Csepeg az eső. Szinte kopogtat a börtön ablakán, mintha csak jelezné a vég ítéletet, akár a varjú mely éj fekete tollait hátra hagyja a halálra feszítettek számára. Kop-kop.. szinte a halál végig simít a rácsokon hogy elő idézze a kísérteties hangot, mely arra készteti a rabot, hogy fusson. De ugyan merre futhatna? Egy csapdába esett nyúlnál esetlenebb nem létezik. A csapdában vergődő kutya ugyan harap és küzd, de egyszer az is feladja a reményt. A reményt, ami még életeket menthetne ebben a társadalomban. A reményt, mely tisztán lebeg mindenki felett, akár egy zászló. Fehér és tiszta, legyen bármilyen az illető élete, vagy legyen bármilyen mélységes annak nyomai amiket maga után hagyott. A sebek beforrnak, a tettek nem mennek sosem igazán homályba.
Ki ártatlanok vérével öntözi a földeket, ugyan a termés gyönyörűen fakad s' terem. Egyben rontást is hoz a gazda fejére. Ezt sose látta be. Ő bedobta a csalit lánya személyében, és ártatlan azonos küllemű leányok vérével öntözte gyümölcs fáit. Hajukból párna tömés lett, bőrükből maga a párna huzat, húsuk édes, ropogós íze éhségre nyújtott orvosságot. Ám elesett... elfelejtette, hogy tetteit örökre nem fedheti el. Meddig tarthatott volna ez még?
Ki félelmében menekül minden arc nélküli személytől. Rettegve veszi csattogva lépteit a vizes hideg földeken keresztül. Elakar rejtőzni a világ elől. Betegsége súlyosbodik, szinte elnyeli. Az Úr kegyeibe akar szállni, megváltást akar keresni haldokló szellemének. Angyalok őrzik hát álmát. Ördögből alakult angyalok, kiknek kifeszített, felnyesett hátuk válik szárnnyá, ima pózba kényszerítve az alvó számára aki megváltotta őket. Valóban ezt tette?
Ki kutatja a kapcsolatot élőlények között, lehet az akár növény, állat, rovar. Mind egyek vagyunk. Mind tartozunk teremtőnknek annyival, hogy élünk, boldogulunk. Maga a Mindenható az, ki figyel és tanulmányoz minket. Mind közül a gomba az melynek hálózata a legkülönlegesebb, és velünk összeforrható. A hálózat végtelen a Föld élőlényei közt, maga a kapcsolatuk lenyűgöz, és hogy jobban megérthessük kutatnunk kell. Mi sem egyszerűbb út ehhez, mint hogy élő emberek testét feltárva gombákat ültessünk el bennük. A test még él, a gomba él bennük. Együtt alkotnak igazi virágos kertet. A hálózat titkait szövik egymásba. Megérte a fáradság e-beteges tudományért?
Ki zenész lélekkel él jár s kel. A patak csobogásában, a természet szellemében is képes meglelni a szépet. A hangszerek által talál békét, és kifejezést arra mi a véleménye a társadalomról, már-már annak hibáiról. Vetélytársait félre löki az útból, beleikből becses húrokat alkot, amiket pengethet. A vonó az emberek bánatában, elégedetlenségében cseng vissza. Mind az amit eddig nem mertek ki mondani most már kifejezik dallam formájában a kéz által mi ezt tette. Volt aki élő hangszerré vált azzal, hogy torkán levezették a hatalmas botot melyre rá feszítették hangszálait. Mély, keserves fájdalmak, s kapálózó testek, míg végül lelke meg nem pengette a halálos botra feszült szálakat. Megérte zenésszé válni, hogy kifejezze mit elrejtünk?
Ki közembereket használ fel festményeihez igazi művésszé cseperedhet. Műveit számtalan helyen megdicsérhetik, s' maga Isten fogja felemelni magához a mennybe a lelkeket kik megsínylették életük árán a mű elkészüléséhez való hozzájárulásukat. Belegyezésük sose történt meg, csupán a bőr színükkel pecsételték meg sorsukat. Ám nincs nagyobb diadal, mint hogy maga a készítő is hozzá tartozzon Isten lelki szeméhez melyet emberekből alkotott meg. Ez a korona égköve az egésznek ami emlékezetessé és előkelővé tesz mindent. Megérte befolyás alá kerülni hogy úgy végezze, mint freskója darabjai?
Mindannyian bűnösök. Történetük azonosan végződött. Végső árny eljövetelével. Föléjük tornyosult, agancsai beárnyékolta elméjük, tekintete kikényszerítette belőlük a végső lökést. Szabad utat engedett nekik a felemelkedésre, hogy sorsuk fonalát elszakítsa.
William pontosan tudta ki a cselszövő. Hogy ki tudta előre, ki látott bele mindegyik tettes nyomába, és ki mozgatta mindig is a háttérben a szálakat. Még sem hisznek neki, és most ő ül itt. A tárgyalások lezajlottak. Most már csak a kívánsága mentheti meg, hogy kiengedjék elfelejtve a vádakat miket csúnyán rá kent a tettes. Bízott, hogy ezen a helyen kívánságából ima kovácsolódik. Szemeit fáradtan hunyta le. A fal bámulása elveszve a gyilkossági ügyekben már nem volt elég számára. Többre vágyott, hogy békére leljen mielőtt megtörténik a keselyű által hozó vég.

Mélyen szívta be, és engedte ki a levegőt. Elkezdte hallani az erdőt. Az ismerős bizsergést érezte talpa alatt. Nem volt rajta cipő, és energiával telinek érezte magát. Szinte érezte hogy elméje vissza vezeti őt gyermekkora egyik legmeghatározóbb élményébe. Hagyta hogy vezesse a tudata, és amint felnyitotta zöldes-kék íriszeit a fák ölelésében találta magát az őszi tájon. Talpa alatt az avar ropogott. Sárga, piros, narancs... szebbnél szebb színek vették körbe a tájon.
