úgy járt körbe-körbe lakásában, akár egy szellem.
sírt, hogy levezesse a feszültséget, túl fáradtnak és gyengének érezte magát, mégsem segített, mint ahogy máskor szokott.
szinte másodpercenként pillantott készülékére, hogy írt-e, hívott-e már, de ez egészen késő estig nem történt meg.

bocs
nem volt időm válaszolni

                                       semmi baj
milyen napod volt?
                        • látta: 23:11

erőtlenül elmosolyodva zárolta le a telefont, egyszerűen semmi kedve nem volt magára erőltetni egy olyan szerepet, amihez köze sem volt.
úgy tűnhetett nem érdekli, azonban a szíve majd' beleszakadt abba, hogy a fiú ennyi év után sem tudja, nem veszi észre, hogy a "semmi baj" pont azt jelenti, igenis van.
túl közel engedte magához, s nem volt visszaút, ha elhanyagolta, akkor ő maga is elhitte, hogy érdektelen, nem számít.

fél óra múltán a fiúnak félbe kellett szakítania a tusolást, mert valaki fáradhatatlanul döngette ajtaját.
kisírta magát, a víz elnyomta a szipogását, zihálását és egészen megnyugodott.

"megyek már baszki!" kiáltott egyet előre és gyorsan vizes testére tekert egy törölközőt. "ne haragudjon, de ilyen későn zavarn..jiwon?"

"szia" mosolyodott el a fiú és átlépte a küszöböt, kicsit elázott, kicsit fáradtak voltak szemei, de tényleg boldognak tűnt.

"nem alkalmas, ne gyere be" állította meg mégis, kezét határozottan mellkasára téve, közben pedig elméje kifogásért sikoltott, valamiért, bármiért, csak ne jöjjön be. "itt van yunhyeong."

"és te meztelen vagy?" kérdezte veszélyes nyugalommal jiwon, miközben alig láthatóan megrándult alsóajka.
de hanbin látta.
mert túl közel volt.

"csak tusoltam.."

"mi után?"

"semmi közöd hozzá jiwon, menj haza, késő van" nyelt egyet remegő hanggal és meg sem lepődött már, mikor az idősebb belépett a kis lakásba és rögtön a háló felé indult, azonban hanbin megragadta karját és visszatartotta. "állj már meg, mit művelsz?"

"megkeresem yunhyeongot."

"jiwon, ő nincs is itt, fejezd be."

"sírtál?" hajolt közel a fiú, túl közel, s kezeivel közrefogta hanbin kivörösödött arcát.

"nem" sütötte le árulkodó szemeit és ajkába harapott.

"szóval igen" bólintott jiwon keserűen elmosolyodva. "mi miatt?"

"nem sírtam."

"ne hazudj nekem.
mi miatt? yunhyeong?"

"miért teszel úgy, mintha érdekelne?"

"már, hogy ne érdekelne?"

"túl közel.." suttogta a fiú érezve jiwon forró leheletét, kínozta az illata, kínozták ragyogó szemei. "miattad."

"mit követtem el?"

"semmit, szartál a fejemre jiwon"

"sajnálom" vezette lassan kezét a fiú tarkójára. "sajnálom."

"semmi baj" ismételte a szavakat elcsukló hanggal, testét végigjárta a borzongás és mindent, bármit megengedett volna jiwonnak.

"tudom, hogy baj. bocsáss meg nekem."

"tudod, hogy mindig megbocsájtok."

"szeretlek" kereste meg a fiú hanbin tekintetét és kezével óvatosan végigsimított állkapcsa vonalán.

"jiwon.." nevette el magát hitetlenkedve a fiatalabb. "ne is kezdd el."

"nem hiszel nekem?"

"miért hinnék? csak úgy mondod."

"nem pazarlok el ilyen szavakat."

"a tetteid is pazarlod, azt mondod megbánod őket, aztán mégis újra meg újra elkövetsz mindent."

"szeretsz még? szeretsz még hanbin?"

"egyre jobban" suttogta minden mindegy alapon és észre sem vette, ahogy egy könnycsepp végigszántotta arcbőrét.
az első megkönnyebbülés köve leesett szívéről, tettének következménye miatt mégis újult erőve fogta el a félelem.

de nem volt oka az aggodalomra.

jiwon óvatosan húzta közelebb magához, s mielőtt bármit is cselekedett volna, ránézett hanbinra, aki lehunyt szemekkel, megremegő pillákkal várt rá.
és nem nyomta el többé a vágyat, a könyörgő szívét, bal kezével lassan beletúrt a fiú tincseibe és már csak egy leheletnyi választotta el bizsergő ajkaikat a másikétól.
"elhiszed?" súgta és megcsókolta.
kezdetben gyengéd és szerelmes volt, szinte szétrobbant a szívük a boldogságtól és hogy végre érzik egymás puha ajkait, aztán sokkal szenvedélyesebbé vált, a vágyakozással teli évek után közelről érezték egymástól felhevült testüket, jiwon csak hanbint látta maga előtt és miközben könnyedén felkapta, a fiatalabb kezeit nyaka köré fonta és testük közt minden távolságot eloszlatott.

"elhiszem" pihegte a fiú, aztán felszisszent, ahogy fogaik összekoccantak hevességükben, s hagyta, hogy a jiwon az ágyra fektesse.
és igazán elhitte, nem zavarta már, hogy túl közel van, semmi sem zavarta.