a szobában szomorú csend uralkodott, egy olyan mély csend, melynek fullasztó felhőjében rossz gondolatok születnek.
teli volt méregdrága, egyedi bútorokkal, amiket tulajdonosuk nagy gonddal rendezett el és igen sokat gyönyörködött színes összevisszaságukban, szabályos furcsaságukban.
azonban akkor nem okoztak neki oly' boldogságot, mint máskor.
balgaságnak tartotta őket, fölöslegesnek, hisz mikor ő elmúlik, valaki majd tűzre dobja ezeket a tárgyakat, s más nem marad, csak a hamvaik.

búcsúzkodott.
"milyen lenne, ha egyszerűen fognám ezt a pengét és felvágnám vele az ereim minkét karomon?"

"beteg vagy" nevette el magát a fiú, s hozzá megrázta csinos fejét, miközben kilesett az ajtófélfa mögül.

"na igen, akkor ki hozná neked a kokót?" mosolyodott el a másik, bár közel sem őszintén.

"és kivel osztanám meg az ágyamat?" lépett ki a fürdőszobából és szándékosan összekócolta hófehér tincseit.

"igaz."

"ne gondolj ilyenekre" közelített hozzá lassan, leginkább úgy nézett ki abban a pillanatban, mint egy tigris.

de seunghyun túl sokszor volt zsákmány.
"miért ne?"

"szomorú leszel" telepedett ölébe, s miután orra hegyével végigcirógatta a másik nyakát, csókokat kezdett adni állcsontjára és kezeivel is kalandozott mindenfelé.

"most nincs kedvem hozzá" morogta miután elfordította arcát.

"mi a baj?" ráncolta össze hibátlan szemöldökeit a fiú és alaposan vizsgálni kezdte a másik vonásait.

"semmi.. semmi sincs.
csak csókolj meg"

azonban baj volt.
jiyong aznap este rátalált seunghyun holttestére, aki egy mellette csillogóan heverő pengével felvágta porcelán bőrének felszínét, az kinyílt, s akár egy rózsa, piros virágát ontani kezdte mindenütt a szobában.
szemeiből azonnal hullani kezdtek gyémánt könnyei, apró kezeivel remegve szorította el a már rég halott férfi csuklóit, ráborult és egész testével meg akarta akadályozni, hogy tovább virágozzon mindenfelé a vörös vére, a vörös rózsa.
olyasvalamit lett úrrá rajta, s vette el az eszét, amit még sosem tapasztalt, felfoghatatlan kínokat érzett elméjében és minden porcikájában, mintha csak méreg marta volna ki gyenge szerveit, a halál porlasztotta volna el bőrét.

később egy levelet talált, gyönyörű írással, s egy gyönyörű halállal.

"kedves jiyong,
te vagy az egyetlen, akitől búcsúzom.
megbetegített az aggódás feléd, tüskéket eresztett a szívembe.
szeretném, ha tudnál érezni.
halálomat rád szánom, s neked ajánlom, mert az az ember vagyok, ki téged, ezt a csodás alkotást hideg márványból annyira szereti, s szeretni fogja mindörökké, hogy magánál milliószor fontosabbnak tartja azt, hogy megtanítsa Érezni.
mert elfelejtetted jiyong.
vagy sosem tanították meg neked, biztosan úgy tartották, senki sem méltó arra, hogy övé legyen a szíved.
mit érzel most?
fáj?
valami erősen megkövült szívedbe mar, lepattan pár lánc?
könnyezel talán?
könnyeidet hullatod azért a személyért, kinek valós érzelmeit napról-napra földbetiportad, kinek élő szíve érted dobbant?
azt akarom, hogy fájjon és kínozzon, mert így tudod, végre Élsz.
s már szeretkezhetsz akárkivel, odaadhatod magad akármennyi szerencsés férfinak és nőnek, nem lesz soha ugyanaz.
bűntudatod lesz, élvezhetetlen lesz.
szokatlan Érezni, igaz?
elmúltam, nem vagyok már, mégis lüktet a fekete lelked, hatalmas sebbel, értem rikoltva.
hallod, ahogy dübörög a szíved?
nem veri a szokásos ütemet, fuldokol, levegőért könyörög, segíts hát rajta,
Érezz."