mégis szomorú vagyok – mondtam őszintén. Még mindig túl sok érzelemmel. Nem lett volna szabad megengednem magamnak ennyit. – Nehéz, elengednem őt...

–Grayson túl nagy falat volt neked! – lépett ki a sarok mögül az a lány, akit a legkevésbé akartam, hogy szemtanúja legyen a gyengeségemnek.

– Aki kettesével fogyasztja a pasikat, az biztosan tudja – szúrta oda neki Maya.

Sara összefonta a karját maga előtt, és egy lesajnáló pillantást vetett a barátnőmre, majd engem kezdett fixírozni. Úgy állt ott, hogy minden porcikájának tudatában volt annak is, hogy milyen reakciót vált ki velük az emberekből. Engem mondjuk nem nyűgözött le a tökéletes hajával, a testre feszülős hosszú ruhájával meg a szét sminkelt arcával. Én csak a visszataszító személyiségét láttam ezek mögött.

– A Wellisek nem egyszerű esetek... Tudni kell kezelni őket... – mondta mindent tudóan. Magamban csak nevettem rajta. Kifelé viszont csak fintorogtam.

– Igen és te egyszerre szeretnéd kezelni mindkét Wellist? – vonta fel a szemöldökét Maya. – Azért nem kell ennyire nyilvánvalóvá tenni, hogy milyen egy ordas r...

–Mielőtt, még kimondanád, vigyázz nehogy a kis barátnődet is megsértsd. Ugyanis ő meg mások pasijával szeret smárolni.

Szerintem kurva nagy különbség volt a-között, hogy a pasija mellett mással dugott és a-között, hogy engem egyszer részegen lekapott a faszija. De jó legyen jogos, vegyük úgy, hogy ezt megérdemeltem. Ugyanakkor most rajtam volt a sor.

– Hát talán, ha a sajád pasiddal foglalkoznál, akkor nem akarna mást megcsókolni – közelebb léptem hozzá. – Az fáj, hogy Graysont már nem érdekled? Láttam, hogy milyen szemekkel néztél rá. Kurvára levágós, Sara... Vagy inkább az, hogy Alan is inkább velem lenne? - Az arckifejezése láttán egészen mélyre hasítottam az elképzelt tőrömmel. De gyorsan rendezte a vonásait és a dühös arca inkább újra öntelt lett.

– Egy csók náluk még nem sokat jelent – köpte a szavakat.

– Ezzel vigasztalod magad? – vágtam vissza, és még hozzátettem. – Bár úgy tűnik, hogy Graysonnak, te pár kör után is kevés voltál.

Tudtam mi volt köztük. Ráadásul már nem is voltam igazan érintett, mégis pocsék érzés volt arra gondolni, hogy ők ketten...

–Biztos így van? – kérdezett vissza és gonosz mosolyra húzta az ajkát. –Mit gondolsz ő, kinél vigasztalódik majd?

Dühös lettem. Ennek még csak a lehetősége is felkavart. Túl reális esély volt az igazára. Ez akkor is piszkált, ha már nem kellett volna. Mert Grayson nem áll meg egy csóknál. Ha ő kap valamit, utána mindent elvesz. És nem tudtam, nem akartam elképzelni mással... Sarával.

– És ez miért zavarná? – szólt közbe Maya, de akkor már feszülten néztünk egymás szemébe, szinte ugrásra készen.

– Zavarja. Csak rá kell nézni! – vigyorgott az arcomba.

A méreg lassan hömpölygött bennem, de minden vénámat kitöltötte. Most kellett volna faképnél hagynom. Felül emelkedni, megmutatni, hogy ezzel a sok szarsággal engem már nem bánthat. De azt hitte nyert. Azt hitte, hogy ezzel megalázhat. Azt hitte, hogy ezután az övé lesz Grayson. És ezek közül az összes lehetőséget utáltam.

– De ne izgulj, lesz gondom a szükségleteire akkor is, ha te majd elmész – ez volt az a pillanat, amikor képzeletben ráborítottam egy nem létező asztalt. A valóságban? Abban ennél sokkalta kevésbé hatásvadász és tudatos lépésre szántam magam. Csak az első lépés, amit felé tettem volt tervezett. Sosem verekedtem, sosem éreztem késztetést belemarkolni más lány hajába és most is csak egy kis véletlenen múlt, hogy földre vittem. Azon, amiben szerepe volt az egyenetlen talajnak, a magassarkújának és annak a meglepetésnek, amit az arcán láttam amikor dühösen meglöktem. Elvesztette az egyensúlyát, de belém kapaszkodva magára rántott. Együtt zuhantunk a fűbe, és megpróbálva legyűrni a másikat kezdtünk birkózni, ha már így alakult. Érezetem a hegyes körmét a karomban, ahogy vergődött megrúgott. Kezdte elönteni a szar az agyamat.