Emlékében az a kisfiú volt, kinek álma volt hogy lovag lehessen, ki rémeket küzd le. Fogta hát botját a hét éves ifjonc, és az első megjelent árny lénnyel felvette a harcot. Emléke valóságosnak hatott, érezte, hogy magába szippantja, és hősies harcokba vezérli. A botja a legfényesebb kard volt amit ellehet képzelni. Úgy hitte apja kovácsolta neki. A rémek rettegtek ha csak kezébe fogta.
Az árnyak közt volt egy kimagasodó. Karmai hosszabbak voltak, mint a valaha élt therizinosaurus-é. Agancsai díszesek és élesek, szinte fel nyársalnának. Bundája kátrányként hatott, mintha csöpögne róla. Szemei hó fehérek, szinte élettelenek.
Vele szemben Will mindig felvette a nyúl cipőt. Sosem mert ellene harcba menni. Ijedten ejtette el botját, és menekülni kezdett. Az avar ropogott alatta, a szél süvített fülei mellett. A torz hang csak fokozta lépteinek meggyorsítását. A folyó torkolathoz érve megdermedt. Nincs tovább út. Kétségbe esetten kereste a megoldást az állat ellen, így egy kis kövecskét fogott markaiba így fordulva meg bátran. Kész volt rá hajítani a kis követ.
A lény ordított, és kattogó hangokat hallatott. Körül járta a kisfiút ki a követ felé hajította, könnyei potyogtak, úgy félt. Köve nem ért célt, de mintha a lény meghajolt volna, úgy ereszkedett le elé négy lábára. Mintha a szél felkapta volna külsőjét úgy vitte magával akár a hamut, és végül csak egy agancsos kis fiú maradt vele szemben. Szemei barnán csillogtak, köztük kékes fény táncolt. Tincsei szalma szőkék. William kíváncsian osont közelebb hozzá. Nedves arcát törülgette közben, de az idegen gyermek nem tűnt el.
- Hogy hívnak? – tette fel a legátlagosabb kérdést ami egy kisfiú fejében lehet ilyenkor. Az agancsos gyermek nem felelt, csak egy H betűt rajzolt a puha talajba. Graham értetlen nézte a jelenséget. Egy betű. Se több se kevesebb segítsége nem volt a név kitalálásához. – Hogy hívnak? – tette fel újra, ám az idegen fiúcska nem válaszolt most sem, csak vastagított a H betűn. – Akkor Haroldnak foglak hívni. – nevezte el ő a furcsa agancsos fiút. 

- Will Graham! – csapott a rácsokra az őr. A férfit ezzel megugrasztotta, ki szívéhez kapott ijedtében. Úgy érezte a testét most hagyja el a szelleme, és a jelenléte is szabadságra igyekszik, hogy homályba merülhessen. – Meghoztam a ruháit. – tette hozzá benyújtva a darabokat, miket a férfi fel állva a merev ágyról át is vett karjaiba.
- Dr. Bloom kisasszony hozta el őket. Szabadlábra helyezték, és a megfelelő ellátásokat is megkapja hogy az agya helyre jöjjön, addig is a bűn ügyektől el van tiltva. Ez a bíró szava. Ám ennek ellenére teljes megfigyelés alá van helyezve Dr. Hannibal alá. Nagy kár, pedig értékes az elméje amit lehetne tárogatni.. – szólalt meg az őr mellett álló Dr, Frederick Chilton. A férfi barna szemeivel szúrósan nézte az átöltözni kezdő volt rabot. Nem értette, hogy miért engedhette az új bíró szabadlábra, csak mert lett másik bűnbak akire ráhúzhatták az egészet. Maga a kulcs utat lelt Graham markaiba és javára válva léphet ki erről a pokoli helyről. William készen állva lépett ki a nyíló rácsok mögül, és fellélegzett. A szabadság édes illata, és a hatalom mámora. Terve sikerrel zárult, és ösztönei nem hagyták cserben. A varjút sikeresen elhessegette. – Csak azt nem értem, hogy magát miért nem akarja megölni a Chesapeake-i Hasfelmetsző. – Graham úr, ezt válaszra se méltatta, csak megtörülte szemüvege páráját és az őrrel elindult a kijárat felé. Chilton meg elégedetlenül rágta alsó ajkát végül mérgében a rácsba rúgott, mihez aztán nem győzött lenyúlni fájdalmában. Gyűlölte a bírói döntését. Egyik legnagyobb tanulmányi lehetősége oda veszett. 

 Jack Crawford idegesen járkált, és tudta nagy hatalommal szembe verte fejét a fába, de nem bánta meg. Amint kiszúrta a szikár férfit, minden eddig rajta lógó súly lepottyant a mélybe. Az üveg szilánkok szinte ropogtak cipője alatt, ahogy a szűk járdán elé siet, hogy szoros karjaiba zárhassa barátját. Will enged a sötét bőrű férfinek. Sőt, végig fut rajta egy kellemes megnyugvás. Jack elhajol és megveregeti mosolyogva a társa vállát. Megígérte magának, hogy még egy emberét nem veszíti el, és teljesítette ígéretét.
- Will..
- Jack. – sóhajtott fel Graham kimondva felettese keresztnevét majd bólintott jelezve hogy nem kellenek a szavak, a dolgok nehezén túl vannak. Alana magas sarkúja tört be a két ügynök közé beállt csendbe és oda tipegett legjobb barátja elé hogy ő is megölelhesse. Itt Will már nem bírta tovább és könnyeinek némi utat engedett. Az ismerős kellemes parfüm, ami végig segíteni akart neki ismét érzi. A fény megint melegíti, a hideg szellő megtölti tüdejét. Szabadság. Ezzel az egy szóval mindent körül tudott írni. – A kutyáim?
