Mielőtt követte volna be Amandát, Ivan gyengéden a kezébe zárta a másik lány kezét. Annyira várta a hazatérése pillanatát, de azt akarta, hogy mindketten hazának lássák ezt két emeletes kertes házat. Megkereste a lány felénk szemeit és bizalmat sugárzott neki. Még a Torch kúriában ez annyira fordítva volt: Elarának kellett folytonosan elűzni a fiú bizalmatlanságát. Ivan reménykedett benne, hogy tud egy kicsit visszaadni a meleg tekintetekből. A lánynak nem kellett bólintani, Ivan fel tudta ismerni a beleegyezést a lány szemében.

Elara és Ivan beleptek a házba, Amanda izgatottan bezárta az ajtót és kézen ragadva Ivant elkezdte befelé vonszolni. A fiú hagyta magát, a szeme csillogott és a szeme sarkában könnyek gyűltek, amikor az ismerős otthon terült a szeme elé. A kissé régi stílusú bútorok, a csigalépcső fel az emeletre, a babzsákok a nappaliban, a szeme próbált mindenre figyelni, de a mellkasában tombolt a boldogság. Elara ekkor látta jónak elengedni a kezét, félre húzódni, a fiú pedig észre sem vette, a figyelme túlságosan megoszlott. Egy perc nem telt el, máris újabb ölelő karok húzták magukhoz Ivant: a fiú nagybátyja, Steve Lightwood; Amanda keresztapja, Nicholas, aztán Amanda fogadott unokatestvére, Matthew; és végül Ivan édesanyja: Eloise Lightwood. Két megtört, csonka család együttélése ez a ház: a Lightwood és a Vey család.
Az utóbbi személyt annyira szorosan magához húzta, hogy félt, összeroppantja az édesanyját. Most már nem akarta visszafojtani a kitörőben lévő könnyeit, nem szégyellte, mert többek szemében is könnyek gyűltek. Azt hitte soha sem fogja még egyszer látni, de most itt van és úgy zokog a karjaiban, mint egy gyerek. A szíve remegett, de hónapok óta csakis a boldogságtól.

Kibontakozott az ölelésből és még mindig túl sok volt neki az öröm, amiben mámorosan úszott a lelke. Akkor vette csak észre a félre húzódott Elarát, de mielőtt szólhatott volna bármit, az édesanyja már előtte is termett és megölelte. A lány lefagyott az ölelésben, ami olyan hirtelen jött. Nem számított meleg érintésekre, hiszen most mindenki Ivannak örül és nem neki. Őrült a fiú boldogságának, de ott ült egy keserű árny is a szíve mélyen. Nekem miért is örülnének?, gondolta Elara, Nem vagyok nekik más, mint a fiú fogva tartóinak a lánya. Ám ezek a gondolatok egy pillanatra elfelejtődtek, mikor Eloise Lightwood karjába zárta és őszintén szeretettel üdvözölte. A nő viszont még azt sem tudta hogy hívják, nem tudta mit tett vagy honnan jött, csak annyit látott, hogy a fia kézen fogja a lányt és nem hagyja. És ez elég volt neki, ismerte a fiát, tudta, hogy az ítélő képessége ritkán csalatkozik.

Elarának eszében sem volt eltolni magától a nőt, noha elsőre nem tudta kicsoda. Meglepte a lágy gesztus, de magával is ragadta. Aztán mikor kibontakozott és a nő rá mosolygott, Elara ösztönösen viszonozta a gesztust. Ugyanazok az élénk kék szemek csillogtak vissza, ugyanaz a szénfekete haj és határozott vonások. Kétségtelenül Ivan az édesanyjára ütött.

- Isten hozott. - mondta kedvesen a lánynak és visszafordult fiához, hogy megveregesse a hátát

X

Elara még sohasem látott ehhez hasonlót, olyan volt, mintha egy másik világban lenne. Ivan családja teljesen más, mint az övé. Körülülték az asztalt vacsorakor, beszélgettek, nevettek, ezek közül a Torch család egyiket sem csinálta. Náluk a vacsora abból állt, hogy Artegal Torch komoly témákról beszélt a fiaival, Elarának nem is volt szabad megszólalnia. De itt meg volt a családias hangulat és a lányt, mintha megcsapta a melegség és teljesen máshogy érezte magát, mint valaha is egy vacsoránál. Mintha eddig egy hideg szobában ült volna és most kiment volna a melegre.

A beszélgetés annyi irányba ment, hogy Elara nem tudta nyomon követni. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy záporozzanak a szavak. Egy élvezetes zűrzavar kellős közepén volt és egyáltalán nem zavarta. Azt leszámítva, amikor a beszélgetés olyan pontokat talált el, amikor Elara azt kívánta bárcsak a föld alá süllyedne. Szó esett arról, hogy hol volt Ivan közel fél évig, szó esett a fogva tartókról. A fiú szeme közömbös lett azokban a pillanatokban, de a száját nem hagyták el rossz szavak a lányról. Amikor kissé fellángolni kezdett a gyűlölet Elara családját illetően, Ivan lecsendesítette őket. A lány meghúzta magát az asztalnál és lesütötte a szemeit, és csak akkor Ivan kezébe zárta az övét.