–Jézusom! Hagyjátok abba! – kiáltott ránk Maya.

Nem történt meg. Sara tovbb dobálta magát, közben ő is én is káromkodtunk. A rövid ruhám miatt nálam volt az előny. A kezét leszorítva ültem felé, és próbáltam satuba fogni. Az a rohadt kurva belém harapott. De nem csak figyelmeztetőleg.

–Bazd ki! – kiabáltam rá, fájdalmasan. Nem láttam, de le mertem fogadni, hogy vérzik is. Halvány emlékeim szerint, most az a rész jött volna, hogy felpofozom. A kezem viszont ökölbe szorult...

Innen már gyorsan peregtek az események. Halványan hallottam Maya hangját, aztán, ahogy az a nyomorult ribanc visít. Közben karmolt rúgott. Majd zaklatottan ziháltam, miután valaki leszedett róla. Amikor a vörös köd kezdett tiszulni fogtam fel a hangokat.

–Bazd meg! –sírta megjátszósan, kicsit talán őszintén, ahogy az arcát szorította. Nagyot ütöttem.

–Tényleg összeverekedtek? – hallottam Mattie hangját. Alan csak elnyílt szájjal pislogott, láthatóan ő is értetlenül állt a történtek felett.

Roy volt az, aki tartott, de kirántottam magam a kezéből.

Mattie hitetlenkedve felnevetett.

– Hogy ilyenkor nincs itt Grayson!

Egy pillanatra elképzeltem, hogy mit szólt volna, ha lát. De most Alan nézett mélyen a szemembe. Nem vádaskodott, nem szólt semmit, csak megölelte a sértettet. De a pillantásában volt valami a döbbeneten kívül. Aztán a csajhoz fordult, akit ezek után nehezen tudtam volna a barátnőjének nevezni. Gyengéden nyúlt hozzá és vizsgálta meg az arcát.

Fájt a kezem és a testem még néhány helyen, ahol megharapott és karmolt, ott volt rosszabb, mert kurvára égett.

–Te nem vagy normális! –sírta.

Nem tudtam sajnálni. Kiprovokálta. Kezdett idegesíteni a sok döbbent pillantás. Végül, Roy húzott magával, a parkoló felé. Talán félt a visszavágó lehetőségétől, vagy attól, hogy Sara talál valami olyat mondani, ami miatt újra neki ugornék.

Beültetett a kocsijába, és pillanatokon belül úton voltunk.

– Azt hiszem több sebből vérzek – jegyeztem meg, csupán közölve egy észlelt tényt.

– Látom nem kell ide Grayson, hogy elcsessze az estédet – szegezte nekem az említett legjobb barátja, és hátra nézett a visszapillantóban.

Egy percig csend volt, majd megszólaltam:

– Igazából rohadt jól esett! – a szavakkal egy megkönnyebbült nevetés is kiszaladt a számon.

Láttam ahogy először Roy majd az anyós ülésen ülő, még mindig rémült Maya is elmosolyodott. Aztán mind összenevettünk.

– Mi a frász volt ez? – kérdezett rá végül a sofőr. –Min balhéztatok össze?

Egyszerre válaszoltunk a barátnőmmel, csak sajnos nem ugyanazt a választ adtuk.

–Mindegy – tereltem volna, miközben Maya konkrétan ki mondta, hogy Graysonon.

Most már örültem volna, ha lakatot tesz a szájára. Jelezve, hogy nem díjazom az őszinteségét kicsit megrúgtam az térdemmel az ülését.

–Hülye kérdés volt – jegyezte meg. –Illetve... Ez most zavaros. Mi a francért verekedtél Sarával, Grayson miatt?

–Hosszú... – fújtam egyet.

–Nem... nem értem, ha szakítottál vele, mi a francért? – nem érdeklődött, igazából csak a barátja érdekei mellett állt ki. – Itt hagyod... szakítotok, mégis marakodsz?

Szerintem is baromságnak hangzott, de most megint az a hülye szorongató érzés kapott el, mint sírás előtt.

–Légyszi, ne úgy beszélj velem, mintha én csináltam volna valami rosszat!