- Mind jól vannak.. egy otthon vár rád, a többiek az autómban vannak. Csak rád várnak. – mosolygott a nő. Graham elmosolyodott és beszállt hátra az autóba a kis sereg mellé akik körbe szimatolták és bújták farok csóválva. Jack az anyós ülésre pattant be, míg Bloom kisasszony a vezető ülésbe. Így indultak el a már vissza rendezett kis tanyasi elszigetelt házhoz. Jack gondoskodott róla, hogy az elkobzott ruhák, vissza kerüljenek oda némely még nem eladott bútorokkal együtt.
A ház küszöbén felpattant a hatalmas krém narancs bundájú kutya. Winston csaholva rohant az autó felé megérezve gazdája kesernyés illatát, mit a rácsok mögött szedett össze. Boldogságát nem fejezhette volna ki jobban, mint hogy a kiszállt férfit körül ugrálta. A falka vezér haza tért.
Az ajtó könnyedén nyílt. A fa ház kellemes volt. Az emlékek mikor utoljára volt itt rá szaporodtak hirtelen. A reggel mikor Abigail Hobbs fülét öklendezte ki a mosogatóba örökké kísérteni fogja.. de már tudja hogy az igazi tettes ellen használta fel a lázat ami fokozta emlék kieséseit, köztük azt ahogy a fület szondán át lenyomta nemes torkán. Ez volt az intő jel, és a vég kezdete a börtön fala közt. Ám ennek vége, és többé nem hagyja hogy át ejtse a férfi. Ideje vissza fizetni az arcátlanságát. A bosszú, hidegen tálalva a legjobb. Mi sem jobb hideg étel, mint a frissen fogott hal a vacsorához. Már csak a horgász felszerelése kell.
- Figyeljetek... – szólalt meg az eddig csendben álló munka társai felé, nem mutatva belső gondolatait. Nem engedte hogy a kisasszony belé lásson – Köszönöm, hogy haza hoztatok. De innentől megleszek. A szokásos időben amikor Dr. Lecter szokott fogadni engem, nála találkozunk egy vacsora keretében.
- Emiatt ne aggódj. De csípd ki magad, ma este nála ünneplünk. – bólintott a felettese.
- Biztosan egyben leszel ha itt hagyunk? – kérdezte meg Bloom aggódva. Graham bólintott. 

Az ember lelke tiszta és hó fehér. Ám lehet mocskos és kátrány fedte. Maga az a helyiség mit tisztán tartunk az a lelkünk fő alap szent helyisége.
A konyha békés volt, a recept már készen állt. A hozzá valók, is fel voltak sorakoztatva. A leves már forrt a gázon, a zöldségeket szeletelte kecses mozdulatokkal a szakács. A főzés, és sütés. Ez a két fő lét eleme egy a fő mámorában élő séfeknek. Szenvedélyesen élik ki kreativitásukat a konyha torkában. A padló kopogott a lakk cipők hatása alatt, a felszálló illatos gőz, szinte kihatott az ízlelő bimbókra. Bárki megkívánta volna a nemes étket azon nyomban. A serpenyőben már sercegtek is a frissen szeletelt zöldségek a felforrt vajban. Minden tökéletes volt. A hús maradt még hátra mely már elő volt készítve, és készen volt arra hogy ő is sorra kerülhessen az ízek oltárán.
A csengő szakított meg mindent. Korán volt még vendégek fogadásához. Hétre volt a találkozó megbeszélve, nem fél ötre. A pontosság elengedhetetlen ugyan, de a korán érkezés egyenesen otromba egy szokás, mert a szakácsot hamar kihozza a sodrából a zavaró tényező. Takarékra is vette azon nyomban minden alatt a gázt, ne vesszen kárba kemény munkájának gyümölcse. A húsnak várnia kell hát.
Idegesen indult hát kéz mosás után az ajtóhoz, finoman válla fölött át lendítve a fehér puha anyagot amiben megtörülte kezeit. Az ajtónál a zárat lassan fordította el, ám alig nyitotta résre megdermedt. Testén végig futott az a kellemes hideg érzés. Ismerős kesernyés illat, és szimfónia dallama csapta meg érzékeit. Az ajtót nem habozott hát kitárni. Ám volt a levegőben valami más is amire nem volt felkészülve eléggé. Valami ismeretlen, mégis igen megkísértően jó előérzet sugallata.
- Will. Korán érkezett. – jelentette ki immár kellemes hangon. Nem tartott a beszélgető partnerétől. A göndör hajú lassan fordult az ajtó felé kezében egy nagy vödröt tartott, amiben jég volt nyakig mi eltemette a finom halakat. – Mi az oka?
- Szerintem tudja. – mosolyodott el lágyan Graham és amint az ajtóból félre állt a tulajdonos betért az ismerős környezetbe – Hm.. hiányzott. – az ajtó zára kattant. Hannibal azt se tudta mit feleljen hirtelen. Hiányzott? – Az itteni nyugalom. – tette hozzá a vendég, mire a ház urának egy kő esett le szívéről. Hihetetlen, hogy ez a férfi mindig megtudja lepni és felkelteni kíváncsiságát, hogy elemezze, és tesztelhesse. Kár lenne tagadnia magának, hogy Will számára különleges. – Remélem nem gond, hogy hoztam a vacsorához húst.
- Nem, halat régen fogyasztottam. – felelte elegáns hangsúllyal a barna íriszes férfi, kinek szemeiben a kék fény most is cikázott egyet. Méregették egymást, ám nem mondtak semmit. Tisztában voltak a másik gondolataival, és abban voltak a legbiztosabbak, hogy ismerik a másikat már. De vajon mennyire?