X

Vacsora után nyugovóra tértek és Ivan hosszú idő után először mehetett fel az emeletre vezető lépcsőn, ahol a szobája volt. A második emeleten aludtak a fiatalok: Ivan, Amanda, Thomas és régen Marcus is. Ivan a szobáját érintetlenül találta, senki sem nem nagyon járt benne, megerőzték az emlékét, feladták a reményt, hogy visszajöjjön. Ivan megállt az ajtóban és csak beitta az ismerős látványt.

Aztán észbe kapott és visszafordult Elarához, aki szótlanul figyelte a fiú gyermeki örömét. Megfogta a lány kezét és a másikkal megsimitotta az arcát. Elara beleolvadt az érintésbe és a szíve váratlanul lökött magán egyet, a bőre az övén mindig ezt a hatást érte el. Magához ölelte és megcsókolta volna, de érezte, hogy a fáradtság száll a pilláira, kifacsarva érezte magát. A kezétől fogva vonta magával a lányt az egyik vendégszoba felé, ami ugyanazon az emeleten, a folyosó végén volt. Kinyitotta az ajtót és az ablakot, hogy bejöjjön az éjszakai friss levegő és várta, hogy Elara betoppanjon. A lány félénken lépett és bezárta maga után az ajtót, a szeme bemérte a fakó zöld falu szobát.

- Ez a te szobád. - jelentette ki Ivan - Nem olyan tágas, mint a régi, de...

Elara közelebb lépett hozzá és egy kis mosolyt küldött neki, lassan ő is érezte a fáradtságot, ami a fiút is ellepi, de még kavargott benne egy érzelmi töltet.

- Köszönöm. - vágott a szavába gyengéden - Mindent.

Ivan érzett valami szomorúságot a lány szemében, a hangja lejtése nem csak fáradtság számlájára ment.

- Elara, minden rendben?

A lány bólintott, de Ivant nem tudta becsapni, ők ketten túlságosan is egymás lelkébe látnak, érzik egymás rezdülését, mintha a sajátjuk lenne. A karjaimba zárta és őszinte szeretettel nézett rá. Elara a vállára omlott és nem szólt semmit, csak behúnyta a szemét és nyugalmat talált a teste melegében. Ivan keze a derekán nyugodott, de aztán a haját kezdte cirógatni.

- Ugye tudod, hogy ők befogadnak semmilyen feltétel nélkül. Ők tudnak neked családot adni, nem kell emiatt aggódnod. - mondta csendesen, a hangja gyengéden simította a Elarát

Meg jobban a mellkasába furakodott és Ivan érdeklődéssel figyelte a lányt, úgy ítélte, még soha nem bújt ennyire közel hozzá. Nem bánta, sőt, hagyta, hogy szorosabban bújjon hozzá és a karjaival magához préselje. Annyira áhította azt a pillanatot, hogy végre szabadok legyenek és végre minden kényszer nélkül tartsa a karjaiban a lányt, akit szeret. Elara szíve boldogságtól, de bizonytalanságtól remegett. Behúnyta a szemét és beitta a férfi teste melegét, ami az egyetlen biztonságot adó dolog volt számára. Melegség áradt szét a testében és csak felerősödtek benne a kétségek.

- Csak félek, hogy elrontom ezt az egészet. - suttogta rekedten -Mi van, ha nem fognak szeretni?

X

Aaron felemelte a véres kést a földbe szúrta, mintha megjelölné a területét. Kyla elégedetten nézett fel az égre és látta ahogyan a világos keveredik a sötéttel, a hajnal már nem volt messze. A por és a hamu vegyült a levegőbe, a kocsma amit felgyújtottak lángokban állt.

- Túlzásba viszed, bátyjó. - mondta elgondolkodva és a kést nézte a földben

Aaron megvonta a vállát és felkarolva a festett vörös hajú lányt elindultak lefelé az utcán. Kyla Hollow elfogadta a kart és átélte a fiú lelkesedését, szabadok voltak. Aaron, sejtette, hogy hajlamos elvetni a súlykot, ennek ellenére, semmi kétség nélkül képes volt megbocsájtani. Ők ketten kiegészítették egymást. A kocsma lángokban állt, de az nem a nagyobbik Hollow gyermek műve volt. Ő is ugyanannyira akarta látni miért küzdöttek, látni akarta meddig ér az ereje, akárcsak Aaron.

- Hé muszáj volt megvágni a nyelvét. Nem fogja már rád csorgatni a nyálát. - morogta Aaron és düh lángolt a sötét barna szemében

Kyla rázta a fejét, igen, nem egy férfi lélegzete állt el tőle, hogy rá nézett, de ő egyiket sem akarta. És akkor jött Aaron és mintha csak kereste volna az okot az ereje fitogtatására, visszaszorította őket.

- Senki sem tud minket megállítani, húgi, ugye tudod? - kérdezte mámorosan

Kyla ajkán egy ravasz mosoly volt, az égre nézett, aztán a figyelme visszafordult Aaronhoz, a fehér feje kitünt az éjszaka sötétjében, de azok a feneketlen sötét szemek elhatározástól csillogtak vissza.

- Tudom. - válaszolta Kyla és először igazán maga is hitt ebben