*Asui Tsuyu szemszöge*

Asui Tsuyu, másoknak csak egy elismert rendőr. Sokan túlértékeltnek nevezik, mivel csak most kezdte. Jönnek a kölykök azzal, hogy a jó kinézettel mindent elérhetünk. Pedig mennyi mindent szenvedtem ezért a munkáért!

Ez lennék én, a híres Asui-san, esetleg rendőrnő. 

- Oi, Asui! - szólt át a főnököm.

- Mhm? - siettem oda. - Történt valami?

- Még egy halott. - tolta felém a fényképeket. - A boncolása holnap lesz, bár így is vannak már elképzeléseink. A nő egy autóban lett megtalálva.

- Szeretnéd ha megnézném a holnap alatt? - néztem át a fényképeket.

- Igen. Gondolom te is tudod kik vannak mögötte. - mormogta szivarral szájába. Büdös.

- Ismertem a nőt. - motyogtam. - Nem véletlen volt a halála.

- Mi is erre gyanakszunk. Nem egy randomizált kirablás amibe bele került. - sóhajtott fel. - A testnek sem az összes darabját találták meg. Kivágtak belőle sok darabot.

- Azt látom. Legalább is gondoltam, mivel a nő a képeken még egyben van... - néztem át őket jobban. - Nézd! Az esetleg nem lehet még fontos? - mutattam egy papírkára. - Ugye eltették?

- Majd utána kérdezek. - mormogta. - Az áthelyezéseden gondolkodom...

- H-hogy tessék? - kerekedtek ki a szemeim.

- Tudom hogy itt van a legjobb helyed. Mindenkivel jóba vagy, közel van hozzád a hely, viszont ebben a városban ezt le kell állítanunk. 

- Mit érünk azzal ha máshol ontanak vért? - hajtottam le a fejemet.

- Hidd el, hogy jobb lenne. - kezdett el a gépén keresgélni. - Nézd! Itt például egy régi gyakornok társad is dolgozik. Valami...Mido...

- Midoriya Izuku. - szakítottam félbe. - Emlékszem rá, megvoltunk. - sóhajtottam fel. - Ez lesz a legjobb módja, igaz?

- Pontosan. Te is érted ezt. - húzta végig a férfi derekamon karját. - Mondjuk hiányozni fogsz!

- Aha... - sütöttem le a szemeimet. Talán még sem fog hiányozni a hely, ez a pedofil idióta a főnököm, és nem egyszer erőszakolt meg nem csak engem, más nőket is.

*

A gép előtt ülve, már a napi negyedik kávémat szürcsölve dolgoztam. Átnéztem a bűnözőket, mivel a mai nap folyamán egy kisebb rablás történt. Nyomok maradtak, így a leírások alapján pár nyomról következhettem.

A szemem majd kiesett, végül egy ponton még is elakadt. Uraraka Ochako. Külön mappa, ki tudja mennyi rejtéllyel. Akaratlanul is rákattintottam, majd volt osztálytársnőm és legjobb barátnőm után olvasgattam.

Semmi nagy újdonság, amiket gondoltam. Megőrült, ami addigiban is kezdett feljönni. Sokszor mentem el az ügyei mellett, átadtam másoknak. Nem mertem sosem bele nézni mit tett megint.

- Utállak. - mormogva fogtam vissza magam. Ha tehettem volna a gép régóta nem élt volna, végül nagy nehezen lenyugodva nézelődtem tovább.

Én sem tudtam miért utáltam. Talán azért, mert a barátomnak kellett lennie. Az első és utolsó igazinak.

Tavasz volt, nemrég kezdtünk abban az iskolában. Nevetést, és ordibálást hallottam. Emellett a legfájdalmasabb sírást.

Az iskola háta mögött tartózkodtak. A barna hajú lány a földön ülve sírt, ameddig egy vörös nevetett. A harmadikra nem tisztán emlékszek, csak annyit tudok hogy ordibált. Minél undorítóbb dolgokat vágtak hozzá, minél jobban bántalmazták az másnak is fájt volna.

A lány akárhányszor vágott vissza, próbált felkelni nem volt képes leállítani őket.

- Oi! - léptem oda. - Mi bajotok van vele?

- Asui-san? - nézett rám mosolyogva a vörös lány. - Én és Ai-chan éppen ezzel a lánnyal beszélgetünk.

- Nem viselkedett jól. - mosolygott a másik. - Az ilyeneket meg kell büntetni, nem?

- Hagyjátok békén. - mormogtam.

- Ugyan! Asui-san ez nem fáj neki.