A konyha tiszta volt, az illatok szálltak fel felé, az alap kis zajok csak úgy meghozták Graham kedvét a besegítéshez, így letette a vödröt a legrégebbi kis székre, hogy útba se legyen, majd az egyik halat kiemelte és a fa deszkára tette amit könnyed szerel elő vett. Mielőtt bármit is tett volna bemosakodott ahogy műtétnél teszik általában. Ezután fogott egy kést és elkezdte a hal feltálalását.
Lecter figyelte a fiú otthonias mozdulatait. Nem zavartatta magát hogy udvariatlanul betört a konyhába, és neki fogott a hús készítésének. Hannibal így sóhajtott és az általa kiemelt húst vissza vitte a raktárjába, és vissza térve neki állt besegíteni a halnál.
- Elnézést.. – szólalt meg halkan Will a szőke férfi felé fordítva tekintetét -.. csak ha már korán jöttem, gondoltam be állok kuktának.
- Mint bor a sajt mellé? Igazán kedves. – mosolygott immár megnyugodva Lecter miközben kiszálkázta a halat óvatosan ügyelve hogy egy apró csont se maradjon benne – Friss fogás. Ma szerezted be?
- A közeli tóból. – válaszolt Graham – Mondja.. miért nem jött el, ha már segített kijutnom? A maga vallomása adta meg a végső löketet a bírónak.
- Nem volt rá szükség, hogy ott legyek. Tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám. Csak azt nem hogy ilyen hamar. A sors útjai kifürkészhetetlenek. A sors az ami ad és el is vesz. Tőlem elvett téged, elvesztettelek mint barát. És most a sors úgy döntött meg tréfál azzal hogy vissza kaptalak, hogy újjá építhessük a barátságunk.
- Barátság? Mint említettem, a mi barátságunkra a ragyogás fény évek múltán se fog világítani, de csak felénk se nézni. Nem vagyunk barátok. Csak beszélgetünk. A páciense se vagyok. – tette a kifilézett húst a serpenyőbe ami azonnal sercegni kezdett. A hang élesen futott végig Hannibal gerincén.
- De nem sokára az lesz, még ha nem is hivatalosan de az én gondjaimra lett bízva, hogy az elméjét helyre billentsem és megfigyeljem minden rendben van-e. – mondta kimért hangon a titokzatos kék csillanással szemeiben. Egy ideig farkas szemet vívtak egymással, majd Graham adta fel ezt a kis tusát még egy halat véve markába, hogy rá fektesse a vágó deszkára.
- Maga cseles. Már rájöttem mindenre. A kérdés az, hogy mások mikor fognak. Vagy hogy maga mikor szándékoz engem eltenni láb alól. Nem jelentek veszélyt magának? Magára? Nem fél, hogy beárulom? Ezt hívja barátságnak? – szúrta oda a tényeket – Tudom ki maga. Tudom mi maga. – vágta le a hal fejét – Hálás vagyok, hogy kihozott, hálás vagyok hogy mindig mellettem volt. De a kínok, mit szolgáltak amiket okozott nekem?
- Sok a kérdés, és némelyik értelmetlen. Gondosabban is össze szedhetnéd gondolataidat William. 
 - Gondosan össze van. Ebben biztos lehet. Ahogy én is. – érvelt a göndör fürtös, míg a lakás tulajdonosa a maga filézett halát hozzá tette a serpenyőben lévő mellé. Ugyan az a hal, még is más illat, mintha keverednének egymással. Az édes és a keserű. Két különböző kusza pára, még is egymáshoz tartoznak. Össze forrnak. Lecter érezte a növekvő feszültséget, de nem tett ellene. Várta, hogy Graham folytassa gondolat menetét magukkal kapcsolatban. Ám ez nem történt meg.
A munka hangjai maradtak, és a lélegzet vételek. A nyugalom kezdte feloldani a feszült érzést, ahogy elkészültek a vacsorával, és Hannibal immár a tálaláson kezdett dolgozni, míg Will megterít az asztalnál. Egyikük se érezte magát fenyegetve. Talán a nyúl érzett némi hideget olykor tarkóján, de az hamar ismét meleg érzéssé hatalmasodott el.
- Tudja.. én mindig üldöztem kiskoromban az árnyakat. Sose ártottak nekem, de én mindet egytől egyig szörnynek hittem. Én voltam a hős aki védi az erdő békéjét. – kezdett bele a vendég.
- A gyermeki fantázia hatalma. A bizonyos tükrök nyitva maradtak a maga elméjében a mai napig, és mára már megtanulta alkalmazni, hogy ne torzítsa el a valóságát. – fejtette ki Lecter véleményét.
- Ez a tiszta empátia átka.. ha nem lennék ilyen lehetnék normális. De nem adatott ez meg nekem.. ahogy magának sem. Mind a kettőnk több sebből vérzik. Maga előtt csak egy valaki ismerte a sebeimet. Ő volt az egyetlen akivel szemezni mertem.
- Hogy hívták az illetőt? – érdeklődött némi éllel Hannibal, s mintha némi féltékenységet érzett volna meg magában, bár ennek próbált nem érezhető hangot adni.
- Nem tudom.
- Nem? – lepte meg a válasz a szőke férfit.
- Sose beszélt. Nem tudom létezett-e de, azt tudom hogy mindig láttam ha egyedül botorkáltam az erdőben, mélyen annak a békéjében. Többször is kérdeztem őt, de mindig csak egy H betűt rajzolt. Így Haroldnak kereszteltem el.. butaság így utólag, de a barátomnak éreztem. De idővel szépen lassan eltűnt.