–Nem tudom mi történt, de ez most tényleg elég furcsa....

–Sara felcseszett, aztán elvesztettem a fejemet.Ennyi történt! – magyaráztam türelmetlen indulattal.

–Most rád és Graysonra céloztam.

Most én döbbentem meg és megrökönyödve, félig nevetve kérdeztem vissza.

–Nem mondta el miért szakítottunk?

–Nem beszél róla.

–Akkor annyira nem büszke magára – állapítottam meg.

–Azért érdekel – pillantott rám a tükörből.

Hát, jó. Tudja csak meg a barátja, hogy milyen ember.

–Azért szakítottam vele, mert rám tetoválta, hogy hozzá tartozom – mondtam gépiesen ledarálva.

Roy első reakciója az volt, hogy hangosan felnevetett.

– Neked ez vicces?! –csattantam fel egy kicsit előre hajolva az ülésen.

– Úristen! – nevetett tovább – Tényleg? – pillantott a mellette ülő lányra, aki legalább annyira nem találta ezt mulatságosnak, ahogyan én sem. – Ezért dobtad ki? –komolyodott el. Némileg. Legalább már nem nevetett.

– Miért? Te nem tetted volna? Roy, rám tetoválta a nevét! – magyaráztam felindultan, csak, hogy végre megértse.

– Attól függ, hogy ki csinálja – vont vállat.

–Nem! – ellenkeztem –Nem attól függ! Megbíztam benne, és ő visszaélt vele!

– Ha Katy Perry tetoválná... engem nem zavarna... – szúrta közbe, elgondolkozva. Maya felé nézett és a komolysága vidámságba fordult. És nevetve kicsit meg lökte a vállát. Roy rámosolygott.

Ez valami olyan poén lehetett, amit csak ők ketten értettek. Cukik voltak meg minden, de azért rajtam nevettek. Roy leállította a motort, és meglepetésemre nem a házunk előtt, hanem egy éjjelnappali kajálda parkolójában.

– Azt hittem hazaviszel.

– Viccelsz? Behúztál Saranak, ezt meg kell ünnepelni!

Ezen megint mind elnevettük magunk és besétáltunk a helyre.

Nem volt valami nagy különlegesség csak egy átlagos kajálda. Kicsit kopott bőr boxok, megfakult laminált étlapok, csak a szokásos. Grayson sosem vitt ilyen helyre. Ő a minőségi dolgokat szerette, de otthon Lindával, mi is megfordultunk az efféle éttermekben.

A kevéssé elfoglalt színesbőrű pincérnő arcára széles mosoly húzódott, amint meglátott minket. Feltételeztem, hogy nem nekem örül annyira, közben a tüll szoknyámból kicsipegettem néhány rámorzsolódott fűszálat. Tragikusan festettem. A karomon lilulni kezdő harapásnyom és karmolások, a nyakam is csípett. Megállapítottam, hogy azt és a mellkasom is díszíti három éles szántás.

Mind köszöntünk mire a nő sietve érkezett mellénk és nyomott két forró puszi Roy arcára.

– Sziasztok – köszönt felénk, majd ismét Royhoz fordult –Szia Drágám!

Rohadtul reméltem, hogy a középkorú nő nem a szeretője. Ezektől a srácoktól már azon sem lepődtem volna meg.

–Ő a nagynéném Betty! –mutatta be, én meg talán a kelleténél nagyobbat sóhajtottam mert magamra vonzottam a tekintetét. A rokon végig mért és enyhén fintorgó arccal kérdezte.

– Téged meg a rózsák közül szedtek ki?

– Cica harc volt – világosította fel Roy, majd pár szót váltottak a bálról meg olyasmiről, amihez semmi közünk nem volt. Így csendben az egyik boxba húzódtunk amíg beszélgettek.

–Jól elintézett – nézegettem a fogsor lenyomatát – Remélem nem volt veszett.

A beszólásomat a szemben ülő egy cinkos vigyorral jutalmazta.

– Legalább neked nem lesz monoklid – állapította meg – Huuu Bailey azért elég nagyot mostál be neki – szólt aggódva.

– Fáj is a kezem.

Alapesetben nem is érdekelt volna, de féltem, hogy lesz következménye. Az ilyen befolyásos kis szukák, valahogy mindig keresztbe tesznek a magamfajtáknak. Ha van benne egy kis becsület elfogadja, hogy ebbe ketten másztunk bele. Bár Saratól nem vártam tiszta meccset.

