minden szinte lelassult és tökéletesnek látszott, ahogy  nézte a fiút és mozgó ajkait, amikkel éppen a fizika anyagot magyarázta.
ragyogott.
klisének hangzik, de valóban úgy tündökölt, akár a tetőablakon beszökő melengető napsugarak egyike, mintha csak az izzó égitest követe lett volna, hogy aranyozza be soomin minden percét.

azonban amint gondolkozni kezdett, sok minden elromlott és beszürkült.
észrevette a fiú szemei alatti halvány táskákat, hogy arca sokkal beesettebb, mint kellene lennie és karamella színű bőre sápadt, mintha nem is közeledne a nyár.
ő volt az az ember, aki az iskola büszkesége volt, az osztályelső, a diáktanács elnöke, országos modern tánc tehetség, nem mellesleg soomint korrepetálta minden szerdán két órán keresztül fizikából és matematikából.
és ő volt a világ legjobb barátja.
17 évesen.
keményen dolgozott, megállás nélkül, szünet nélkül és habár látszólag bírta, valójában elképzelhetetlenül kimerült és túlhajszolt volt.

soomin tompán hallotta a szakszavakat, amiket a fiú használt és olyan szerelmesnek érezte magát, mint soha azelőtt.
figyelmetlenül a mondatába vágott, de egyszerűen nem tudta magát visszafogni.
"nem vagy fáradt?"

donghyuk lassan a szemeibe nézett és elmosolyodott.
"de, nagyon."

"feküdjünk le, rendben?"

"nem fejeztük be, még a házifeladatod sincs kész" rázta meg a fejét a fiú ellenkezően és megsimította soomin arcát.

"nem baj, ne érdekeljen.
semmi nem lesz abból, ha most az egyszer nincs kész.
maradj itt velem, ha most lefekszel, aludhatsz legalább..legalább kilenc órát.
szeretnéd?" győzködte és elővette a legsimogatóbb hangszínét.

a fiú elgyengült.
"talán..talán egy kicsit lefeküdhetünk.
de igenis baj, ha ez nincs kész, holnap már mást fogtok venni és lemaradsz és.."

"gyere ide" paskolta meg maga mellett a hívogató és puha ágyát soomin.

donghyuk akár egy kiscica befeküdt mellé, fejét az ölébe rakta és felnézett a lányra.
nyugodtság szállta meg, minden végtagja zsibbadt.
"nem bírom nyitvatartani a szemeim" sóhajtotta és kezével felnyúlva cirógatni kezdte soomin bőrét.

"engedd el magad" mosolyodott el a lány, majd kacagva belesuttogott a fiú fülébe: "te is lebeghetsz!"

"yah! soomin!" tágultak ki a fiú pupillái, majd a hátára döntve a lányt megtámaszkodott a feje fölött.

"még mindig félsz tőle?" nevetett csilingelően a lány, ugyanakkor elpirult a donghyuk közelségétől.

"csókolj meg" mosolyodott el donghyuk és hitetlenkedve megrázta a fejéz.

soomin elfintorodott, miközben csak a fiú tökéletes ajkaira vágyott. "mi? téged? dehogy."

"ja oké" vont vállat egy félmosollyal donghyuk és felemelkedett volna a lányról, ha ő nem húzza vissza és nyom egy apró puszit az ajkaira. "ez meg mi volt kang soomin?"

"a csókod" próbálta visszatartani a nevetést a lány, majd ahogy belenézett donghyuk sötéten csillogó szemeibe, szíve a torkában kezdett dobogni és csodálva őt felnézett a fiú alakjára. "mi az?"

"szeretlek.
annyira szeretlek" fogta a kezeibe soomin arcát és végre megcsókolta.
hosszú csók volt, donghyuk az ölébe húzta a lányt, soomin pedig beletúrt puha hajtincseibe, miközben kezeit a nyaka köré fonta.
és még sokáig csak a kuncogásaik, később pedig sóhajaik hallatszódtak.
                      —
"én is szeretlek" súgta a lány a félálomban elmosolyodó fiúnak és tovább piszkálta fekete tincseit, majd cirógatni kezdte a mellkasán lévő hibátlan bőrt, egészen addig, még donghyukot el nem nyomta az álom. "nagyon."