- Hogy nézett ki ez a „Harold" ? – kérdett rá érdeklődve a férfi, várva a másik fél feleletét erre. Az utolsó dísz gyümölcsöt is helyére biggyesztette, így ment ki a konyhából a szépen megterített asztalhoz, hogy leülhessen vendége mellé, aki már helyet foglalt.
- Agancsot hordott, tejföl szőke haja volt, a ruhája koszos volt.. mindig. Idővel lett díszesebb, és utoljára piros ingben láttam. A szemei másképp csillogtak akkor már. Nem tudom ki lehetett ő, vagy miért engem keresett meg amikor hagytam megnyílni az elmém, de így alakult. És most itt van maga. - nézett a beszélgető partnere íriszeibe – Ön a második akinek meg merek nyílni igazán. Még is kihasznált. Miért?
- Hogy megnézzem tudnék-e nélküled talpra állni. – adta meg a választ a göndör fürtökre simítva – Mindjárt itt vannak a többiek. – állt fel – Ideje méltóan átöltöznöm a vacsorához. Szeretném alkalomhoz illően fogadni immár a vissza térésed közénk Will. – vonult ezzel félre a szobájába, hogy átöltözhessen. Graham pedig láng piros arccal nézett maga elé. Lecter célja, valóban ez volt, hogy börtönbe juttatta?     

- Szabad tudnom mit készített ezúttal Dr.Lecter? – tette fel kérdését Crawford a gyönyörűen tálalt étel kapcsán – Igazán finomak az illatok, és a kinézete szinte művészi. Hiba lenne elfogyasztani. – emelte ajkaihoz az első kanálnyi finom falatot, mit amint megízlelt igen csak nemesi jól eső hümmögés hagyta el torkát aprón torzan lévén hogy csukott szájjal falatozik.
- Kérem. Túlságosan hízeleg Mr. Crawford, ez csak egyszerű hagyományos gyógy leves, benne liba máj, gyümölcsökkel. Erőt ad, és önbizalmat. A keserűség és édesség keverékeként. – felelte Hannibal – Kitisztítja az elmét. – pillantott Willre aki még nem fogott hozzá az étkezéshez.
Kellemesen teltek a beszélgetések. Ahogy a kanalak csörögtek, és csacsogások zajlottak remek figyelem elterelés a valóság torz oldaláról. Mindenki jól érzi magát. Mosolyra görbülő szájak, apró gesztusok hada.
Mrs. Crawford bája csak hozzá tett a hangulathoz. Ugyan beteg, mégis minden napot tisztességgel, és örömmel él meg. Egy erős és független asszony meg kell hagyni, pontosan illik Jack oldalához. Elragadó humor, és előkelőség. Talán ezek jellemezték legjobban őket.
Alana Bloom haja be volt sütve, és lófarokba volt kötve. Arca két felén kósza két tincs szintén göndörítve lógott. Ajkain vörös rúzs kelt életre. Öltözete elegáns volt. Ceruza fekete szoknya, mely illet hajához, a felsője pedig bíbor piros volt, pontosan kiemelte alakját, és passzoltak egymáshoz a darabok.
Hannibal szürke öltöny szettben volt, hozzá egy sötét kék zakóban. Egyeseknek külső szemmel furcsa megjelenést biztosíthat maradandó emlékkel, hogy így öltözködni felér egy bűn tettel. Ám ez tőle olyan megszokott volt, és kiemelkedő, hogy nem létezett az, az ember aki ezt megvétózná. Ajaki pontosan passzolta a boros pohár széléhez. A kék fény ismét elcikázott íriszei előtt, ahogy William felé pillantott, ki csak a leves levét kanalazta magába. Ő már pontosan tudja milyen hús is van a levesben, de azt is hogy a második fogásban mi.
- Nincsen étvágya William? – kérdezte meg kedvesen Bella. – Rosszul van?
- Ugyan, minden rendben van, köszönöm. – felelt tömören kerülve a szemkontaktust, egy ember kivételével az asztalnál akivel nem szégyellt nem farkas szemezni látványosan néha.
A leves befejezése után Lecter megkérte a haza tért bárányból lett oroszlánt, hogy segítsen neki tálalni a második fogást. Mivel közös volt a munka, így tartotta helyesnek és illőnek. Egyedül nem arathatja le a dicsőséget ezúttal. A konyhában már kezdték is össze készíteni a dolgokat amikor Hannibal rá tette jobbját a férfi bal vállára figyelve hogyan tálalja az egyik tálat.
- Igazán karizmatikus módszer. Megnyerő, még is rendetlen.
- Mindent elemezni fog bennem? Csak mert elismert a szakterületén, még nem kell állandóan alkalmaznia. – érvelt Graham a maga módján majd a másik tálat vette kezébe hogy lő készítse azt a vacsora további részére.
- Veled kapcsolatban nem érzem sosem munkának. – szorított rá a vállra majd elvette a két kész tálat – Hozná a másik kettőt?
- És a magáéval mi lesz? – Lecter elmosolyodott és hamar észre vette hogy a neki szánt tálon az ételt William sokkal másképp rendezi. Egyenletesen, szép érzékkel. – Megfelel? – válasz se kellett hogy tudja a pszichológus elégedett.
Amint mindenki meg kapta a maga részét William neki látott a jól ismert húsnak. Mikor tudatosult benne, hogy lenyelte a falatot érezte hogy már is eggyé válik vele. Az apja hagyományos módszereivel fűszerezte meg, így számára ez az íz mennyei volt, még a többiek kérdésesek voltak.
- Mondja Dr. Lecter, mi a második fogás? – tette fel a kérdést Alana bájos mosollyal.
- A húst én hoztam hozzá. – szólalt meg William. Hirtelen csend állt be az asztalhoz.