Amikor Roy visszatért három pohár csokis shake került az asztalra. Hatalmasak, tejszínhabosak, mindenféle gyönyörűséggel díszítve.

– Csússz odébb! – utasított a nagynéni, én pedig szó nélkül tettem, amit kért. Maga elé húzta a karom, és fejcsóválva letisztogatta és lefertőtlenítette a sebeket, azután bekente sebkenőccsel. A fertőtlenítés iszonyúan csípett, de a szigorú pillantásából ítélve elkönyvelhettem büntetésnek.

– Most már rendben leszel – mondta, felállt és mielőtt magunkra hagyott volna minket összeborzolta a hajamat. Hálásan mosolyogva makogtam egy köszönömöt.

–Anyukám testvére – magyarázta. – Jó fej, és... isteni a shake-je!

Miután megkóstoltuk magunk is megbizonyosodtunk erről.

– Szerinted Sara annyiban hagyja a dolgot? – pillantott a partnerére a barátnőm.

Volt némi bűntudatom, hogy most felesleges kerék vagyok.

– Adok-kapok volt nem?

– Hát... – mondtam és újból végig néztem a sebeimen – Mondhatjuk.

– Igazából csak Bailey ütött.

– Szerintem most egy ideig nyugton marad. Legalább addig míg valami bosszún töri a fejét.

– Ez bíztató – borongtam sóhajtva.

– Minek kellett egyáltalán neki esni?

– Azt mondtad ünneplünk, ezt inkább lecseszésnek érzem.

–Oké, jogos.

Egy ideig, mondjuk a shake feléig nem került többet szóba a dolog. Aztán Roy megint csak felhozta a témát, illetve inkább azt, amiről még a kocsiban beszéltünk.

– Rohadék dolog volt Graysontól, a tetkó.

–Az – helyeseltem és sejtettem, hogy a mondandója ezzel nem ért véget. Igazam volt.

– De, ő elég érdekes módon tudja kifejezni a... csodálatát...

– Az nem csodálat, hogy tárgyiasít aztán rám nyomja a bélyegzőjét. Ez megalázó! – ellenérveltem.

– Jó. Grayson seggfej, de le merem fogadni, hogy ezt akkor is tudtad, amikor elkezdtél vele járni.

– És emiatt szakítottunk... Nem azzal van a baj, hogy olyan amilyen, hanem ez... ez már sok volt, érted?

– Most ellent mondasz önmagadnak. Azt mondod nincs baj vele, de mégis?

– Roy, amit Grayson művelt nem lehet visszacsinálni! Ez nem egy nyaklánc, amit visszaadsz, ez ott marad örökre!

A szemben ülő a kulcscsontomra pillantott, ami sokáig volt két egymásba kapcsolódó karika nyughelye. Már nem viseltem, de nem kellett tudnia, hogy attól még magamnál tartottam, a pénztárcámba rejtve.

– Oké ez durva lesz. Szerintem pont ez volt a célja. Nem megalázni akart, csak olyan idióta módon fejezi ki az érzéseit, ahogy tudja.

– Hát ennél azért jobban meg kellene erőltetnie magát – mondta Maya, és jól esett, hogy mellém állt. – Mit mondjak majd az apámnak, ha meglátja? – közelítettem meg másfelől. – Szerinted mit fog gondolni, rólam vagy Graysonról?

– Ne már Bailey! Mikor érdekelt téged, hogy mit gondol rólatok? Eddig úgy vettem észre nem különösebben izgatott az apád véleménye.

– Miért próbálod ezt elbagatellizálni? – vonta kérdőre a barátnőm. –Grayson pontosan tudta ezzel mekkora kárt tesz!

– Jaj, már – hörrent fel szenvedősen Roy. – Nem elbagatellizálom, de értsétek már meg, hogy ő ilyen! Bailey legalább neked tudnod kellene! Neki más az érték rendje.

– Hát nekem is más –zártam le. Valahogy még most sem láttam benne túl sok romantikát. Legalábbis így, hogy nekem kellett elszenvednem, nem. Ráadásul azt sem tudta, hogy miatta senki nem is vállalta el az elfedését.

– Mégis verekedtél érte... – vigyorodott el.

Csak megforgattam a szemem. Vele nem fogok közös nevezőre jutni. De aznap már sírtam és verekedtem is Graysonért. Ez eléggé kiakasztott.

*

Sziasztok!

Ez most egy fél rész, de mivel elég hosszúra sikerült, és várjátok, kirakom. De számítsatok rá, hogy a következő rész is Bailey-é lesz!