- A szörnyek ezt érdemlik, nem? - az Ai nevezetű lány le nem vakarta arcáról a vigyort. 

- T-tényleg nem fáj. - szólalt meg halkan a lány. 

- Baka! - csaptam arcon a két lányt. - Többé egyik barátom közelébe se lássalak meg titeket! Menjetek mielőtt nagyobb baj lesz! - lassan felsegítve őt ment el a két lány.

- Köszönöm! - hajolgatott idiótaként. - Uraraka Ochako!

- Tehát Ochako-chan! - mosolyodtam el. - Én Asui Tsuyu vagyok, de csak nevezz Tsuyu-channak, vagy Tsu-nak!

- Tsu-chan? - értetlenül nézett rám.

- Pontosan! - vigyorogtam.

- Tsu-chan egy hős vagy! - ugrott a nyakamba. Ezt ordibálva mosolygott. 

Ochako átiratkozott az én osztályomba pár napra rá, és ameddig én barátokkal tele voltam ő igazán csak velem volt jóba. Sokan kedvelték, még sem nyitott. Legbelül én sem szerettem a többieket, nem tekintettem őket igazi barátoknak. Viszont Ochako más volt. Ő mindig ott volt mellettem, és a legjobbat akarta nekem.

Akkoriban talán még tervei sem voltak. Ameddig én rendőr szerettem volna lenni ő inkább csak találgatta mi is legyen a jövőben. Egy aranyos, életvidám lány volt. Mindig a pozitívoldalát nézte mindennek, segítőkész volt. Rajtam kívül egy embert sem engedett közel magához.

Még is én miattam lett ilyen. Egy szörny, aki sorozatban gyilkol. Esetleg ha meg sem ismerem, nem engedem közel magamhoz ez mind meg sem történik. 

- Tsuyu-san? - kopogott be halkan az egyik rendőrségi asszisztens.

- Jöhetsz. - mormogtam.

- Minden rendben? - ült le óvatosan az egyik székre. - Nem vagy jó passzban. Mármint ezzel nem szeretnélek megsérteni csak... - vett mély levegőt. - Mostanában eléggé sápadt vagy, meg hát mintha egy kicsit hogy is mondjam...

- Nem kell aggódni. - mosolyodtam el. - Csak most egy nehezebb ügyön dolgozom. - zártam be a gép ablakait. - Csak egy kicsi szünetre lesz szükségem! - nyújtózkodtam.

- Ha bármiben segíthetek nyugodtan szólj! - mutatott egy óriási like jelet. - Akkor nem is zavarok! - kisétálva az ajtón hagyott magamra.

Sokszor mondták már nekem ki. Nem zavarok. Pedig nem is olyan elfoglalt az ember, még is annyiszor mondják neki. Mindenkitől legalább egyszer hallottam már.  Mivel fontos az állásom azt hiszik a munkán kívül nincs szabadidőm. Még is, annyiszor tudtam volna bárkivel elmenni bárhova. A szabadnapokon egyedül a magány látogatott meg, jó társaságként ölelt át.

Még is szörnyű ez az érzés. Néha az embernek szüksége van arra a magányra, a sok munka után, egy idő múlva már vágyik arra hogy valaki jöjjön és legalább két szót váltson vele.

- Mi újság? - hallottam meg egy ismerős hangot.

- Midoriya? - álltam fel a monitortól.

- Hallottam hogy áttesznek. - mosolyodott el. - Úgy gondoltam benézek társamként jó munkát fogsz-e végezni! - nevetett fel.

- Szeretem a vezető szerepet vállalni, tehát ne bízd el magad! - sétáltam hozzá.

- Semmit sem változtál Tsuyu-san! - ölelt át.

- Te meg megtanultad hogy mi a keresztnevem! - viszonoztam ölelését.

- Gyúrtam rá a napokban! - engedett el egy nagy mosoly kíséretében. - A jövő hónaptól kezdesz ha minden igaz. Addigra készült fel! - kacsintott rám.

- De odáig több mint két hét vaan! - fogtam a fejemet.

- Nyugalom, addig itt meg lesz a dolgod! - tette rá óvatosan kezét vállamra.

- Akkor ülhetek vissza oda, ugye? - intettem a monitor felé.

- Inkább indulj haza, szépen pihenj le. - veregette meg a hátam.

- Akkor meg kísérj haza legalább! - karoltam át.

- Ehh... - mormogta.

- Gyerünk, egy, kettő! - nevetve húztam magam után.

-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-●-

Megkockáztatom hogy hamar fognak jönni a részek, bc most itthon kuksolok :P