Hannibal elmosolyodva nézte a kutyát, ki a csend ellenére folytatta nyugodtan az étkezést, immár teljesen más színben mint eddig. Mozdulatai természetesek voltak, arca kisimult, a szemüveg meg remegett reszkető orrán olykor, mit kis idő után leemelt onnan és inge zsebébe biggyesztette.
- Milyen hús? – kóstolta meg Bella elsőként, hiszen nem akart udvariatlan lenni. Bár ismerte férje által Will ügyét, de nem hitte hogy gyilkos lakozna benne. – Esetleg az ön fogása Graham?
- Az én fogásom valóban. A halak nem tudnak ellen állni a kenyér édes ízének. Hatásosabb, mint a giliszta. Pláne hogy mára minden ember elkényeztette őket, szinte minden nap, minden percben a kenyérre áhítoznak. Amint valaki bedobja a csalit, rá harapnak gondolkodás nélkül. Ehhez csak el kell őket bűvölni a zamatos falattal. – amint kiderült a másik két fél számára milyen hús is van előttük nyugodtabban álltak neki enni. Bár tény meglepte őket, hogy Will hozta. Nem hitték volna, hogy Hannibal mer osztozkodni a konyháján valakivel. 

- Köszönjük a vendéglátást! William haza viszlek szívesen ha gondolod. – ajánlotta fel Dr. Bloom kisasszony. Ám a férfi elutasította, mondva hogy még marad elmosogatni.
A vendégek tova álltak. Lecter becsukta az ajtót, majd bezárta azt, a kulcsokat zsebébe téve. Hallotta hogy a konyhában az oroszlán neki áll mosogatni. A víz csobogása akár a zápor a hatalmas özönvíz előtt. Lassan indult meg a konyha felé. A szarvas ki ragadozóvá vált, szembe nézhet Afrika királyával, ki immár magányosan folytat életet társai nélkül. Ugyan külső szemmel minden úgy tűnik, hogy rendben van. Még is valami nem stimmel a felszín alatt, amit a nagy oroszlán remekül elrejt. A bárányok nem látnak át rajta, még mindig őt is a család tagjuknak érzékelik. Hol ott mióta meglátta a szarvas igaz agyarait rá jött, hogy erőssé tud válni, ha leveti a gyapjúját.
A konyha ismét egy bombákkal fedett csata mezővé lett. A kérdés pusztán annyi maradt, hogy vajon ki lesz az első aki rá lép az egyik csapdára, vagy lerakja azt a másik személy számára. Minden beszélgetés valójában háborúhoz köthető eseménynek minősülhet egy csapásnyi idő alatt. Amint lő az egyik fél, a másik kivédi, és viszonozza a kedvességet. Egy olyan kedvességet, amelyben megbújik az akarat. Az akarat, ami minden emberen belül hatalmas, és kétségtelenül elsöpörne mindent.
- Nem iszunk valamit? – törte meg a csendet William, ezzel leadva a figyelmeztető lövést. Lassan fordult szembe a férfival neki támaszkodva a pultnak ahol befejezte a mosogatást és kezeit törülte a fehér puha kéztörlőbe. – Esetleg bort, hozzá valami ínyenc sajttal. Remek kiegészítés lenne.
- Van egy francia sajt válogatásom. Előhozom és kedvünkre válogathatunk. A sajt a bor ízét igazán pikánssá teszi. Jó választás. – kerülte meg a figyelmeztető lövedéket Hannibal, ezzel a kamrába hátra menve hogy elő hozza az élelmet. Fogta az egyik kör tálat amin kisebb mélyedések voltak, így mindenféle sajtból egy keveset pakolt rá, középre pedig a feltöltött adagolóból olvasztott sajt került. Mintha egy csendélet lenne, úgy állította össze. A séf feladata hogy műalkotásként kezelje a markába került alapanyagokat. Ennek ő eleget tesz.
Mikor vissza ért a konyhába Willnek nyoma sem volt, így előre ment ahol az étkező asztal összébb volt csukva két főre, így közvetlen alig ha egy méter lehet köztük. A borok ki voltak töltve. Lecter számára szokatlan volt, még is tetszett neki az új Graham, aki mer a dolgaihoz nyúlni. Normális esetben ezt nem tűri egy vendégtől. Viszont túlságosan érdekelte az oroszlán, kinek tekintete őt teljes elemésztette. Ez kölcsönös volt. Egymást méregették. Vajon melyik ragadozó fog felül kerekedni? Aki eddig elfedte magában a vadat, vagy aki zsákmány állatként vált húsevővé? 
 - Azt hittem elveszett a kamrában. – kortyolt a magának kiöntött borból Graham könnyedén. Szemei mindent elrejtettek, nem mutatta ki gondolatait. Csak érzékeltette hogy bizony készül valamire.
- Nem állt szándékomban megváratni a vendégemet. De már elmentek a többiek. Most már tegezhetnénk egymást. – tette le a sajtokat az asztal középre majd helyet foglalt a férfivel szemben- Hagyjuk a formalitásokat, és beszéljünk úgy mint két egyszerű közember.
- Tehát mondjam el mi a véleményem a mai ócska politikáról, és arról hogy milyen pocsékul végzik egyesek a munkájukat a rendőrségen? – vett egy falat sajtot ajkai közé – Szerintem ez túl sok lenne magának, és a végén ide kellene hívnia Dr. Bedelia Du Maurier asszonyt, hogy nem e problémás a kobakja az általam elhangzottak miatt.
- A te társaságodban, sosem érzem magam zavartnak.
- Akkor miért vitetett börtönbe? – mély csend. Az első bomba felrobbant köztük, ám egyiküket se találta el. Will pontosan időzített, és könnyed szerrel vetette le a kis fém pecket a gránátról, hogy elhajítva robbantson vele. A csata elkezdődött, de ki fog győzni?
