Pearl Clark

November 22; Madrid, Spanyolország

Elhűlve ejtettem le a telefonomat az ölembe. Magam elé meredve próbáltam felfogni azt ami az előbb a tudomásomra jutott. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, hogy megpróbáljam rendbe szedni a gondolataimat.

- Baj van? - lépett be az ajtón olasz barátom miközben kíváncsi tekintetével végig fürkészte az arcomat.

- Nem..nincs..nem tudom.. - hebegtem összezavarodva.

- Pep - ült le mellém aggódva. - Mi történt? Ki hívott?

- Neymar - suttogtam a brazil nevét.

- Kate-tel van valami? Jaj, ne kelljen már minden szót harapófogóval kihúzni belőled! - csattant fel idegesen.

- Szereti őt - bukott ki belőlem.

- Ki? Miii?

- Ronaldo bevallotta neki, hogy szerelmes Catherine-be - hunytam le fáradtan a szemeimet.

- Bassza meg! - fogta kezei közé az ujjaimat. - Akkor most mi lesz?

- Nem tudom - dőltem a vállának. - Ezt nem kalkuláltam bele a bosszúmba.

Némaságba burkolózva ültünk a kanapén, mint két ágrólszakadt szerencsétlen, illetve csak egy. Én. A brazil hívása váratlanul ért és teljesen felkavart. Az eddig gondosan felépített tervem megingott majd darabjaira hullott. Gyűlöltem a portugált azért amit a testvéremmel tett. Kate életében először volt igazán szerelmes és az az idióta elbaszta. Sőt, még a babáját is elvesztette miatta vagyis a szakítás következményeképp. Viszont az amit Neymartól hallottam, megváltoztatta az egészet. Okafogyottá vált az egész hadjáratom Ronaldo ellen, mert ha igaz amit a kis brazil közölt velem, akkor a portugál is annyira szenved, mint a nővérem.

- Most mi lesz? - simított végig az arcomon Vinc.- Véleményem szerint abba kéne hagynod az egészet.

- Azt hiszem igazad van - sóhajtottam fel. - Már úgyis belefáradtam ebbe az egészbe.

- Mibe? A Ramossal való ágytornába? - vigyorodott el, így akart jobb kedvre deríteni ami sikerült is neki.

- Bolond vagy - fúrtam a könyökömet az oldalába.

- De te így szeretsz - húzott magára miközben elfeküdtünk a kanapén. Hatalmas sóhajtással tettem le a fejemet a mellkasára.

- Ez igaz - mosolyodtam el.

Az olasz srác volt az egyetlen ember, aki nem ítélt el a cselekedeteim miatt és tartotta bennem a lelket, bármilyen mélyre süllyedtem is az önutálat mocsarában. Mellettem volt, bármekkora marhaságot is csináltam. Talán az egyetlen ember volt a világon - Katen kívül - akiben teljes szívemből megbíztam. Percekig vagy talán órákig feküdtünk így. Arcom Vincent mellkasán nyugodott, míg ő a tincseimet simogatta. Soha nem érzetem még ekkora feltétlen szeretetet senkitől. Annyira jól esett, hogy mire észbe kaptam, már eláztattam a könnyeimmel az alattam fekvő pólóját.

- Hé - emelte meg az államat óvatosan - Kicsilány - mosolygott rám biztatóan, amitől csak újabb sírógörcs jött rám. A fene sem tudta mi van velem. Nem szoktam ennyire erőtlen lenni, most mégis úgy éreztem, hogy az egész világ terhe az én vállamra telepszik. A szokásos "leszarok mindent" hangulat helyett a "minden az én hibám" lüktetett a fejemben. Utáltam az egészet. Nem akartam gyenge lenni, de nem volt erőm lerázni magamról ezt az érzést.

- Csssh - ringatott a karjai közt az egyetlen ember aki előtt nem szégyelltem magam ez miatt. - Add ki magadból - suttogta a fülembe mire felnéztem rá. Láttam a szeretettől csillogó szemeit és a halovány mosolyt ami a szája sarkaiban játszott. Hirtelen ötlettől fogva ajkaimat az övéire nyomtam. Szükségem volt a vigaszra. Szükségem volt rá. Nem lökött el magától, megértette a mozdulatomat és fokozatosan elmélyítette a csókunkat. Az agyam kiürült, már csak az öröm maradt, hogy valaki elfogad olyan selejtesnek is amilyen vagyok. Megrészegülve merültem el a boldog tudatlanság óceánjába, amit ez a néhány perc okozott. Megkönnyebbült sóhajjal váltam el a pillanatnyi boldogságot adó ajkaktól. Ahogy kinyitottam a szememet, Vincent pimaszul vigyorgó fejével találtam szembe magam.

