mark fejét az alatta fekvő fiú mellkasára hajtotta és hallgatta annak egyenletes, mégis lassú szívdobogását.
talán csak ez nyugtatta meg abban, hogy a fiú él.
él, csupán borzalmasan beteg.

egyik lábát átvetette rajta és még közelebb bújt hozzá, hogy annak minden porcikáját és rezdülését érezhesse.
felnézett párjára, aki csukott szemekkel, izzadtan és száraz ajkakkal feküdt, nem reagálva a külvilágra.
mellkasa azonban hirtelen hullámzani kezdett, gyorsan kapkodta a levegőt és mark azt vette észre, hogy keservesen sír.

"hé! hé! jacks, jackson" suttogott a fülébe, majd rázni kezdte a vállait, mert a fiú nem reagált, csak hullatta a könnyeit. "kelj fel, kérlek kelj fel!" szólongatta tovább, egyre nagyobb pánikba esve és pillanatok alatt ő is elsírta magát.
nem aggódott azon, hogy elkapja a buta vírust, ami a mostanában betegeskedő fiút, így ledöntötte a lábáról, nem érdekelte, hogy napok óta vigyáz rá és fekszik mellette és egy falatot sem evett, csakis jackson egészsége érdekelte.
semmi más.

a fiú zihálása lassan csillapodott, mark pedig kissé megnyugodva hajtotta vissza fejét a mellkasára, olyan szorosan átölelve testét, amennyire csak tudta.
kezével végigsimította a fiatalabb homlokát, egy tucat kis izzadtságcseppet letörölve vele és saját maga nyugtatásaként azt képzelte, ezek jackson gondjai és egy lágy simítással eltüntetheti azokat.

kezdett elszenderedni, de nyomban felélénkült mikor meghallott egy rekedtes, gyenge hangot.
"mark.."

"itt vagyok" motyogta szomorúan elmosolyodva és lehunyta szemeit.

"soha ne hagyj el" szólalt még meg jackson, aztán kimerülten, hörgő hangot kiadva felsóhajtott és visszaaludt.

"soha.
semelyik életben" súgta az idősebb és egy apró csókot nyomott szerelme homlokára.
nem kellett gondolkoznia azon, mit álmodhatott a fiú, tudta és ez hatalmas megnyugvással töltötte el, akkorával, hogy pár perc múlva ő is álomba merült.
egy álomba, amelyben jacksonnal fekszenek a hullámzó fűben, s ő egy apró csókot nyom a homlokára.