- Már elmondtam. Tudni akartam talpra tudok e állni nélküled. – felelte hárítva Hannibal.
- Kísérleti nyúl voltam, egész végig. Lázba hozattad az elmémet, tudtad hogy gond van, és eltüntetted a nyomokat. Elsőre lefizetted a barátod hogy hamis leletet mutasson nekem az agyamról. Mikor pedig másodjára mentem el a tudtod nélkül végeztél vele, tudva hogy magán rendelésbe mentem, és nincs ott más. Rám kentél mindent, alaposan, jól elbújtatottan. Azt akartad hogy a börtönben meglássalak téged. Hogy rá jöjjek ki is vagy. Megláttalak. És tudom, hogy Abigail életben van. Pusztán egy fülét vágtad le, hogy minden száladat rám vezesd. – nyeldesett még a finom borból.
- William, szerintem túl sokat iszol. – volt higgadt Lecter, de elmosolyodott látva ahogy apró pír jelenik meg Graham arcán. Tudta hogy a férfi sose szeretett alkoholt inni, csak ha mások elvárták tőle hogy legalább egy apró pohárral kortyolgasson az alkalmakon.   
 - Szerintem nem eleget. – ásta meg az árkot hogy bevédje magét a pusztítás bombájától. Hannibal mosolya nem tűnt el arcáról, és immár fogait is megvillantotta, ami társát arra késztette hogy ő is felvegye ezt a kedves, bohókás arcot. – Nem iszok eleget. Az általad kibocsátott érzésekkel nem lehet betelni. Ha nem érezhetném, ha nem ihatnám magamba, szomjan halnék. Nem ezt állapítottad meg? Mikor először látogattál meg engem a börtön cellám előtt. Nem érezted az illatom. Nem tudtad hol vagyok, amíg nem gondoltál a dalra amihez kötöttél engem mindig. Ami mindig ment a háttérben ha itt voltam nálad a szokásos időnkben. Büszke voltál a művedre. Nincs igazam Hannibal? – emelte meg védvonalát.
- Nincs igazad. – élesítette fegyverét Lecter – Így van, nincsen igazad, mert amint megláttalak a cellában, rá jöttem hogy hibáztam. Elvesztettem egy barátot akkor, és annak a bizalmát. Még is most itt van előttem ez a barát, és együtt borozunk. Véleményem szerint nincs értelme rágódni a múlton. – kúszott végig a kék csík ismét szemei előtt. Will pedig rá jött...
- Harold. Így neveztem el a kisfiút. – a szőke férfi lágyan megemelte kezét, vett egy sajtot a tálról és elegánsan meglengette, hogy folytatásra bírja partnerét – De nem ez az igazi neve... az a H betű több mindent tartalmazhat. Harry, Herman, Hopper... de egy sose jutott volna eszembe. A te neved. – mérte végig jelentőség teljesen a szembe ülőt – Az a kisfiú aki a társam volt az erdőben, végig te voltál. Eddig nem állt össze. De már látom a megnőtt agancsaidat, amik aranyként ragyognak, de a tartalmuk tele van szurokkal, ami sötétebb mint az éjszaka bármely teremtménye. 
 - Félsz tőlem? – hajította el a csáklyát és betalált sikeresen ezúttal Hannibal. William nem szólalt meg, csak vett a sajtból ismét egy kis falatot, hogy rágódhasson a kérdésen. Lecter kényelmesen érezte magát, és bármikor kész volt ha fizikai közel harcra fog sor kerülni köztük. Bár ennek esélye igen alacsony tekintve, hogy frissen került ki a cella mögül Graham. A csata tér egyre meredekebbé vált, a felszálló köd köréjük gyűlt. Vaktában lövöldöztek immár a némaságban és váratlan érezték meg hirtelen ismét a másik jelenlétét.
- Nem. – jött a tömör válasz – Jobb félni, mint megijedni. De én nem félek. Tőled nem. – mondta tagoltan, és jelentőség teljesen kortyolva a piros nedűből.
- Mindig úgy hittem, hogy az érdeklődésem irántad bármikor elvágható. – állt fel Hannibal és ujjait kopogtatni kezdte az asztal szélen. Ez ösztönözte a másik felet, hogy véd vonal mögé vonuljon, így nem habozott sokat és elindult a doktor dolgozó asztala felé kimért lassú léptekkel. – Mégis szembe jött velem a csapás, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ami köztünk van, a barátságnál távolibb vizeken evez. De a napfény mégis eléri ezt a helyet, ami szimbolizálja a kacsot köztünk. Én így vélem. – figyelte beszéde alatt ahogy dolgozó asztalát bevédte a férfi, ki ezt egy nemes felüléssel hajtotta végre.   Feneke kecsesen igazodott az asztal fekete lapjára, karjait hátra vetette az iratokra. Ádám csutkája fel le mozgott ahogy egy mélyet nyelt, és tekintete éhesebb volt, mint egy kiéheztetett kutyáé.
- Így véled? Mit jelent az hogy távoli vizeken evez a kapcsolatunk? Valami bizonyára elkerülte a figyelmem veled szemben ezek szerint. – nyúlt hátrább bal keze és a fiókot ki húzva abban megragadott egy tollat és immár maga mellett középtartásban tartva karját, ujjain könnyedén pörgette az íróeszközt. – A kérdés az, hogy mi. Természetesen azon túl, hogy ki is vagy. De pontosan tudom, hogy egy kísérleti alany voltam a számodra. – döfte a karót át a férfin. A csata veszni látszott Hannibal számára, de sikeresen talpra állt, hogy lépteit határozottá téve elinduljon Will irányába egy korty bor után. - Mit gondolsz? Vajon az alany felül múlja azt aki kínozta eddig?