- Jobb vagyok, mint bármelyik antidepresszáns - nyújtózkodott ki elégedetten, mint egy macska.

- Önelégült majom - csaptam a vállára, de közben már mosolyogtam és milliószor jobban éreztem magam a bőrömben.

- Hey - kapta el a kezeimet majd elkomolyodott arccal nézett rám. - Szeretlek Kiscica! - nyomott egy puszit az orromra.

- Én is - olvadtam el egy pillanatra. Egész ismeretségünk alatt most először sajnáltam, hogy Vincenttel közös a szexuális érdeklődési körünk.

- Oké, akkor most mi a terv? - pislogott kérdőn rám.

- Hát... - bámultam ki a fejemből, de aztán rájöttem, hogy mi a legkézenfekvőbb. - Haza megyünk - jelentettem be.

- Haza? Mármint Dubaiba haza? Biztos vagy benne? - értetlenkedett.

- Ennél biztosabb már nem is lehetnék - biztosítottam róla. - Azt hiszem Ronaldo már megkapta ami járt neki, én pedig már unom, hogy állandóan az utálatos pofáját kell bámulnom - vontam meg a vállam.

- Így is sokáig bírtad - vigyorodott el az olasz.

Kérdőn fordultam felé.

- Már lassan egy hónapja itt vagyunk és ez alatt szépen kikészítetted a társaságot - nevette el magát.

- Már annyi ideje? - kerekedtek el a szemeim, de a szám mosolyra húzódott viszont volt valami, ami elmosódott árnyékként motoszkált a fejemben ettől a kijelentéstől, de nem tudtam, hogy mi. Megpróbáltam összpontosítani, hátha beugrik, hogy mi lehet az a nyugtalanító dolog, majd hirtelen összeállt a kép és rájöttem. Arcomból kifutott a vér a gondolatra.

- Egy hónapot mondtál? - nyekeregtem, mint egy rozsdás ajtó zsanér.

- Igen - bólintott magabiztosan Vinc. - Miért? Mi a baj?

- Semmi - ráztam meg a fejemet, nem túl meggyőzően - csak nekem nem tűnt ilyen soknak - eresztettem meg egy hamis mosolyt.

Vincent vizslató tekintete kísért ahogy felkászálódtam és elindultam a szobám felé.

- Tényleg minden oké?

- Persze - játszottam a lelkest, de szívem szerint üvöltöttem volna a kétségbeeséstől. - Itt az ideje, hogy becsomagoljunk és lelépjünk - közöltem vele, majd besiettem a szobámba.

Ahogy becsuktam az ajtót, az idegességtől majdnem összeestem.

- Oké, lélegezz mélyeket - suttogtam magamnak. - Még semmi sem biztos - mantráztam zaklatottan. - Ennyire szerencsétlen még én sem lehetek - néztem kétségbeesetten a tükörbe.

Egy gyors zuhany után mondvacsinált ürüggyel magára hagytam a barátomat és sietős léptekkel felkerestem egy gyógyszertárat. Zsebemben a kis dobozzal visszasiettem a lakásunkba. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Vinc lelépett. Bezárkóztam a fürdőbe és remegő kezekkel bontottam ki a csomagot.

Pontról pontra követtem az utasítást, majd lehunyt szemekkel vártam az eredményt. Nagyjából öt perc múlva félve fordultam a teszt felé amin két éles csík rajzolódott ki. Abban a pillanatban értelmet nyert az utóbbi napok minden mozzanata. A rosszullétek, a hangulatingadozások, a sírás, szóval minden ami eddig nem volt jellemző rám.

- Nem! Nem! Nem! Nem! A büdös picsába! - túrtam elkeseredetten a hajamba. - Hogy a fenébe lehetek terhes? - emeltem fel kétségbeesett tekintetemet a velem szemben lévő tükörre, de sajnos választ nem remélhettem. Pedig a legfontosabb kérdést még ki sem mertem mondani csak suttogva. - És egyáltalán kitől?