Több szó sem kellett, az asztal borult, a kezek viaskodtak, a toll tova repült. Az iratok szálltak a levegőben végül elnehezedve landoltak a padlón, amin a két test birkózott. Taszítás, és lökés hangjai mint két vihar, amelyek ütköznek az égen. Az egyik szele fagyos, a másiké tüzes. A dulakodás, akár a mennydörgések, és a vészjósló fájdalmak, mintha csak kitépték volna az angyal szárnyait. Végre az angyal megmutatta igaz arcát mesterének. Hajaik kócban kötöttek ki, nehezen álltak talpra a rumlissá tett nappaliban. Will nyakán piros kéz nyom, Lecter zakója megtépett volt a toll által, mit ellenfele időben elért. A közelharc döntetlenné lett kinyilvánítva szavak nélkül is.
Graham finom léptekkel öntött még egy kört a vörös italból a markolatos poharakba. A bor, mintha kárpótolta volna a fizikai kis csatában ki nem serkenő vért. Meg volt az esélyük rá, még se léptek előre a céljaikért, amit el kell érni a kín megfékezéséhez. A szobában, mintha csak Dr. Bedelia Du Maurier ékes, tiszta hangját hallották volna meg : Nem tud élni vele, nem tud nélküle élni sem. Tökéletesen megérdemlik egymást.
Nevetés hangja szállt fel a káosszá tett nappaliban. Mintha egy pillanatra forgó szélre akarták volna fogni az egészet. Ezzel szemben, tudták, hogy maguk voltak a természeti csapás egymásra nézve. Apró horzsolások, apró ruha szaggatások. Mint két hajó roncs a tenger partján.
- Harold.. semmit nem változtál. – mosolygott Will alsó ajkát harapdálva, majd csak vigyorral fordult el az ablak felé.
- Ugyan kérlek, már tudod, hogy nem ez a nevem...
- Akkor miért illene hozzád? – dobta vissza a ketyegő bombát ezzel Graham.
- Mert te adtad nekem. – sétáltak a kis asztalhoz, és koccintottak a boros poharakkal, hogy aztán ismét ihassanak belőle pár apró kortyot – Megtartom a titkod, cserébe tartsd meg az enyémet.
- Amióta személyesen ismerlek mást se teszek meg érted, csak őrzöm a titkaid. – felelte William az igazat. Mindig sejtette hogy ki az igazi cselszövő, de inkább becsukva tartotta harmadik szemét, ám ez sokáig nem tartott. Teste forró volt még mindig. Vágyott a másik hideg érintéseire hogy a gőz felszálljon és megnyugodhasson - Volna azért itt egy olyan titok amit lehet megtudna őrizni nekem.. – suttogta közelebb merészkedve a férfihez - .. bár nem vagyok biztos magamban, sem abban ami te vagy. De azt tudom, hogy... a testem, és a lelkem mindig heves vitában van a józan eszemmel.
- Mit súg a józan eszed? – érdeklődött Hannibal kortyolva a piros italból.
- Hogy veszélyes vagy... a lelkem azt, hogy egyek vagyunk, a testem meg vágyik az érintésedre. Az eszem ez ellen a kettő ellen áll hadban. – magyarázta meg halkan problémáit.
- Ez pusztán abból ered, hogy a legtöbb kontaktusod velem kapcsolatos. Tudat alatt vonz-
- Nem. – vágott közbe udvariatlanul Graham – Már a második ügynél máshogy éreztem magam a közeledben. Mint a bor, megértem. Ha most nem iszol meg, akkor többé nem fogsz tudni engem megkóstolni. – Lecter letette a poharát az asztalra a másik mellé amit már elfogyasztott Will. Szemeik nem eresztették egymást. Az éhség eluralkodott rajtuk, és ajkaik közvetlen találkoztak. A karok azon nyomban a göndör fürtös dereka köré fonódtak. A két íz azonnal keveredett egymással, és együtt mindent elsöprő ínyenc fogást alkottak a ragadozók számára. A szarvas agancsait letépve, megtagadva elveit falta az oroszlán bozontjába simítva egyik kezével a méz édes ajkakat. A bor íze eltűnt, csak a másikra koncentráltak.
A kezek helyet cseréltek, immár Hannibal karjaival átkarolta Will nyakát míg a vendég kezeit a szarvas derekán tartotta meg és kapaszkodott ott meg. Hagyta hogy az erős karok magukkal rángassák őt be a konyhába, ahol hamar a pultra felültetve találta magát, feje kissé koccant de nem zavartatta magát, sőt kissé fájó nyikkanása csak még jobban lázba hozta Lecter érzékeit.
- Will.. innen nincs vissza út. – figyelmeztette – Még vissza veheted a gyapjút.
- A gyapjúm elégette a felforrt vérem.. minden csepp vér ami benne csörgedezik csak érted kap lángra. - szívta be élesen a levegőt. Hannibal boldog mosolyt öltött és fejét a férfi nyakába temette hogy jobban magába szívhassa azt a kesernyés illatot.
- Most mér ideje egy finomabb kölnivel megismerkedned William. – csókolt a lüktető nyakra amiben az erek csak úgy pumpálták a vért az arcba és a test nemes részébe melyen ott pihen immár Lecter jobb tenyere hogy érezze.
- A tied megteszi... – harapott Hannibál fülcimpájára, célzásul hogy foglalkozzon vele. A  figyelmet és törődést azon nyomban meg is kapta valahára. Vágyai beteljesültek. Érettnek érezte magát erre a kiváltságra. Érettnek akár egy üveg bor.

<Vége>

<Köszönöm, hogy elolvastad a novellám!>

<Várom szívmelengetően a véleményed, kritikádat!>